(44) Aláírás és nyomtatás a felvételi vizsgák napján. Frissített térképek. Szegodon-könyvek. Szecubun Motoharáéknál. Edzés Öcsivel az új konditeremben.

Ez sem lesz egy túl hosszú bejegyzés 😀 Hétköznap konkrétan semmi különös nem történt, szombaton szecubun alkalmából makizusit ettünk Motoharáéknál, vasárnap pedig Öcsivel kipróbáltuk az Eszaka állomás környékén nyílt új konditermet. És véglegesítettem a márciusi útvonalterveket! Lesz szó az új történelmi sorozatról, a Szego-donról is (videókkal), és posztolom a frissített térképet a tervezett utakról 🙂

Hétfőn, kedden és szerdán konkrétan semmi sem történt. Vagy nem emlékszem rá… Mindenesetre a napirendes excelembe a reggeli edzésen kívül semmi sincs beírva, a kiadásos excelemben semmi kiadás nincs, a telefonomon pedig nincsenek aznap készült képek, tehát valószínűleg semmi különös nem történt 😀

Csütörtökön volt elseje, tehát mennem kellett aláírni az ösztöndíjas papírt. Ebben a hónapban tartják azonban a középiskolások egyetemi felvételijeit, ezért az ösztöndíjas papír aláírására is meg volt határozva konkrét nap és időpont, ráadásul nem a megszokott helyre kellett menni, mivel az vizsgahelyszín volt, oda nem lehetett bemenni. Megkerestem a másik helyet, aláírtam sikeresen a papírt, majd pedig gondoltam, kinyomtatom a véglegesített útvonalterveimet. Elsétáltam az IT Centerig, persze zárva volt, elsétáltam az IT-sek másik „kirendeltségére”, az is zárva volt… Na nem baj, gondoltam, akkor fölmegyek a mesterszakos épülethez, és ott majd kinyomtatom. Tulajdonképpen üres volt az egész épület, egy lélek se volt semerre 😀 Viszont nyitva volt a nyomtatós helyiség, szóval sikerült kinyomtatni a terveket. Az új útitervekkel bővítettem a blog „Utazásaim térképen” oldalát is, ide is beillesztem a frissített térképet:

Pénteken az Eszaka állomás közelében lévő könyvesboltba mentem, hogy megvegyek két kiadványt, az idei történelmi sorozat, a Szego-don guidebookjait. Annyit írtam már erről a sorozatról, most belinkelném ide a sorozat főcímét, nekem nagyon tetszik a hangulata. Feltűnik benne Kagosima, Szakuradzsima, Amami Ósima – azok a helyszínek, amelyek kötődnek Szaigó Takamori életéhez. (A japán köztévé, az NHK minden évben forgat egy hasonló, 50 epizódból álló, egy egész éven keresztül sugárzott nagyszabású történelmi sorozatot, a főcímdalát pedig mindig az NHK szimfonikus zenekara játssza el. És azért ilyen hosszú a főcím, mert az egész stáblista lemegy az epizód elején, nem a végén. Magyarországon eddig egyetlen hasonló taiga doramát mutattak be, ez volt az Acu hercegnő, eredeti címén Acuhime, amely szintén a bakumacu időszakát dolgozta fel.)

https://www.youtube.com/watch?v=_AZMvoDTTn8

Ez pedig egy-egy ötperces összefoglaló a 4-5. epizódról, ez is betekintést nyújthat a sorozat hangulatába. Japánul tanulóknak külön érdekes lehet megfigyelni a különleges szacumai nyelvjárást, ami a japán anyanyelvűek számára is megnehezíti a sorozat megértését 🙂 (Az ötödik epizód összefoglalójában feltűnik Acu hercegnő is! Persze nem Mijazaki Aoi játssza, mint annak idején, hanem egy másik színésznő.)

https://www.youtube.com/watch?v=ZHd-hf_lJqA

https://www.youtube.com/watch?v=TlO1xr4w5wE

Tehát ennek a sorozatnak a hivatalos guidebookjait vettem meg, aztán utána bementem a takojakishoz. Megmutattam, miket vásároltam, aztán az útiterveket is. Jöttek közben vendégek, Teccsan nekik is mutogatta az útiterveimet 😀 Én pedig el kellett magyarázzak, mit hogyan terveztem, milyen vonatokat néztem ki stb. 😀

Szombatra Motoharáékhoz voltam hivatalos, ugyanis aznap volt szecubun, vagyis a tavaszi napéjegyenlőség napja, ilyenkor pedig makizusit (algalapba tekert szusit) szokás enni. De nem szabad ilyenkor feldarabolni a szusit, hanem egyben kell megenni, ráadásul minden évben megvan egy adott égtáj, egy adott irány, ami szerencsés, abba az irányba kell fordulni, és csendben kell megenni a szusit. Motoharáné készített jó sok szusit, és meghívott engem, valamint a tajvani srácot, Rjú-kunt. (Pablo-kun épp otthon van Argentínában.) Fél egyre voltunk hivatalosak, én reggel még elmentem edzeni, aztán utána felbicikliztem hozzájuk. Lemértem az időt, kereken 40 perc az út, visszafelé csak 26, mert visszafelé lejt az út 🙂 Ettünk szusit (mivel én nagyon lassan eszem, és nagyon szeretek beszélni, bajban voltam, hogy csöndben kell majd megenni a szusit, de mivel előtte voltam edzeni, szerencsére nagyon éhes voltam, így hamar be tudtam tolni az egész tekercs szusit), aztán utána beszélgettünk, nekik is megmutattam az útiterveket meg a Szego-don könyveket (ők is nézik a sorozatot). Kiderült, hogy Rjú-kun áprilistól a Kansei Gakuin Egyetem oktatója lesz (kinézetre fiatalabbnak tűnik nálam, kb. mint egy középiskolás, de igazából 30 éves), ő amúgy kémiával foglalkozik, valami fehérjékkel kapcsolatos kutatást végez. Szó volt arról, hogy hová fog költözni, aztán beszéltünk a kirándulásokról, útitervekről, Motoharáék elmagyarázták a hajóútjukat, ahol nemrég voltak (Szingapúr, Thaiföld stb. környékén voltak egy hajós körutazáson, ezt kapta az apuka 70. születésnapjára). Később megérkezett Ari-csan, a kutyakozmetikus, akihez szokták vinni a kutyát, és akivel jóban vannak (előző bejegyzéseknél írtam róla). Ari-csan a harmadik gyerekével terhes, ennek ellenére nem tette le se a cigit, se a söröspoharat… Hát inkább nem kommentálnám ezt. Jött még egy hölgy (a nevére nem emlékszem), ő Motohara-apuka volt munkatársa volt, vele kapcsolatban az az érdekesség, hogy egyetlen hátizsákkal szokott nekivágni Délkelet-Ázsiának meg Indiának, ráadásul úgy, hogy szállásokat se foglal előre, hanem ott a helyszínen dönti el, hova megy, hol száll meg. Ja és a japánon kívül nem beszél semmilyen nyelvet. Kemény! Így tehát hatan jól elbeszélgettünk, úgy elrepült az idő, hogy konkrétan este 10 volt, amikor mondtam, hogy most már el kéne indulnunk… Kaptunk szecubun alkalmából szójababot meg ördög-álarcokat. Ilyenkor ugyanis az a szokás, hogy valaki beöltözik ördögnek, és őt jól megdobálják a családtagok szójababbal, aztán a földre hullott szójababból meg kell enni annyit, ahány évesek vagyunk, ez pedig szerencsét hoz. Motoharáéknál nem tudtuk ezt megcsinálni, mert a kutyájuknak valami betegsége van, csak speciális kaját ehet, ha pedig mi elkezdenénk szétszórni a babot, biztos odaszaladna, és megenné. Így hát megkaptuk a babot „elvitelre”, hogy odahaza, a szobánkban szórjuk szét. Én ezt kihagytam, ugyanis pont takarítás előtt voltam, a koszt nem akartam fokozni azzal, hogy még babot is szétszórok a földön 😀 Este tízkor tehát hazaindultam, tizenegykor pedig sikerült is nyugovóra térnem, hogy aztán fél ötkor felkelhessek, és megnézhessem A Dal következő adását 😀 Reggel hétkor aztán még visszafeküdtem picit aludni.

Vasárnapra Öcsivel beszéltük meg, hogy elmegyünk a Szuita városi konditerembe, amit 100 jenért bárki igénybe vehet, hogy leellenőrizze, helyesen végzem-e a gyakorlatokat, illetve ha nem, megmutassa a helyes változatot. Délután ötkor találkoztunk Eszakánál, onnan sétáltunk le a konditeremig. Meg is vettük a jegyeket, csakhogy kiderült, hogy nem elég csupán jegyet venni, regisztrálni is kell, a regisztráció után pedig részt kell venni egy biztonsági oktatáson, amit a hónap meghatározott napjain tartanak, meghatározott időpontban. Hát erre nem számítottunk. Eszaka állomás környékén azonban nyílt egy új konditerem, az Anytime Fitness nevű lánc új terme, és erről állandóan kapok szórólapokat a postaládámba. Kíváncsiságból rákerestem a neten, és a honlapjukon olvastam, hogy 500 jenért ki lehet próbálni a termet. Ez jutott eszembe akkor, amikor elindultunk a városi konditeremtől, így hát Eszaka felé vettük az irányt. Az Anytime Fitness termében ki kellett tölteni egy regisztrációs lapot, aztán be is mehettünk. Nem voltak túlságosan sokan, de akik ott voltak, azoknak a többsége hatalmas nagy, kigyúrt, izmos sportember volt, mellettük Öcsi kicsinek tűnt (én meg főleg 😀 ). Itt edzettünk tehát, végül a városi konditermes közjáték miatt úgy elhúzódott az idő, hogy a Szego-don új epizódjáról lemaradtam 😀 Az Anytime Fitness terme nagyon modern, ráadásul 0-24 órában használható, és a havidíja olcsóbb is, mint a Konamié. Elgondolkodtam, hogy érdemes lenne ide átiratkozni. Negatívum viszont, hogy kicsit messzebb van, mint a Konami, nincs külön öltöző és a zuhanyzóban nincs odakészített tusfürdő, és a Konami nyugis zenéjével ellentétben itt ordít a tuc-tuc diszkózene. Öcsi azt mondta, ő biztos ezt választaná a Konami helyett. Mielőtt eljöttünk volna, megkérdeztük az egyik munkatársat a teremben, hogy mikor mennyire szokott tömeg lenni. Kiderült, hogy azért van annyi hatalmas kigyúrt alak a teremben, mivel ők a közeli Gold Gymbe jártak, ez viszont rájuk nyitott, és olcsóbb árakat kínál, így átjöttek ide. Az edzés után beültünk a Saizeriyába kajálni, aztán elbúcsúztunk. Hazafelé menet még beköszöntem a takojakishoz, Teccsan mondta, hogy különös módon aznap már este nyolckor bezárt, ugyanis kifogyott a takojaki-alapanyagból. Így hát elmentek Roku-szannal indiai curryt enni. Na ott még beszélgettem picit az edzésről, a két konditeremről, aztán hazajöttem. Így zárult a 44. hét.