Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(89) Megérkezik a tél. A karácsonyi csomag. Ünnepi díszkivilágítások: Kóbe Luminarie a két öcsivel, Hikari no Renaissance egyedül, Illuminite Banpaku Motoharáékkal.

Ez a hét főként az ünnepi díszkivilágításokról szólt: voltunk a két öcsivel Kóbéban a Luminariét megnézni, egy másik nap lebicikliztem Nakanosimáig a Hikari no Renaissance fényeit megtekinteni, a hétvégén pedig Motoharáékkal a Banpakuba látogattunk el, ahol a Naptornyon láthattunk fényfestést. Szó lesz még könyvtárazásról, csomag érkezéséről, a lehűlésről, nevek “angol nyelvű” átírásáról is.

A múlt heti, furcsa melegfront után hétfőn megérkezett az igazi lehűlés, a téli időjárás. Mondjuk a fűtést még nem kapcsoltam be… De volt már olyan nap, hogy két pulóverben plusz a köntösben üldögéltem, éjszakára pedig már két pokrócot is elővettem. Lesz ez még rosszabb is, akkor már muszáj lesz bekapcsolni a légkondit fűtő üzemmódon. Amúgy a múltkor megint kellett magyarázzam valakinek a radiátort. Mondom, még nem kapcsoltam be a fűtést, erre valaki (de kivel beszéltem én ezt? Nem emlékszem…) megszólal, hogy hát mondjuk érthető, mert Magyarországon hidegebb van, mint Japánban, és akkor biztos meg vagyok szokva azzal, hogy télen hideg van a lakásban. Hát mondom nem igazán, mert nálunk ugyanis van egy olyan különleges dolog, amit úgy hívnak, hogy központi fűtés, ezért konkrétan alsógatyában lehet aludni, olyan meleg van éjjel is a lakásban. “Hát azt meg hogy?”. Mondom, vannak radiátorok. “Az meg mi?” És akkor el kellett magyarázzam, hogy van egy cirkó, ami felforralja a vizet, aztán az a víz meg körbe csöveken a lakásban, a radiátor melegít stb… Egyszer Motoharáékkal is tárgyaltam már ezt, nyáron szó volt a légkondiról, én meg mondtam, hogy minálunk nincsen légkondi szerelve a lakásba. “Nincs légkondi?! És akkor hogy fűtötök?!” Na de visszatérve a hétfői napra: a múlt heti 23-ról úgy 3 fokra hűlt le a hőmérséklet. Ezen a napon voltam edzeni, aztán a könyvtárba mentem, hogy a keddre tervezett prezentációhoz keressek anyagokat, vittem a laptopot is, és ott megcsináltam, amit meg akartam, aztán ki is nyomtattam a dolgokat, megy egyúttal a jövőre esedékes, otthoni záróvizsga-jelentkezéshez, doktori felvételihez stb. szükséges papírokat is. Ezen a napon érkezett meg otthonról az anyu által küldött csomag szaloncukorral meg karácsonyi cuccokkal, este el is készítettem kis csomagokat az ismerősöknek.

Kedden Ogura-maraton volt, viszont valami értekezlet miatt késett a szenszei úgy 40 percet, vagyis késve kezdtük el a beszámolókat, ráadásul csomószor magyarázott Ogura kiegészítő dolgokat, meg néha teljesen eltértünk a témától, így a végén Tamada-kun nem tudta befejezni a beszámolóját, vagyis nem hogy én nem kerültem sorra, de még Tamadának is maradt jövő hétre egy része. Megtárgyaltuk a jövő hétre esedékes összejövetelt is. Ogura szenszei ajánlotta a szokásos helyet az egyetem közelében, ahol az egyetem által ilyen tanári meghívásokra folyósított összegből mindenki vehetett volna magának egy főételt, egy italt és egy desszertet. Le lehet ülni szépen, nem zajos, nem füstös hely. Persze a többség mit választott? Az izakaját (kocsmát), ami zajos, füstös, és nem is jövünk ki a szenszei pénzéből, rá kell fizetni. De van nyers hal, az volt a lényeg. Hát meglátjuk jövő héten, állítólag nem arra a büdös helyre megyünk, ahol tavaly voltunk, ez mondjuk szerencse. Az utolsó ogurás órán aztán a fűtés hatására én majdnem bealudtam 😀 Aznap vittem amúgy a töris csoport tagjainak is pici kis műanyag edénykékben mézeskalácsot meg szaloncukrokat, a százjenesben találtam ehhez ilyen pici tárolót. Este aztán a takojakisnál ettem, találkoztam a meggörbült hátú nénivel, Kuma-csannal, meg ott volt Daiki is. Aztán ők hazamentek, mi meg Tera-szannal kitárgyaltunk mindenfélét.

