[170. KÉPEK] Még több unalom plusz kényelmetlen ülés: kabuki!

A szumó után nem gondoltam, hogy felfedezek a hőn szeretett japán kultúrán belül egy még unalmasabb dolgot. Tévedtem. Múlt szerdán kabukielőadásra mentünk. Délután négytől volt az előadás Kiotóban, a híres Minami-za kabukiszínházban. Ide is ingyen kaptunk jegyeket (ez 4000 jen lett volna, pedig a legfelső szektorban ültünk… legelöl valami 13000-es jegyek voltak!), ide is természetes volt, hogy megyünk. Busz most nem volt, mindenki maga kellett eljusson Kiotóba. Szépen el is mentünk, busz, vonat, minden, 15:30-ra ott voltunk, ekkor volt a gyülekező. Nagyon nagy tömeg volt a színház előtt, aztán megjöttek a tanárok is, pontosabban nem is tanárok, hanem a könyvtáros nők voltak ott (épp délelőtt nyomtattam a könyvtárban térképeket a tokiói úthoz) meg például a dékán (én csak dékánnak hívom, a CJLC vezetője, nem tudom pontosan a beosztást) is. Megkaptuk a jegyeinket, bementünk. Már ahogy az ülésünkhöz értünk, éreztük, hogy ezzel baj lesz. Ugyanis ezeket az üléseket valószínűleg nem 185 cm-s embereknek találták ki. Szűk is, és nem tudja az ember normálisan elpakolni a lábát, nem vagyok naiv, nem akarom én kinyújtani a lábam, csak annyit, hogy elférjen behajlítva. De behajlítva is ott volt már egyből a következő sor ülés, nyomta a lábamat (mi lett volna, ha még kövér is lennék?), ráadásul mivel ugye lépcsőzetes elrendezés volt, az egyik lépcsőfokra voltak szerelve az ülések, és valahogy a másik lépcsőfokon voltak a lábaink, ami egy kicsit túl magasan volt (ezt nem tudom szépen megfogalmazni), a lényeg, hogy a lábunk egy térdgyilkos, behajlított + megemelt pozícióban volt, ahol még meg sem kezdődött az elődás, öt perc elteltével már meg is fájdult a térdem, amit ugyebár már Sikokun egyszer kikészítettem. Na gondoltam, még pont ez hiányzik a tokiói út előtt. Ja és ugye én mindenhová a hátizsákkal megyek, hova raktam a hátizsákot? Nos kérem, a kabátomat begyűrtem, konkrétan begyűrtem a székem alá, mert máshová nem fért, a hátizsákot az előadás alatt kiraktuk oldalra a lépcsőre, így egy pici hely felszabadult a lábamnál, ami arra volt elég, hogy félig-meddig egyik lábamat eldöntve beraktam a másik alá, és az előttünk lévő ülésekre szerelt kis korlátféleségre támaszkodva valahogy elvegetáltam az első felvonást. Előtte, amikor láttuk, hogy ez az ülés nem lesz a legjobb, megkérdeztem, meddig tart az előadás. Gondoltam, 16 órakor kezdődik, 18-nál csak nem tart tovább. Rossz hírt kaptam. Este 8-ig tart!! Úristen, mondom, én ezt nem fogom bírni, innen én négy óra ülés után nem fogok tudni felkelni. Ha jó az előadás, akkor viszont az ember még a kényelmetlen helyet is tolerálja valahol. Na de a kabuki… bejönnek ugye a beöltözött, kifestett férfi színészek (a női szerepeket is férfiak játsszák), és idétlen, akadozó hangon beszélnek régi japán nyelven. A női szereplők meg ugye vinnyognak, képzelj ugyebár el egy középkorú férfit, aki egy fiatal lány hangját próbálja imitálni. És ugye amikor az egyik szereplő beszél, addig a többi hallgat. Semmi dinamikusság, semmi izgalom… és ugye az ember nem ért belőle egy szót se, mert régi japán nyelven beszélnek. Konkrétan megmondom, egy szót nem értettem belőle. Borzalmas volt. Ráadásul ugye nem egy hosszú darabot adnak elő, hanem három kisebbet, köztük fél órás szünettel. Az első szünetben Attilával megbeszéltük, hogy a következő szünet alatt lelépünk. A második előadást még végigszenvedtük (aludni nem tud az ember, mert fáj a lába), utána pedig szépen kislisszoltunk, el Kitaszenriig, ahol megint bevásároltunk halakból, ez volt az egyetlen jó pont a napban. Kaptunk kis kérdőívet, hogy mi hogy tetszett, mennyit értettünk belőle… hát én leírtam a véleményemet, térdfájástól elkezdve azon át, hogy semmit nem értettem belőle… Bocsánat a műfaj rajongóitól, de számomra ez borzalmas volt. Soha többet kabuki! Egy pár kép azért van a színházról meg még a szumó utáni halakról (az első kép), ezeket ide pakolom most: