Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(103) Csomagfeladás és az akadékoskodó postás. Ügyintézés a városházán és az egyetemen. Biciklizés Oszakában. Használt cikkek adásvétele: az értetlenkedő indiai és a függöny. Takarítás. Búcsúbuli a takojakisnál. A kiköltözés napja. Takihama-kun és a ventillátor. A bicikli átíratása. A gondnok néni, a drága folt és a mosógép esete. Eljutás a nehéz csomagokkal Öcsiékhez. Séta a Sitennódzsinál és az állatkertben.

Elérkeztünk a Japánban tartózkodásom utolsó előtti hetéhez. Eladtam a holmijaimat, cipőt vásároltam, kijelentkeztem a városházán, mérgelődtem egy akadékoskodó postás bácsika és egy értetlenkedő indiai fickó miatt, aztán tartottunk búcsúbulit a takojakizóban, pénteken pedig kiköltöztem a lakásból, a hétvégét pedig már Öcsiéknél töltöttem. Jó sok dolog zajlott le ezen a héten, mindenről alaposan beszámolok ebben a rendkívül hosszú posztban!

A kirándulással, búcsúbulival (és persze megfázással) töltött előző hét után a 103. héten felgyorsultak az események. Nem is csoda, hiszen pénteken ki kellett költözzek a lakásomból, addig pedig még rengeteg mindent kellett elintézni.

Hétfőn reggel először is elindultam biciklivel Oszakába, hogy begyűjtsem a még hátramaradó mangaköteteimet, és így lezárhassam a csomagokat. Eltekertem a Kjóbasiban, a Sinszaibasiban és a Nambában található Book Offba is, de csak egy kötetet találtam meg. Visszafelé Umedát is útba ejtettem, és bementem abba az üzletbe, ahol másfél-két éve a vízálló cipőmet vettem. Mondtam, hogy ezt a cipőt itt vásároltam, és mivel nagyon jól kitartott, egy hasonló cipőt szeretnék venni. Természetesen ugyanaz a modell már nem volt, helyette felpróbáltam két kicsivel drágább, de hasonlóképp vízálló cipőt. Egyik sem volt kényelmes, az egyikbe valami plusz betétet rakott volna plusz 5000 jenért a boltos, de azzal együtt se volt kényelmes. Aztán megláttam egy olcsóbb modellt, ami ránézésre eléggé hasonlított az én öreg cipőmre. Felpróbáltam, és egyből mondtam, hogy ez lesz az igazi; nagyon jól passzolt a lábamra. Meg is vettem, azonban a kiköltözés napjáig még nem kezdtem el hordani, addig az öreg cipőm teljesített tovább szolgálatot 😀 Hazafelé menet bementem a Maruzen&Junkudo könyvesboltba, és a Book Offokban nem fellelhető mangaköteteket megvásároltam itt. Mivel már kora délután volt, a hazaúton rendeltem egy pizzát a neten, majd Eszakában átvettem, ez lett az ebédem. Délután elkezdtem összerakni a csomagjaimat: egy húsz kilós csomagot terveztem hazaküldeni hajópostával, illetve egy 26 kilós csomagot Andiékoz küldeni Akita megyébe. És még ott volt a Fudzsi megmászásakor használt bot is. Túl sok volt a csomag, így eléggé bajban voltam… Estére aztán meg volt beszélve, hogy az Eszaka állomáshoz jön a vevő, aki megveszi a tévémet, ezért összecsomagoltam a tévét, a távirányítót, a kábeleket; beraktam egy nagy papírzacskóba, és eltekertem velük az állomásig. Mivel még volt időm a találkozásig, fölmentem a Seria százjenes boltba, hogy vegyek ragasztószalagot a csomagok lezárására. Ezután az állomásnál találkoztam a vevővel, megkaptam a pénzt, átadtam a tévét. A beérkezett pénzből kifizettem az utolsó egészségbiztosítási csekket. Hazatekertem, és nemsokára jött a következő vevő, aki a multifunkciós készülékemet vette meg. Ő házhoz jött, megtörtént az adásvétel. Ezután egész este a csomagok előkészítésével foglalkoztam, el is készültek a csomagok, így másnapra ki is hívtam a postást. Közben a maradék eladandó cuccaimat (függöny, kicsi porszívó, mérleg, ventillátor) is meghirdettem a Sayonara Sales csoportokban.

Az asztalomat, a mikrómat, a mosógépemet, valamint a forralómat egy amerikai (vagy angol?) csaj ígérte, hogy megveszi. Azt mondta, hogy elintézi, hogy egy futárszolgálat fölvegye a cuccokat nálam, és elszállítsa magához. Hosszú ideig nem jelentkezett, de végül sikerült megegyeznünk abban, hogy kedden reggel találkozunk az Eszaka állomásnál, átadom neki a forralót, ő pedig kifizeti az összes cucc vételárát, illetve odaadja a futárnak fizetendő összeget is, szerdán pedig a Kuroneko futárszolgálat jön hozzám elszállítani a dolgokat. Így is történt, reggel az Eszaka állomásnál találkoztunk. Ezután beugrottam a postára, mivel megérkezett az utolsó ösztöndíj, így kivettem pénzt, majd a szuitai városházáig tekertem el, hogy megcsináljam a kijelentkezési procedúrát. Viszonylag gyorsan ment a dolog, viszont elkövettem egy hibát: őszintén beírtam a papírra, hogy 22-én távozom Szuita városból, így a biztosításom is 22-én szűnik meg… holott 28-áig még Japánban vagyok. A kutya se ellenőrizte volna, hogyha csak 28-át írom be a kijelentkezés napjára… Ahol először leadtam a papírt, gyakornokok dolgoztak, ők nem is figyelmeztettek arra, hogy jobb lenne 28-át beírnom, már csak a nyugdíj- és a biztosítási ügyintézésnél esett le, hogy ezt elszúrtam. Sebaj, csak az utolsó egy héten ne legyen semmi bajom 😀 Amúgy kedvesek voltak az ügyintézők, gyorsan végeztem is. A biztosítási ablaknál kértem mindenféle igazolást arról, hogy két évig fizettem itt a biztosítást, mivel odahaza a NAV és a TB többször is zaklatott, hogy nyilatkozzak meg fizessek mindenfélét azért, mert nem otthon fizetem a biztosítást… A biztosításos ügyintéző mondja aztán, hogy fizessek be kb. 300 jent az utolsó havi biztosítás gyanánt… De mondom, én tegnap este befizettem az utolsó 2500 jenes csekket, mutattam is a szelvényt. Kiderült, hogy ezt nem kellett volna, nem baj, visszakaptam valamivel több, mint 2000 jent. Miután mindennel végeztem, a szemerkélő esőben hazatekertem, takarítottam, véglegesítettem a csomagjaimat, aztán miután megnyitott a takojakis, átmentem, hogy megadjam a tartozásomat, egyúttal átvittem egy adag már nem szükséges cuccot, hogy megkérdezzem, ő fel tudja-e használni. Ami kellett Tera-szannak, azt átadtam, ami nem, azt kidobtam. Utána, hogy előkészüljek a másnapi elszállításra, letöröltem az asztalomat, kitakarítottam a mikrót, valamint a mosógépet is lecsatlakoztattam a konnektorról meg a csapról, elhúztam az eredeti helyéről, áttöröltem vizes ronggyal, és egyúttal felöntöttem a balkont is vízzel, hogy lemossam a mosógép alatti részt.

Délután 3 körül érkezett meg a postás, ugyanaz az öregúr, aki a múltkor a csomagjaimat felvette. Na és itt kezdődtek a problémák. Mutatom, hogy milyen csomagokról lenne szó. Először kivittem a hazaküldendő csomagot. 19,9 kg volt, de a bácsika lemérte vagy ötször, hogy tényleg nem haladja-e meg a 20 kilót. Mikor kiderült, hogy nem, a következőt mondta: “Az a baj, hogy csomaggal együtt levelet nem szabad küldeni…” Nem tudtam, miféle levélről beszél. Kiderült, hogy az értéknyilatkozatra gondol, amit én mindig mellékelek a csomagokhoz egy műanyag fóliában. Mondom neki, ez egy invoice, csak magyarul van írva, folyószöveggel. Megértette, viszont hiányolta a japán nyelvű invoice-ot. Kérdezi, mi van a csomagban. Mondom neki, könyvek és személyes tárgyak. “Jaj, ez így nem megfelelő, pontosan fel kell tüntetni, hogy milyen tárgyak vannak benne.” Mondom, akkor írjam oda például, hogy szuvenír? “Neeeem, az nem jó, mert szuvenírből is sokféle lehet, pontosan le kell írni”. Mondom, akkor például, ha azt írom, hogy játék vagy hasonló, az jó? “Neeem, mert játékból is sokféle lehet, pontosan le kell írni, mert terror meg minden.” Szedjem szét a csomagot, és egyesével mindent írjak le az ő általa adott papírra, aztán hívjam ki őt ismét. Jó. Na mondom, akkor adjuk fel legalább az Akitába küldendő csomagot. Itt tény, hogy én is hibáztam, mert 26 kilót akartam küldeni Andiéknak, viszont a végén még beerőszakoltam a csomagba pár ruhadarabot, amiről azt hittem, hogy csak pár dekával fogja megnyomni a csomagot. A lényeg, mondom a pasasnak, hogy ez egy nehezebb csomag lesz. “De 25 kiló fölött drágább!” Mondom, tudom. “És egy nappal később fog megérkezni!” Mondom, az se baj. Végül rárakta a mérlegre a cuccot, és addig méricskélte, amíg ki nem hozta a mérleg, hogy 30,005 kilós a csomag. Ezt pedig már nem lehetett feladni. Szedjem szét a csomagot, csökkentsem le. Jó, ez mondjuk érthető, mert ha ennyire túlpakoltam a csomagot, akkor amúgy is ki kellett volna 4 kilót szedjek. De az azért bosszantó volt, hogy annyiszor mérte le a csomagot, amíg ki nem jött ez a 0,005-ös különbség a mérlegen. Maradt a végére a bot, amit a Fudzsi megmászásához használtam. A múltkor a tojocui postára elvittem a botot, és megkérdeztem, mennyiért lehetne feladni, mondták is, hogy kb. 2500 jen lenne SAL-lal elküldeni. Mutatom a bácsikának, hogy itt lenne ez a bot is. Nézi, nézegeti, hümmöget közben. Mondom, ezt fel tudom adni, ugye? “Hááát… hmmm… ööö…. hááát…” Mondom, ez csak egy sima fa bot, amit a hegymászáshoz használtam, emlékbe pecsétek vannak beleégetve. Itt vérszemet kapott a postás: “Fa?! Jaj, hát fát azt nem lehet küldeni! Például Kínába nem lehet fát küldeni!” Mondom, én nem Kínába, hanem Magyarországra küldöm, más ismerősöm is küldött haza ilyen botot. “Hát nem tudom, utána kéne nézni, mert például Kínába nem lehet fát küldeni.” Na itt gondoltam, hogy hagyom az egészet a fenébe. Mondom, jól van, köszönöm szépen, akkor majd még jelentkezem. Kértem a bácsikától új címkéket a csomagokra, mert ha szétszedem a dobozokat, akkor a címkék is megsérülnek. Hát nem elfelejtette? Lelépett anélkül, hogy felvett volna egy csomagot is, és még címkéket sem hagyott nálam. Egy húsz perc múlva aztán jött vissza, hogy elfelejtette a címkéket 😀 Én közben mérgelődtem, mert azt hittem, hogy a postáról kell majd címkéket szereznem. Felbontottam a dobozokat, megírtam az invoice-ot részletesen, aztán az Andiéknak küldendő csomagból kiszedtem 6 kilót (így 25 kiló alá csökkentve a cuccot, ezzel olcsóbb lett), és abból csináltam egy másik, hajópostával hazaküldendő csomagot. Aztán fogtam a botot, és szépen elvittem a postára, ahol mindenféle akadékoskodás nélkül fölvették SAL-küldeményként. 2700 jent fizettem, és ezzel el volt intézve a dolog. Hazafelé bementem a drogériába is, aztán este otthon tovább folytattam a pakolást.

Szerdán reggel 9 után érkezett a Kuroneko, egy-kettőre elszállították a mosógépet, az asztalt és a mikrót. Kb. 13 000 jent kellett fizessek nekik, de az amerikai csaj 20 000-t hagyott nálam, így a maradékot vissza kellett utalnom neki. Valamivel dél előtt ismét megérkezett a postás bácsika, hogy felvegye a korrigált csomagokat. Már előre tartottam attól, ezúttal mibe fog belekötni. Kezdtük a Magyarországra küldendő csomaggal. Megnézte a részletes invoice-ot, meg volt elégedve vele. Beüti a kis terminálján a dolgokat, erre megszólal: “Magyarország? Magyarországra nem lehet hajópostával csomagot küldeni!”. Kezdtem ideges lenni… Mondom, mi az, hogy nem lehet hajópostával küldeni? Két hónapja is azzal küldtem! Változtak a szabályok, vagy mi? Erre mutatja nekem a terminálját, hogy ott van az iksz a hajóposta mellett. “Biztos megváltoztak a szabályok, mert például Új-Zélandra se lehet küldeni a terror miatt.” Mondom, de Magyarországnak mi köze van az új-zélandi terrorhoz?? Azt mondja erre, megpróbálja még egyszer beütni. Beüti, Magyarország, hajóposta, erre megint kijön ugyanaz a lap, mint az előbb. Megint mutatja nekem: “Látja, ott írja, hogy hajópostával nem lehet küldeni!”. De ahogy felém mutatja a terminált, és jobban megnéztem, látom, hogy a “hajóposta – X” felirat fölött még szerepel valami: “lítiumionos akkumulátorok”. Mondom, ez nem csak az akkumulátorokra vonatkozik? Nézi a bácsi, nézi… aztán: “Jaj, bocsánat, félreértettem, akkor mégis csak lehet küldeni!!” Na azért… Így végül fölvette a Magyarországra küldendő csomagomat, a másik, kisebb csomagot is, és a 25 kilót már nem meghaladó, belföldi csomagot is. A végén pedig kérdezi: mi legyen a bottal? Mondom, azt már megoldottam. “Igen, hogyan?” Mondom, egy ismerősöm hazaviszi a poggyászában 😀 “Na, az a legjobb, mert megnéztem, hogy például Kínába nem lehet nyers fát küldeni, csak megmunkáltat…” Mondanom sem kell, semmi gond nem volt a bot Magyarországra küldésével, amikor ezeket a sorokat írom, már otthon van a bot… Na de a lényeg, hogy így a csomagok útnak indultak, egyből tágasabb lett a szoba.

Eközben jelentkeztek a facebookos csoportokban vevők az újonnan meghirdetett cuccaimra. A függönyömet például egy indiai fickó akarta megvenni. Írtam neki, hogy aznap délután Umedában leszek (mivel a rizsfőzőt megvevő fülöp-szigeteki csajok Umedában akarták átvenni azt), így aznap délután tudunk találkozni Umedában, vagy másnap Eszakában. Nagyon sokat értetlenkedett a fickó, végül megegyeztünk abban, hogy én kicsit korábban lemegyek Umedába, és ott találkozunk. Így viszont igyekeznem kellett a teendőimmel. Gyorsan megebédeltem (még a rizsfőzőben volt a lefőtt rizs), elmosogattam, eltörölgettem a rizsfőző alkatrészeit, aztán még föl kellett menjek az egyetemre is visszavinni a kikölcsönzött könyveimet, és átvenni az egy hete megigényelt igazolást. A könyvekkel föltekertem az egyetemre, ahol épp diplomaosztó ünnepség volt. Átvettem az igazolást, majd a könyvtárban leadtam a könyveket. Aztán ahogy a könyvtárból jövök ki, és nézem az igazolást, megakadt a szemem azon, hogy a papír elején szépen feltüntették, hogy 2017 óta vagyok itt, de utána csak a 2018-as tanórák listáját szerepeltették. Visszamentem az Oktatástámogató Irodába, mondom, hogy nekem kéne a tavalyi órák listája is. Erre megint kifizettettek velem 300 jent, és mondták, hogy akkor újabb egy hétre lesz szükség… Mondom, én két nap múlva ki fogok költözni a szuitai lakásból, Dél-Oszakában leszek a következő héten, ráadásul egy hetet már vártam az igazolásra, amit nem én rontottam el… Végül kiegyeztünk abban, hogy pénteken délelőttre elkészül a másik igazolást. Az aznap elkészített papírt pedig elvihettem. Na ezzel rohantam vissza a biciklivel a lakáshoz, hogy fölvegyem a rizsfőzőt és a függönyt. Közben telefonál az indiai pasas, de furcsa angolt beszélt, és ráadásul ugye a biciklin ültem, nem értettem, pontosan mit akar, valami térképről beszélt, hogy küldött üzenetben valami térképet. Úgy volt megbeszélve, hogy az umedai Jodobasi Kamera üzlet főbejárata előtt fogunk találkozni… hát nem JodoJAbasi állomás térképét küldte el? Mondom neki, ez Jodojabasi állomás… Mi meg Umedában kéne találkozzunk, a Jodobasi üzlet előtt. Megértem, ha például nemrég érkezett Japánba, és összetéveszti a Jodobasi üzletet a Jodojabasi állomással. De akkor ugye azt mondja az ember, hogy “bocsi, eltévesztettem”. Ehelyett ő engem kezdett vádolni, hogy én nem mondtam pontos címet! Hát mondom, megáll az ész! Ráadásul a tervezett találkozási idő előtt 4 perccel (!) rám ír, hogy a függönyt aztán zacskóban hozzam, mert nála nincs, amiben elvigye! Mondom, szerencsés vagy, hogy zacskóban hozom, mert nem tudom, honnan varázsoltam volna egyet, ha nincs nálam, és te négy perccel a találkozó előtt szólsz… Na a lényeg, megérkeztem a Jodobasi bejárata elé, erre ő elkezdi kérdezni, hogy az emeleten vagy hol találkozzunk. Mondom, ember, kint az üzlet előtt. Képet is küldtem. Hát nem az üzlet hátsó bejáratánál volt? Hihetetlen volt ez az ember, komolyan mondom. De talán jobban megérhető, miről beszélek, ha most ide bepakolom az egész diskurzust, persze név és kép nélkül. Bocsánat a gagyi angolért, ennek a diskurzusnak a nagy része út közben, a bicikliről le-leszállva született 😀 Íme!

függönyeladás

Ugye, hogy az ember legszívesebben a haját tépné egy ilyen emberrel való diskurzus során? Na és amikor meglettek (mert ketten voltak) a hátsó bejáratnál, előálltak azzal, hogy ők leellenőriznék a függönyt. Mondom, csak nyugodtan. Erre az egyik ott a járda kellős közepén kiszedte az egyik függönyt, meglengette, aztán a kezembe nyomta azzal, hogy “fogd össze!” Pff… A másik három függönynél már ezzel se foglalkozott, egyszerűen begyűrte, begyömöszkélte a zacskóba a szép, megkímélt függönyöket, amelyeket én gondosan összehajtogattam. Mondjuk kifizették azt az ezrest, amit kértem értük, szóval innentől kezdve mit bánom én, hogy mit művelnek vele, na de akkor is. Hű, micsoda egy értetlen ember volt ez, Istenem…

A függönyeladás után még volt úgy egy-másfél órám a rizsfőzős fülöp-szigetekiekkel való találkozásig, így bementem a Grand Front Osaka plázába, hogy a JINS üzletnél megnézzem a szemüvegeket. 5000 jenért csináltattam ugyanis a mostani szemüvegemet, ez nagyon olcsó, ennyiért otthon nem tudnék csináltatni, így arra gondoltam, hogy pótszemüvegként csináltatok egy vagy két ugyanilyen szemüveget. Meg is találtam az üzletet, próbálgattam a szemüvegeket, aztán találtam kettő szimpatikusat, ezeket meg is rendeltem, fél óra alatt el is készült. (Amíg a szemüvegesnél voltak, hívtak az egyetemről, hogy azt az igazolást, amit ma elvittem, mégis csak vigyem vissza pénteken, amikor megyek a másik igazolásért.) Abban a fél órában sétálgattam a környéken, megnéztem az üzleteket, és átutaltam az amerikai csajnak a szállítási díjra adott húszezerből fennmaradó összeget. Közben írtak a filippínók, hogy tíz perccel korábban is tudnának találkozni, így miután átvettem a szemüvegeket, egyből mentem is a biciklimért (a Jodobasi parkolójában volt), és ismét beálltam a főbejárat elé, na ők egyből megtaláltak, átadtam a rizsfőzőt a papírjaival, mindenével együtt (vettem múlt héten 2 kg rizst a gjómü szűpában, de végül fel se bontottam; megkérdeztem tőlük, nem veszik-e meg egy plusz ötszázasért, mondták, hogy de, szóval elhoztam nekik a rizst is, így legalább nem maradt a nyakamon 😀 ). Mindennel végeztem, tehát most már nyugodtan hazatekerhettem. Viszont már se rizsfőzőm, se mikróm nem volt, így vacsorára beültem a takojakishoz kajálni. Ott volt épp Megu-szan, az anyuka, akinek – ha jól emlékszem – hat gyereke van (a legtöbb gyerek is ott volt vele), vele beszélgettünk mindenféléről, később, ha jól emlékszem, Daiki anyukája is befutott. Jó sokáig diskuráltunk, aztán este hazamentem, és nyugovóra tértem.

Csütörtökön úgy terveztem, hogy reggel elmegyek edzeni, de gondoltam, inkább el kéne kezdjem a takarítást, nehogy ne érjek a végére aznap. Jól döntöttem, szinte egész nap takarítottam. Kiraktam a futonokat a balkonra, aztán fölsikáltam a balkont, felporszívóztam a lakásban, elhúztam a hűtőt is, az alatt is felporszívóztam, aztán a padlótisztító szerrel fölsikáltam az egész padlót (a futon által hagyott folt továbbra sem jött ki), kisikáltam a konyhai lefolyót, öntöttem bele lefolyótisztítót, kisikáltam a vécét, a fürdőszobát, egyszóval az egész lakást megszépítettem. Közben találtam vevőt a kis porszívóra, megbeszéltük, hogy szombaton a Tennódzsi állomásnál lesz az adásvétel (akkor már Öcsiéknél leszek); szintén lett vevő a mérlegre, egy vietnámi srác azt mondta, pénteken este hétkor jön érte, megegyeztünk, hogy a takojakishoz jön. A ventillátorra is, úgy tűnt, lesz vevő, le is foglalta egy nő, de amikor rákérdeztem, hogy mikor jönne érte, azt válaszolta, mégse kell neki, mert messze lakik. Amiben az a vicces, hogy mielőtt lefoglalta, megkérdezte, hol tudná átvenni, és mire közöltem, hogy Eszaka vagy Tojocu állomás, azt mondta, akkor jó, lefoglalja. Na így viszont úgy látszott, a nyakamon marad a ventillátor. Írtam utolsó reménységemnek, Takihama-kunnek, nem kell-e neki a polcon és az ülőszéken kívül egy ventillátor is. De igen, szívesen átveszi – írta, így megegyeztünk, hogy péntek délelőtt biciklivel elszállítom neki. Ebédre az egyik szűpából vettem kaját, és egyúttal kartondobozt is kerestem volna, ugyanis úgy alakult, hogy még egy, kb. négy kilós csomagot haza kellett küldjek. Rendezgettem a bőröndöket, és mindenképp túlmentem pár kilóval az engedélyezett 30 kg-n. Egyik szűpánál sem találtam azonban dobozokat, biztos aznap volt a szemétszállítási nap. Tera-szantól kaptam végül egy dobozt, amiben lisztes tasakokat tartott, meg végül ragasztószalagot is tőle kértem kölcsön. Így a nap végén ismét csomagkészítéssel foglalkoztam.

Egy-két napja rám írt Dzsunko-szan, az egyik törzsvendég a takojakisnál, hogy melyik este érek rá, tartsunk búcsúbulit a takojakisnál. Végül csütörtökre esett a választás, így este fél 8 körül át is mentem a takojakizóba. A búcsúbulin ott volt Dzsunkón kívül Daiki anyukája, Daiki, később Súszuke is; Dzsingú-szan, aztán később befutott a karikaturista Szaeki-szan és a nagyszájú Eri; és még egy fickó, akit mindig láttam, de nem emlékszem a nevére 😀 Dzsingú-szan hozott finom tortát, aztán egyszer csak bekukkantott Daiki apukája is, aki eddig mindig Michaelnek hívott, én meg cserébe Tanakának vagy Szatónak neveztem őt (igazából Vatanabe 😀 ), most viszont végre Dánielnek szólított, így én is szépen Vatanabénak hívtam őt 😀 Golfozni szokott, és hozott valami szakét, ami egy speciális papírdobozba volt becsomagolva, melyen ő szerepelt golfozás közben, meg valami rekordja is fel volt tüntetve rajta. Mondom, csak az a baj, hogy én nem iszom alkoholt, ráadásul a csomagomba se fér már be, hogy valakinek hazavigyem az italt. Tera-szanék adták az ötletet, hogy vigyem el Öcsiéknek a szakét, végül így is tettem. Nagyon jól elszórakoztunk a takojakizó vendégeivel, megmutattam többek között a falloszfesztiválos képeket Eriék nagy örömére, aztán mindenféléről elbeszélgettünk, jó hangulat volt. Éjfél körül ért véget az összejövetel, ekkor mentem haza. Aznap este már egész konkrétan csak a bőröndjeim és a futonok voltak a lakásban, a hűtőben volt egy darab joghurt, és ennyi 😀 A legtöbb, még használható cuccot (evőeszközök stb.) átvittem Tera-szanhoz, aztán a serpenyőm és a húsvágó késem végül Daiki anyukájánál (végre megjegyeztem, hogy Keikónak hívják) kötött ki. Örülök, hogy valaki fel tudja használni, és nem kellett kidobnom!

Másnap reggel volt az utolsó napom a lakásomban, vagyis ahogy korábban hívtam, a zajpokolban. Magával a lakással nem volt bajom, egy személynek tökéletes volt, olcsó volt, közel volt az egyetemhez, üzletekhez, mindenhez. Az utolsó három hónapban például kifejezetten jó volt itt lakni – ehhez az kellett, hogy a jobb oldali, bunkó idióta szomszéd elköltözzön. De jó lett volna, ha a jobb oldalon is olyan normális valaki lakott volna, mint a bal oldali srác! Mennyi idegeskedéstől megkíméltem volna magamat… Na de hát, ez van, ez volt. Eljött a kiköltözés napja. Reggel 8 körül fölkeltem, és levittem a futonokat a kukába. Közben már nagy mozgolódás volt az épületben; mások is aznap költöztek ki és be, volt olyan lakás, ahol tapétáztak, és a gondnok néni is reggel óta sürgött-forgott a lakásokban. Miután kiraktam a futont, elvittem az utolsó csomagot a postára, hogy feladjam. Itt is kitöltöttem egy invoice-ot, itt még grammra pontosan a csomagban lévő tárgyak súlyát is meg kellett adnom, de szerencsére a postás hölgy jobban képben volt, mint a házhoz jövős, csomagfelvevős bácsika. Innen aztán feltekertem az egyetemre, hogy ismét átvegyem azt a bizonyos igazolást. Elkészült az igazolást, már adták volna is oda… amikor is a hölgyike megint (harmadjára) átnyújtott egy igénylőlapot, hogy akkor most ezt töltsem ki, és fizessek be 300 jent (harmadjára). Mondom, harmadjára is? Hát két napja már kitöltöttem egy új igénylőlapot, és befizettem megint 300 jent… “Valóban?” Elkezdtek kotorászni, és megtalálták, hogy igen, tényleg befizettem még 300 jent, így végre megkaphattam az igazolást. Komolyan mondom, ennyit hercehurcát csak azért, hogy kapjak egy papírt arról, hogy itt voltam két évig! 😀 Miután meglett a papír, hazatekertem, és már indultam volna a ventillátorért, amikor elkapott a gondnok néni. Megbeszéltük, hogy délután 2 után jön a lakást ellenőrizni, mert csak akkor tudom átvinni a bőröndjeimet a takojakishoz, miután kinyitott (az ellenőrzéskor nem lehetett már semmi a lakásban). Aztán kérdezte, hogy az enyémek-e a futonok a kukás tárolóban, mondtam, hogy igen, erre ő megkért, hogy kössem össze őket madzaggal. Mondom, csak az a baj, hogy nekem már nincs madzagom. Kaptam tőle madzagot, és összekötöztem a fekhelyeket. Aztán leraktam az egyetemi papírt, fölkaptam a ventillátort, valahogy beleapplikáltam a bicikli kosarába (fejjel lefelé, a propelleres része volt alul, a hosszú nyele pedig kiállt az ég felé, ezt a bal kezemmel fogtam, és így tekertem 😀 ). Eltekertem Takihama-kun lakásáig, és fölvittem neki a ventillátort. Mondta, hogy kikísérne a reptérre az elutazásom napján – hát mondom, ennek én örülök, csak az a baj, hogy éjfél előtt öt perccel indul a gépem, szóval ha akkor kikísér, már nem fog tudni hazajutni 😀 Így lemondott erről az ötletről. Viszont mondta, hogy majd meglátogat Magyarországon – szívesen várom. Hazatekertem, elvettem a bicikli papírjait, és következőnek eltekertem ahhoz a bicikliárushoz, ahol annak idején a járgányomat vettem. Ugyanis Tera-szannak adom a biciklimet, ehhez pedig át kell írják a rendőrségi nyilvántartásban a “tulajdoni lapon” a nevet. Előző nap megkérdeztem a tojocui rendőrségen, hogy ez hogy működik, a rendőr azt mondta, hogy bármelyik bicikliárushoz be lehet menni, és ki kell tölteni egy átadási papírt. Be is mentem megérdeklődni a tojocui biciklishez, de ő meg azt mondta, hogy abba az üzletbe kell menni, ahol az ember vette a biciklit, és ott kitöröltetni magunkat a nyilvántartásból. Ezért mentem a Teruteru üzletbe, ahol nagyon kedvesek voltak, kitörölték az én nevemet, és egyúttal be is regisztrálták Tera-szant (vittem magammal a jogosítványának a fénymásolatát), ez viszont 600 jenembe került. Ezután ismét hazatekertem, és összeraktam a csomagjaimat az ajtó elé, és utoljára kiporszívóztam, feltöröltem. Végül lezuhanyoztam, és a nyitás után átvittem a cuccaimat Tera-szanhoz. Rengeteg holmim volt: a nagy bőrönd, a kis bőrönd, a hátizsák, a fényképező, a kabátok, ráadásul még két nagy papírzacskó azokkal a cuccokkal, amiket vagy Öcsiéknél hagyok (maradék protein stb.), vagy a maradék egy hétben még szükségem lesz rá (pólók, zoknik stb.).

Miután lepakoltam, jött is a gondnok néni, hogy kezdjük el az ellenőrzést, így visszasétáltam vele a lakáshoz. Mindent rendben talált, mondta is, hogy a takarító cégnek nem sok dolga lesz, olyan szép rendet hagytam… csak hát ott volt ugye az a folt a padlón. Mondtam neki, hogy mással tudtam vigyázni, de ez a folt a tudtom nélkül ivódott be a padlóba, mire észrevettem, már nem tudtam csinálni semmit. Viszont emiatt a folt miatt az egész padlózatot ki kell cserélni. Felhívta az alvállalkozóját, aki kiszámolta, hogy kb. 31 000 jen a padlózat cseréje. Valami szabály miatt, ha két évig lakott valaki a lakásban, akkor a javításnak csak a 60-70%-át kérhetik el tőle, ez esetemben 20 000 jen lett volna, de mondta a néni, hogy mivel csak kis helyet érint a folt, elég, ha 14 000 jent fizetek. Összehasonlításképp: a futonom kb. 5 000 jenbe került. Ennyi erővel vehettem volna egy drágább, jobb minőségű fekhelyet, ami nem hagyott volna foltot, és még kényelmesebben is alhattam volna két évig. Most már késő bánat. Kifizettem a pénzt, aztán utána a gondnok nénivel átvonultunk a takojakizóba, meghívott egy adag takojakira. Elbeszélgettünk mindenféléről, aztán ő visszament a lakásokba takarítani, intézkedni, én pedig bevonultam a takojakizó hátulsó részébe a laptopommal, gondoltam, majd innen írom a blogot, és várom az este 7 órát, hogy jöjjön a vietnámi fickó a mérlegért. Egyszer csak jön vissza a gondnok néni, engem keres, szólok, hogy itt vagyok hátul. Azt mondja, hol a mosógép? Hát volt a lakásban egy mosógép, nem? Mondom, de, amit az előző lakó hagyott rám, én attól megszabadultam. Hát nem kellett volna, mert ő úgy hirdeti most a lakást, hogy van hozzá mosógép is. Menjünk együtt vissza a lakásba, nézzük meg, hogy nincs ott a mosógép. Jó. Hát gondoltam, nem kell együtt megnézni, tudom, hogy nincs ott, hisz én szereltem le és én adtam el 😀 A gondnok néni úgy gondolta, hogy mivel két éve az előző lakó ott hagyta a mosógépet, az most már a lakáshoz tartozik, vagyis az övé, és így arra számított, hogy én ott hagyom a mosógépet, ő pedig ezt plusz szolgáltatásként tudja hirdetni az ingatlan újbóli kiadásakor. Csakhogy én annak idején úgy vettem ki a lakást, hogy ahhoz csak egy hűtő és a lámpabúra tartozik (ez is szerepel a szerződésben). Az ingatlanos utólag írt, hogy az előző lakó itt hagyta a mosógépet; amennyiben én használnám, ott hagyják; amennyiben nem, akkor elszállíttatják. Erre mondtam, hogy persze, használnám. A szerződésbe ezután sem került bele a mosógép. Így aztán én joggal feltételeztem azt, hogy a mosógép az előző lakóról rám szállt, így a kiköltözéskor jogom és kötelességem megszabadulni tőle – hisz ha a következő lakó hozza magával a saját mosógépét, akkor a lakásomban lévő régi gép elszállíttatása külön pénzbe fog kerülni az új lakónak vagy a gondnok néninek. Na szépen megtárgyaltuk ezt a félreértést, mondta a gondnok néni, hogy az ingatlanos a hibás, amiért elmondta nekem, hogy az előző lakó hagyta ott a gépet; nem kellett volna erről mondjon semmit, csak meg kellett volna kérdezze, hogy érdekel-e egy mosógéppel felszerelt lakás, aztán a szerződésbe is be kellett volna írják, hogy mosógép is tartozik a lakáshoz. Na de nem tették. Mondom, akkor most mi legyen, fizessem ki a mosógépet is? Hát ne, mert nem volt a szerződésben, meg félreértettük egymást. Mondjuk én nem értettem félre semmit. A szerződésben szereplő hűtőt meg a lámpabúrát letakarítva, szépen ott hagytam a lakásban; minden mást pedig, ami nem a lakás tartozéka volt (beleértve a mosógépet is), eladtam vagy odaadtam valakinek vagy kidobtam. Ennyi. Aztán magyarázott még a néni arról, hogy a balkon padlózatán a festésből lehetett látni, hogy a mosógép oda tartozik, mert hogy ő annak idején zöld olajfestékkel lefestette a padlót, de a mosógép alatti részt kihagyta, ezért ott más a szín. Hát őszintén szólva, én nem törődtem “a zöld 50 árnyalatával” a balkonon 😀

Mire visszaértem a megbeszélésből a takojakizóba, az tele volt vendéggel, többek között hátulra is be akart ülni egy apuka három gyerekkel, Tera-szan meg mondta, hogy rakjam el onnan a csomagjaimat. Mivel a vendégek ott toporzékoltak már a székeknél, egykettőre fogtam a nagy bőröndöket és zacskókat, meg az asztalon lévő laptopot is, és amilyen gyorsan csak tudtam, bepakoltam az épület még hátrébb lévő részébe, aztán vettem a kabátomat, és távoztam, mert már nem volt hely, ahova én leülhettem volna. Bolyongtam a környéken, mint egy hajléktalan, cél nélkül… Lementem az Eszaka állomásig, ott vettem taijakit (süteményféleség), azt ettem séta közben, aztán szépen visszaindultam a takojakizó irányába. Akkorra már elfogytak a népet. Azt mondja Tera-szan, hogy miért hagytam úgy a csomagokat hátul, nem lehetett hátramenni a mosdóba. Mondom, azért, mert ott toporzékolt a fickó az asztalnál, én meg igyekeztem minél gyorsabban eltakarítani a cuccokat az útból… Hátramentem, hogy ismét összerakjam a csomagjaimat, mert szét voltak pakolva. Beraktam a laptopot is a hátizsákomba, meg mindent összerendeztem. Közben írt a vietnámi fickó, hogy csak fél 8-ra tudna jönni. Hát mondom, én 7-ig várok, de utána el kell induljak Dél-Oszaka felé, ha később jön, akkor vegye át a mérleget Tera-szantól. Mondtam Tera-szannak, hogy ha nem jön a fickó, akkor itt hagynám a mérleget, hogy tőle vegye át. Hát de ő nem ismeri az illetőt, meg a felelősség stb. Mondom én se ismerem az illetőt, csak annyit tudok, hogy vietnámi, ide jön, kéri a mérleget, te kiadod, ő ad 500 jent és annyi. Ha meg nem jön, akkor a mérleget kidobod a francba és kész. Háááát… Mindeközben tudatosult bennem, hogy annyi csomagom van, hogy ezekkel gyalog nagyon nehezen fogok tudni kimenni az Eszaka állomásra, aztán utána Nisitanabe állomástól Öcsiékhez. Öcsinek írtam még délelőtt, hogy ki tudna-e jönni elém az állomásra, de nem is látta az üzenetet. Végül írtam Kicsiöcsinek is, de ő se válaszolt. Elég ideges voltam, itt voltam a sok cuccal, mint egy hajléktalan, nem tudtam, hogy jutok ki az állomásra, és onnan hogy jutok Öcsiékhez, a vietnámi gyerek nem tudom, mikor érkezik meg, közben Tera-szan is ide-oda rakosgattatja a cuccaimat… Leültem a bolt sarkába egy székre, közben megjött Szaeki-szan felesége és a gyerekük meg más anyukák is gyerekekkel. Vártam a vietnámi fickót, valamivel 7 után meg is érkezett, átadtam a mérleget, megkaptam az 500 jent. Na mondom, akkor elindulok lassacskán az állomásra. Csakhogy addigra már beültek az anyukák és a gyerekek a pulthoz… Vagyis nem tudom hátulról kivinni a bőröndjeimet. Eközben megérkezett Megu-szan, a hatgyerekes anyuka. Tera-szan mondja, hogy a bőröndöket vigyük ki hátul. Csakhogy hátul mindenféle biciklik meg dobozok vannak, ott még nehezebben lehetett volna áthurcolni őket. Na akkor vigyük ki a pult belső részén. Így is történt végül. Kérdezi Megu-szan, hogy hogy fogom ezt a sok cuccot kivinni az állomásra. Hát mondom, ez jó kérdés, mert nem tudom, ezért is vagyok ideges. Végül ő mentett meg: hazatekert a biciklijével, és eljött kocsival, és hozta magával a legidősebb fiát is segíteni 🙂 Közben Kicsiöcsi is válaszolt, írt, hogy kijön az állomásra; kicsivel később meg Nagyöcsi is írt, hogy kijön, na mondom, most akkor egyszerre egyeztetem ugyanazt a két tesóval 😀 Ahogy a sok csomaggal várakoztam a takojakizó előtt Megu-szanra, a szemközt lévő mosodából előkerült Kuma-csan, a hajlott hátú öreg néni, ő is átjött elbúcsúzni. Tera-szan közben sütötte a takojakikat, és kezdődött valami focimeccs is, amire kezdtek gyülekezni a focirajongók az üzletben. Hamarosan megjött Megu-szan a kocsival, amikor pedig kezdtem bepakolni, a semmiből megjelent a gazdag, de buta, elegáns nő, akiről a múltkor írtam (valami Naónak hívják, azt hiszem). Egyszer találkoztunk csak, ehhez képest megölelt, meg nagyon fel volt lelkesülve, hogy még összefutottunk az indulásom előtt. Jóindulatú, de eléggé furcsa egy ember… Beültem a kocsiba, aztán olyan volt a következő jelenet, mintha valami uralkodó lettem volna: én bentről integettem, miközben a furcsa nő az út bal oldalán, a görbe hátú Kuma-csan pedig a jobb oldalán integetett 😀 Megu-szan elvitt az Eszaka állomásig, a fia pedig segített felhurcolni a bőröndöket a lépcsőn, aztán bekéredzkedett egészen a peronig, még a vonatba is segített berakni a cuccaimat, nagyon kedves volt. Nekik hála sikerült mindenféle gond és probléma nélkül elérjem a vonatot. A metróval aztán Nisitanabéig utaztam, ott valahogy leszálltam a cuccokkal, de alig bírtam elvonszolni a cókmókot a jegykezelő kapuig, aztán meg a liftig, ott idétlenkedtem összevissza. Szerencsére a liftnél már várt a két Öcsi, ők segítettek a cipekedésben. Beugrottunk egy szűpába, aztán mentünk Öcsiék lakásába, ahol Öcsi anyukája már finom vacsorával várt. Megvacsoráztunk, beszélgettünk, aztán lezuhanyoztam, és nyugovóra tértem. Hat napig mostantól náluk tartózkodom. Pihenésképp most jön néhány kép, aztán folytatom az utolsó két nappal!

Szombaton délre mentem a Tennódzsi állomáshoz, hogy eladjam a kicsi porszívómat. Ott is volt a vevőm, megvolt az adásvétel. Ezután elsétáltam a Sitennódzsi templomhoz, hogy ott körbenézzek (öt éve voltam utoljára), és hogy gosuint csináltassak. Valami fesztiválszerűség volt, rengetegen árultak mindenféle használt dolgokat, legtöbbször már-már azt mondhatnám, hogy szemetet 😀 Voltak kajaárusok is, és meglehetősen sok volt a nézelődő is. Öcsi azt mondja, hogy a Sitennódzsi mindig is ingyenes volt, én mégis úgy emlékszem, hogy öt éve belépőt kellett fizetnem. Most viszont teljesen nyitott volt az egész terület, szabadon körbe tudtam járni a helyet. Megnéztem az árusok portékáit is, aztán visszasétáltam a Tennódzsi állomására. Egy CoCoIchiben ettem ebédre karét, aztán a Tensiba nevű parkon keresztül átmentem a Tennódzsi állatkerthez, ide volt ingyenes jegyem, így hát bementem az állatkertbe, és megnéztem a különféle állatokat. Hétvége lévén meglehetősen sokan voltak, főleg kisgyerekes családok. Aztán mikor körbejártam az állatkertet, írtam Öcsi anyukájának, hogy már otthon van-e valaki, visszaírt, hogy igen, így hazaindultam Öcsiékhez. A közeli szűpában vettem rágcsát, mivel aznap este volt a Jofukasi félévente esedékes 3 órás speciális adása, ezt pedig mindenképpen meg akartam nézni. Mivel Öcsi anyukája a műkorcsolya-bajnokság közvetítését nézte, én bekéredzkedtem a másik szobába, ahol tévé van, és ide bevonulva megnéztem az adást, ami ezúttal nem tetszett annyira, mint szokott.

Vasárnap aztán nem mentem sehová, egész nap a képek rendszerezésével és a bloggal foglalkoztam, hogy a végére érjek. Öcsi apukájával voltunk itthon, az anyukája elment a Takarazuka Revü valamilyen műsorát megnézni a moziban, Öcsi és a testvérei pedig estig dolgoztak.

Ezzel véget is ért az utolsó előtti hétről szóló bejegyzés. Az utolsó hetet, úgy tervezem, két részben fogom feldolgozni.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás