(17-7) 【Szanin+Észak-Kjúsú 8】A Gunkandzsima-túra. Séta Nagaszakiban.

Üdvözlet ismét Nagaszakiból! A mai napon részt vettem egy hajótúrán, megnéztem a Gunkandzsimát, majd Nagaszakiban sétálgattam.

Reggel idejében elindultam, és mielőtt a hajótúra gyülekezési pontjára mentem volna, végigsétáltam a „Holland lejtőn”. A hajótúra gyülekezési pontja egy kisebb kikötőben volt, ahol éppen valamilyen hajóversenyt tartottak. Nem tudom, pontosan hogy hivják ezt a tipusú hajót, nagyon sokan ültek benne, és baromi gyorsan eveztek. Különböző szinbe öltözött csapatok versengtek. Innen indult a Gunkandzsima-túrahajó is. Sorba kellett állni, aztán becsekkolni. Előtte alá kellett irni egy papirt, hogy elfogadjuk a szabályokat. Mivel a japán nyelvű papir épp elfogyott, az angolt töltöttem ki. Mondom japánul a becsekkolásnál a csajszinak, hogy interneten foglaltam, közben átadom a papirt. Azt mondja, jó, akkor a pamfletből ad angol nyelvűt. Mondom neki, japán nyelvűt kérek. Erre rám néz, közben szorongatja a kezében az angol nyelvű papirt. Még egyszer megszólal: „Angol nyelvű…”. Mondom, japán nyelvűt kérek. Ekkor a kezébe vett egy japán nyelvű pamfletet is, és a kettőt szorongatta a kezében, miközben az arcomat nézte, az ő arcára pedig kiült az értetlenség, teljesen lefagyott. Mondom neki, igen, azt, a japán nyelvűt kérem. Végül átadta, majd hozzáfűzte japánul, hogy a túrán az idegenvezetés is japánul lesz amúgy. Mondom neki, tudom, nem baj. Végül hátrament, és hátulról hozott egy nyakba akasztós belépőkártyát – ami a pulton volt, azon japánul szerepelt a felirat, ő hátulról a biztonság kedvéért hozott egy „Boarding pass” feliratút, hisz az a külföldi, aki japánul beszél, japán pamfletet kér, és japán idegenvezetést, valószinüleg nem tud annyira japánul, hogy elolvassa azt, hogy „boarding pass”.

Miután túlvoltunk ezen a már sokszor megszokott jeleneten, megkezdődött a beszállás. Én a hajó legfölső szintjére mentem, a kinti ülésekhez. A japán nénik egyből bementek a fedett, zárt részre – igaz, onnan nem sokat lehet látni abból, amiért részt vesznek a túrán, de legalább megy a légkondi. Nekem nem kellett légkondi, én látni akartam. De mit is, mi is ez a Gunkandzsima? Nos, ennek a szigetnek igazából Hasidzsima a neve, és az 1900-as évek elejétől egészen 1974-ig szénbányaként működött. Több mint ötezer ember lakott ezen a pici szigeten, emeletes társasházak, üzletek, mozi, kórház, iskola épült ide, és a fénykorában a népsűrűség meghaladta Tokió népsűrűségét, sőt akkoriban a világon a legsűrűbben lakott hely volt. A sziget erősen ki volt téve a természeti csapásoknak, főleg a tájfunoknak, amelyek közvetlenül érték a szigetet. Emellett járványok is könnyen elterjedhettek, mivel a szennyviz-elvezetés nem volt megfelelően megoldva, a szennyvizet egyszerűen a tengerbe engedték, ahol a gyerekek játszottak, és ahonnan a tápanyagul szolgáló halakat halászták. Ezekért a nehézségekért cserébe viszont számos kiváltságot élveztek az itt lakók. Amikor Japán csak 10%-ában volt elterjedve a televizió, hűtőszekrény, Hasidzsimán már 100%-ban elterjedt, a mozik is hamarabb mutattak be itt nagy sikerű filmeket, mint a főszigeten. A szigeten egészen 1974-ig éltek, amikor is bezárták a bányát, mivel a szén helyett a kőolajra kezdett átállni az ország. Ekkor mindenkit kitelepitettek a szigetről, és a sziget hosszú időkre elhagyatottá vált. A tájunnak, szélnek, viznek közvetlenül kitett sziget épületei persze romlásnak indultak. Az elhagyatott sziget távolról úgy nézett ki, mintha egy csatahajó lenne, ezért kapta a Gunkandzsima, vagyis a „csatahajó-sziget” becenevet. Az ezredforduló környékén aztán elkezdtek hajótúrákat szervezni a sziget köré, 2015-ben pedig a sziget a „Meidzsi-kori ipari forradalom örökségei” egyikeként a Világörökség részévé vált. Ez meghozta az országos ismertséget számára, ma pedig már több cég is szervez hajótúrákat a sziget köré. Magát a szigetet nem lehet látogatni, mivel a leromlott, dőledező épületek életveszélyesek, ezért csak egy kijelölt, szűk hely van megnyitva a látogatók előtt.

Ezt a szigetet látogattam meg tehát. A hajón mindenféle fontos információt hallhattunk az idegenvezetőtől, és mielőtt a szigethez érkeztünk volna, számos egyéb érdekességet is láthattunk, például a Mitsubishi hajógyárát. A szigethez közelebb érve megkerültük a szigetet, közben meghallgathattuk, melyik épület miként funkcionált annak idején, és korabeli fényképeket, felvételeket is láthattunk. Ezután következett a kikötés, pontosabban annak megkisérlése. Mivel ez a sziget konkrétan a nyilt tenger közepén fekszik, kiszámithatlan, ki tud-e kötni a turistahajó, vagy sem. Ha nagyobb szél, vihar, hullámok vannak, akkor nem is engedélyezik a hajó inditását, ilyenkor az utasok visszakapják a pénzüket. Ma tökéletes, derült idő volt, igy hát izgalmam, miszerint nem fog elindulni a hajó, alaptalannak bizonyult. Igen ám, de a kikötéssel gondok akadtak. Induláskor még nem gondolta a hajó kapitánya sem, hogy Gunkandzsimánál mekkora hullámok lesznek. Japántól délre ugyanis épp egy tájfun szeli át a vizeket. Japánt közvetlenül nem érinti, viszont a hullámok, amelyeket generál, hatással vannak a Japán partjainál tapasztalható hullámmagasságra. Gunkandzsimánál akkora hullámokat láttunk, amelyek egészen a sziget alacsonyabban fekvő épületeinek magasságáig felcsaptak. A kapitány megpróbált egyik oldalról beállni a kijelölt helyre, majd a másik irányból is, végül elnézést kért, azt mondta, úgy itélte meg, hogy mindenki biztonsága érdekében nem léphetünk ma a szigetre. Mindenki csalódott volt, cserébe viszont még egyszer megkerültük a szigetet, hogy közelebbről megnézhessük. Ezután visszakaptuk a 300 jent, amit Nagaszaki városa szigetbelépőként szed be, és cserébe kaptunk egy képeslap-szettet „vigaszdijul”. Visszahajóztunk Nagaszakiba, igy ért véget a túra. Kár volt, hogy nem tudtunk partra szállni, de örülük, hogy egyáltalán elindult a hajó, és jó idő volt. Örülök, hogy láthattam ezt a nem mindennapi nevezetességet.

Partra szállás után elindultam az Óura katedrális és a Glover-kert irányába. Ezeket a látnivalókat már láttam 2013 decemberében, de most nyáron, kihasználva a jó időt ismét megnéztem. Az Óura katedrálisba végül nem mentem be, mert rájöttem, hogy trikóban vagyok 😀 A Glover-kert legutóbbi látogatásom óta szintén bekerült a Világkörökség emlékei közé, igy hát sokkal több látogató volt, mint annak idején. Persze ehhez gondolom az is hozzájárult, hogy nyár van, és épp fesztivál meg tűzijáték hétvégéje. Nagaszakiban is nagyon sok koreai turista van amúgy.

A Glover-kert egy a Meidzsi-korban Japánban tevékenykedő külföldi, Glover korabeli rezidenciája köré kialakitott létesitmény, ahová más külföldiek korabeli házait is áttelepitették. Nagyon érdekes és hangulatos hely. Amúgy erről a Gloverről többek között annyit érdemes elmondani, hogy ő támogatta azt, hogy még a bakumacu idején, tehát a sógunátus végnapjaiban Itó Hirobumi, Inoue Kaoru és társai titokban külföldi tanulmányútra menjenek. És akkor máris kapcsolódik a sztori a hagi kirándulásomhoz, hisz ezek az emberek mind Hagiból származtak és ott tevékenykedtek.

A Glover-kert után villamossal elmentem Dedzsimáig. Dedzsima az a sziget volt, ahol a sógunátus idején a hollandok letelepedhettek és kereskedhettek. A sógunátus idején Japán a „szakoku”, vagyis az elzárkózás politikáját alkalmazta. Csak néhány helyen volt „ablak a külföldre”, ahol kereskedelem zajlott. Északon a Macue-han kereskedett az ezókkal, vagyis a hokkaidói őslakosokkal, Cusima szigetén a Szó-család kereskedett a korabeli Koreával, tehát a Csoszon Királysággal, Nagaszakiban hollandokkal folyt a kereskedelem, Okinava, az akkori Rjúkjú Királyság pedig Kinával és a délkelet-ázsiai államokkal volt kapcsolatban, közvetitőkereskedelmet folytatott. Dedzsima tehát a nagaszaki „ablak volt a külföldre”. Ma már nem sziget Dedzsima, a korabeli állapotokat pedig folyamatosan rekonstruálják. 2013-ban még épp nagy épitkezés volt az egyik részen, mostanra ez elkészült, több korabeli épületet is rekonstruáltak. Belül persze múzeumként funkciónálnak, önműködő ajtókkal és légkondival.

Miután körbejártam Dedzsimát, ismét villamosra ültem, és ezúttal a nagaszaki atombombatámadás emlékparkjába, a békeparkba és az atombomba múzeumba vettem az irányt. Közben a parkban megebédeltem. Nagaszakira 1945. augusztus 9-én, reggel 11:02 perckor dobták le az amerikaiak az atombombát, ami a várost a földdel tette egyenlővé. Azok mellett, akik rögtön szörnyethaltak, elégtek, a radioaktiv sugárzás káros hatásai még évek múlva is éreztették hatásukat másokon is. Ma egy emlékpark és egy emlékmúzeum emlékeztet a szörnyűségekre. Az emlékpark jellegzetes szobra körül valami installációk voltak, valószinüleg az idei megemlékezésre készülnek már. Ebben az emlékparkban amúgy 2015-ben, az atombombatámadás kerek évfordulóján, a szilveszteri Piros-Fehér Dalcsatában egy emlékezetes előadát tartott MISIA, egy japán énekesnő. Sajnos a neten nem található meg ez az előadás, de a dal klipje igen, azt ide most belinkelem:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=_pyfH3oj_eg&w=560&h=315]

És ha már videók: van egy japán dal, aminek az a cime, hogy „Nagaszakiban ma is esett az eső”. Na ez a mai napra szerencsére pont nem igaz, tikkasztó hőség volt, ennek ellenére hallgassuk meg ezt a dalt is!
[youtube https://youtu.be/YGfseX5WdVE&w=560&h=315]

Az emlékpark után megnéztem az atombomba emlékmúzeumot is, ahol szintén jártam már három és fél éve. Épp egy nagy csoport koreai gyerek volt bent. Én nem tudom, ez milyen túra, de már a parkban is láttam őket, a múzeum tele volt velük, aztán a városban is még kétszer beléjük botlottam. Kék-narancs szinű egyenpólót visel mindegyikük, nyakukban valami azonositókártya, vannak velük valami tanárok is, meg egy fényképész, aki egy nagy géppel, állvánnyal követi őket. Egyikőjük viccesnek gondolta magát, és a múzeumban odaszólt röhögve, hogy „hello”, majdnem visszaköszöntem neki, hogy „ni hao” 😀 A múzeumban amúgy nem értem, miért jó az valakinek, hogy lefényképezi az összeégett holttesteket ábrázoló fényképeket…
Miután megnéztem az emlékmúzeumot, megint villamosra ültem, és visszamentem a belvárosba. Megnéztem a Meganebasit, vagyis a „szemüveg-hidat”, és visszabattyogtam a szállásomra. Ma nem volt nálam a nagy táskám, csak egy zacskó, de igy se volt igazi a derekam, sokszor meg kellett pihennem. A hagi nagy gyaloglás betett neki… De holnap megint jó kis programom lesz! Hajnalban, hat óra után picivel vonattal megyek Iszahajáig, ahol buszra szállok, és Unzenig megyek. Unzenben megnézem a fortyogó hőforrásokat, megint onszenezem egyet, aztán busszal Simabarába utazom, ahol a várat és egyéb nevezetességeket nézek majd meg. Végül komppal Kumamotóba megyek, ahol megnézem többek között a kumamotói várat, azt, hogy a tavalyi nagy földrengés után most milyen állapotban van.