Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(104-1) 300 méter magason Öcsivel: Edge The Harukas. Indiai étteremben Tera-szannal, Roku-szannal és Öcsivel. Találkozás Kótáékkal. Kirándulás a Kavacsi-régióban. A béketorony és a dzsinaimacsi Tondabajasiban. Kofunok Habikióban. A Fudzsiidera. Utazás az Oszaka-Higasi vonalon. Kilátás a Sky Buildingből. Séta utoljára Kiotóban: a Rokkakudó és a Ginkakudzsi.

A hazautazásom előtti néhány napban még igyekeztem elmenni olyan helyekre, ahová terveztem ugyan, mégsem volt az elmúlt két évben még lehetőségem eljutni. Így hát voltunk Öcsivel Japán legmagasabb épületének, az Abeno Harukasnak a legtetején (egész konkrétan a legtetején, a legszélén sétáltunk!), indiai étteremben találkozunk Tera-szannal és Rokuszannal; aztán egy nap alatt körbejártam a Kavacsi-régió nevezetességeit, utaztam a 16-án megnyílt új vasútvonalon, fölmentem a Sky Building kilátójába, és Kiotóban is sétáltam még egyszer utoljára.

Hétfőn Öcsi szabadnapos volt, így azt terveztük, hogy délelőtt, még mielőtt beborulna az ég, felmegyünk az Abeno Harukas kilátóba. Ez Japán legmagasabb épülete (nem tornya, mert az ugyebár a Tokyo Skytree), 300 méter magas. Eddig csak egyszerűen a kilátójába lehetett felmenni, tavaly óta viszont egy új attrakció nyílt meg: egészen konkrétan az épület legtetején, 300 méter magasságban lehet sétálni az épület peremén, biztosítókötéllel. Ezt mindenképp ki akartam próbálni, amíg még Japánban vagyok, és Öcsit is érdekelte a dolog. Megreggeliztünk, aztán metróval felmentünk a Tennódzsi állomásig, onnan mentünk át az Abeno Harukasba. A kilátóba 1500 jen a belépő (drága!), és utána külön 1000 jent kell fizetni, aki részt akar venni az “Edge The Harukas” attrakcióban. Összesen 40 percig tart az egész, de ebből az épület szélén sétálgatás csupán 7 perc, a többi idő az előkészületekkel telik el. Először is a kilátón belül regisztrálni kellett. Itt megkérdezték, hányan vagyunk, mondtuk, hogy ketten. Erre a hölgyike megkérdezte, hogy tudunk-e japánul, mondtuk, hogy igen. Utána elmagyarázott mindenféle tudnivalókat Öcsinek, majd rám nézve megkérdezte, hogy megértem-e, amit mond. Ezután nekem lebutított japánul elmagyarázta a tudnivalókat. Később aztán a csajszit egy srác váltotta le, aki ismét megkérdezte, hogy értem-e, amit mond. Amikor a piros “egyenruhát” kellett felvenni, valamit angolul motyogott, és mutogatott, hogy ebből megértsem, amit mondani akar. Majd a végén megkérdezte japánul a következőt: “Odafönt az útbaigazítás japánul lesz, nem probléma?” De igen, probléma, ugyanis a lépcsőn félúton el fogok felejteni minden japán szót, és odafönt már nem fogok érteni semmit… Kéne picit javítani a japánul tudó külföldiekkel való bánásmódban, úgy hiszem… Na mindegy. Szóval elmagyarázták, hogy nem lehet fölvinni semmiféle személyes tárgyat, mert ha bármi is leesik onnan föntről, begyorsulva hatalmas nagy baleseteket tud okozni. Megfúvattak velünk egy szondát is, hogy leellenőrizzék, hogy nem vagyunk-e ittas állapotban. Aztán alá kellett írni, hogy saját felelősségre veszünk részt a programon. Kaptunk a szemüvegünkre egy pántot, meg egy másik madzagot, amivel a piros egyenruhához kellett rögzítsük a szemüvegünket. A zsebeinkből mindent bele kellett rakni egy kis tálcába, és a csomagjainkkal együtt bezárni egy kis szekrénybe. A kulcsot a piros egyenruha cipzárral zárható zsebébe kellett rakni. Ezután még vagy háromszor megkérdezték, nem maradt-e semmi a zsebünkben, majd lépcsőn felmehettünk a kilátónál is magasabb, kültéri részre, a helikopter-leszállóhely közelébe. Itt aztán megint megkérdezték, nincs-e a zsebünkben semmi, és fémdetektorral le is ellenőrizték ezt. Utána felvettük a hevedert, kaptunk kesztyűket is, aztán megint megkérdezték, nincs-e semmi a zsebünkben. Ezután indultunk el az épület 300 méter magason lévő szélére. Mielőtt lépcsőkön felmentünk volna az erre a célra kialakított kis “sétányra”, a változatosság kedvéért megkérdezték, nem maradt-e semmi a zsebünkben. A hevedernek a görgős részét beleillesztették a “sétány” mellett futó sínbe, ez biztosította, hogy nehogy lezuhanjunk. Odafönt aztán letekinthettünk Oszaka déli részére. Egy másik kötéllel kibiztosítva magunkat ki is hajolhattunk a korláton. Nagyon érdekes élmény volt, bár csak keveset lehettünk fent, ráadásul az idő sem volt éppen tökéletes. De azért megérte! Fényképezőt se lehetett felvinni, viszont a séta végén csináltak rólunk képet, és amikor a szekrénykulcsot vittük vissza, megkaptuk a kinyomtatott képet is, és hozzá egy linket is, ahonnan egy héten belül le lehet tölteni jó minőségben a fotót. Ez tök jó lehetőség volt. Az Edge The Harukasszal szerintem egy negatívum volt, mégpedig az, hogy csak a Harukastól délre elterülő városrészt lehet megtekinteni. Pedig a nevezetesebb helyek északon vannak. Az északi peremre is csinálhatnának ilyen kilátót, vagy a legjobb az lenne, ha teljesen körbe lehetne sétálni 😀

Ezután megnéztük a kilátást a fedett kilátóból, majd megvártuk, hogy véget érjen az Edge The Harukas egyórás szünete, hogy lefotózzuk, amint egy másik csoport fönt sétál. Miután ez megtörtént, kajálni mentünk, rámenest kerestünk Tennódzsi környékén. Az első helyen nem volt bambuszrügy (menma) a rámenben, így egy másik helyet kerestünk… végül a másik helyen se volt 😀 Egy érdekes rámenezőbe mentünk be: kis fakkokban lehet enni, egymástól el vannak választva az ülések, ráadásul a kiadópultnál is kis függönyt húznak le, a dolgozók arcát se lehet látni, és csak egyfajta ráment lehet venni, viszont egy kis papíron ki lehet tölteni, hogy azt hogyan kérjük elkészíteni. A dolgozókkal kommunikálni is papíron kell. Állítólag mindez azért kell, hogy a dolgozók a rámen minél finomabb elkészítésére, a vendégek pedig csakis az ízekre tudjanak koncentrálni. Hát én inkább arra koncentráltam, hogy egy kínai turista a hároméves körüli gyerekének a kezébe nyomta a tabletet, az meg teljes hangerővel nyomkodta a játékot, és senki nem szólt rá, hogy ez egy vendéglátóipari egység, figyelemmel kéne lenni másokra is. Az ilyen turisták miatt nem csoda, hogy általánosságban rossz a kínai turisták megítélése. A rámenezés után bementünk a Kintecu plázájába, Öcsi keresett valami édességet a munkatársainak, mivel a hó végén Oszakából Tokióba helyezik át. Azért ez az áthelyezés is elég furcsa: március közepén megkapta az ukázt, hogy április 1-től a tokiói cégnél dolgozzék. A cég nem segített a lakáskeresésben, saját pénzén kellett felutazzon Tokióba lakást keresni. Április közepétől tud beköltözni a lakásba, addig hotelben kell megszálljon, ezt legalább kifizeti a cég. Viszont március 31-én is még kell dolgoznia Oszakában, munka után este ül fel a sinkanszenre, és utazik Tokióba, április 1-jén reggel pedig már Tokióban kezdi a munkát. Számomra ez eléggé felfoghatatlan, hogy még egy napot sem adnak az embernek arra, hogy elköltözzön egy 700 kilométerre lévő városba, ahová a cég rendelte…

Az édességkeresés után átmentünk a Q’s Mallba, itt én a százjenesben vettem néhány cuccot, aztán az elektronikai üzletben kerestem a fényképezőhöz nyakbaakasztót, hogy ezzel is kevesebb legyen a kézipoggyászom. (Megvan a gyárilag kapott “madzag” is, csak nem tudom, a bőröndöm melyik részében, ezért pedig már nem fogom feltúrni a bőröndöt, hisz a nagy bőrönd kínai rossz minőségű – a jó bőröndöket anyum hazavitte novemberben -, és amikor utoljára csuktam le, már kezdett széthasadni a cipzár, ragasztószalaggal kellett biztosítanom.)

Meg volt beszélve, hogy aznap Tera-szannal találkozunk, és együtt felmegyünk az Oszaka és Nara megye között húzódó Kongó-hegyre. Csakhogy Tera-szan reggel 5-6 körül ért haza a takojakizóból, akkor feküdt le, és utána hétfőn még alapanyagokat is be kellett szerezzen, így a találkozásunk későre tolódott. Ráadásul kiderült, hogy a Kongó-hegyi kötélpálya sem üzemel. Erre üzenetben Öcsi azt írta viccből, hogy akkor saját erőből másszuk meg a hegyet. Tera-szan ezt komolyan vette, így Tennódzsinál négy óra után találkoztunk, hogy mégis csak elmenjünk a Kongó-hegyet megmászni. Mert hogy könnyen fel lehet menni, van kiépített út. Igen ám, csak mire odaértünk, fél 6 volt. A térkép alapján másfél óra az út a hegyre. Öcsi és Tera-szan simán felment volna, én viszont mondtam, hogy fél óra múlva sötét lesz, nincs nálunk se elemlámpa, se meleg öltözék, semmi; ráadásul nekem már nincs biztosításom se. És még a fejem is fájt. Mondom, én így nem szívesen vállalom a dolgot. Végül lemondtunk a hegymászásról. Kicsit olyan volt ez, mint amikor Tocukavából mentünk haza Tera-szannal, akkor is este 5-6 körül akart nekikezdeni hegyet mászni, és akkor is én állítottam le 😀 Így tulajdonképpen feleslegesen mentünk el Csihaja-Akaszaka faluba, a Kongó-hegy lábához…

Előző nap írtam Tera-szannak, hogy például Roku-szantól és Kótától (a takojakizó törzsvendégei) el se tudtam búcsúzni, ők vajon nem érnek-e rá hétfőn. Tera-szan megkérdezte tőlük, kiderült, hogy Roku-szan este ráér, Kóta pedig fél 9 után ér rá. Végül úgy döntöttünk, hogy Eszaka környékén egy indiai étterembe megyünk, ott találkozunk Roku-szannal, aztán Kótától is elköszönök a lakásánál. Így is történt, az indiai étteremnél találkoztunk Roku-szannal, nagyon finom curryt és nant ettünk, közben elbeszélgettünk. Kiderült, hogy Roku-szannak a vezetékneve Rokurogi, ez egy nagyon ritka név, ezért hívja mindenki rövidítve Roku-szannal. A végén az étteremben megint Tera-szan fizetett, hiába tiltakoztunk… Innen aztán Kóta lakásához mentünk, viszont a telefont nem vette fel – a folyosón lévő vízmelegítő épp működött, szóval gondoltuk, hogy biztos zuhanyozik. Tera-szan becsöngetett… és Jonmi-csan nyitott ajtót! Én nem tudtam, hogy Jonmi-csan és Kóta járnak… Tera-szan tudott róla 😀 Na mondom, ez egy meglepetés így a végén 😀 Ahhoz mondjuk nem ragaszkodtam, hogy Jonmi-csantól is elköszönjek, mert ő már az elejétől fogva nem túlságosan volt szimpatikus, valahogy annyira nem voltunk jóban vele. Miután Kóta kijött a fürdőből, ő is lejött, elbúcsúztunk, lefotózkodtunk, aztán kaptam tőlük valami süteményféleséget is… Hát mondom én nem azért jöttem, hogy ajándékot kapjak, csak hogy elbúcsúzzak 😀 Közben Tera-szan előszedett valamit: Megu-szan küldött nekem egy szusis mintájú zoknit 😀 😀 A lényeg, hogy így mindenkitől el tudtam búcsúzni. Ezután Tera-szan elvitt minket a Jodojabasi állomásig, de előtte még megálltunk Nakanosimán, és lefotózkodtunk hárman. Majd a Jodojabasi állomásnál immár véglegesen elbúcsúztunk Tera-szantól, és Öcsivel hazametróztunk. Jöjjenek a hétfői képek, alatta folytatom a keddi beszámolóval!

Kedden Oszaka megye déli részében, a Kavacsi nevezetű történelmi tartományban kirándultam. Oszaka megyében található, ennek ellenére még sosem jártam errefelé, így mindenképp szerettem volna ellátogatni ide. Reggeli után elsétáltam a Nankai Vasúttársaság Tezukajama nevű állomására, onnan pedig Kavacsi-Nagano városáig utaztam. Naganóban a legtöbb nevezetes templom, szentély eléggé távol van a városközponttól, így ezeket kihagytam, helyettük megnéztem a Nagano-szentélyt, és elsétáltam az Ebosigata várromhoz, a hegyre vezető ösvény viszont le volt zárva a tájfun okozta károk miatt. Elmentem az Ebosigata Hacsiman-szentélyhez, aztán visszasétáltam az állomáshoz. Következőnek a Kintecu járatával Tondabajasiig utaztam. Tondabajasi városa egy tipikus dzsinaimacsi: a középkorban, kora újkorban kialakult azon városokat nevezzük így, amelyek egy-egy nagy hatalmú buddhista templom körül jöttek létre. Tondabajasiban nagyon szépen fennmaradt a dzsinaimacsi, korabeli épületekkel, ezeket mentem megnézni. Viszont ahogy a dzsinaimacsi szélén sétáltam, megláttam a távolban egy tornyot – igazából már tegnap is láttam, amikor Tera-szanékkal Csihaja-Akaszaka falu irányába haladtunk. A neten azt írták, ez a “PL Béketorony”. Rákerestem, kiderült, hogy a PL a “Perfect Liberty” nevű szektát takarja, ennek a vallásnak a központja van itt; a tornyot pedig az az Okamoto Taró tervezte, aki a szuitai Naptornyot is. Gondoltam, megnézem a tornyot közelebbről. A torony közelébe sétáltam, de nem tudtam sehogy se megközelíteni, mert az oda vezető kereszteződések mind kétszintes kereszteződések voltak, lépcső pedig nem volt. Ahol be lehetett volna jutni a torony körüli parkba, az az út pedig le volt zárva. Köröztem a környéken, de sehogy sem tudtam a közelbe jutni. Talán a park túloldaláról be lehetett volna menni, de az meg gyalog túl távol volt, így inkább visszamentem a dzsinaimacsiba, és körbejártam azt. Összességében tetszett Tondabajasi város.

Tondabajasiból a szomszédos Habikino városba utaztam, itt a Furuicsi-kofuncsoportot akartam megnézni. Míg Nintoku császár hatalmas halomsírja Szakaiban, Ódzsin tennó halomsírja (Nintoku sírja után második a sorban, ami a méretét illeti) Habikinóban található. Az állomástól elindultam a kijelölt útvonalon, és először kisebb kofunokat tekintettem meg, majd egy kört téve megebédeltem az állomás mellett (szasimi menüt rendeltem), utána pedig elindultam az Ódzsin-síremlékhez. Közben már eléggé elfáradt a lábam és a derekam, mivel már az új cipőmben sétáltam, az pedig még nem deformálódott eléggé a lábam alakjára 😀 Az Ódzsin-síremlék közelében benéztem a Konda Hacsimangú szentélyhez, épp egy középkorú házaspár új autóját szentelte meg a pap, érdekes látvány volt. Gosuint akartam csináltatni, már nyújtottam is át a gosuincsót… amikor rájöttem, hogy az utolsó oldalon a Kanajama-szentélyben csináltatott, “férfi és női szimbólumokat” ábrázoló gosuin van 😀 Kicsit kellemetlen szituáció volt 😀

Ezután félig körbesétáltam a nagy sírhalmot, majd egy a közelben lévő állomásnál ismét a Kintecu vonatára szálltam, és a szomszédos Fudzsiidera városáig utaztam. Fudzsiidera város a Fudzsiidera templomról kapta a nevét, ezt látogattam meg aznap utoljára; csináltattam itt is gosuint, szép templom volt. Végül Fudzsiiderából visszautaztam Tennódzsiba, onnan pedig Öcsiékhez, ezáltal egy szép kört tettem meg Oszaka megye déli részén. Később, este derült ki a hírekből, hogy Őfelsége a császár és a császárné aznap épp Nara megyében látogatta meg Dzsinmu császár (az első, legendás császár) síremlékét a lemondási rituálék részeként. A Kasihara-Dzsingú-mae állomásra érkeztek, itt várták őket az érdeklődők. Nekem is el kellett volna oda menni, hogy élőben lássam a császári párt… Késő bánat. Íme a keddi képgaléria, alatta folytatom a szerdai eseményekkel.

Szerdán úgy terveztem, hogy elmegyek Umedába, hogy megnézzem a kilátást az Umeda Sky Building tetejéről (itt 2013-ban voltunk Katával és Bogival, hogy az esti kilátást megnézzük, nappal viszont még nem jártam odafönt), utána pedig Kiotóba utazom, hogy megnézzem, hogy áll a szakuravirágzás, és hogy ellátogassak a Ginkakudzsihoz (szintén 2013-ban voltunk itt Katával, Bogival és Viktorral, az őszi levélszínesedés idején, azóta viszont többször nem voltam). Reggeli után el is mentem a JR állomáshoz, úgy terveztem, hogy fölmegyek Tennódzsiig a Hanva-vonalon, utána pedig a körvasúttal Oszaka állomásig utazom. Csakhogy nem hagyott nyugodni egy dolog. Március 16-án nyílt meg ugyanis az Oszaka-Higasi, vagyis az Oszaka-Keleti vasútvonal, ami Sin-Oszakát a Kjúhódzsi állomással, így pedig közvetve Narával köti össze. Új állomások nyíltak arrafelé, ahol laktam; pl. Minami-Szuita állomás, JR Avadzsi állomás stb. A vonatrajongó kissrác, Fudzsiszava-kun még videót is küldött a március 16-ai első vonatútjáról. Szóval nem hagyott nyugodni, hogy én nem utaztam ezen a vonalon, így hát gondoltam egyet, és úgy döntöttem, hogy az Oszaka-Higasi vonal közbeiktatásával utazom el az Oszaka állomásra. Mivel a rendszer azt nem nézi, milyen útvonalon jutottam el a végállomásra, ha nem hagyom el az állomások területét, ugyanúgy 220 jent kell fizessek a leszálláskor, mintha közvetlenül mentem volna. Így hát Tennódzsinál átszálltam a Jamatodzsi-vonalra, és elutaztam Kjúhódzsi állomásig, ott pedig felszálltam az Oszaka-Higasi vonalra. A vonatokon matricák reklámozták az új vonalat. Igazából Kjúhódzsi és Hanaten állomások között eddig is volt közlekedés, a Hanaten és Sin-Oszaka közti szakasz nyílt meg kb. két hete. Amikor az új szakaszon haladtunk át, beálltam az egyik ajtóhoz, és az ablakon keresztül fotóztam. Nem volt sok különlegesség, na de mégis csak egy új vonalról van szó 😀 Sin-Oszaka állomásnál is lefotóztam az új peront, aztán egy megállót mentem Oszaka állomásig.

Oszakában bementem a Jodobasi Kamerába, és vettem egy nyakbaakasztót a fényképezőhöz. Azt írja, hogy 400 grammnál nehezebb fényképezővel ne használjuk – remélem, arra a pár percre, amíg átmegyek a beszállókapun, kitart. Ezután átsétáltam a Sky Buildinghez, megvettem a belépőjegyet (1500 jen, mint az Abeno Harukas – ha választani kell, mindenképp a Harukast ajánlom!), aztán fölmentem a kilátóba. Megcsodáltam Umedát föntről, habár ismét kicsit borús volt az idő. Kedden kellett volna a tornyokba menni, kedden csodás idő volt… A Sky Building után a Hankjú Umeda állomáshoz mentem, ahol be akartam menni a régi pénzérméket árusító üzletbe, de pont szerdán zárva volt. Felültem hát a Kiotóba tartó Hankjú-vonatra, és Karaszumáig utaztam.

Karaszumában a vonatról leszállva a Rokkakudó nevű templomhoz mentem, mivel itt már virágzott a lecsüngő szakura. Csináltattam gosuint is (sokat kellett várni, mert a templom a nyugat-japán zarándokútvonal része, és egész turistacsoportoknak kellett gosuint csináljanak a bácsikák), aztán elgyalogoltam arra a helyre, ahol annak idején a Honnódzsi templom állt (itt gyilkolta meg Akecsi Micuhide Oda Nobunagát). Úgy terveztem, hogy bemegyek a Nidzsódzsóba (vár) is, de már kettő óra is elmúlt, így inkább a Ginkakudzsi felé vettem az irányt. Útba esett a Mikane-szentély, ami az arany torii kapujáról nevezetes. Lefotóztam, és gosuint is akartam volna csináltatni. Megkérdeztem, lehet-e. Az alábbi beszélgetés zajlott le (amit magyarul írok, japánul hangzott el):

– Elnézést, gosuint szeretnék csináltatni…
– Csak előre megírt gosuinjaink vannak.
– Értem, köszönöm szépen *hátrafordul, menne kifelé*
– Elnézést!
– *visszafordul* Igen, tessék?
– Paper only!
– … értettem.

Miért kellett még angolul is elmondja, ha látszott, hogy megértem japánul? Ez az angolozás még így a végére kellett a “gyűjteményembe” 😀 😀

Elsétáltam a legközelebbi buszmegállóba, ahol felszálltam a Ginkakudzsiba tartó buszra. Hatalmas nagy tömegnyomor volt a buszon, sikerült tehát megtapasztalni még utoljára a kiotói buszpoklot 😀 Persze mindenki a Ginkakudzsinál szállt le. Rengeteg volt a turista, annak ellenére, hogy a szakurák még csak bimbóztak. Mindeközben pedig Tokióban bejelentették, hogy teljesen kinyíltak a cseresznyevirágok! Ez nem ér, az oszakai virágok is lehettek volna gyorsabbak! 😀 Fölmentem a Ginkakuhoz, leadtam a gosuincsómat, aztán végigsétáltam a kerten, nagyon szép volt, de valahogy a Kinkaku kertjét én jobban szeretem. Aztán ismét buszra szálltam, és visszamentem a Kavaramacsi állomásig. A Keihan Gion-sidzsó állomása és a Jaszaka-szentély közti útszakaszon bementem a savanyítóshoz és a jacuhasishoz (édesség-féleség), és degeszre tömtem magam a kóstolókkal 😀 Majd pedig felszálltam a degeszre tömött Keihan-gyorsvonatra, és Kjóbasiig utaztam, onnan pedig a körvasúttal Tennódzsiig, majd pedig Öcsiékig. Este aztán írtam a blogot, hogy behozzam a lemaradásomat. Öcsi öccse Kjúsún volt kirándulni, szerdán este érkezett haza, Öcsi pedig éjjel egy óra után érkezett meg, mert mostanában mindennap búcsúbulit tartanak a kollégákkal. Öcsi anyukája minden este megvárja, amíg a család minden tagja hazaér, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy késő éjszaka is az étkezőasztalnál ül, és majdnem elalszik. Én itt írtam a blogomat, és láttam, ahogy egy könyvet szorongatva dülöngél ide-oda, máskor a telefonjával a kezében koppant le a feje az asztalra… Megsajnáltam szegényt 🙁

Jönnek a szerdai képek így a végén. A következő bejegyzés már Japánban töltött utolsó napomról, a hazaútról és a hazaérkezésről fog szólni, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a következő poszt lesz az utolsó :O

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás