(104-2) Az utolsó nap Japánban. Szakurák és az utolsó gosuin. Kijutás a reptérre. Utazás az Emiratesszel. Várakozás Dubaiban. Tömeg a reptéren. A dubai hotel. Éjszakai indulás Amszerdamba. Érkezés Budapestre.

Több mint fél év telt el azóta, hogy véget ért a kutatói ösztöndíjam, és visszatértem Magyarországra… És több mint fél éve itt hever parlagon a blog anélkül, hogy megírtam volna a kalandos hazautamat, ami majdnem két napig tartott… A korábbi utazásoknál is gyakran volt, hogy a hazaérkezés utáni sok teendő miatt akár több hetet is késett a befejező poszt, sőt, a 2013-2014-es ösztöndíj után is körülbelül fél évvel érkezett a lezáró bejegyzést, szóval tulajdonképpen ez már megszokottnak számít 😀 Most tehát megpróbálom felidézni a már kissé megkopott emlékeimet a hazautamról, és ezzel hivatalosan is lezárom a 2017-2019-es japán tartózkodásról szóló bejegyzéssorozatot.

Az utolsó napon először is megreggeliztem Öcsiéknél. Aznap, ha jól emlékszem, Öcsinek is szabadnapja volt, Kicsiöcsi meg délutánra ment dolgozni. Öcsi azt ígérte még előző nap, hogy kivisz este a reptérre, ez közben az utolsó napra megváltozott, ugyanis este a kollégáival vagy régi egyetemi ismerőseivel ment találkozni, mielőtt Tokióba költözne. Ezzel kicsit nehéz helyzetbe hozott engem, ugyanis nem kalkuláltam azzal, hogy a rengeteg csomaggal nekem egyedül kell majd kicipekednem Öcsiéktől az állomásig, aztán átszállni itt-ott. Öcsi anyukája kérdezte, hogy akkor hogy jutok ki a reptérre, hát mondom nem tudom, valahogy majd kicipekedem. Lehet, hogy ő szólt Öcsinek, hogy azért mégiscsak segíthetne egy kicsit, mindenesetre végül abban maradtunk, hogy segít kivinni a csomagokat a vonatig, és mivel úgyis Nambáig megy ő is, ott segít felpakolni a reptéri vonatra, onnan meg majd megy találkozni az ismerősökkel. Így nekem is megoldódott a csomagokkal kapcsolatos problémám, és ő is el tud menni a haverokhoz.

Később, reggeli és az összecsomagolás után bementem a városba, egészen pontosan Tennódzsiba, hogy megnézzem utoljára a cseresznyevirágokat (legalábbis reménykedtem benne, hogy egy-két virágot találok majd), és hogy csináltassak az Issindzsi templomnál egy utolsó gosuint az aznapi dátummal. Sajnos a Tennódzsi parkban csak rügyeket, pár bimbózó szakurát találtam, gosuint viszont sikerült csináltatnom. (A gosuinesnél elkezdték angolul magyarázni nekem, hogy mi olvasható a gosuinen, mondtam, hogy nincs erre szükség.) Gondoltam, hátha az oszakai vár körüli parkban találok egy-két szakurát – elutaztam oda a JR-ral, tettem is egy sétát, de sajnos nem jártam szerencsével, itt is csak egy-két, félig-meddig virágzó fát találtam. Innen aztán igyekeztem vissza Öcsiékhez, hogy még Kicsiöcsitől is el tudjak búcsúzni, mielőtt megy dolgozni. Épp amikor visszaértem, akkor indult ki a kapun. Közben Öcsit is láttam elindulni, ő valamilyen cukrászdába ment, hogy süteményeket vegyen másnapra, amiket az utolsó munkanapján bevisz a kollégáinak.

Öcsiéknél aztán lezuhanyoztam, fölvettem az Uniqlóból az útra vett ruháimat (mivel kevés volt a hely a csomagjaim közt, az agyonkopott pólóimat stb. ott hagytam, és hazaútra aUniqlóból újonnan vett cuccokat vettem fel), és véglegesítettem a csomagjaimat. Volt ugyebár egy nagy bőrönd, a kínai, amelyik alul már kezdett kihasadni, ezért ragasztószalaggal volt rögzítve; aztán a kis bőrönd, ezek összesen voltak 30 kilósak, ezeken kívül ott volt a hátizsákom, beleerőszakolva a laptop, mellé óvatosan bepakolva a nagy becsben tartott Digimon-figurák, ezenkívül minden apróság még ide volt begyűrve; ott volt a fényképezőgép a nyakamba akasztva; ezeken kívül volt egy vékony kabát és egy vastag kabát, mindkettőnek a zsebei teletömve (a zsebekben voltak a gosuincsók is). Úgy terveztem, hogy majd a biztonsági ellenőrzésnél és a csomagmérésnél felveszem a vékony kabátot, arra pedig a vastagot is.

Elbúcsúztam Öcsi anyukájától, csináltunk még közösen hárman egy fényképet, aztán elindultunk Öcsivel és a sok csomaggal az állomás felé. A közeli megállóhelyen nem áll meg, csak a leglassabb vonat, ezt kellett megvárjuk, ezzel döcögtünk be Nambáig. Igazából nekem elég lett volna Tengacsajáig menni, és ott átszállni a reptéri gyorsított járatra, csakhogy a reptéri gyorsítottat munkából, iskolából hazautazó emberek is használják, így az már a kiindulópontján, Nambánál megtelik. Én meg ugyebár a sok csomaggal hogy mászok majd fel a tömött vonatra? Ezért inkább bementem Nambáig, és ott az üres vonatra szálltam fel. Öcsi segített áthurcibálódni a reptéri vonat peronjához, majd tőle is elbúcsúztam. Ezután a reptéri vonattal gond nélkül kiértem a reptérre.

Itt először is elmentem lefóliáztatni a csomagjaimat, majd mentem a becsekkoláshoz. Ha jól emlékszem, egy-két kilóval több volt a két feladott csomag össztömege, mint 30 kg, de nem kötöttek bele. Minden zökkenőmentesen zajlott. Ezután a konbiniben vettem valami kaját (ha jól emlékszem), majd a telefonomból kioperáltam a SIM-kártyát, és az előre elkészített, megcímzett és felbélyegzett borítékba tettem, majd bedobtam a reptéri postaládába. (Szerződésbontás után a SIM-kártyát vissza kell juttatni a szolgáltatónak.) Ezután következett a biztonsági ellenőrzés; gond nélkül átjutottam. Mivel volt még kis időm, beültem egy kajáldába, ettem egy udont, ami nem igazán volt finom, de cserébe drága is volt 😀 Mondjuk este 10 után, zárás előtt kevéssel nem csoda, hogy már nem volt jó, örültem, hogy egyáltalán még valami nyitva volt.

Ezután a reptéri kisvonattal átmentem a túlsó terminálra, ahonnan a dubai gép indult. A beszállítással sem volt semmi probléma. A repülőn én a folyosó felőli oldalon ültem, mellettem egy japán fiatal párocska ült, velük sem volt gond, kulturáltak voltak, nem zajongtak, sőt még nagyon vécére se mentek ki 😀 Meglepetésemre volt egy nagyobb magyar csoport is a repülőn, idegenvezetővel. Amire jól emlékszem, hogy az egyik magyar srácnak valami gond lehetett a gyomrával, mert bezárkózott a vécébe, ami előtt már jókora sor torlódott fel, az egyik magyar nő be is kiabált, hogy „Minden rendben?”, a srác meg kikiáltott, hogy „Igen, elnézést, de ez nem megy olyan gyorsan!”. Az úton én, amennyire emlékszem, szundikáltam meg valami filmeket is megnéztem.

Egészen addig nem volt semmi probléma, amíg meg nem érkeztünk Dubai légterébe. Itt közölték velünk, hogy nagy a köd, ezért nem tudunk leszállni, itt fogunk egy kicsit körözni a légtérben. Hát jó. Később közölték, hogy mégis leszállunk, csak egy másik reptérre, onnan fogunk továbbmenni majd. Hát jó. Le is szálltunk. Közölték, hogy a repülőn ülve kell várakoznunk, mert nemsokára továbbutazhatunk. Utána már azt mondták, hogy buszokkal fognak átvinni minket a másik reptérre. Végül pedig, úgy 1-2 óra a repülőn történő várakozás után leszállítottak mindenkit, és tényleg jöttek a buszok… de csak ilyen reptéri buszok, amik elvittek minket a terminálhoz. Én még mindig nem igazán voltam tisztában a helyzettel, valahogy azt hittem, hogy ez az a reptér, amire meg kellett volna érkeznünk, nem is emlékszem már, pontosan hogyan is voltam eltájolódva. Buszokkal tehát beutaztattak minket a reptéri terminálra, ott pedig mondták, hogy kapunk egy ingyen ebédet, és várjunk türelmesen, majd szólnak, ha „megérkeztek a buszok”. Közben néztem, hogy a nagy reptérről Budapestre induló járatnak is folyamatosan tolták ki az indulási időpontját. 5:45-re kellett volna megérkezzen a járatunk, és 8:40-kor indult volna a budapesti gép. A 8:40-es indulást először 9:40-re tolták ki, majd egyre későbbre. Közben nekem szerencsém volt, mert nekem még jutott kaja, ugye nem készültek fel a reptéren arra, hogy ide most leszáll egy nagy gép, aminek nem ide kellett volna megérkeznie. Megkajáltam, de nem tudtam türelmesen várakozni a kajáldás részen, gondoltam, nehogy elszalasszam a bejelentést, miszerint indulunk tovább. Lementem a földszinti részre, ott várakoztam, néztem a kiírást, de persze nem találtam budapesti járatot. Ekkor néztem igazán utána a wifin, hogy hol is vagyunk. Kiderült, hogy az Al-Maktum Reptéren vagyunk, ami a Dubai Nemzetközi Reptértől 44 km-re van. Visszamentem a kajáldás részre, aztán nemsokára szóltak, hogy lehet lemenni, indulunk.

Csakhogy kiderült, hogy nem buszok jöttek, hanem visszaszállítanak mindenkit a repülőre, és az majd megtesz 44 km-t, és landol a nagy reptéren. Kaptunk ilyen „tranzit átszállókártyákat”, azokkal kellett jelentkezni a kijáratnál, aztán a reptéri buszok mindenkit visszaszállítottak a nagy gépre, ismételten elhangzottak a biztonsági tudnivalók, felszálltunk, leszálltunk. 5:45 helyett 12:20-kor szállt le így a gép a reptéren – a budapesti gép 12:00-ig várt, majd elindult.

A dubai reptéren következett a nagy tortúra: mivel rengeteg gép futott be nagy késésekkel, és rengetegen maradtak le a járataikról, mindenki megrohamozta a pultokat, ahol a jegyek átváltását intézni lehetett. Az egyik pultnál, mire odaértem, hatalmas tülekedés volt, mondták, menjünk a földszinti pulthoz, ott kevesebben vannak. Nos, ott se voltak kevesebben. A pultoknál összesen 3-4 ember dolgozott (vagy nem dolgozott), a japán szolgáltatóiparban megszokott mentalitásnak nyoma sem volt. De az utasokkal sem volt könnyű: amelyik sorba beálltam, ott például egy kínai csoport volt legelöl, akik tolakodtak, ordítottak, követelőztek. Amikor valamelyik csoportnak elege lett belőlük, akkor elkezdtek ők előretolakodni. Mindeközben hoztak egy pár rekesz szobahőmérsékletű, fél litres vizet, ebből sikerült egyet begyűjtenem, mielőtt elkapkodták volna. Jobb volt, mint a semmi, de azért az éhséget ez se csillapította. A kínaiak elöl csak nem fogytak, így átálltam egy másik sorba. Ja, azt mondanom sem kell, hogy Dubaiban nagyon meleg volt, így pólóra vetkőztem, így viszont kellett cipeljem magammal a pulóvert és a két, teletömött zsebű kabátot is a kézipoggyász mellett. Várakoztam hát a másik sorban, ez se nagyon akart haladni, közben a túlsó oldalon a kínaiak elfogytak, és az a sor jobban kezdett haladni, de én már nem mentem sehová. A mellettem lévő sorban valamilyen afrikai országból származó család volt a sor elején, és ők tartották fel a sort, mert valószínűleg nem tudtak az ügyintézők egyhamar járatot találni a desztinációjukra. Nagy nehezen végül sorra kerültem én is. Mondom, Magyarországra kellene eljutnom. A kis fülöp-szigeteki csajszi a pultban intézkedett összevissza, mindenféle útvonalakkal megpróbálkozott, és mindig, amikor a telefonba szólt, így köszönt(?): „Fides!” Hát mondom, még meg se érkeztem Magyarországra, de már a Fideszt emlegetik?! 😀 Több percnyi várakozás után közölte a csaj, hogy nemcsak aznapra, de a következő és az azutáni napra sincs már hely budapesti gépeken; legközelebb április 1-jén utazhatnék. Majd megkérdezte, hogy: „Which city would you go to?”. Hát mondom, mindegy, amilyen lehetőség van. Próbálkoztak Béccsel, Münchennel, de semmi nem jött össze. Végül Amszterdamba találtak egy jegyet.

Mire meglett a jegyem, délután 4 volt. Éjjel 3:20-kor indul a gép Amszterdamba, ott át kell szállnom a KLM budapesti járatára, ami 10:00 körül indul, és így érek haza végül – 15 perccel azután, miután kiotói Dani vagy Edina (tehát akik egy nappal később indulnak Japánból) hazaér 😀 Mondom, akkor most itt kell várakoznom a reptéren éjjelig? Mint kiderült, nem, kapok hoteljegyet, és busszal visznek majd a hotelbe, ott vacsorázhatok is majd. Hát rendben. Átmentem a biztonsági ellenőrzésen, aztán a beléptetésen, kaptam emirátusi pecsétet az útlevelembe, aztán jelentkeztem ott, ahol mondták. Itt jó sokáig kellett várni, amíg összegyűlt elég ember, és megérkezett a busz. Kiderült, hogy nem a néhány kilométerre, a központban lévő hotelbe megyünk, hanem egy másikba, ami 40 km-re van a reptértől. Hamarosan szólították a csoportot, hogy megjött a busz, lehet indulni. Kint dögmeleg volt, az épület mellett egy monorail (vagy metró?) érkezett éppen meg, oldalán az uralkodócsalád tagjainak fotóival. Felzsúfolódtunk a buszra, amivel kb. háromnegyed keresztül utaztunk az autópályán a hotelig. A busz ablakából legalább lehetett kicsit várost nézni 😀

Megérkeztünk a hotelhoz, ahol az uralkodó és elődjei (?) vigyázó tekintete alatt kellett becsekkolni a recepciónál a reptéren kapott hotelcsekkel. Megkaptam a szobakulcsomat, és mentem a szobámhoz… ami egészen konkrétan az „Executive Suite” elnevezésű lakosztály volt külön nappalival, hálószobával, óriási fürdőszobával… Hát ha ezt tudom, hogy ilyen hotelszobát kapok, akkor maradtam volna akár április 1-ig, amikor már van hely a budapesti járaton 😀 Csak pénzem nem lett volna, hogy kiránduljak 😀 😀 Most viszont hiába kaptam meg ezt az Executive Suite lakosztályt, sokáig nem élvezhettem, mert vacsora és fürdés után lassacskán kellett is visszaindulni a reptérre.Ledőlni nem mertem az ágyra, mert azt kockáztattam, hogy elalszom, és lekésem a gépet… Becsekkolásnál kérdeztem amúgy, hogyan jutok majd vissza a reptérre, azt mondták, lent kell a recepciónál szólni, és hívnak majd taxit.

Lepakoltam tehát, aztán lefürödtem, és mentem vacsorázni. Svédasztal volt, voltak finom és kevésbé finom cuccok – igazából azt hittem, hogy egy ilyen menő hotelnek az éttermi menüje is menő lesz, valójában átlagos volt. Vacsora után még egy kicsit pihentem, aztán éjfél előtt kicsivel lementem a recepcióhoz, hogy hívjanak nekem egy taxit. Erre megszólalnak: „A busz épp most indul, ott áll a hotel előtt!”. Kiderült, hogy szerveztek a reptérre visszafelé is buszt. Ez tök jó volt, de erről előre miért nem szóltak? Mi van, ha ezt nem érem el? A buszra felcuccoltam a sok holmival (ugyebár tömött zsebű kabátok stb.), és el is aludtam. Akkor riadtam fel, amikor már szállt le mindenki a reptéren. Követtem a tömeget, a reptéren pedig megint következett a biztonsági ellenőrzés, az útlevélbe pecsételés. A helyi vámos jópofa volt, mindenkinek megnézte az útlevelét, majd az országnak megfelelően köszöntötte az utast, nekem is mondta, hogy „Szia”, meg hogy „Köszönöm” 🙂

Vettem bankkártyával egy túlárazott ásványvizet, és várakoztam az amszterdami gépre. A dubai reptér éjjel-nappal üzemel, ezért éjszaka is nagy tömeg volt, ülőhely se volt, így a földön guggolva, a falnak támaszkodva várakoztam. Hamarosan aztán elindult a beszállítás, ez alkalommal az ablaknál ültem, és ha jól emlékszem, egy holland házaspár ült mellettem, velük sem volt különösebb probléma, arra emlékszem, hogy amikor szálltunk le, megkérdezték, hova valósi vagyok, mert az útlevelemen nem volt ismerős számukra az „ÚTLEVÉL” felirat 😀

Amszterdamban aztán bebuszoztattak megint a terminálra, jött megint a biztonsági ellenőrzés (előttem indiaiak voltak, akik maradék krumplitól elkezdve mindenfélét beraktak a kézipoggyászukba, ezeket külön le kellett ellenőrizni, ezért lassan haladt a sor. Egy indiai kislánynak viszont nagyon tetszett a tálcavisszaküldő konvejor, pakolászta a kiürült tálcákat, poénkodtak is a repteresek, hogy felveszik őt is munkaerőnek 😀 ), aztán hosszú sor az útlevél-ellenőrzésnél. Vettem egy holland mézes kekszet, mert már nagyon éhes voltam, aztán várakoztam a pesti gépre. Következő fordulatként bemondták, hogy tele van a gép, ezért kérnek önkénteseket, akik vállalják, hogy feladják a kézipoggyászukat. Na mondom, még csak ez hiányzik, hogy a sok macera után feladassák a csomagot, amiben a laptopom, törékeny cuccok stb. vannak. (Azt még nem is említettem, hogy ugyebár azzal ijesztgették az embert, hogy az Emirates nagyon szigorú a csomagokkal, leellenőrzik a súlyt stb., ehhez képest egyszer se vizsgálta senki se a csomagjaimat.) Előre álltam a sorban, hogy elsőként szálljak fel, így tőlem még ne vegyék el a kézipoggyászt. Közben mögém felsorakozott egy ázsiai házaspár. Majd amikor megnyíltak a kapuk, mögülem a nő kilőtt, és engem megkerülve megint előre. Miközben ugye mindenki állt szépen a sorban! Én így széttártam a karom, mondom, ez hihetetlen. Utána látom, amikor átadja az útlevelét, hogy honnan származik… Kínai Népköztársaság. Valahogy sejtettem. Végül nem vették el a csomagomat se, és a KLM-es utazással se volt probléma, megint az ablakhoz kerültem. Negyed órával az előző nap indult kollégák érkezése után, az én, két napja kezdődött utazásom is véget ért. Összeszedtem a csomagjaimat, majd pedig a családom várt a kijáratnál.

Így tehát véget ért a két éves tartózkodásom Japánban, ezennel pedig, a hazaérkezésemet követő röpke 7 és fél hónap múlva lezárhatom a blogot is. Ilyenkor kellene valami frappáns összegzést írni, azt hiszem, de így több mint egy fél év elteltével nem tudom, ennek lenne-e értelme. Összegezzek azért? Hát jó, de azt különszedem egy másik bejegyzésbe.