(31) Az ösztöndíj érkezése. Az ötnapos hétvége. A Sószóin-kiállítás Narában. Reiko-szan elköltözik. Az egyetemi fesztivál.

A 31. héten végre megérkezett az ösztöndíj, aztán az egyetemi fesztivál miatt tulajdonképpen ötnapos hétvégém volt. Felkerekedtem, és elmentem Narába megnézni (többek között) a Sószóin-kiállítást, befizettem a számláimat, bevásároltam, kiderült, hogy Reiko-szan el fog költözni, aztán vasárnap az egyetemi fesztivál végét is megnéztük Öcsivel.

Hétfőn különösebb esemény nem történt, voltam edzeni, aztán a szokásos órámon, majd vettem másnapra kaját, így a napot 635 jennel zártam.

Kedden aztán következett a cusimás óra. A múlt heti teremváltoztatás után ezen a héten ismételten termet cseréltünk, a tanár úr persze itt is hosszasan magyarázkodott, körülbelül hatszor elnézést kért, és szintén körülbelül ugyanennyiszer közölte, hogy akkor a jövő héttől majd ide jöjjünk. (Aztán megint bocsánatot kért.) Megkérdeztem tőle, mikor lesz az első dolgozat az órán, mondta, hogy még nem tudja. Mondtam, hogy én 21-én nem leszek, azért kérdezem. Azt mondta, akkor majd úgy intézi, hogy ne aznap legyen. Rendes! Ezután átsiettem a tanulmányolvasós szeánszunk helyszínére, a héten Ogura szenszei és Josi-kun még mindig Európában volt, de ettől függetlenül a tanulmányolvasós és a kuzusidzsifejtegetős összejövetel meg volt tartva. A tanulmányolvasós dolog után elsétáltam a kampuszon lévő ATM-hez, hogy örömmel konstatáljam, hogy megérkezett az ösztöndíj. Vettem ki pénzt, aztán mentem volna is a kampuszon lévő FamilyMartba (konbini), hogy befizessem a számláimat… csak hogy nem tudtam pontosan, hol van a FamilyMart 😀 Kóvályogtam egy sort, belebotlottam az egyetemi fesztiválra készülődő diákseregbe, és egyszer csak hallom, hogy valaki megszólít. Az egyik kínai diák volt, akivel a múltkor Narában meg az abenói katasztrófavédelmi központban voltunk. Kérdezi, hogy hová megyek. Mondom, keresem a konbinit, de nem tudom, hol van 😀 Szerencsére ő jobban képben volt, útbaigazított, így eljutottam az üzlethez, ahol befizettem a gázszámlát, a villanyszámlát, a biztosítást, illetve egy Amazonos rendelést (még áprilisban láttam az NHK-n egy dokumentumfilmet a sirahamai pandákról, na az a film jelent meg DVD-n, azt rendeltem meg). Ezután visszabattyogtam a töris összejövetelek helyszínére, ahol megebédeltem. Következett a kuzusidzsis foglalkozás, majd véget ért a nap.

Narában található a Sószóin, egy kincstár, ahol számos ókori kincset őriztek évszázadokon keresztül. Amikor 756-ban Sómu császár meghalt, felesége Kómjó császárnő (azért nem császárNÉ, mert Sómu halála után ő lett a császárNŐ… A tévében sugárzott koreai történelmi sorozatok borzalmas magyar szövegei esetében mindig falra mászom, ha keverik a királyNŐt meg a királyNÉt, ez viszont itt speciális eset 🙂 ) a narai Tódaidzsi templomnak ajándékozta a férje kincseit. Később más kincsek is bekerültek a kincstárba, napjainkban a Narai Nemzeti Múzeum minden évben kiállítást rendez a kincsekből. Természetesen nem az összes kincs van kiállítva, minden évben más és más műtárgyakat szemlélhet meg a közönség. Idén például van olyan tárgy, amelyet utoljára a 70-es években állítottak ki. Ez a tárlat minden év őszén tekinthető meg. 2013. november 1-jén Attilával mi is ellátogattunk Minóból Narába, mivel anno a CJLC-ben láttam egy szórólapot, amin az szerepelt, hogy aznap (2013. november 1.) a külföldi diákok ingyenesen megtekinthetik a tárlatot. Így hát aznap felkerekedtünk, és ellátogattunk Narába – ekkor jártam életemben először az ókori fővárosban. (Fentebb belinkeltem a négy évvel korábbi bejegyzésemet, most látom, hogy akkor konzekvensen őzikéknek neveztem a narai szarvasokat… Ezúton is bocsánatot kérek tőlük 😀 Az is vicces, ahogy ilyeneket írtam: nagyon régi szobrok vannak kiállítva 😀 A legjobb viszont ez: „Meg akartunk nézni egy a közelben lévő kofunt is, de sajnos oda csak csónakkal lehetett volna átmenni” XDDDDD Hát igen, kis tudatlan voltam 😀 ) Idén ismét utánanyomoztam, van-e ilyen külföldi diákok számára kijelölt nap, és megtaláltam, hogy igen: ismét november 1-jén lehet ingyen megtekinteni a tárlatot. Mivel 1-je épp szerdai napra esett, amikor nincs órám, úgy döntöttem, első narai kirándulásom negyedik évfordulóján ismét ellátogatok a szarvasokkal (nem őzekkel!) teli városba. Ráadásul épp most van egy mokkan-kiállítás is a rekonstruált Heidzsó-palota (az ókorban a mai Nara helyén álló fővárost Heidzsókjónak nevezték, innen költözött el a főváros Nagaokakjóba, majd a mai Kiotóba, azaz Heiankjóba) melletti kis múzeumban. A mokkanok olyan falemezek, amelyeket az ókorban írásra használtak: ráírtak valamit, majd ha már nem volt szükség a feliratra, azt egyszerűen lefaragták, így ismét lehetett írni a lemezkére. Az 1960-as években kerültek elő először mokkanok régészeti ásatások során, ezek a leletek pedig nagyon fontosak mind az ókori japán nyelv, mind az ókori japán történelem megismeréséhez. Ennek a kiállításnak a megtekintését is beterveztem a szerdai napra.

Reggel elindultam, és a Hankjú-, majd a Kintecu-vonatokkal eljutottam Narába. Először a múzeumot céloztam meg. Szerencsére a tájfunoknak már nyoma sem volt, nagyon kellemes őszi idő volt. Elsétáltam a múzeumig, bepakoltam a táskámat a csomagmegőrzőbe, majd bementem megnézni a tárlatot. A négy évvel ezelőtt kiállított kincsek nekem jobban tetszettek, mint az ideiek. Reggel szerencsére még nem volt az a nagy tömeg, de már így is sokan voltak, főleg idős nénikék, akik összevissza lökdösődtek és furakodtak. Már a vonaton is látni lehetett amúgy, hogy kik azok, akik a múzeumba igyekeztek: ők tolakodtak a legjobban. A Sószóin-kincsek után megnéztem a szomszédos buddhaszobor-múzeumot is, ez is érdekes volt. Ezután elsétáltam magához a Sószóinhoz, amelyet ugyan csak kívülről, és távolról, de meg lehet nézni. Következőnek a Tódaidzsihoz mentem, de nem mentem be a Nagy Buddhához, hanem inkább fölmentem a Nigacudóhoz, hogy onnan megnézzem a kilátást. Illetve gosuincsót akartam venni. A gosuincsó olyan kis könyvecske, amelyben üres oldalak vannak, ezt a könyvecskét viszi magával az ember, ha szentélyt vagy templomot látogat meg, és ott 300 jenért szép kalligráfiával beleírják az embernek, hogy hol járt és mikor, feltüntetik annak az istenségnek a nevét, amelyet az adott templom tisztel, illetve le is pecsételik az adott oldalt. Hogy ez mire jó? Nos, amikor a host familymnél voltam, szóba került ez is, és Motoharáné azt mondta, hogy amikor valaki meghal, akkor az életében összegyűjtött gosuincsók lapjait kiterítik, rárakják az illető holttestére, és azzal együtt égetik el a holttestet. Hogy ez valóban így van-e, annak még nem volt alkalmam utánanézni, fenntartással tessék tehát kezelni az információt. Mindenesetre, nekem nem azért kell, hogy majd a holttestemet betekerjék a gosuincsók lapjaival, csupán az esztétikai értéke miatt: nagyon szépek ugyanis a kalligráfiák és a pecsétek a kis könyvecskékben. Amikor Niki itt volt, ő mutatta a gosuincsóját, és minden templomban és szentélyben íratott is új gosuint, én akkor még úgy voltam vele, hogy nekem ilyen nem kell, mert minek. Viszont megtetszettek a kalligráfiák, így hát én is nekikezdtem a gosuinek gyűjtésének. A Tódaidzsiban megvettem a gosuincsót, és beleírattam az első gosuint (a szerzetes persze az árát angolul mondta…). Arra gondoltam, hogy majd Kiotóban a Heian Dzsingúnál, vagy valamelyik másik híresebb szentélynél veszek majd még egy gosuincsót, és akkor külön-külön gyűjtöm majd a buddhista templomok és a sintó szentélyek gosuinjait.

Miután beszereztem a gosuincsót és megnéztem a kilátást, visszasétáltam a Kintecu-Nara állomásig, és körbenéztem a szomszédos bevásárlóutcában. Valami olcsó és finom kajáldát kerestem, végül találtam egy helyet, ahol finom karaéudont (currys tésztaétel) ettem. Benéztem egy szupermarketbe is, ami már tele volt mikulásokkal, fenyőkkel és Merry Christmas feliratokkal. Ahogy véget ért az igazi hagyományos, ősi japán ünnep, a Haróvín, még egy nap se kellett, hogy máris felkészüljenek a következő hagyományos, ősi japán ünnepre, a Küriszümaszura.

Ebéd után fölszálltam a Kintecu vonatára, és elutaztam a Jakusidzsi és a Tósódaidzsi (buddhista templomok) közelében lévő állomásig. Ezeket a templomokat négy éve már megtekintettük Attilával, idén viszont, amikor tavasszal Narában voltam, nem volt időm, hogy újra ellátogassak ezekhez. Így hát a szerdai napra ezt is beterveztem. Először a Jakusidzsit néztem meg. Eléggé borsos volt a belépti díj, mivel rábeszéltek, hogy vegyem meg az extra jegyet a nemrég felújított Sokudóba (szó szerint: étkező, a buddhista templomkomplexumok egyik épülete) és a füstölőkkel kapcsolatos kiállításra. A Sokudó egyáltalán nem volt nagy szám, belül „túlságosan is” fel volt újítva, nem volt meg az a „történelmi hangulat”. A füstölős kiállítás viszont érdekes volt, szép műtárgyak voltak kiállítva. A Jakusidzsi körbejárása után átsétáltam a Tósódaidzsihoz, azt is körbejártam. Mindkét templomnál csináltattam gosuint is. A Tósódaidzsitól kijőve úgy terveztem, visszamegyek a vasútállomásra, és vonattal megyek a Heidzsó-palotáig, de a térképen megnézve rájöttem, hogy ugyanannyi időbe telne elgyalogolni, mint visszamenni a vonatig, vonatozni, aztán a másik állomástól megint gyalogolni a palotáig. Így hát gyalog mentem. A rekonstruált palotaépületnél engem jobban érdekelt a kis múzeum, ahol a mokkanok voltak kiállítva, így hát oda mentem először. Szerencsére még volt 40 percem zárásig, így meg tudtam nézni alaposan a mokkanokat. Aztán elsétáltam a palotához is, de be már nem tudtam menni, ugyanis bezárt.

Elsétáltam a legközelebbi állomáshoz, ami mellett egy pláza is volt, ide bementem, hogy a könyvesboltban megkeressek egy könyvet, de nem volt túl nagy a könyvesbolt, így nem találtam rá a könyvre. Vettem valami rágcsát az egyik üzletben, aztán felültem a vonatra… mégpedig a Nara felé tartóra. Azért, mivel Narában a vonat megtelik, és mire erre az állomásra ér, nincs ülőhely, így hát inkább visszamentem két megállót Naráig, hogy ott az Oszakába tartó vonaton le tudjak ülni. Leültem, és végig aludtam is, egészen Nambáig. Ott aztán leszálltam, és elmentem megint valami könyvet keresni a Book Offba, de olyan álmos voltam, hogy igazából csak kóvályogtam. Kitaláltam, hogy a CocoIchiben eszem egy csirkés karét, ezért felsétáltam Sinszaibasiig, ott megkajáltam, és onnan menten haza a metróval. Sin-Oszakánál megállt a metró, és bemondták, hogy Sóvacsó és Nisitanabe (az Öcsi-családhoz legközelebbi megálló) között valaki bemászott a sínek közé, ezért most az egész vonalon megállt minden vonat. Már gondolkodtam, hogy innen most akkor haza kell gyalogoljak, vagy mi lesz, de szerencsére öt perc múlva újra elindult a metró. Hazafelé menet aztán még beszaladtam az üzletbe, és beszóltam Teraokához a takojakis üzletbe. Ekkor mondta a hírt, hogy Reiko-szan (a néni, aki mindig kifizette a takojakimat, és állandóan engem meg a két általános iskolás kissrácot, Daikit és Keisin „körözte” 😀 ) el fog költözni! Mostanában nem volt jól egészségügyileg, kórházban is volt, így hát úgy alakult, hogy a fia magához fogja venni. Kérdezem, és pontosan hová fog költözni. Azt mondja Teraoka, Mijakodzsimára. Eléggé megrökönyödtem: Reiko-szan Okinavára fog költözni?! (Mijakodzsima Okinava főszigete és Isigaki sziget között található, sajnos én még nem jártam ott.) Azt mondja Teraoka, ő is meglepődött, de igazából nem erről van szó: Oszakán belül is van egy hely, amit Mijakodzsimának neveznek, de más írásjeggyel írnak. Oda fog költözni Reiko-szan. De azt mondta Teraoka, ez még nem hivatalos, neki is csak aznap mondta Reiko-szan, még nem nyilvános az információ.

Csütörtök reggel úgy terveztem, kialszom magam, de nem sikerült, ugyanis csodálatos ébresztőben volt részem. Először a jobb oldali szomszéd csapkodott meg ordíttatta a tévét indulás előtt (mindig fél hat körül indul), aztán megérkezett a bal oldali, rejtélyes szomszéd is, aki a fejemnél kezdett el pakolni, dörömbölni, és még dudorászott is hozzá. A jobb oldali aztán haza is jött, és valami sorozatot kezdett el üvöltetni a fal túloldalán. Így hát nem tudtam otthon maradni, elmentem edzeni. A közeli játszótérnél hallom, hogy valaki kiabál utánam, hát Reiko-szan volt az, a padon ült egy másik nénivel. Az edzőteremben beszélgettem az edzőcsajjal, megkaptam a szokásos kérdést: „Magyarország… ott angolul beszélnek?”. Aztán hazafelé jövet látom, hogy Reiko-szan az útkereszteződésben áll az út közepén 😀 Mondja, hogy ugye a Konamiban (edzőterem) voltam, mondom, igen. Nem mondtam neki, hogy hallottam az elköltözésről, hisz még nem is tudhattam róla elvileg. Mondta, hogy azért áll itt (de miért az út közepén?!), mert épp vendéget vár. Mentem tovább, megálltam Teraokánál is, mondom neki, na találkoztam Reiko-szannal, ott áll az út közepén. Mondom, vendéget vár. Teraoka erre mondja, hogy az a vendég igazából a fia, most jön, hogy megbeszéljék a költözést. De majd úgyis jön majd takojakit enni, akkor meg majd hív Teraoka, hogy menjek én is. Mondom, jó, csak ma egy csomó elintéznivalóm van. Még a takojakis üzlet előtt felpumpáltam Teraoka pumpájával a bicikli kerekeit, aztán hazamentem, és kis pihenés után egyből indultam is, mivel hónap eleje lévén alá kellett írnom az ösztöndíjas papírt az egyetemen. Feltekertem a hegyre, aláírtam a papírt. Jó nagy nyüzsgés volt ekkor már az egyetemen, hisz csütörtökön kezdődött az egyetemi fesztivál (négy napig tartott). Elvileg a mesterszakos órák csütörtökön meg lettek volna tartva, de Inoue szenszei úgy döntött, hogy ő aznap nem tart órát, így lett nekem öt napos hétvégém. Csütörtökön nem néztem meg a fesztivált, egyrészt egyedül mit bolyongjak ott, másrészt nem is annyira érdekelnek az ilyen jellegű események. Aztán Öcsivel meg volt beszélve, hogy vasárnap lehet, hogy jön ő is a fesztiválra, de majd csak azután, miután megnézte a barátai fellépését a Handai (Oszakai Egyetem) fesztiválján, ugyanis az is ugyanakkor volt. Visszatérve tehát a csütörtöki napra, amikor fölértem az egyetemre, csörög a telefon, Teraoka volt az, de mire megálltam a biciklivel és elővettem a telefont, elhallgatott. Visszahívtam, de nem vette fel. Gondoltam, biztos Reiko-szan van ott. Így hát miután aláírtam, nem mentem a gjómü szűpába, ahová először terveztem, hanem a takojakis felé vettem az irányt, hát persze ott volt Reiko-szan. Na gondoltam, akkor most itt megebédelek, mert még nem ettem semmit. Így hát takojakit ebédeltem, közben elbeszélgettünk, Reiko-szan pedig elmondta, hogy el fog költözni. És kérdezte, hogy nem kell-e nekem egy hatszemélyes asztal. Hát mondom, ha én a hatszemélyes asztalt berakom a lakásba, akkor én már nem férek be 😀 Teraoka sem tudta volna betenni az üzletbe. Na itt megebédeltem, beszélgettünk, aztán indultam tovább az üzletekbe, mivel az ösztöndíj megérkezése előtt nem tudtam ugye semmit vásárolni, és mindenből kifogytam. Bementem a drogériába, aztán onnan a gjómü szűpába, ahol vettem rizst, húst, meg minden egyebet, amire szükség volt. Úgy bevásároltam, hogy a hazautazásomig ne kelljen többet menni, illetve a Japánba visszatérést követően se kelljen egyből menni, hisz akkor egyrészt óráim lesznek, másrészt meg amikor nincsenek óráim, akkor Kiotóba meg ide-oda fogok rohangálni, hogy megcsodáljam a színes őszi faleveleket. A gjómüben tehát megvettem mindent, alig bírtam hazaegyensúlyozni a biciklivel.

Pénteken és szombaton aztán jóformán semmi sem történt. Edzeni voltam, tanultam, itthon tettem-vettem, eltelt a két nap tulajdonképpen a semmivel. Szombaton írt Öcsi, hogy változott a terve, vasárnap reggel kóruspróbát megy megnézni (azt hittem, a fesztiválon), aztán majd jön. Vasárnap aztán írt is, hogy fél három körül itt van, én összekészülődtem, de mivel későn keltem, ebédelni nem volt időm. Találkoztunk a Kandaimae állomásnál, és beültünk a Macujába enni. Ekkor mondja Öcsi, hogy igazából előző nap Tokióban volt lakást keresni, és vasárnap reggel ért haza, a Handai fesztiváljára pedig nem ment, helyette egy kóruspróbát nézett meg, illetve ott készített interjút, amit majd a szakdolgozatához fog felhasználni. Együtt fölmentünk a Kandaira, leparkoltam a biciklit, aztán utána láttuk, hogy igazából már mindenki pakolódik, rakodnak össze, úgy tűnt, vége van a rendezvénynek. Viszont ki volt írva, hogy fél óra múlva kezdődik valami záróünnepség. Sétáltunk erre-arra a kampuszon, aztán megnéztük a záróünnepséget. Mindenki kapott ilyen felfújható izéket, amiket összeütve lehet „tapsolni”, japánról szó szerint lefordítva „szurkolóbot”. Felvonult a szurkolólányokból álló csapat, a fúvószenekar, hozták az egyetem zászlóját, volt itt minden. Vicces volt, hogy a nézőközönség soraiban szinte mindenkinek más színű volt a haja 😀 Volt ott piros, sárga, zöld, mindenféle furcsa színű hajú gyerek… azon gondolkodtam, ők vajon hol vannak a tanév során? Mert a kampuszon én mindig csak „normális” hajú személyeket szoktam látni. Az is érdekes volt, hogy bejelentették, hogy most elénekeljük az egyetem „himnuszát”, mindenki álljon fel, vegye le a sapkáját. A japánok amúgy nem nagyon ragaszkodnak sem az állami himnuszukhoz, sem például a zászlójukhoz, valahogy van egy olyan berögződés Japánban, hogy ezek a dolgok nacionalisták, szélsőjobbosok. Ehhez képest az egyetemi „himnuszt” mindenki énekelte. Érdekes volt. Itt még néztük egy picit a programot, de nem volt túl érdekes, így hát úgy döntöttünk, eljövünk, elmegyünk kajálni valahová. Benéztünk a Kandai új büszkeségébe, a kampuszon lévő Starbucksba, ahol a diákok mindennap feltölthetik az Instagramra a túlárazott és pocsék ízű, de azért menő kávéjuk fényképét 😛 Benéztünk, de persze nem vettünk semmit, helyette lesétáltunk egészen Eszakáig, és ott beültünk egy Saizeriyába, ahol ettünk minipizzát. Öcsi majdnem elaludt 😀 Eszakában aztán elbúcsúztunk, előtte megbeszéltük, hogy jövő héten elmegyünk Kiotóba, a Hieizanra faleveleket nézni, és hívjuk a kiotói Danit is. (Valahogy az előző hetekben nem jött össze a Kiotóba menés, mindig amikor beterveztem, jött a tájfun…) Hazafelé aztán beköszöntem Teraokának, otthon pedig olvasgattam azt a tanulmányt, amit majd nekem kell prezentálnom 14-én. Így zárult a 31. hét.

A következő hétre sok mindent beterveztem, a tanuláson kívül egyeztetni szeretnék majd Ogurával, cikket kell írnom a Mondónak, Umedába is le kell mennem, illetve vasárnap Kiotóba is tervezek menni.