(4) Visszazökkenés a japán hétköznapokba. Rohanós bevásárlás a takojakissal. A kedves néni újra megjelenik. Töris órák, egyéb órák. A takojakis törzsvendége lettem. Az ösztöndíj, a szombati órák.

A kalandos hazaút és visszaút után volt egy vasárnapom, hogy összeszedjem magam, hétfőtől viszont ismét fel kellett venni a ritmust. Szombaton kibírtam estig, hogy ne aludjak el (így elmondhatom, hogy továbbra sem tapasztaltam meg egyszer se a jet laget, vagyis az időeltolódás miatti fáradtságot), aztán kidőltem, vasárnap pedig pakoltam, rendezkedtem.

Vasárnap este aztán ismét felkerekedtem, és elsétáltam a használtcikkeshez, hátha találok valami jóságot. Konkrétan amúgy porszívót mentem keresni, és találtam is, egy pici, kis helyen is elférő kézi porszívót. Ehhez a kis szobához bőven elég. Kaptam árengedményt is, tök jó volt. Mást sajnos ezúttal nem találtam az üzletben.

Hétfőn csak délután volt órám, mégpedig a történelmi földrajz. Az egyetem internetes információs rendszeréből megtudtam, hogy ezen az órán a városban fogunk térképekkel járkálni, ezért délután nem az egyetemre kell mennem, hanem a Szuita állomáshoz, ott volt ugyanis a gyülekező. Az órára be kellett szerezni Szuita város csikeizujét 地形図, vagyis topografikus térképét (létezik ilyen szó magyarul?), amit állítólag csak nagy könyvesboltokban lehet kapni. Ki is néztem Umeda környékén a legnagyobb könyvesboltot, és elhatároztam, hogy hétfőn délelőtt bemegyek a városba a térképért. Egyúttal biciklit is akartam venni – Maszaki ajánlotta a Teruteru nevű biciklis boltot, mondta, hogy már 8000 jentől lehet venni biciklit. Kinéztem, hogy van ilyen bolt Avadzsi állomáshoz közel, elterveztem, hogy majd ott megveszem a biciklimet, és hazatekerek vele.

Umedában megtaláltam a könyvesboltot, tényleg nagyon nagy, 3-4 emeletes, és minden megtalálható, folyóiratok, a legfrissebb könyvek, térképek, még földgömbök is. Megtaláltam a regényét annak az egyik sorozatnak, amit épp nézek – végül nem vettem meg, úgyse lenne időm elolvasni 😀 Az egyik emeleten aztán megtaláltam a csikeizuket is, megkerestem Szuita városét, majd miután megvettem, elindultam, hogy egy közeli Daisóban (százjenes) vegyek még pár dolgot. Azt a Daisót nem találtam ott, ahol a térkép jelezte, de találtam egy másikat, végül oda mentem. Ezután elmentem Avadzsiig, megnéztem a biciklist, de sajnos drágábbak voltak a biciklik, mint gondoltam. Egy új, váltóval szerelt bicikli 20 000 jennél kezdődik. Mivel sok a domb, szerintem nem érné meg váltó nélkülit venni. Így végül nem vettem aznap biciklit, hazamentem a vonattal.

Délután elsétáltam Szuita állomásig (félórányira van), innen kezdődött a sétálgatás. Nem volt annyira nagy szám ez az óra, de megtudtam, hogy az Asahi sört, Japán egyik leghíresebb sörét (nemrég vette meg a magyar Dreher márkát) Szuita városban gyártják! Én eddig nem tudtam erről. Az órán aztán a Hankjú vonattal felmentünk egészen Minamiszenri állomásig, hogy ott megnézzünk egy körforgalmat… erre nem számítottam 😀 Itt ért véget az óra, innen hazagyalogoltam.

