(92) Szilveszter: a Piros-Fehér Dalcsata. Újév Motoharáéknál. Csillaghajtogatás az argentinokkal. Utazás Komacuba. Találkozás a Mori családdal. Uszoda, macskatemplom, Banpaku, takojakis. Beadandóírás.

Jókora késéssel ugyan, de ebben a bejegyzésben megérkezünk a 2019-es évbe! Jön a Piros-Fehér Dalcsata szilveszterkor, a szokásos újévi lakoma Motoharáéknál, ezúttal argentinokkal, aztán pedig a kis kiruccanás Komacuba, az újbóli találkozás a Mori családdal.

Szilveszter napján elbicikliztem a Kanszai Szűpába bevásárolni. Vettem tosikosi szobát (év végi hajdinatészta), szusit, süteményféleségeket, üdítőt, rágcsát. Aztán régi L’art pour L’art Társulat-videókat néztem (szilveszteri adásokat), amíg meg nem kezdődött este a Piros-Fehér Dalcsata, ezt idén is megnéztem, voltak jópofa előadások. Megvártam az éjfélt, de aztán nem sokáig maradtam fenn, mivel másnap reggel idejében el kellett indulni Motoharáékhoz.

Motoharáék mindig meg szoktak hívni újévre oszecsi rjórit (újévi ételek) enni, így volt ez idén is. Ez alkalommal Rjú-kun, a tajvani srác nem volt ott, mert hazautazott az ünnepekre, Pablo, az argentin srác viszont hozta a barátait is, akik épp Japánban kirándulnak. Rajtuk kívül szokás szerint ott volt Ari-szan, a kissé butácska, de azért kedves szomszéd a férjével és három gyerekével (tavaly még csak kettő volt). Szokás szerint biciklivel mentem fel Motoharáékhoz. Nagyon enyhe volt az idő újév napján, én jó téliesen beöltöztem, de már félúton folyt rólam a víz a biciklin. Utánam aztán megjöttek Pablóék és Ariék is, aztán megebédeltünk, közben elbeszélgettünk. Az argentinok közül ketten tudtak valamennyire japánul, az egyikőjük barátnője viszont egyáltalán nem, neki Pablo tolmácsolt. Én nem beszélek spanyolul, de azért füleltem, hogy megértek-e valamicskét a csekély romántudásom segítségével 😀 Az egyik argentin srác aztán egy papírdarabból elkezdett hajtogatni valamit, és a cetliből egy kis idő elteltével szép csillag kerekedett. Mindenki kíváncsi lett, hogyan kell meghajtogatni, erre Motoharáné elővett origamipapírokat, és mindenki hajtogatni kezdett 😀 Elég macerás volt a hajtogatás, nekem a végeredmény nem is lett olyan szép, mondtam is, hogy szerintem soha az életben nem fogom még egyszer meghajtogatni ezt a csillagot. (Ennek még lesz folytatása.) Volt aztán még mindenféle beszélgetés, desszertek stb., aztán már sötétedés után elindultam én is hazafelé. Még be kellett pakolni másnapra, elő kellett készülni. Másnap ugyanis az utolsó Szeisun 18 kippuvel Komacuba terveztem menni, hogy pár napot a Mori családnál töltsek, ők voltak ugyebár nyáron a Japan Tent rendezvényen az egyik fogadócsaládom. Először megírtam nekik, hogy reggel az első vonattal indulok… de aztán rájöttem, hogy nem fogok tudni fölkelni, úgy el vagyok már csúszva, szóval ismét írtam, hogy csak egy órával később megyek.

Másodikán hajnalban fel is keltem, és már indultam is a metróhoz, onnan Sin-Oszakába, ott megkaptam az utolsó pecsétet a 18 kippure (ha belegondolok, minden bizonnyal ez volt mostani ittlétem alatt az utolsó előtti Szeisun 18 kippum!), és már szálltam is fel a gyorsított járatra. Eggyel korábbi vonatot értem el, mint terveztem, de igazából tökmindegy volt, mert Ómi-Siocunál át kellett szállni arra a járatra, amin eredetileg utaztam volna. Sin-Oszakánál még csak a pótszékre tudtam leülni, aztán Takacukinál vagy Kiotónál megürült a vonat, és be tudtam ülni az ablakhoz, ott aztán Siocuig aludtam. Siocunál átszálltam a Fukuiig menő vonatra, ott pedig volt úgy 25 perc átszállási időm, gyorsan elmentem a mosdóba, vettem kaját, és befizettem a konbiniben a nengadzsós csekket (mivel érdekes módon a nengadzsókat, amiket rendeltem, utólag kellett kifizetni. Fukuiból aztán Komacuig utaztam. A téli hótaposóval mentem, gondoltam, hátha hó lesz… hát nem volt egy csöpp hó se. Komacuban várt Mori-anyuka a kislányokkal, kocsival. Hazamentünk hozzájuk, hamarosan jött Mori-apuka is. Amin meglepődtem, hogy rettentő hideg volt a házban. Tudtam, hogy egy régi építésű, hagyományos házról van szó, hisz augusztusban is ott voltam, akkor pedig rendkívül meleg volt. Az étkezőrészen volt csak légkondi, és azzal hűtöttek nyáron. Most viszont nem fűtöttek a légkondival, hanem nagykabátban ültek a kotacu (fűthető asztalka) alá bekuporogva. A kotacu jó dolog, de az ugyebár csak az ember alsó felét melegíti, a háta, feje az embernek továbbra is fázik. Ezért hát a helyiség két oldalára két elektromos hősugárzót raktak be, ezek amikor bemelegedtek, akkor kellemes idő lett… de csak abban az egy helyiségben. Kicsit előrehaladok a sztoriban, de egyúttal leírom itt. Az első éjjel én a vastag kötött pulóveremben feküdtem le, rajtam a jó vastag takaró és azon a vastag pokróc, és még így is fáztam. Másnap aztán mondták, hogy ha fázom, nyugodtan kapcsoljam be a szobába behelyezett gázkályhát… igen ám, de a kályhán nagy betűkkel szerepel a felirat, hogy „Szellőztetés nélküli használata halált okozhat”, illetve hogy „Ne használja éjszaka alvás közben”. Na hát én nem terveztem be meghalást az elkövetkezendő időkre, így hát gondoltam, jobb a békesség, nem hagyom bekapcsolva a kályhát. A második éjjel bekapcsoltam egy öt-tíz percre, föltekertem kb. 30 fokra, így gyorsan meleg lett, aztán lekapcsoltam. Ja, amúgy a hideg lakásban persze mindenki szipogott. A legkisebb gyerek mondta, hogy kell pisiljen, kiment a vécére, aztán egy fél perc múlva visszajött azzal, hogy „túlságosan hideg van a vécén, inkább visszatartom”. Összességében amúgy van a házban a földszinten kb. négy-öt helyiség, az emeleten is kb. kettő, ennek ellenére nyáron és télen mind az öten az egyetlen kicsi étkezőbe zsúfolódnak be, hogy ne süljenek meg vagy ne fagyjanak meg. Na ez a dolog, tehát a szigetelés nélküli lakások és a központi fűtés hiánya nem fog hiányozni Japánból 🙂 De térjünk akkor vissza másodikára! Megérkezett tehát Mori-apuka, és mondták, hogy Fukuiba indultak egy uszodába, mert rég nem mozogtak, és megígérték a lányoknak, hogy elmennek úszni. Megkaptam apuka egyik kihízott fürdőnadrágját, ami rám pont jó volt (én már a nyári cuccaimat novemberben anyu csomagjában hazatranszportáltattam 😀 ), így hát útnak is indultunk. Útközben egy autópálya-pihenőhelyen megálltunk, hogy ott ebédeljünk. Persze az év eleji szabadnapok miatt hatalmas nagy tumultus volt a kajáldánál. Megvettük az automatában a kajajegyeket, ezeket kellett odaadni egy pultnál. Én vittem oda a jegyeket, erre egy szó nélkül a jegyekre felírtak valami számokat, és a kezembe nyomtak annyi csipogót, amennyi jegyet átadtam. Ezekkel jeleznek, ha kész a kaja. Ez egy praktikus dolog, nem is lenne ezzel semmi baj… csakhogy másoknál nem volt csipogó. És ahogy láttuk, másoknál ez úgy működik, hogy egy nénike egy mikrofonba beordibálja az elkészült ételeknek a számát, ami a jegyeken van. Mint kiderült, én azért kaptam csipogót, mert kinézetre külföldi vagyok, ezért biztos nem fogom megérteni, amit a nénike kiabál a mikrofonba. A kaják átvételénél mondtam Moriéknak, hogy akkor most vicceljük meg őket, és menjen Mori-anyuka a kajákért a csipogókkal… Na a lényeg, én kanazavai karét ettem, ami egy feketébb, a megszokottnál sűrűbb curry, finom volt. Innen mentünk tovább az uszodába. Az uszodában volt egy ilyen körbe-körbe keringő medence (sekély), egy gyerekeknek fenntartott rész (még sekélyebb) és egy rendes, úszóknak (és a Japánban megszokott „vízben gyaloglóknak”) fenntartott mélyebb medence. Egy üvegfallal elválasztva van várakozóhely, ahol azok üldögélhetnek, akik csak a családtagjaikra várnak, Mori-anyuka is itt foglalt helyet. Úgy egy-másfél órát voltunk ott, aztán utána átmentünk az onszen részlegbe, mert hogy az is volt ott. Utána összeszedelődzködtünk, és amíg vártam a többieket, gondoltam, iszom valamit az automatából. Bedobtam a pénzt, megnyomtam a dobozos kóla gombját… erre kipottyant egy Tojama dizájnos kóla! (Fukuiben voltunk épp…) Én ezt a dizájnt kerestem mindenhol augusztusban, és nem volt sehol 😀 Végül netről rendeltem meg a gyűjteményben… Az uszodában meg simán kiadja az automata (fel se volt tüntetve rajta, hogy helyi dizájnos kólák vannak a gépben).

Hazafelé megálltunk egy nagyobb szűpűban, itt vettünk kaját estére meg reggelire, én még begyűjtöttem egy-két epres süti ízű tejes teát, amit Akitában sokszor megvettem (csodálkoztam, hogy még árulják így karácsony elteltével is). Utána hazamentünk, megkajáltunk, én meg mutattam képen a hajtogatott csillagokat, amiket az argentinek csináltak Motoharáéknál, Mori-anyuka és a lányok meg mondták, hogy mutassam meg, hogy kell csinálni. Hát mondom, én nem voltam túlságosan ügyes Motoharáéknál sem, lehet, hogy nem is emlékszem rá, de azért próbáljuk meg. Végül sikerült visszaemlékeznem a dologra, és nem is lettek olyan csúnyák… az ott létem alatt hajtogattam vagy öt csillagot 😀

Másnap elég nehézkesen indult reggel a nap, végül már dél elmúlt, mire útnak indultunk. Ecsizen városába mentünk, hogy megnézzük a Gotandzsódzsi nevű templomot, amit „macskatemplomnak” is szokás nevezni, ugyanis rengeteg macskát gondoznak itt. Így év elején nem sok minden van nyitva, így hát a kajával is bajban voltunk, végül egy rámenezőbe (Hacsiban Rámen) mentünk be. A specialitás itt a zöldséges rámen, és lehetett kérni, hogy több menmát (bambuszrügy) rakjanak a levesbe, ennek én örültem nagyon, mert szeretem. Ebéd után mentünk a macskákhoz, nagyon aranyosak voltak 🙂 Elég borús, esős volt az idő sajnos… Végül Fukui felé vettük az irányt, hogy megnézzük az állomás előtti dinoszaurusz-installációkat. A tengerpart mellett haladtunk, hátul a kislányok végig visítottak (küzdöttek egymás ellen az ülőhelyekért), én meg szépen elaludtam… Fukui állomás előtt aztán megnéztük a dínókat, az állomásnál lévő szűpában meg vettünk akciós szusit, aztán mentünk haza. Megszusiztunk, aztán szép lassan nyugovóra tértünk, de még a tévében megnéztünk valami műsort, amiben valami macskás meg kutyás videók voltak 😀

Pénteken reggel Oszaka felé vettük az irányt, ugyanis Moriék kocsival hazavittek, egyúttal pedig kirándultak egyet Oszakában. Az autópályán mentünk szépen egészen a Banpakuig, itt leparkoltunk. A monorail állomásánál lévő konbiniben akartunk ebédre kaját venni, de annyian voltak aznap a Banpakuban és az Expo Cityben (nagyon jó idő volt), hogy teljesen üres volt a kajás részleg. Bementünk a Banpakuba, lefényképezkedtünk a Naptoronnyal, aztán pedig végigjártuk a parkban lévő játszótereket és ilyen „furcsa”, többszemélyes biciklikkel is mentünk 😀 Utána még elsétáltunk a lombok között vezető, fából készült magas ösvényen egészen a kilátóig, mire pedig onnan visszaértünk a bejárathoz, már délután 5-re járt az idő. Telefonáltam Tera-szannak, hogy beférünk-e hatan a takojakis üzletbe, mondta, hogy nincs épp senki, szóval igen. Így hát a Banpakutól lementünk a takojakisig, és itt vacsoráztunk, ízlett Moriéknak is a takojaki 🙂 Ezután elbúcsúztunk, én pedig hazamentem. Jó volt ismét találkozni velük, jól elszórakoztunk 🙂

A következő két hétben viszont csomó beadandó várt rám, így hát a hétvégén elkezdtem (volna) ezekkel foglalkozni. Azért csak „volna”, mert kaptam egy üzenetet, miszerint Tamada-kun, aki a keddi ogurás órán előadott volna, influenzás lett, ezért nem tud részt venni az órán, adjak helyette elő én. Így hát valamit össze kellett rakjak keddre is… Ezzel foglalkoztam tehát a hétvégén, meg voltam a gjómü szűpában, és vettem a százjenesből origamipapírt, hogy hajtogassak még vagy öt csillagot 😀 😀 Illetve még egy fontos dolog történt: hoztam a szűpából kartondobozokat, és összeraktam három húsz kilós csomagba a hazaküldendő könyveket, vettem ragasztószalagot, szépen lezártam a dobozokat, aztán hoztam a postáról nemzetközi csomagküldéshez címkét, ezeket is megírtam, meg elkészítettem a saját kezűleg írott értéknyilatkozatokat is, amelyeket én mindig rá szoktam ragasztani a csomagokra. A csomagfeladás viszont a következő hétre maradt.

Jöjjenek a képek a 2018-as év utolsó napjáról és 2019 első napjairól: