[15. NAP] Az első DR. Vasalás. Beszélgetés a kajáldás nénikkel. Majdnem telefonvásárlás megint, avagy kóválygás izzadtan Umedában.

A kedd reggel egy kandzsis órával kezdődött, amit eredetileg le akartam adni, de a második óra már jobban tetszett, ezért szerintem megtartom. Pontosabban még jövő héten megnézem, aztán meglátjuk.

Ezt követően az ebédszünetben nem mentem kajálni, gondoltam, hogy majd a DR után megyek, mielőtt elmennék Umedába telefonért. Helyette fölmentem a koleszba, és kértem kölcsön az irodából vasalót meg vasalódeszkát (itt ilyen kis minivasalódeszka van, amit asztalra lehet állítani), azt mondja a csajszi az irodába, hogy lehetőleg egy héten belül hozzam vissza. Mondom, én már ma vissza fogom vinni, ezen meglepődött. Később a DR után fejeztem be a vasalást (tehát 12 körül kértem kölcsön és 15 óra körül vittem vissza), és amikor vittem vissza a vasalót, a csajszi megint meg volt lepődve, hogy már használtam is. Ezt még mindig nem értem, miért volt annyira fura, általában az ember nem szokott napokig vasalni, kölcsönkértem, kivasaltam, és kész, mit kotoljak még rajta? 😀

A két részlet vasalás között volt az első DR óra, vagyis a Directed Research, ahol ugyanannál a tanárnál hárman voltunk, az egyik lengyel lány, akinek a kutatási témája a Takesima-konfliktus, egy belga srác és én. A vezetőtanár kedvesnek bizonyult (bár ugye hasonlított vkire), elmondta, milyen órákat lenne érdemes felvennünk (pl. nekem ajánlotta a kanbunt, de én azt nagyon nem akarok tanulni; először a modern japánt akarnám normálisan megtanulni, nem még hozzákezdeni a középkori szövegehez…), aztán tanácsokat adott, hogy hogyan szerezzünk japán barátokat, meg elmondta, hogy kb. hogy lesz ez az óra, lehetett kérdezni, szóval normálisnak tűnt. Mondta, hogy ha két hét múlva akarunk menni Kiotóba a dzsidaimacurira (Kiotó három nagy fesztiváljának egyike), akkor szóljunk, és akkor mehetünk az óra helyett.

A DR után tehát folytattam a vasalást, aztán pedig lementem kajálni, mivel ilyenkor már nincs csúcsidő, nincs hosszú sor az ételeknél (nem úgy, mint 12 és 13 óra között, az ebédszünetben). Így mivel senki sem várakozott, volt időm elmélázni a különböző kaják képein, leírásain, és egyikre rá is kérdeztem a menzás néninél, hogy milyen hús van a kajában. Elmagyarázta, hogy hogy készül, aztán kérdezte, hogy honnan jöttem, meg ízlenek-e a japán ételek, aztán a másik nénike is odajött, szóval jól eldiskuráltunk, amíg a néni sütögetett. Nagyon finom is volt, amit ettem, szóval jó választás volt. Desszertnek pedig felfedeztem a szacumaimót (egyfajta édesburgonya).

Az evés után indultam a busszal Umedába, mivel ugye előző nap azt mondták a geini Softbanknál, hogy Umedában lehet csak feltöltőkártyás telefont kapni. Szóval busszal ismét Kitaszenriig, onnan a Hankjúval Avadzsiig, onnan Umedáig mentem, és egyből becéloztam a Jodobasi Kamera oldalában lévő Softbank üzletet. Itt közölték velem, hogy szokott lenni olcsó feltöltőkártyás telefonjuk, de sajnos elfogyott (ugyebár olyan 16 óra körül voltam ott), csak egy darab pink okostelefonjuk van 😀 Viszont kaptam egy papírt, rajta térképpel, bejelölve, hogy a közelben hol vannak még üzletek. A térképek elég rosszul látszódtak, mivel ilyen fénymásolt izék voltak, de nagy nehezen megtaláltam a szomszéd plázában, a Grand Front Osakában lévő üzletet, ahol kiderült, hogy szintén elfogyott a telefon. Azt mondták, jöjjek másnap, de minél korábban, lehetőleg délelőtt. Ezek után átvergődtem magam a Hankjú állomáson, és eljutottam egy közeli kis utcácskában lévő kis üzletbe, ahol viszont egyáltalán nem árultak feltöltőkártyás telefont. Elindultam a következő üzlet felé, de valahol elkeveredhettem, mert már jó ideje mentem, sötét is volt már, és valami gyorsforgalmi út volt mellettem, Softbank sehol, szóval vettem egy automatából egy kólát, és visszafordultam, gondoltam, megyek haza. Átmentem az út túloldalára, és ahogy benéztem az egyik oldalsó utcácskába, ott volt a keresett üzlet! Be is mentem, mondtam, hogy milyen telefon kéne, kérdezték, feketét vagy fehéret szeretnék, van-e nálam külföldi igazolvány meg útlevél, mondom, van. Várjak egy kicsit, mondták, leültettek, majd kicsit később közölték, hogy sajnos tévedtek, elfogyott a feltöltőkártyás telefon. De menjek a Grand Frontba! Mondom, ott már voltam. Akkor a Jodobasiba. Mondom, ott is 😀 Akkor viszont a Softbank Csúó akármibe, ott biztos lesz. Jó, gondoltam, megnézem azt is. Valahogy át kellett volna jussak egy út túloldalára, a Hansin állomás köré épült plázába. Ezek a japánok nem elég, hogy ugyanarra a helyre bepasszíroztak több állomást – tehát itt van a JR fő-fő nagyállomása, a Hankjú végállomása, a Hansin végállomása, a buszpályaudvar, a taxik gyülekezőhelye PLUSZ a metró! -, minden egyes vállalat pályaudvara köré felhúztak egy plázát, és az egészet összekötötték kis folyosókkal és utcai felüljárókkal, tehát az ember elindulhat pl. a Hankjú pályaudvarról, és valahogy átverekedheti magát egészen a JR-ig, vagy a Hansinig, vagy a metróig, ha el nem téved. Igen ám, de eltéved az ember, mert ezeknek a plázás pályaudvaroknak sok-sok kijáratuk és kivezető izéjük van, amelyek különféle utcákra nyílnak, és mondjuk az utcán nem lehet átjutni a túloldalra, csak a pláza-pályaudvarban lévő felüljárón keresztül. Én bementem a Hankjú épületbe, és hosszas kóválygás után, amikor azt hittem, hogy már ott vagyok a Hansin mellett, kijutottam kb. öt méterrel távolabb, mint ahol bementem 😀 Így hát sok-sok keresgélés és járkálás után, izzadtan, egy kólát és két softbankos papírt szorongatva, nagy hátizsákkal beestem a Hansinnél lévő Csúó üzletbe (ezt is nehezen találtam meg, mert ez is ilyen több emeletes irodaház, ami mellesleg pláza is, ja és mellesleg pályaudvar -__-), ahol kérdeztem a nőcit, van-e telefon. Erre ő: „Sajnos itt egyáltalán nem árulunk feltöltőkártyás telefont… De vegyen egy üdítőt *odanyújtott egy tálcát, amin ilyen dobozos gyümölcslevek meg teák voltak), üljön le, pihenjen meg egy kicsit!”. Szerintem nagyon nyúzottnak tűnhettem 😀 Elvettem egy almalevet, de nem ültem le megpihenni, gondoltam, most már hazamegyek. Viszont még valahogy át kellett jutni a Hansintól a Hankjú állomásig. Most már könnyebben ment, na de azért nem volt a legegyszerűbb dolog. Így tehát vonatra, majd buszra ültem, és telefon nélkül battyogtam haza. Ja és közben meg ugye tanulhattam a nem-dzsójó-kandzsikat, mivel másnap, szerdán reggel az első órában tesztet írtunk!