(100) Ösztöndíjutalás és az utolsó nagybevásárlás. Útiterv Tera-szannal. Vevők a bútorokra. Találkozás Takihama-kunnal. Rosszullét hajnalban. Digimon-figurák. Rizsfőzőrendelés. A repjegy megérkezése. Dilemma a csomagokkal. Az utolsó aláírás. Összejövetel az Ogura-csoporttal. Egész napos pakolás, csomagolás. Szkennelés. Sikokui utak: a végleges útiterv térképe.

Kereken száz hete vagyok Japánban! 🙂 És ez egyben azt is jelenti, hogy már csak négy hétig… A 100. héten megérkezett az utolsó előtti ösztöndíj, kirándulást terveztünk Tera-szannal (és emiatt újraterveztem a saját kirándulásomat, aztán megint újraterveztem), találkoztam Takihama-kunnal, rendeltem otthon is használható rizsfőzőt, megérkezett a repülőjegy, találkoztam Ogura szenszeijel és a töris csoporttal, pakoltam és szkenneltem… Megint mozgalmas egy hét volt! A bejegyzésben megtalálható lesz az itt tartózkodásom alatti utolsó nagyobb kirándulás útiterv-térképe is.

Egész héten tűkön ültem, mikor érkezik már meg a repülőjegy. Addig ugyanis nem tudtam elkezdeni a csomagok összekészítését, a pakolást sem. Azt ígérték, február 10. és 20. között fog megérkezni, de hétfőn már 25-e volt, és még híre sem volt a jegynek. Hétfőn megérkezett a februári ösztöndíj, ezért szokás szerint elmentem befizetni a biztosítást (meg egyúttal a múlt héten megrendelt Digimon-figurák árát) meg a gjómü szűpába nagybevásárlást csinálni.

Kedden reggel arra gondoltam, hogy ha már a polcra és a tévéasztalra nem tudok vevőt találni, kár lenne kidobni (március 2. a lomtalanítós nap, aznap lehet kirakni bútorokat, nagyobb szemetet, tehát addig el kellett döntsem a bútorok sorsát), megkérdezem a bal oldali szomszédot, hogy nem kell-e neki. (Apropó szomszéd, a jobb oldali lakásban szerencsére továbbra sem lakik senki, így csönd van. Viszont többször voltak ingatlanosok leendő bérlőkkel megnézni, ilyenkor mindig kihúztam a fülhallgatót, és bekapcsoltam a tévét vagy a zenét, hogy az érdeklődő hallja, milyen vékony a fal. Nem azért, hogy rontsam a gondnok néni üzletét, de szerintem fontos lehet tudni, mielőtt kiveszi a lakást valaki egy évre, hogy itt aztán mindent hallani fog. Most, amikor ezt írom, aznap is voltak itt, és konkrétan az asztalnál ülve kb. 90%-ban megértettem, mit beszél a másik lakásban az ingatlanos. Ja, az egyik nap meg pont indultam el otthonról, amikor jöttek a szomszéd lakást megnézni, na gondoltam, lehet, hogy ezzel el is riasztottam őket, így, hogy meglátták, hogy külföldi a szomszéd 😀 A héten pedig valami felújítás is volt a szomszédban, mert hallottam, ahogy egy mesterember tépkedi a tapétát…) Na visszatérve a bútorokra: nem tudom, mikor van itthon a szomszéd, mert csendben van, ezért írtam neki egy levelet, benne azzal, hogy én megyek haza március végén, de van egy polcom meg egy tévéasztalom, nem érdekli-e őt. Még mielőtt beraktam volna a papírkát a postaládájába, jött egy e-mail. A japán apróhirdetéses oldalon érdeklődött valaki a tévéasztal iránt! 1000 jenért hirdettem meg, ő 500-ért vitte volna el, végül megegyeztünk 700-ban. Ez is jobb, mint kidobni a kukába! Úgy volt, hogy a fickó szombaton reggel viszi el a tévéasztalt, de írt, hogy inkább csütörtök este jönne, nekem ez még jobb is volt. Ide jött, elvitte, végül 800 jent adott, mondván, azért, hogy korábban jöhetett. Nekem mondjuk külön jobb volt, hogy előbb elvitte, megszabadultam tőle 😀

Miután eldőlt, hogy lesz vevő a tévéasztalra, átírtam a levelet, ezúttal csak a polcot említettem benne. Ezt a papírkát be is raktam a postaládájába, de úgy, hogy félig kilógjon, hogy észrevegye. Kedden aztán megérkezett az egyik Digimon-figura, Metalgarurumon, felidéztem vele a gyerekkori élményeket 😀 Húsz éve mennyire örültem volna egy ilyen figurának! Mondjuk… most is ugyanúgy örülök neki, mint húsz éve örültem volna 😀 😀 Benéztem kedden Tera-szanhoz is, mondta, hogy sikerült már most befejezze az adóbevallását, ezért nem kell március 15-ig várni a kirándulással, beszéljük meg, mikor menjünk kirándulni. Úgy döntöttünk, hogy március 3-5. között megyünk kirándulni; eredetileg Sódosimát terveztünk, de mondta Tera-szan, hogy vannak valami pontjai, amit fel tud használni szállásokon is, megnézi, hol lehet felhasználni, és az alapján döntsük el, hova menjünk.

Délutánra aztán meg volt beszélve, hogy találkozunk Takihama-kunnal, akivel a Szagara-féle órán egy csoportban voltunk. Az állomás környékén találkoztunk, aztán onnan indultunk el Eszaka irányába, hogy valahová beüljünk kajálni. Közben beszélgettünk, mondom neki is, hogy mi a helyzet a bútorokkal. Azt mondja, meg lehetne-e nézni azt a polcot, mert neki lehet, hogy kéne, van ugyanis egy csomó könyve, és nincs hova tegye. Mondom, persze. Fölugrottunk így hozzám, mutatom a polcot, azt mondja, hát ő ezt szívesen átvenné. Mennyibe kerül – mondom, vigyed ingyen, örülök, hogy nem kell kidobjam. Csak ugye a polcot gyalog elszállítani nehézkes volna, abban maradtunk, hogy miután kajáltunk, visszajövünk, és lapokra szereljük szét. Ezután a szomszéd postaládájából a levelet – mivel félig kilógott ugyebár – kiszedtem, hisz okafogyottá vált 😀 Úgy döntöttünk, hogy a szusizóba megyünk, ami a Konami közelében van, ott kajáltunk, közben eldiskuráltunk. Aztán mondtam, hogy hazafelé menet ugorjunk be a takojakishoz, és kérjünk tőle szerszámokat a polc szétszereléséhez. Így is tettünk, de mondja Tera-szan, hogy a polcot szétszedve is nehéz lenne szállítani, inkább hagyjuk úgy, és amikor kedden este jövünk haza a kirándulásból, a kocsijával elszállítjuk Takihama-kunhoz. Ebben maradtunk végül. Aztán szó került arról, hogy hova menjünk kirándulni. Takihama-kun Tottori megyéből származik, így ajánlott pár érdekes helyen Tottoriban, ezek megtetszettek Tera-szannak, így végül Tottori mellett döntöttünk. Egy kicsit még beszélgettünk a takojakisnál, aztán mondja Takihama-kun, hogy ő kérne egyet az origami csillagjaimból (ezt elfelejtettem írni; van ugyebár az a hat darab origami csillagom, amit még újévkor készítettem, ezeket is fájlalom csak úgy kidobni a kukába; egyet adtam Tera-szannak, öt viszont még itt volt a polcon; amikor jött Takihama-kun megnézni a polcot, kérdezte, hogy mik ezek), szóval mielőtt hazament volna, följött, hogy adjak egy csillagot. Épp a folyosón mosott fel a gondnok néni, na mondom jó, hogy találkoztunk, nem kér egy origami csillagot dísznek? 😀 Neki is adtam egyet, mondom, most már csak három darab maradt raktáron 😀 Egyet elviszek majd Szano szenszeinek, a másik kettőt meg Motoharáéknak. Aztán akinek nem kell, dobja ki. Ezenkívül kedden írtam a volt munkahelyemen az elnöknek, hogy áprilistól visszamehetnék-e, ez ügyben intézkedtem. Lefekvés előtt aztán megittam a maradékát annak az őszibaracklének, amit még előző nap vettem, és a hűtőben volt.

Nem tudom, hogy a szusi vagy az őszibaracké, vagy esetleg mindkettő volt-e a hibás, de szerdán hajnalban olyan gyomorgörcs jött rám, hogy azt hittem, hogy most vagy elpusztulok, vagy pedig megszülök, aztán igényelhetem majd a csok-ot 😀 😀 Két órán keresztül szenvedtem, rohangáltam a futon és a fürdő között, dögrováson voltam… Rázott a hideg, csavarodott a belem összevissza, minden bajom volt. Aztán utána szerencsére helyrejöttem, de aznap nem mertem normális ételt enni, főztem inkább ételízesítős, sós rizst, azt ettem. Ezenkívül szerdán megérkezett a másik rendelt Digimon-figura, Wargreymon is 😀 Utána pedig a hétfőn a gjómüben vett húsokat raktam el a fagyasztóba, ez az utolsó adag hús, amit Japánban lefagyasztok 😀 Este aztán megrendeltem az Amazonról a külföldön használható rizsfőzőt, amit haza akarok vinni.

Csütörtökön esett az eső, itthon blogoltam, ekkor hoztam be a nagy lemaradásaimat. Február utolsó napja volt, és még mindig nem jött meg a repjegy, mérgelődtem, de gondoltam, majd másnap, amikor megyek aláírni a Nemzetközi Osztályra, rákérdezek. És ekkor, fél 3-kor megjött az értesítést! A kívánt napra kaptam a jegyet… és Emirates. Hát ennek nem örültem. Elkezdtem utánanézni a csomagoknak, ugyebár 15 vagy 25 vagy 30 kilót lehet vinni az economyn, de nem tudtam, nekem melyiket vették meg. A hivatalos e-ticket ugyanis még nem érkezett meg, csak az előzetes itiner, amin ellenőrizni kellett a nevet. Azon pedig csak egy U betűs kód volt. A neten azt írták, ez jelentheti a 25 és a 30 kg-s kategóriát is. Megkérdeztem a másik Danit, de még ő se kapta meg az e-ticketet, az itinerjén pedig foglalási kód se volt, így ő se tudta még, mennyi csomagot vihet. Utána megkérdeztem Edinát, ő szerencsére már tudta, mondta, hogy 30 kg-s a limit. Ezek alapján én is 30 kg-val kezdtem kalkulálni, így már kevésbé voltam ideges, hisz azért a 15-höz képest mégis csak jobb a 30 😀 A másik Dani pont másnap ment az e-tickettel kapcsolatos ügyeket intézni az egyetemére, így ő is megígérte, hogy majd visszajelez, hogy hány kiló van az ő jegyén.

Szintén csütörtökön átmentem Tera-szanhoz, és mondta, hogy mégse Tottoriba kéne menjünk, mert hétfőn egész nap 100% a valószínűsége az esőnek, ráadásul az egyik hely, amit Takihama-kun ajánlott, április 1-ig zárva van. Megnéztük, hol lesz jó idő: Sikokun. Na mondom, akkor én átvariálom az eredeti vonatos úti tervemet, és akkor menjünk együtt Sikoku egyik felébe, én pedig egy rövidített útvonalon haladok majd vonattal. Hazajöttem, és átalakítottam az úti tervet. Este aztán jöttek a tévéasztalért, ahogy korábban írtam is.

Pénteken feltekertem az egyetemre aláírni, aztán kinyomtattam a módosított útitervemet, majd pedig a könyvtárból vettem ki könyveket szkennelni. Közben írt a másik Dani, hogy ő is 30 kg-t vihet a repülőn, szóval itt már biztosra vettem, hogy nekem is 30 kg lesz a limit.

Pénteken este volt az összejövetel Ogura szenszeijel és a töris csoporttal Umedában, biciklivel mentem, és egy közeli bicikliparkolóban parkoltam le. A Teru nevű helyre foglalt helyet Nakatani-szan, ez egy nagyon kulturált izakaja volt, világos is volt, rendes székek is voltak, nem volt akkora zaj se, és füst se. Két órán keresztül voltunk itt, elbeszélgettünk, ettünk-ittunk. Nakatani-szanon kívül Kitabajasi-szan és Komacu-szan volt itt, ők mindhárman dolgoznak áprilistól, Tamada-kun nem volt jelen. Ogura szenszei kérdezősködött az utazásaimról, meg hogy a hazamenésem után mit fogok csinálni, erről is beszélgettünk. A kaják is finomak voltak, végül pedig Ogura szenszei fizetett mindent, összesen 23 000 jent :O Én átadtam Ogura szenszeinek a neki szánt magyar bonbont, Nakatani-szanéktól kaptam emlékbe egy szép evőpálcikát meg édességet, aztán a másik két lány is kapott valamit Nakatanitól, nem tudom, hogy ezeket most pontosan ki fizette. Két órát voltunk tehát, aztán elbúcsúztunk, én pedig hazatekertem. Hazafelé menet megálltam a takojakisnál, hogy egyeztessünk az útvonalról, mivel közben írt egy üzenetet, hogy biztos akarunk-e menni az Asizuri-fokhoz (Sikoku legdélibb pontja), mert túlságosan kieső helyen van. Megint variáltunk, és végül abban maradtunk, hogy visszamódosítom a vonatos útitervemet az eredeti variációra, megyek egyedül az Asizuri-fokhoz, Tera-szannal pedig a sziget belsejében nézünk meg olyan helyeket, ahová kocsi nélkül nem lehet eljutni. Meg is rajzoltuk nagyjából az ő gépén az útitervet, aztán idehaza elkészítettem a végleges változatot, ezt lentebb közzé is teszem. Utána valahogy elkezdtünk mindenféléről tárgyalni, a végén már az öt évvel korábbi koreai képeimet mutattam, a demilitarizált övezetről meg a MBC Dramiáról. Később megérkezett Daiki és Daiki anyukája meg apukája is. Múltkor említette Daiki anyukája, hogy a férje nem tudja megjegyezni (vagy nem is akarja 😀 ) a nevemet, és állandóan Michaelnek hív. Na mondom, akkor ha legközelebb Michaelnek fog hívni, akkor én meg őt Tanaka-szannak vagy Szató-szannak nevezem (kb. mint Mo.-n a Kovács, gyakori név). Meg is történt is, jön be Daiki apukája, azt mondja: „Itt van Michael is!”. Erre én: „De rég találkoztunk, Tanaka-szan!” 😀 😀 Kicsit még beszélgettünk, aztán hazamentem. Kíváncsiságból ránéztem az Emirates honlapján a foglalásra, és kiderült, már véglegesítették is a Monbusónál a jegyemet, meg is jelent, hogy 30 kg-t vihetek.

Szombaton reggeltől késő estig pakoltam. A 30 kg persze jobb, mint a 15, de számomra még így is kevés. A kézipoggyász pedig 7 kg lehet maximum, és nem lehet külön laptoptáskát vinni, vagyis a kb. 3 kg-s, dög laptopomat be kell passzírozzam a hátizsákba. Megérkezett pénteken a rizsfőző is, ezt szépen bebugyoláltam pukkasztós fóliába, beapplikáltam a bőröndbe, aztán variáltam, hogy mit hova pakoljak. A 30 kg-n kívül ott volt a rengeteg könyv… Andi lett végül a megmentőm, mivel pont írogattunk arról, hogy milyen bajban vagyok a csomagokkal, ő pedig mondta, hogy júniusban mennek haza, de hazafelé nincs sok csomagjuk, így 26 kg-t el tudnának vinni. Ez hatalmas mentőöv számomra, hisz belföldön Akita megyéig elküldeni a csomagot sokkal olcsóbb, mint hajópostán fuvarozni. És a hajóposta is kb. júniusra érkezne meg. Így a téli ruházatomat és a könyveimet külön szelektáltam, ezekből lett két doboz, az egyikben a ruhákkal, a másikkal a könyvekkel, ezeket összesen kb. 3500 jenért tudom Akita megyébe küldeni. (20 kg-t hajópostával hazaküldeni 10 250 jen.) Csakhogy még ezen kívül is van egy hazaküldendő dobozom, ez jelenleg 15 kiló, még 5 kilót pakolhatok bele. A bőröndök is tele vannak, egy 20 és egy 10 kilósra bontva. A vékony kabátomat és az őszi kabátomat is fel fogom venni, a zsebeik is tele lesznek, a fényképező a nyakamba kerül majd… olyan leszek, mint egy karácsonyfa 😀 Nem lenne amúgy semmi gond, de a neten írják, hogy az Emirates nagyon szigorú a kézipoggyásszal, mérik is, szóval nem tudok úgy csinálni, mint anno a Finnairrel vagy a Turkish-sel, hogy a 8 kg-s limit ellenére 15-20 kilónyi könyvvel megtömtem a hátizsákot, aztán megpróbáltam úgy tenni, mintha tök könnyen vinném a hátamon 😀 😀 Most még az is kérdéses, hogy azokat a cuccokat, amik az utolsó pillanatig kellenek (elektromos fogkefe, elektromos borotva, router, kábelek stb.), hova fogom bepasszírozni. De azért a nap végére nagyjából tisztázódtak a dolgok. Este még elkezdtem szkennelni is, és írtam a multifunkciós készülék leendő vevőjének, hogy rakjuk át az átadás időpontját, végül 18-ában egyeztünk meg, így marad még egy kis időm szkennelni.

Vasárnap reggel aztán folytattam a szkennelést, délben elszaladtam a gjómü szűpába, aztán megint szkenneltem, pakoltam. Este 7 után hívott Tera-szan, átmentem a takojakizóba, és segítettem elpakolni, elmosogatni stb. Így hamar végeztünk, és most valamivel 9 előtt írom ezeket a befejező sorokat. Most Tera-szan hazamegy vacsorázni és fürödni, én is vacsorázom és fürdöm itthon, aztán innen indulunk a sikokui útra. Ma este átmegyünk Okajamánál a Szeto Óhasi hídon, és valahol egy autópálya-pihenőhelyen megalszunk a kocsiban, másnap pedig Kócsin keresztül elmegyünk Szuzaki városig, ahol megnézzük a korán virágzó szakurákat, majd a Sikokui-karsztfennsíkra megyünk fel, végül Macujamában szállunk meg. Kedden pedig visszaindulunk Tokusima irányába, megnézzünk az Óboke-Koboke nevű helyen, aztán az Ija-onszent. És akkor íme az útiterv, benne zölddel jelölve a Tera-szannal, kocsival megteendő út, kékkel pedig a jövő szombaton kezdődő, ötnapos vonatos utazás:

Erről az útról majd a (101-1) bejegyzésben lesz összefoglaló, míg a kékkel jelölt útról szokás szerint, napokra lebontott külön-külön bejegyzések várhatók.

Végezetül pedig néhány kép a Digimon-figurákról és a pakolásról: