(32) A mangalicás műsor. Egyeztetés Ogurával. Cikkírás. Reiko-szan ajándéka. A ventilátor. Keisin és a „túlzott szépség”. Váratlan vacsora a tanárokkal. A fényképalbum. Középiskolások a takojakisnál. Megbeszélés Umedában. Rezüméírás. Momidzsi a Hieizanon a kiotói Danival.

Ez a hét nagyon mozgalmas volt! Láttam a japán tévében Orbánt a kezében egy plüss mangalicával, aztán az Európából hazatért tanárommal egyeztettem, cikket írtam pandákról, ajándékot adtunk Reiko-szannak, váratlanul megismerkedtem egy az Oszmán Birodalmat kutató tanárral, rengeteget voltam a takojakis üzletben, letekertem Umedában, találkoztam rég nem látott ismerősökkel, rezümét írtam, hétvégén pedig ismét ellátogattam a Hieizanra, ezúttal a kiotói Danival, hogy megnézzük az őszi színes faleveleket. Nagyon hosszú és eseménydús bejegyzés ez!

Hétfőn reggel elmentem edzeni, aztán délutánig a tanulmánnyal foglalkoztam, amiből jövő hétre fel kell készülnöm. Este pedig a tévében az egyik műsorban az a mangarajzoló hölgy szerepelt, aki a mangalicákról rajzolt mangát, és ennek kapcsán Magyarországon is járt. A műsorban arról számolt be, hogyan lett a magyar állam vendége a mangalicák iránti szeretete kapcsán. Mutattak képeket is, például az egyiken a mangakának Orbán nyújt át egy plüss mangalicát 😀 Érdekes volt.

Kedden reggel megint csodálatos ébresztőben volt részem. Először az egyik szomszéd csapkodott, aztán a másik, ráadásul a közelben új házat építenek, és valahogy mindig úgy időzítik a munkálatokat, hogy reggel 7 és 9 között végzik a legnagyobb zajjal járó munkákat. Így hát nyolc óra körül azt hallgathattam, ahogy éppen valami vasakat ütnek össze, nagyon kellemes volt. A Cusima-óra a megszokott volt, a végén kérdezte a tanár úr, hogy 28-án már leszek-e az órán, mondtam, hogy igen, így aznapra került a dolgozat. Rendes, hogy figyelembe vette. A tanulmányolvasásnál Ogura szenszei nem volt jelen, mert sok munkája volt, de Josi-kun már igen. Az egyik, Edo-kori irodalommal foglalkozó srác adott elő valami kabukis témáról, de mivel én előző héten a saját beszámolómra készültem, nem volt időm elolvasni az ő által bemutatott tanulmányt, így nem nagyon voltam képben. A következő órán már megjelent Ogura (hiszen ő tartotta), itt nagyon beragadt a levegő a terembe, nem volt ablak nyitva, majdnem elaludtam a nyomott levegőben. A kuzusidzsis összejövetelen ezúttal nem volt jelen Hasze-kun, mert a múzeumi gyakorlatára készült, így az egyik másodéves lány segített a komondzsók olvasásánál, amivel csak annyi volt a gond, hogy ő nem volt még nagyon hozzászokva ahhoz, hogy másnak segítsen a komondzsóknál (múlt héten csinálta először, előtte mindig ő volt a „tanuló” oldalon), ráadásul azt hitte, nem ismerek alap kandzsikat 😀 Miután végeztünk a komondzsókkal, bementem Ogura irodájába, hogy egyeztessünk. Pontosan azokra az Edo-kori rendeletgyűjteményekre, illetve azok címére voltam kíváncsi, amelyekről a múltkor beszéltünk, hogy utána nézhessek, be lehet-e szerezni antikváriumból. Ezt megbeszéltük, le is fényképeztem a könyveket. Hazafelé menet aztán benéztek Tera-szanhoz, mondta, hogy kéne adjunk emlékbe valami ajándékot Reiko-szannak, de vajon mit. Kitalálta, hogy adjunk neki kesztyűt, úgyis jön a hideg, ő meg biciklizni szokott, biztos fázik a keze. Mondta, hogy ő majd másnap délelőtt megveszi, és majd odaadjuk neki, amikor jön az üzletbe. Majd rám telefonál, amikor Reiko-szan ott lesz.

Szerdán nem volt órám, így hát elterveztem, hogy edzés után cikket írok, aztán a bloggal, majd a tanulmánnyal foglalkozom. Az edzéssel még időben végeztem, aztán hazajöttem, és a cikkel is tudtam foglalkozni. (A Mondo következő számába írtam egy cikket a japán állatkertekben élő pandákról, szerintem érdekes lett, decemberben olvasható a Mondóban, a megjelenés után kb. egy hónappal pedig a blogon is.) Aztán hívott Teraoka, hogy ott van Reiko-szan, menjek át. Át is mentem, odaadtuk neki az ajándékot, nagyon örvendett. Le is fényképezkedtünk, beszélgettünk, aztán egyszer csak megjött Keisin, az egyik kissrác, aki mindig szokott jönni takojakit enni. A gyerek egész nyáron, a dögmelegben normális pólóban járkált, most meg, ahogy megjött a hideg, és tizenakárhány fokok vannak, ujjatlan trikóban mászkál mindennap. Kérdeztük, hogy nem fázik-e, de azt mondta, nem 😀 Na Reiko-szan vele is szeretett volna egy közös képet, így hát megint lefényképezkedtünk. Jópofa ez a gyerek, barátságos mindenkivel, de mondja Teraoka, hogy kezdetben nem volt ilyen, amikor először jöttek az üzletbe a szüleivel, akkor még nagyon félénk volt. Mondja Tera-szan, hogy mostanában viszont nagyon bátor, de amikor itt volt Jusztina (az évfolyamtársam május környékén nálam szállt meg pár napot, és Tera-szannál hagytam a kulcsot a takojakis üzletben, amíg én az egyetemen voltam), akkor nagyon meg volt szeppenve a srác 😀 Na mondom, erről nem is hallottam 😀 Teraoka előkereste a képet, amit akkor hárman készítettek, tényleg nagyon meg van illetődve rajta a kisgyerek. Azt mondja Keisin: „Hát azért, mert túlságosan szép volt! Ez a szépség már bűncselekmény!” Nagyon jó dumája van a kissrácnak, nagyon bírom 😀 Aztán megszólal Reiko-szan, azt mondja, nem kell-e nekem egy ventilátor, nem akarja ugyanis magával vinni. Dehogynem, mondom, nyáron úgyis akartam venni egyet. Azt mondja, akkor elhozza. Mondtam én is, meg Tera-szan is, hogy majd én megyek vele, és majd én hozom a ventilátort, de ragaszkodott hozzá, hogy egyedül megy, mert a költöztetők felfordulást hagytak a lakásában. El is ment, tíz perc múlva látjuk, hogy jön vissza a biciklivel, a nagy ventilátor a hátsó kosarában, a kábelt húzza maga után a földön 😀 Ez egy álló, nagy ventilátor, nem egy gagyi darab. Emellé aztán hozott egy kis kazettás magnót is, azt mondja, ezt is odaadja, mert neki már nem kell. Mondom, köszönöm, de nincs mit lejátsszak vele, hisz manapság már nincsenek kazetták. „Nincsenek már kazetták?!” – meglepődött 😀 Egy piros mellény volt Reiko-szanon, egyszer csak megszólal, hogy ezt is nekem adja, mert neki már nem kell 😀 Mondom, de én nem hordok ilyet… Nem baj, vigyem el. Később aztán, mikor Reiko-szan már elment, mondom Tera-szannak, mi legyen ezzel a mellénnyel, én nem hordok ilyet… Keisin még pont ott volt, felvette a mellényt, igaz, háromszor belefért volna, de azt mondta, neki kell, szóval elvitte ő… Írt is az anyjának LINE-on, hogy kapott Reiko-szantól egy mellényt 😀

Így tehát elidőztem a takojakisnál, aztán hazajöttem, hogy most aztán már tényleg befejezzem a pandás cikket, megírjam a blogot, és nekikezdjek a rezümé megírásának. (Nem nagyon van kedvem hozzá, mivel csak azért kell csinálnom, mert Ogura azt mondta, hogy én is vegyek részt ebben, de konkrétan az én kutatásomhoz nincs közvetlenül köze a dolognak, szóval kicsit feleslegesnek érzem.) Közben, ahogy az aznap Reiko-szannal meg Tera-szannal meg Keisinnel készült képeket másoltam föl a gépre, rájöttem, hogy a kesztyű helyett/mellett jobb lett volna, ha az eddigi képekből csinálunk Reiko-szannak egy emlékalbumot, hisz neki nincs okostelefonja, amire átküldhetnénk a képeket. Ki is találtam, hogy az eddigi képeimet kinyomtatom a konbiniben, veszek egy albumot a százjenesben, és azt akkor majd odaadjuk.  Még a pandás cikken dolgoztam, amikor egyszer csak csörgött a telefonom: Ogura volt az. Azt mondja, utánanézett az antikváriumos oldalon a könyveknek, amiről előző nap beszéltünk, ki is nyomtatta, hogy melyiket lenne érdemes majd beszerezni, ezeket oda is adná, ha az egyetemen vagyok. Mondtam, hogy én most nem vagyok ott, viszont tervezek menni a százjenesbe, ami az egyetem közelében van, úgyhogy fölszaladhatok az egyetemre is hozzá. Azt mondta, egy órán keresztül még a szobájában dolgozik, tehát mehetek. Illetve azt is mondta, hogy van egy tanár, aki az Oszmán Birodalmat kutatja, és amikor meghallotta, hogy van egy magyar diák az egyetemen, mondta neki, hogy ő mindenképp szeretne inni velem. Hát mondom, én nem iszom alkoholt, de nagyon szívesen elbeszélgetek a tanár úrral, ha azt szeretné. Mondta Ogura, hogy akkor majd ezt is megbeszéljük. Na gondoltam, akkor én kinyomtatom a képeket, utána megveszem az albumot, aztán megyek Ogurához, és elveszem a papírokat. Egy pendrive-val át is mentem a konbinibe, de valószínűleg rossz volt a pendrive-om, mivel a gép nem tudta beolvasni. Így hát hazasiettem, átraktam a képeket egy memóriakártyára, és azt vittem a konbinibe, na arról már ki tudtam nyomtatni őket. Viszont így már késésben voltam, ezért nem kanyarodtam a százjenes felé, hanem a szitáló esőben egyből fölmentem az egyetemre. Ogura az irodájában volt, odaadta a papírokat, amiket kinyomtatott, és felhívta Szavai szenszeit, az oszmánokat kutató tanárt, hogy akkor megbeszéljük, mikor ülünk be valahová. Szavai szenszei erre azt mondta, menjünk át az ő irodájába. Pár ajtóval volt arrébb, át is mentünk. Szegény Ogura szenszei, gondolom, úgy tervezte, hogy dolgozni fog egész este, ehhez képest eléggé megváltozott a program… Ahogy beléptünk az ajtón, Szavai szenszei már mutatta is, milyen magyar italai vannak. Volt ott tokaji aszú, pálinka, villányi bor… De mondta, hogy nem baj, ha én nem iszom (bár még nem találkozott olyan magyarral, aki nem iszik), majd tesz fel teát. Hozta is a teát, aztán elkezdett kérdezgetni, mindenféle dolog szóba került Magyarországgal, a törökökkel, a történelemmel, az elhelyezkedési lehetőségekkel, a kutatással stb. kapcsolatban. A tanár úr az Oszmán Birodalmat kutatja, és ennek kapcsán volt többször Magyarországon is (tavaly is volt Szigetváron), vannak magyar barátai is. Elbeszélgettünk tehát mindenféléről, aztán egyszer csak Szakai szenszei feltette a kérdést, hogy nem megyünk-e el vacsorázni. Ogura szenszei igazából dolgozni akart, de nem mondhatott nemet, így hát összekészülődtünk, és megbeszéltük, hogy majd a főkapunál találkozunk. Én is hoztam a biciklit, aztán a főkapunál találkoztunk, majd bementünk egy olasz étterembe. Finomak voltak az ételek, csak ugyebár nagyon pici adagokat adtak drága pénzért… Szavai fizette az egészet amúgy, Ogurának se hagyta, hogy kifizesse a részét. Jó sokáig ott voltunk, ott is folytatódott a beszélgetés, nyelvjárásoktól elkezdve, történelmi eseményekig minden szóba jött. Végül fél 11-kor jöttünk el, Ogura még visszament az irodájába dolgozni, én lementem az állomásig Szavaival, aztán onnan hazatekertem. Mikor hazaértem, látom, hogy a takojakisnál még világ van, odamentem, hát tényleg ott volt még. Mondom neki, na a mai napra betervezett dolgokat abszolút nem sikerült megvalósítani, helyette meghívtak vacsorázni 😀 Mondom neki, hogy kitaláltam, hogy adjuk Reiko-szannak egy emlékalbumot, neki is tetszett az ötlet. Még egy pár szót váltottunk, aztán hazamentem, kb. 11-re értem haza. Se a teendőimmel nem haladtam, se a sorozatomat nem láttam… A rizsfőzőben dél óta állt a lefőtt rizsem, a kiolvasztott hús meg a mikróban, ja és még be kellett fejeznem a pandás cikket.

Másnap reggel aztán késve keltem, sietve elmentem edzeni, aztán utána, mielőtt a csütörtöki órámra mentem volna, beszaladtam a Daisóba, hogy megvegyem az albumot Reiko-szan képeinek. Az óra után hazafelé jövet benéztem a takojakishoz. Csütörtökön és pénteken a közeli alsó középiskolában „munkatapasztalat napokat” tartottak, ezen a két napon az iskolások egy közeli cégnél, üzletnél segítettek, hogy megtapasztalják, milyen az adott helyen dolgozni. Ketten a takojakishoz voltak beosztva, ők is sütötték a takojakit, aztán segítettek a kiszállításban is, biciklivel házhoz vitték a takojakit. Odaadtam Tera-szannak az emlékalbumot, mivel úgy volt, hogy pénteken lesz Reiko-szan „hivatalos” búcsúztatása, de nekem pénteken délután le kellett mennem Umedába, így nem tudtam, fogok-e tudni találkozni még vele. De ahogy átadtam az albumot Teraokának, rá öt percre begördült a biciklivel Reiko-szan. Na mondom, pont jó, odaadtam az albumot, nagyon örült neki. Mondta, hogy üljek le, de én mondtam, hogy ma már tényleg kéne foglalkoznom a tanulnivalómmal. Így is tettem, hazajöttem, és a jövő heti tanulmányolvasós órára elkezdtem megcsinálni a rezümét, de nem volt sok kedvem hozzá.

Pénteken a japán nyelv történetéről szóló órán végre rájöttem arra, amin a félév óta gondolkodtam. A tanár ugyanis nagyon hasonlított valakihez, de sehogy se tudtam rájönni, pontosan kihez. Most viszont eszembe jutott! Amikor még a japán szakkal párhuzamosan jártam a jogi karra is, volt egy magyar jogtörténetet oktató tanárom, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint ez a japán tanár. Csak a mandulavágású szemet kell kicserélni, és a japán nyelvtöris tanárból megkapjuk a magyar jogtöris tanárt! 😀 Eme csodálatos felfedezés, illetve az óra lejárta után hazajöttem. Megint benéztem Teraokához, hogy megkérdezzem, pontosan mikor is lesz Reiko-szan búcsúztatója. Hát Reiko-szan megint ott volt… 😀 Ezúttal nagyon kicsípte magát, így az utolsó takojakis megjelenésén, ki volt sminkelve. Megint biztattak, hogy menjek be, üljek le. Mondom, jó, de csak öt percre. Hát egyszer csak megjelent Súszuke és Daiki anyukája egy nagy virágcsokorral. Úgy tervezte, hogy lerakja az üzletben a csokrot, és majd este, amikor Daiki és Reiko-szan többi ismerőse is ott lesz, akkor adja majd oda. De Reiko-szan ott ült a pultnál, így hát Daiki-anyuka lebukott, és akkor kellett átadja a csokrot. Le is fényképeztem a virágátadást. Aztán mindenféle jó beszédtémák előjöttek iskolarendszerről és egyebekről, a két alsó középiskolás kisegítő diák is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Gondoltam, akkor már nem kezdek el főzőcskézni otthon, mert már nincs is annyi időm, eszem egy adag takojakit. Közben Reiko-szan elment és megint visszajött a kezében három zacskóval, benne mosószerekkel, melyeket szétosztott köztem, Tera-szan és Daiki anyukája között („csak egy kis semmiség”), a kisegítő gyerekek biciklivel szállították a takojakikat, elmentek a volt általános iskolájukba reklámozni a takojakist, na ott az egyik tanár berendelt valami hat doboz takojakit, így hát Teraoka meg sem állt, folyamatosan csak sütött, közben aztán megjött Keisin is, jött egy nagypapa a hiperaktív unokájával, aki állandóan be akart menni a pult mögé, teljes volt a káosz 😀 Mondom, nekem lassacskán indulnom kell, így hát négy órakor eljöttem. Készülődtem, persze a rezümével megint nem tudtam foglalkozni, aztán még indulás előtt kinyomtattam a konbiniben a virágátadásos képet, hogy azt is betegyük Reiko-szan albumába, majd öt óra körül benéztem megint a takojakishoz, mert azt mondta Tera-szan, hogy akkor már ott lesz Daiki is, és majd lefényképezkedünk. Hát Daiki nem volt ott, nekem meg indulni kellett, közben Tera-szan se ért rá, mert még mindig csomó rendelés volt. De akkor már ott volt Reiko-szan két barátnője, köztük egy zöld (!) hajú néni is. Na végül gyorsan lefényképezkedtünk így Daiki nélkül, én pedig útra keltem.

Umedába mentem, mivel aznap estére beszéltük meg két régi magyar szakos ismerőssel, Jukával és Noripível a találkozást. Egy omijagéket bemutató honlapot készítenek egy bloggerrel együttműködve, és szó volt arról, hogy én fogom majd átnézni a magyar helyesírását a fordításaiknak, ez ügyben terveztünk egyeztetni. Én pedig egyúttal be akartam menni az Umedában lévő Maruzen-Dzsunkudó nevű, ha jól emlékszem, hat emeletes könyvesboltba, hogy megvegyek egy jogtörténettel kapcsolatos könyvet, meg körbenézzek más finomságok után. Szokás szerint biciklivel mentem. A könyvesboltban körülbelül háromnegyed órát nézelődtem, találtam sok érdekes könyvet, a jogtörténeteset pedig megvettem. Amúgy nagyon veszélyes ez a könyv, a borítóján lévő „obi” (kis „övecske” a könyv borítóján kívül, amire mindenféle reklámszlogeneket írnak) elvágta az ujjamat, majdnem összevéreztem az új könyvet még fizetés előtt 😀 A könyvvásárlás után ismét biciklire pattantam, és eltekertem a Hankjú Umeda állomásig, itt leparkoltam a biciklit, és a megbeszélt találkozóhelyre mentem. Volt még időm a találkozóig, így körbenéztem a közeli üzleteknél. Találtam egy „ritka könyvek üzlete” nevű boltot, a kirakatban pedig nagyon érdekes dolgokra bukkantam. A Kamakura-kor (1185-1333) végéből származó Kokinvakasút (versgyűjtemény) árultak1,2 millió jenért. Volt valami Edo-kori könyv is, az 2,5 millióba került. Kemény! Aztán találtam egy régi pénzekkel foglalkozó üzletet is, itt vannak olcsó dolgok is, lehet, hogy majd veszek emlékbe néhány régi japán jent. Végül visszamentem a megbeszélt találkozóhelyre, pár perc múlva meg is jelent Juka, aztán Noripí, végül az említett blogger, Macumoto-szan is. Nem tudom, kivel keverhettem össze, vagy miért gondoltam úgy, hogy Macumoto-szan egy hölgy, aki ételekkel foglalkozó blogot vezet… De tévedtem, Macumoto-szan ugyanis egy harmincas férfi, és mindenféle blogjai vannak. Négyen elkezdtünk keresgélni valami kajáldát, ahová be lehet ülni, és végül találtunk is egy kávézó-szerűséget. Ott vacsoráztunk, aztán beszélgettünk mindenféléről, de főleg a magyar nyelv érdekességeiről. A lektorálás témájára csak a legvégén tudtunk rátérni, de azt is megejtettük, és szerintem mindannyian jól éreztük magunkat, jól elbeszélgettünk. Ráadásul Macumoto-szan vendégei voltunk. Valamivel este 10 előtt jöttünk el, elbúcsúztunk, aztán én visszamentem a biciklimhez, hogy hazatekerjek. Este későn sajnos a belvárosban még mindig nagyon sokan vannak az utakon, ráadásul péntek is volt, így kerülgetnem kellett az embereket. A belvárosból kiérve aztán már normálisan tudtam előrehaladni. Fél 11 körül értem haza, hát látom, a takojakisnál ma is még világ van, bementem, épp valami meccset néztek a vendégekkel. Egy középkorú úr és egy fiatal hölgy volt épp ott. Leültem, elmagyaráztam, hogy megint ugyanúgy jártam, mint két napja: délben takojakiztam, este pedig kifizették a kajámat… Szóba jött valahogy Keisin, meg a fénykép, amikor Keisin, Juszti meg Tera-szan lefényképezkedtek. Az épp az üzletben lévő lány nem értette a sztorit, elmagyaráztam, hogy annak idején ott hagytam a kulcsot a takojakisnál, Juszti elvette, aztán visszaadta neki, én meg utána megint elvettem. Megszólal a lány: „Mi ez itt, szállodai recepció?!” 😀 Ezen aztán jót nevettünk. Mondtam, ki kéne írni, hogy takojakis üzlet + szállodai recepció + biciklidefekt-szerviz 😀 Kis idő múlva megérkezett Roku-szan is, az ápoló, aki annak idején az onszenezős-kajálós kis csapat egyik tagja volt, majd megjött Súszuke, a kisgyerek is. Mondta Tera-szan, hogy ezt le kell fényképezni, ahogy a pultnál ül sorrendben egy külföldi, egy fiatal srác, egy fiatal csaj, egy kisgyerek és egy bácsi este 11-kor 😀 Szóval itt megint lett egy képünk. Nemsokára pedig megérkezett az a részeg csaj is, aki mindig részeg, amikor megjelenik 😀 Na ő még mondott valami érthetetlenséget, én pedig lassacskán elindultam, mert már megint fél 12 volt, és még mindig nem csináltam meg a rezümét…

Szombaton későn keltem, aztán elkönyveltem az előző napi költségeimet, és rájöttem, hogy valami nem stimmel… Eszembe jutott, hogy amikor előző nap az a nagy káosz volt délben a takojakisnál, én úgy jöttem el, hogy nem fizettem… Na valamivel 12 után átmentem Tera-szanhoz, mondom neki, én tegnap bűncselekményt követtem el… Azt mondja, hogyhogy? Mondom, fizetés nélkül távoztam 😀 Megadtam a 300 jen tartozásomat, aztán egész napra visszavonultam a lakásba, hogy elkészítsem a rezümét. A nagyjával meg is lettem, de még maradt pár oldal vasárnap estére és hétfőre.

Vasárnapra azt terveztem, hogy a Hieizanon nézem meg a színesedő faleveleket. Eredetileg azt terveztem, hogy Kiotóban a múzeumban elmegyek megnézni a Kokuhó („Állami kincsek”) kiállítást, de mivel az drága is lett volna, meg nem is lehetett volna az összeset egy időpontban megnézni, arra gondoltam, inkább színes faleveleket kéne nézni, nehogy addigra, mikor visszajövök, lehulljon az összes. Hívtam Öcsit, és a kiotói Danit is, mivel az előző hetekben tervezett kiotói találkozásunk a tájfunok miatt kudarcba fulladt. Öcsi nem mondta biztosra a dolgot, végül aztán nem is jött, mert az elkövetkező hétre csak 4000 jenje maradt (ismerős szituáció…). Kiotói Dani mondta, hogy hív még egy ismerőst. A takojakisnál pedig Teraokától megtudtam, hogy van egy olyan egynapos kombinált jegy 3300 jenért, amellyel a Keihan vonatot, a kiotói metró egy szakaszát, a Szakamoto cablecart, a Hieizan shuttle buszait, az Eiden ropewayt, az Eiden cablecart és az Eizan vonatot is lehet használni, ráadásul a Hieizanra való belépő is benne van az árban. Javasoltam a kiotói Daninak, hogy ezzel a jeggyel menjünk, és meg is terveztem az utat. Kora reggel elsétáltam Eszaka állomásig, onnan pedig metróval Jodojabasi állomásig mentem, ahol megvettem a kombinált jegyet, majd Jodojabasitól a Keihannal egészen a kiotói Szandzsó állomásig mentem, oda beszéltük meg a találkozót. A kiotói Dani már ott volt, aztán kiderült, hogy az ismerős, akire várunk, tulajdonképpen a barátnője. Megjött a barátnő is, majd elindultunk a nagy „Hieizan-körútra”. Először a metróra ültünk fel, ami egy állomásnál átváltozott Keihan-vonattá. Aztán át kellett szállni egy másik Keihan-vonatra, ami egy idő után átváltozott villamossá. Szakamoto állomástól aztán felsétáltunk a Szakamoto-felvonóhoz, és felvontuk magunkat a hegyre. A cablecarból csodás kilátás nyílt a Biva-tóra, vagyis hát nyílt volna, ha nem lett volna tömve a gondola. A hegyre felérve megcsodáltuk a kilátást, aztán elindultunk az Enrjakudzsi (buddhista templom) épületei felé. Nagyon sokan voltak itt, hatalmas sor állt mind az étkezdénél, mind pedig a gosuinnál (az adott templom pecsétje és kalligráfiája). (Én is akartam hieizanos gosuint az előző héten vásárolt gosuincsómba (templomos kalligráfiák gyűjtőalbuma), csak hát nem tudtam, beálljak-e a sorba. Aztán kiderült, hogy mi ez a nagy tömeg! Olyan buddhaszobrokat lehetett most látni, amelyek igazából „titkos buddhák”, tehát általában elzárva vannak a látogatók elől. Állítólag most 33 év óta először nyitották meg a titkos buddhákat a látogatók előtt. Ráadásul pont momidzsi-szezon (színes falevelek) volt, meg jó idő is. Garantált volt a nagy tömeg. Megnéztük a főbb épületeket, aztán kerestünk valami kajáldát is. Találtunk is egy helyet, ahol tésztaételeket árultak, de ott is hatalmas nagy volt a tömeg, sor állt. Beálltunk a sorba, aztán megvettük a kajákat, finom volt. Evés után leadtam a gosuincsómat, majd 5-10 perc múlva visszamentem érte, így sikerült megszerezni a gosuint. Következőnek elsétáltunk a Hieizan Szaitónak nevezett részéig (három fő rész van: Tódó, ahol először voltunk, Szaitó és Jokava). Szépek voltak az őszi levelek, bár én több színre számítottam. Körbejártuk Szaitót, aztán a shuttle busszal átmentünk Jokavába. Itt is tettünk egy sétát, útközben láttunk olyan hatalmas fákat, amelyeket a múltkori tájfun konkrétan kettétört. Jokavából aztán a shuttle busszal a végállomásig mentünk, ahonnan már közel volt az Eiden ropeway állomása. Szerencsénk volt, hogy Jokavában szálltunk fel a buszra, ugyanis Jokavában úgy megtelt a busz, hogy Szaitóban már senki sem tudott felszállni. A következő busz csak fél óra múlva indul, és konkrétan vagy ötven ember maradt le a buszról… Mi fönt voltunk a buszon, igaz, úgy, mint a heringek 😀 Miután megérkeztünk, elsétáltunk az Eizan ropewayhez, utána átszálltunk az Eizan cablecarra (itt nagyon szépek voltak a levelek), majd az Eiden vonatra, amivel Demacsijanagi állomásig mentünk. Itt aztán elbúcsúztunk, én pedig Oszaka felé vettem az irányt. Szép volt a Hieizan, bár el tudtam viselni, ha csak annyian lettek volna, mint amikor Nikivel meg Tera-szannal mentünk 😀 Ezúttal viszont utazhattunk mindenféle jópofa közlekedési eszközökkel, meg megnéztük azokat a részeket is, ahol szeptemberben nem voltunk, szóval jól telt ez a nap is. Hazaérve aztán még gyorsan foglalkoztam egy kicsit a rezümével, aztán a sorozatok után nyugovóra tértem.