A takojakissal megbeszéltem, hogy mivel hétfőn szabadnapos, hétfő délután elvisz kocsival a Nitori üzletbe, hogy vegyek kisasztalt, polcot, tévéasztalt. Délután hattól dolga volt, így hát este 7-re beszéltük meg az időpontot. Jött is, el is indultunk, de útközben beugrottunk a közeli gjómu szűpába (olyan szupermarket, amely főként éttermet stb. üzemeltetőknek ad el olcsón nagy mennyiségben árut, de bárki vásárolhat), ahová már én is rég el akartam menni. Minden nagyon olcsó! Vettem csirkemellet, forintra átváltva konkrétan olcsóbb kilója mint Magyarországon. Csak annyi macera van vele, hogy rajta hagyják a bőrét, tehát egyáltalán nincs „letakarítva” a hús, ezért kicsit pepecselni kell vele. Vettem még egyéb cuccokat is, Terada (a takojakis) is bevásárolt dolgokat, amik kellenek a boltjához. Innen mentünk tovább, de még nem a Nitoriba, hanem a Kohnan nevű üzletbe. Ez egy home center, vagyis mindenfélét árulnak, amire egy háztartásban szükség lehet. Tényleg minden van itt, mosószerek, csavarok, bútorok, bicikli is, írószerek, csempe, minden… Azért jöttünk először ide, mert ugyan én megnéztem a Kohnan honlapját, és drágának találtam, de Terada szerint sok minden nem szerepel a honlapon, ezért érdemes lehet megnézni. Tényleg érdemes is volt, találtam olcsón tévéasztalt, íróasztalt, forgós széket. De nem vettük meg, hanem mentünk tovább a Nitoriba, hogy összehasonlítsuk az árakat. Terada helyi lakosként jól ismeri a környék kis utcácskáit, így hamar ott voltunk a Nitoriban, de ekkor már elmúlt este 8. A Kohnan pedig 20:45-kor zárt, és még oda is vissza kellett érni… A Nitoriban odarohantunk azokhoz a bútorokhoz, amelyeket kinéztem, illetve amelyek olcsóbbak voltak ott, mint a Kohnanban. Konkrétan egy polcot, egy kisasztalt, és a kisasztalba való polcot vettem meg ott. Itt várakozni kellett, hogy a raktárból kihozzák a polcot, Terada próbálta siettetni őket, mondván, rohanunk. Végül meghozták a polcot, fizettem, majd futottunk: rápakoltuk a cuccokat egy bevásárlószekér-szerűségre, és ketten tolva rohantunk végig az áruházon. Persze rossz kijáraton mentünk ki, így utána a parkolóban is végig kellett futni. Fél 9 múlt, amikor elindultunk a Nitoritól. Terada gázt adott, és 20:38-kor, 7 perccel zárás előtt megérkeztünk a Kohnanhoz. Itt az emeleten elkapott Terada egy eladósrácot, hogy segítsen összeszedni a cuccainkat. A Kohnanban a tévéasztalt, az íróasztalt és a széket vettem meg. Mind akciós volt, ki volt írva, hogy az akció „jelen termékre vonatkozik”. Én úgy értettem, hogy a már összerakott, kiállított bútort kell elvinnünk, de kiderült, nem, szóval rendesen, dobozban, darabokban kaptuk meg a cuccokat. Lerohantunk a földszintre, itt még megnéztem egy polcféleséget, de azt végül nem vettem meg. Így hát még a zárás előtt sikerült mindent megvenni. A nagy rohanásban megéheztünk, és Terada meghívott udont (tésztaféle) enni. Azért az durva, hogy ő tesz nekem szívességet, és utána még ő hív meg engem :O Nagyon rendes fickó.

Otthon aztán elkezdtem összerakni a bútorokat, már amit lehetett csavarhúzó és egyéb eszközök nélkül. Amúgy a polcot leszámítva a többi bútort össze tudtam így is rakni. Nagyon jó érzés volt, hogy végre le tudok ülni rendesen egy asztalhoz, és a kaját se a földre kell pakoljam.

Másnap reggel az egész napos „töri-maratonra” mentem be az egyetemre. A legelső órámon kiderült, hogy az a koreai srác is jár az órára, akit még két héttel korábban, Ogura tanár úr óráján ismertem meg. Az óra után együtt elmentünk kajálni, aztán utána következett az Ogura-maraton. Érdekesek ezek az órák, a kutatócsoportban pedig a múltkor már bemutatott (talán nevet még nem írtam) Hasze nevű srác sokat segít nekünk, külföldieknek, együtt ellenőriztük le az egyik feladatot. Amúgy keddre meg kellett tanuljam a hiraganák alapjául szolgáló kandzsikat, az iroha utát („ábécés dal”) le kellett tudnom így írni; meg kellett tanulni a kínai állatövi jegyeket és azok japán olvasatait, a régi hónapneveket, a nevezetes napokat stb. Szóval vasárnap és hétfőn ezekkel is foglalkoztam. Megint egész este 7-ig ott voltunk, aztán az állomásig sétálva még eldiskuráltunk a koreai sráccal (amúgy Inek hívják, mint ahogy Korea lakosságának egy jelentős részét 😀 ) és Haszéval.

Szerdán aztán nagy esőzés volt, mire elértem a suliba, a cipőm tóvá változott… Az óra után hazajöttem, kértem Teradától szerszámokat, és összeraktam a polcot. Végre szép rend van a lakásban! Ilyen állapotok uralkodnak most:

Délután vissza kellett mennem az egyetemre. A japán kulturális örökségekről szóló óra következett, ez alkalommal a kofunokról (ókori halomsírok) volt szó. Az első- és másodévesekből álló hallgatóság nagy része aludt, amikor jöttek a segítők leolvasni a résztvevők diákigazolványát (ezzel ellenőrzik a jelenlétet), akkor a tanárnak szólnia kellett, hogy „legalább a jelenlét igazolásakor ébredjenek fel, mert ha alszanak, akkor nem tudják regisztrálni a jelenlétüket”… Ez amúgy nem számít udvariatlanságnak? Japánban annyira ügyelnek az udvariasságra… az nem udvariatlanság, ha valaki egy tanórán ráfekszik az asztalra, és úgy alszik? Az egyik csaj álmában még nyögdécselt is… Egy olyan jópofa jelenet is volt, amikor megkérdezte a tanár, hogy ki hallott már a Mozu-Furuicsi kofuncsoportról. Én jelentkeztem egyedül… Persze úgy, hogy Nintoku császár kofunja, már többeknek ismerős volt…

Óra után elkértem a tanártól az előző órai kiosztmányt, el kellett vele mennem a másik épületbe, ott megkaptam a papírt. Mondtam neki, hogy szerintem tök érdekes volt a téma, engem érdekelnek a kofunok. Mondta, hogy vicces volt, hogy a sok japán között csak én tudtam, mi a Mozu-Furuicsi kofuncsoport 😀

Hazamentem, és ahogy hazaértem, csengetett a telefon, pontosabban a LINE applikáció. A takojakis volt az, mondta, hogy épp ott van Reiko-szan, a múltkori kedves néni, aki kifizette a takojakimat. Múltkor, amikor Teradánál hagyott nekem szánt ajándékot (igazából három japán gyerekjáték volt, köztük egy integető macskával 😀 😀 ), én is vittem neki magyaros dolgokat, de Terada mondta, hogy ne hagyjam ott, inkább majd adjam át személyesen. Így hát leszaladtam a takojakishoz, és találkoztam ismét a kedves nénivel, aki megint kifizette a takojakimat 😀 Vittem neki magyaros paprikát, fűszertartót meg mézet. Nagyon örült neki, mindenfélét kérdezgetett, Terada szintén. Meg ott volt még egy anyuka a vonatrajongó kisfiával, velük is diskuráltam.

Csütörtökön délután 1 órától volt órám, a regionális földrajz. Megérkeztem az órára, és kiderült, hogy dolgozatírás lesz. Hoppá, erről nem tudtam… Megnéztünk két dokumentumfilmet, és utána kezdődött a dolgozat. Az egyik órán ugyebár nem is voltam, jegyzetem se volt, mindenesetre eddigi tudásom alapján kitöltöttem valahogy. Közben látom, hogy mindenki lapozgatja a füzetét, papírjait dolgozatírás közben. Gyanús lett a dolog. Az óra végén mondom a tanárnak, én még nem nagyon tudom az itteni rendszert, de jól láttam, hogy lehet jegyzetet használni? Azt mondja, igen, számítógépet, telefont stb. nem lehet, de a jegyzeteket lehet használni. Hát jó. Kérdezem, az órán vetített ppt-ket le lehet-e tölteni valahol. Kiderült, azt is le lehet, meg is mutatta, hogy. Na így már azért más, így már lehet készülni 😀 Az óra után a százjenes boltban vettem még pár cuccot a lakásba, aztán hazamentem. Sok intéznivalóm volt, mivel a tavalyelőtti és az idei OTDK-helyezéseim miatt pályázhatok a Pro Scientia Aranyéremre, amit meg is próbálok. Viszont ehhez rengeteg igazolást, dokumentumot kell előkészíteni, feltölteni, ezzel kapcsolatban leveleztem sok mindenkivel.

Pénteken megjött az első ösztöndíj! Elmentem a postára, hogy megnézzem, tényleg megérkezett-e, illetve hogy befizessem a reptéri illetéket (a repjegyet ugyan állja a Monbusó, de a reptéri illetéket a megérkezés után az ösztöndíjasnak kell fizetnie). A postán egy csomót kellett várakozni, mert a két ATM-et épp két nyugdíjas használta, akik az összes számlájukat itt fizették be, és nem is értették jól a gépek működését. Végül sikerült befizetnem az illetéket, és leellenőrizni, hogy tényleg megérkezett az ösztöndíj. Az az érdekes, hogy 2014 szeptembere óta a bankszámlán hagyott 0, azaz nulla jenem kamatozott 4, azaz négy jent! 😀 😀

Szombaton megkezdődött a Golden Week, azaz az a hét, amikor sok ünnepnap követi egymást, így ilyenkor pihenhetnek a munkától túlterhelt japánok egy picit. Már aki. Az egyetemen például csak a következő hét szerda-csütörtök-pénteki napja szünet, előtte rendesen órák vannak. A szerdáért cserébe pedig szombaton tartottunk szerdai napot. Szombaton tehát bementem a szerdai óráimra. A kulturális örökség órán megint mindenki aludt, épp Nara világörökségei volt a téma. Sokan még nem is jártak Narában, és aki járt, az is csak a Tódaidzsit (leghíresebb buddhista templom) nézte meg… Engem nem szólítottak fel, pedig én mondhattam volna, hogy a kiosztmányon szereplő helyeket egy-kettő kivételével mind láttam 😀

Hazaértem, és épp terveztem, hogy megsütöm az egyik csirkemellet, amikor megint csörgött a telefon. Terada azt mondja, itt van egy fiatal gyerek a boltban, kábé velem egyidős lehet, és szívesen megismerkedne velem. Mondom, jó, lemegyek én két perc alatt. Fél nyolckor mentem le a takojakishoz, és végül este fél 12-kor mentem haza. Amikor lementem, ott volt Reiko-szan is, és már leadta a rendelést Teradának, hogy süssön nekem egy adag takojakit, és adjon oolong teát is 😀 A fiatal srác tényleg velem egyidős, gitárok készítésével foglalkozik, és Kótának hívják. Aztán volt ott még egy család, anyuka, apuka, kislány, meg még egy nő. Mindenről eldiskuráltunk, Magyarországról, Kanszairól, oszakaiakról, Ceauşescuról (!), Eurovízióról (!)… Nagyon vidám este volt.

Vasárnap takarítottam, aztán délután elindultam a gjómü szűpába bevásárolni. Útközben beköszöntem Teradához, mondja, hogy hétfő este terveznek menni karaokézni, megyek-e én is. Mondom, persze. Én meg akartam kölcsönkérni valami fogót, hogy a székem háttámláját meg tudjam húzni, mondtam, hogy majd visszafelé jövet elkérem. Elsétáltam a szűpába, vettem csirkemellet, savanyú uborkát (lengyel import savanyú uborka!!! Olyan, mint a magyar!), maccsás pudingot (ez borzalmasan rossznak bizonyult… a rendes szűpában kapható, kicsit drágább maccsás puding viszont finom) stb. Amikor megyek vissza, és lépek be a takojakishoz, kit látok megint? Reiko-szant 😀 Épp a szentóból (közfürdő) jött, Terada meg mondta neki, hogy mindjárt fogok visszajönni, így hát megvárt… és megint vett egy adag takojakit 😀 😀 😀 Leültem, várom, hogy elkészüljön a takojaki, erre ki áll meg biciklivel az üzlet előtt? Kóta-kun, aki tegnap is ott volt 😀 Na mondom, itt vannak a tegnapi szereplők 😀 Most egy másik házaspár volt még ott. Na megint elbeszélgettünk, de most már nem maradtam olyan sokáig. Mondhatni, törzsvendég lettem a takojakisnál. Terada pedig nagyon büszke rá, hogy nemzetközi, globális üzlete lett. Mondtam, hogy egy főnyi magyar vendég miatt, aki ráadásul beszél japánul, még nem igazán mondható globálisnak 😀 Ezzel zárult a hét. Végezetül még két kép arról, hogy az egyetemen kivirágzott a sövény. Igen, a sövény 😀