Szerdán a Kimura-féle órán valami vendégelőadó érkezett, aki azt magyarázta el, hogyan menthetők meg azok a régi dokumentumok, amiket vízkár ért. Aztán mi is ki kellett próbáljuk a gyakorlatban az elhangzottakat: bevizeztünk japán papírokat, aztán megpróbáltuk kiszárítani 😀 A Kuroda-féle órán rövid dolgozat volt – az a vicces ezekben a japán egyetemi “röpdolgozatokban”, hogy a legtöbbnél lehet használni a jegyzeteket. Vagyis konkrétan ki kell írni a jegyzetből azt, ami elhangzott az órán. Aztán utána a Szagara-órán megkérdezi Takihama-kun, hogy hogy sikerült. Hát mondom csak másolni kellett… A csoportban viszont az egyik csaj nem tudta az egyik kérdésre a választ. Mondjuk ezen sincs mit csodálkozni, amikor sokan csak azért járnak be az órára, hogy ne legyen hiányzásuk, de közben a padra dőlve alszanak…

Ebédszünetben elmentem a Nemzetközi Osztályra, hogy leadjam a hazamenési papírt, amit előző nap Ogurával lepecsételtettem. Utána meg siettem haza, de nem volt időm már főzni, így megint a konbiniből kényszerültem ebédet venni. Délután az első Szagara-órán kiderült, hogy a beadandóhoz el kell olvasni egy történelmi regényt, így hát felírtam ezt is a teendőim listára, hogy a könyvtárból vagy valahonnan begyűjtsem a könyvet, hogy tudjam magammal vinni a tóhokui útra. A második Szagara-órán folytatódott a csoportmunka. Előző héten lementem a könyvtárnak azon részébe, ahová az alapszakos diákok nem mehetnek be, és felvittem két nagy könyvet, de már nem volt idő az órán, hogy használjuk őket, így hát kikölcsönöztem, és hazahoztam őket. Most az órán mondtam, hogy ezeket én vissza fogom adni, mivel az egyetemről egyből megyek Kóbéba a Luminariét megnézni, és nem akarom magammal cipelni, majd jövő héten megint felhozzuk. Mondja Takihama-kun, hogy ő is már régóta meg akarná nézni a Luminariét, de még egyszer sem volt. Hát mondom pedig közel van nagyon. Azt mondja, igen, de egyedül oda nem megy az ember, oda barátnővel szokás menni. Kikészülök a japánoknak ettől a társfüggőségétől 😀 Hát mondom, én ahová el akarok menni, oda elmegyek akkor is, ha nincs barátnőm, meg akkor is, ha senki nem ér rá barátok közül se, mondom, én egyedül jártam be Japánt 😀 Ugyanígy nem mennek sokan ilyen-olyan kajáldákba se, ha nem találnak valakit maguk mellé. Engem nem érdekel, én megyek egyedül is 😀

Na de Kóbéba nem egyedül mentem. Kérdeztem Öcsit, hogy mikor adjam oda azt a mézeskalácsot, amit még Mutti hozott neki, de elfelejtettük akkor átadni. Javasoltam, hogy menjünk megnézni a Luminariét, mondta, hogy szerdán ő szabadnapos, de megy a főnökével golfozni, este viszont ráér. Így a szerdában maradtunk. Aztán hétfőn, amikor mentem a könyvtárba, véletlenül találkoztam a kampuszon Kisöcsivel. Kérdeztem tőle, nem akar-e ő is jönni, mire ő mondta, hogy de igen, de 17:50-ig órája van. Hát mondom nekem is 😀 Így hát megegyeztünk, hogy a kampuszon találkozunk, és onnan megyünk együtt vonattal, valahol meg összeszedjük a Nagyöcsit is. Jött is a könyvtár elé Kisöcsi, onnan vonultunk le az állomáshoz. Közben valahogy a nyelvekre terelődött a szó, mondom neki, hogy én nem kedvelem az angol nyelvet. Értem, beszélem, ha kell, használom, de attól még nem szeretem. Erre ő meg volt rökönyödve: “Nem szereted az angolt?!?!” Mondom, nem. Szeretem a japánt, a németet, a románt, de az angolt hiába tanultam, nem kedveltem meg. Ami nem azt jelenti, hogy ne használnám, vagy nem tanultam volna meg rendesen, de valahogy nem áll közel hozzám. Erre Kisöcsi: “De hát az nagyon menő, ha valaki tud angolul!!”. Mondom, az is menő, ha valaki más nyelven tud. Mondom neki, itt Japánban ti túlságosan angol-központúak vagytok. Van a világon egy csomó nyelv, mindegyik értékes. Persze, az angol világnyelv, de Japánban olyan, mintha mindenki úgy venné, hogy az angol az egyetlen és kizárólagos idegen nyelv. Erre Kisöcsi: “De ha angolul tudsz, akkor bárhol megértheted magad!”. Mondom, én ezt nem vitatom, de amúgy is vannak olyan helyek, ahol azért nem érteted meg magad jól az angollal… Kisöcsi: “Például?”. Mondom, például Japán 😀 😀 Kisöcsi: “Jó, hát az mááás.” Aztán szóba került az, hogy engem idegesít, amikor japán honlapokon ilyen űrlapok kitöltésénél azt írják, hogy adjam meg a nevem angolul. Hát mondom én nem tudom megadni a nevem angolul, ugyanis a nevem magyar. Kisöcsi ezen is meglepődött, aztán így szólt: “Hát pedig a japánok le tudják írni a nevüket angolul!”. Na mondom hogy? Kisöcsi: “Hát így: H-A-Y-A-S-A-K-I.” Mondom, nem, attól még, hogy a Hajaszaki nevet leírod Hepburn-átírással latin betűkkel, az még nem változik angollá. Az egy latin betűkkel leírt japán név marad. Akkor lenne angol, ha lefordítanád a hajat meg a szakit. Kisöcsi: “De senki nem gondolja így, mindenki érti, hogy mire gondolnak, amikor azt kérik, hogy angolul írd le a nevedet!”. De mondom ez nem logikus! Ha egy József nevű magyar embernek azt mondod, hogy írja le angolul a nevét, akkor hiába gondolsz arra, hogy nem katakanával, hanem latin betűkkel akarod látni azt, hogy József, ő lehet, hogy azt fogja hinni, hogy azt kell írja, hogy Joseph. Mondom, az én esetemben ilyen gond nincs, mert a Dániel az angolul is Daniel, de másoknál ez problémás lehet. Erre Kisöcsi azzal zárta le a vitát, hogy “macerás veled beszélgetni”. 😀 😀

Umedáig mentünk, Nagyöcsi viszont még csak akkor ért haza, így még úgy 40 perc volt, mire ő Umedába ért. Ezért Kisöcsivel beültünk enni egy ráment, finom volt. Közben Kisöcsi fújta az orrát, mondta, hogy a torka is kapar, mondtam neki, nehogy rám ragassza így a kirándulás előtt 😀 Aztán összeszedtük Nagyöcsit, és a vonattal elutaztunk Kóbéba. Szannomija állomástól elsétáltunk a Luminarie kezdőpontjához, én pedig meglepődtem, ugyanis nem volt olyan nagy tömeg, mint tavaly, nem úgy álltunk, mint a heringek, hanem lehetett szépen haladni. Persze, hisz tavaly az utolsó napon, vasárnap mentem, idén meg hétköznap. Jó hamar meg is érkeztünk a térre, a Luminarie központi helyére, szerintem most idén nem volt olyan nagyvonalú, mint tavaly. Itt fotóztunk, Kisöcsi hozta a tükrös gépét, én próbáltam vacakolni a szuperzoommal (sötétben nem túl jó), Nagyöcsi meg az Iphone-nal igyekezett jó képet csinálni. Aztán csináltunk csoportképet, Kisöcsi azt hitte, hogy rendes kép lesz, közben Nagyöcsi meg én grimaszot vágtunk a két oldalon, Kisöcsi meg középen komoly fejet vág 😀 😀 Tettünk még egy kört, aztán indultunk is vissza az állomásra. Szép volt, de a tavalyi kivilágítás nekem jobban tetszett. A Hankjú-vonattal utaztunk vissza Umedáig, itt elbúcsúztam a két öcsitől, és hazavonatoztam.

Csütörtökön semmi különös nem történt.

Pénteken sem történt semmi különös. Edzés után benéztem a takojakishoz, és mondtam, hogy beviszem neki a kis karácsonyi csomagomat. Mikor mentem haza, épp ott volt a gondnok néni, egyúttal neki is adtam egy kis csomagot. Estefelé aztán letekertem Umedán keresztül Nakanosimáig, hogy megnézzem a Hikari no Renaissance nevű ünnepi kivilágítást. Nakanosimán vannak kidíszítve fák, aztán az angolul Central Public Hall néven futó épület (mindig gondolkodom, hogy ennek mi lehetne a magyar hivatalos fordítása) falán fényfestést lehet megnézni. Lepakoltam a biciklimet, és úgy egy óra alatt végigsétáltam a kivilágított részeken, nagyon szép volt minden, de a fényfestés szerintem szebb volt tavaly 😀 Visszafelé megálltam Umedában, benéztem a Yodobashi üzletbe, aztán az Oszaka állomáson megvettem a Szeisun 18 kipput, és visszaváltottam Muttiék IC-kártyáit, amelyeket szerdán Kóbéba menet lemerítettem. A hazaúton nagy volt a csábítás, és vettem egy pizzát a Pizza Hutból 😀

Szombaton délelőtt voltam edzeni, aztán evés után elindultam, hogy az Expo City bevásárlóközpontnál találkozzam Motoharáékkal és az argentin cserediák sráccal (mondjuk már nem is cserediák, mert munkába állt) 😀 A Banpaku-kinen-kóenben (1970-es világkiállítás emlékparkja) is van ugyanis egy ünnepi kivilágítás, fényfestés a Naptornyon, ezt terveztem megnézni, és kérdeztem Motoharáékat is, jönnének-e ők is. Végül megbeszéltük, hogy az Expo Cityben találkozunk, eszünk, beszélgetünk, és este pedig megnézzük a fényfestést. Szokás szerint biciklivel indultam el, az agyamban viszont valahogy összekeveredhetett valami, ugyanis azon az úton indultam el, amelyiken Motoharáékhoz szoktam menni. Már a Rjokucsi-kóennél voltam, amikor rájöttem a turpisságra… Motoharáék a Sódzsi állomásnál laknak, az meg pont az ellenkező oldalon van, mint a Banpaku-kóen. Írtam, hogy késni fogok egy picit, aztán megnéztem a térképet, és korrigáltam az útitervemet, végül dimbes-dombos utakon keresztül, a tervezett 35 perces út helyett 55-60 perc alatt megérkeztem a bevásárlóközpontba. Motoharáné addigra már vett süteményféleségeket, vettünk innivalókat is, és elbeszélgettünk. Pablo mesélte, hogy biciklivel is tudna járni dolgozni, de a cég kijelentette, hogy nem szabad, mindenki csak vonattal járhat dolgozni. Mert ha valami történik az úton, akkor az munkabaleset. Hát mondom, szerintem ilyen Európában nincs, hogy ha én épp úton vagyok a munkahelyemre, de mondjuk elüt egy autó még mielőtt odaérkeznék, az munkabaleset lenne. Durva. Aztán szó esett a tóhokui kirándulásomról is, magyaráztam az útiterveket meg mindenfélét, végül ettünk egy ráment is, és amikor már besötétedett, elindultunk a Banpaku felé. Megcsodáltuk az Osaka Wheelt, Japán legmagasabb óriáskerekét is, ugyanis ez is ünnepi kivilágítást kapott, a gondolák egyesével voltak különböző színekkel kivilágítva, feldíszítve, nagyon szép volt. Átsétáltunk a Banpakuhoz, megvettük a jegyeket, aztán odaálltunk a Naptorony elé, várva a fényfestést. Nyolc percig tartott a vetítés, és valami lenyűgöző volt. A toronyra vetített fények, formák szinte egy kis történetet meséltek el (legalábbis én értelmeztem egyféleképp a látottakat, aztán lehet, hogy más másképp értelmezte), rendkívül jók voltak a színek, passzolt a zene, aztán a Naptorony előtti füves részen is voltak kicsi izzók, azok is megadták az egésznek a hangulatát, két oldalt két fa is meg volt világítva. Kétszer is végignéztük, tényleg gyönyörűszép volt. Mondtam is, hogy az idei kivilágítások közül ez tetszett a legjobban. Motoharáné hétfőn megy majd megnézni a Hikari no Renaissance-t, mondtam, hogy ezután lehet, hogy kicsit csalódás lesz. Pablo mondta, hogy a Banpakuban is minden évben van ilyen fényfestés, ő már harmadjára jött megnézni. Sajnálom, hogy én eddig nem tudtam erről, szívesen megnéztem volna tavaly is. A vetítés után visszasétáltunk az Expo City elé, még vetettünk egy pillantást az óriáskerékre, aztán elbúcsúztunk, hazatekertem.

Vasárnap itthon voltam, és semmi érdemleges nem történt.

Jöjjenek a képek a kivilágításokról! Ilyenkor, amikor sötétben kell fényképezi, sajnálom, hogy nincs jó kis tükörreflexes fényképezőm… de azért igyekeztem jó képeket csinálni:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás