(90-1) A fűtés bekapcsolása. Biciklizés az umedai könyvesboltig. Az utolsó órák 2018-ban. Év végi vacsora az Ogura-csoporttal. Cikkírás, készülődés az útra.

Következik a 90. hét első három napja, hiszen csütörtöktől a nagy téli Tóhoku-kirándulás külön-külön posztokban lesz megírva. A héten már muszáj volt bekapcsoljam a fűtést, lejártak az utolsó órák, Ogura szenszei csoportjával elmentünk kajálni, cikket írtam, és készülődtem az útra.

A hétfői napon voltam edzeni, aztán a konditeremmel szemben lévő QB House-nál levágattam a hajam. Benéztem a Book Offba, hogy megkeressem a Szagara-féle órára az elolvasandó regényt, de nem volt. Elmentem a gjómübe joghurtokat venni, aztán odahaza megnéztem, a könyvtárból ki tudom-e venni a regényt. Hát csak egy példány volt, és az is már ki volt kölcsönözve. Szerencsémre az umedai sokemeletes könyvesboltban volt a könyvből, így a neten félrerakattam egyet, és este megint nekiindultam az útnak biciklivel. A Higasi-Jodogava állomás környékén jártam, szépen megyek kivilágítva az út bal oldalán. Széles út, két autó elfér egymás mellett simán, mellette két oldalt járda is. Viszont eléggé félhomály volt. Látom, hogy jön szemben velem egy biciklis kivilágítatlanul, a helytelen oldalon, forgalommal szemben. Én már a múltkor megfogadtam, hogy én nem fogok félreállni, ha valaki a forgalommal szemben közlekedik, álljon félre ő. Közeledünk egymás felé, látom, hogy a fickó nem előrenéz, hanem lefelé. Csöngetek már jó messziről, erre csak nem néz fel. Hát ahogy csöngetve még közelebb érek, látom, hogy a telefonját nyomkodja. Az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt, hogy kikerüljön. Szépen utána is kiabáltam, hogy „Hülye idióta!”. Egyszerűen hihetetlen, hogy képes nem hogy a járdán, hanem az úton, ahol autók is közlekednek, a forgalommal szemben kivilágítatlanul telefonozva biciklizni. A kivilágítatlanságot még el tudom viselni, a forgalommal szemben közlekedést már kevésbé, de a leginkább a telefonozva biciklizés irritál. És ez mindennapos Japánban. Odahaza nem bicikliztem a városban: nálunk is ez a helyzet? Ott is nyomkodják a telefonjukat biciklizés közben?

Ettől eltekintve szépen leértem a bolthoz, megvettem a könyvet, aztán tekertem is haza.

Kedden Ogura-maraton volt, viszont Tamada-kun írta a csoportnak, hogy meghalt az unokatestvére, ezért Hokkaidóra kell utazzon. Így az ő hátramaradt része helyett egyből én következtem a szövegolvasásban, a harmadik óra, ahol szintén Tamada adott volna elő, elmaradt. Ez nekem pont jól is jött, mert a felszabaduló időben írhattam a Mondo-cikkemet, amit még az indulás előtt le akartam adni. Este fél nyolckor találkoztunk a csoporttal az egyetem főkapuja előtt, innen mentünk a helyre, amit kiválasztottak az év végi vacsora helyszínéül. Erről az előző bejegyzésben írtam, ha jól emlékszem, hogy egy kocsmát választott a nép a kulturált kajálda helyett. Viszont a várakozásaimhoz képest nem volt annyira rossz a hely, egy újonnan nyílt, főleg halakat árusító kajáldáról van szó. Kulturált volt az asztal, a nyers halak rendkívül finomak voltak, és új hely lévén gondolom, még jól működik az elszívó is, mert nem volt rettenetes nagy füst sem. (Mondjuk jobban örültem volna egy teljesen nemdohányzó helynek.) Ami egyedüli probléma volt, az az, hogy nagyon sokan voltak, és hatalmas volt a zaj. A kettővel tőlem arrébb ülőket nem hallottam. Az egyik asztalnál gondolom, már jól berúghattak, kiabáltak, a lányok olyan magas hangon visítoztak, mint a kisgyerekek szoktak, nagy ordibálás volt. Aztán amennyire lehetett, beszélgettünk, igyekeztem fülelni, hogy meghalljam, amit tőlem arrébb is beszélnek. Odaadtuk Ogura szenszeinek a szülinapi ajándékát, valami édességet vett neki Nakatani-szan, mindenki pótolt bele. A vacsorát viszont a szenszei fizette mindenkinek, kap az egyetemtől állítólag egy bizonyos összeget minden félévben, amit a diákok meghívására költhet. Aztán magyarázta a szenszei az újonnan állást kapott lányoknak, hogy mire számítsanak. „Hát ha munkába állsz, akkor már nem fogsz tudni aludni, nem fogsz tudni szabadságra menni. Diákként ha megfázol, akkor simán hiányozhatsz, ugye? Na ez nem fog menni, ha dolgozol, nem vehetsz ki szabadságot. Épp ezért mondom mindenkinek, hogy oltassa be magát influenza ellen, én is többfajta oltást is beadattam, hogy nehogy beteg legyek. Aztán a szakdolgozatot is érdemes már most egy részben megcsinálni, mert munka mellett, amikor reggel 8-tól este 8-9-ig ott vagy (!), vagy esetleg még túlórázni is kell (!), azután már nem biztos, hogy lesz kedved a kutatást csinálni éjjel…” Utána az egyik csaj felhozta témának, hogy őt könnyen le tudják itatni. Erre is adott tanácsot a tanár úr: „Már az elején mondd azt, hogy nem ihatsz. A nőknek megbocsájtják, ha már az elején azt mondod. A férfiaknál nehezebb a dolog… férfiként nem mondhatod azt a főnökeidnek, hogy nem iszol, nem bocsájtják meg.” Ismételten megerősítést nyert bennem, hogy nem kívánok Japánban munkába állni. Úgy este 10-ig voltunk ott, aztán a tanár úr visszament az egyetemre túlórázni (szerintem haza se megy ilyenkor Kiotóba, hát már nem lesz vonat), mi pedig feloszlottunk. Itthon még szerettem volna cikket írni, de lusta dögállat voltam, és lefeküdtem.

Szerdán reggel korán keltem, mentem az órákra, a Kimura-féle órának most se volt értelme, a Kuroda-féle óra most is érdekes volt, viszont mindkét órán meg lehetett fulladni, mert úgy 30 fokon ment kábé a fűtés. Nincs középút. Vagy 18 fokon megy a légkondi, vagy 30 fokon a fűtés. A Kuroda-féle óra után elrohantam a szűpába kajáért, hogy aznap már ne kelljen süssek, otthon megebédeltem, és írtam a cikket, aztán visszamentem a Szagara-féle órákra. Az első Szagara-órán a fáradtságnak és a fűtésnek hála úgy bealudtam, hogy nem emlékszem, miről volt szó. Pontosabban az agyam aludt el, a kezem viszont „jegyzetelt”, nagyon vicces, miféle értelmezhetetlen krixkraxokat alkottam tudatlanul 😀 A csoportmunkás Szagara-órán folytatódott a munka, a 19-20 éves másodikosok nagyon túlizgulják a januárban esedékes, mindösszesen 15 perces kiselőadást (ráadásul a tanárnő is egy laza csajszi, szóval nem szigorú), csak én vagyok a csoportban, aki nagy nyugodtan ül, mint egy Buddha 😀 Takihama-kunnek magyaráztam, hogy megyek Akitába.

Az órák után igyekeztem haza, hogy teregessek, bepakoljam a még hiányzó cuccokat, zuhanyozzak, egyek, befejezzem a cikket, megírjam ezt a blogot, és minél hamarabb lefeküdjek, mivel másnap hajnali 3:45-kor kell keljek! Ezzel zárul tehát a hét első fele, ide pakolom még egyszer a holnaptól kezdődő út térképét a biztonság kedvéért, íme: