(83) Megismerkedés a rejtélyes szomszéddal. A légkondicionálás vége. A Sószóin-kiállítás és pillangóvirágok Narában. Az Ikoma-hegy és a Kófukudzsi kivilágítása. Az elhibázott gosuin. Séta Kiotóban: Kennindzsi, buddhahányó ipse, kétezres. Találkozás Öcsivel és Kisöcsivel Kiotóban. A Kuszama Jajoi-kiállítás. A tea ízesítése. Találkozás Rékával. Készülődés Muttiék érkezésére.

A 83. héten megérkezett az októberi ösztöndíj, bevásároltam, órákra jártam, aztán megismerkedtem a bal oldali, új rejtélyes szomszéddal, akiről kiderült, hogy a jobb oldali szomszédtól eltérően egy normális, kulturált ember. Végre nem kellett már megfagyni a légkonditól az egyetemen, a hét második felében pedig ellátogattam Narába, hogy megnézzem a Sószóin-kiállítást és a pillangóvirágokat a Hannjadzsi templomnál. Voltam Ikomában is, szó lesz a Kófukudzsi új épületéről is. Gyalogoltam jó sokat Kiotóban, Öcsivel és Kisöcsivel is találkoztam, velük a Kuszama Jajoi-kiállítást néztem meg, aztán még Rékával is találkoztam. Sok minden történt a héten!

Hétfőn megérkezett az október havi ösztöndíj, így hát szokásos módon elmentem a gjómü szűpába bevásárolni, megvettem a húsokat, befizettem a csekkeket. Ha jól emlékszem, ekkor vettem egyszerre tíz kiló rizst, úgy öt tálca húst, vagy húsz joghurtot, aztán ezeket próbáltam a biciklivel hazacipelni, mire hazaértem, elkékült a kezem a sok szatyortól 😀 Voltam a drogériában is, aztán a Uniqlóban vettem egy jó meleg házipapucsot is a télre. Minden évben november 1-jén a külföldi diákok ingyen nézhetik meg Narában az ókori kincseket bemutató Sószóin-kiállítást, én ezt az alkalmat már 2013-ban és tavaly is kihasználtam, és idén is terveztem, így hát a metróállomáson megvettem a Kintecu-vasút egynapos Nara Passát is.

Kedden, amikor mentem az egyetemre, egy balesetnek voltam szemtanúja. Pontosabban a baleset utáni helyszínelésnek. Ahogy megyek az egyetem felé, az én utcám végén fel kell kanyarodnom egy meredek dombon, itt kétirányú forgalom van, ráadásul ebben az utcában van egy bölcsőde is, így sok anyukat biciklivel mászkál (a szabályokat nem betartva, a forgalommal szemben). Na ezen a lejtős utcán volt egy autó a tetejére fordulva. Az egyik út menti ház előtt kis parkoló volt kialakítva eső ellen védő műanyag tetővel. Ezt a tetőt leszakította a fölfordult autó, és a ház előtti kis parkolórészen állt meg a tetejére fordulva. Valószínűleg föntről jöhetett a lejtőn lefelé nem kis sebességgel, de hogy pontosan hogy történhetett a baleset, nem tudom. Amikor este jöttem visszafelé, már elvitték az autót, de a tető még egy hónap múlva sem volt helyreállítva.

Az Ogura-maratonon ez alkalommal nekem kellett előadnom, ez le is járt. Aztán este, az órák után jelentkezett a bal oldali, új rejtélyes szomszéd, hogy megbeszéljük a föntről hallatszódó zajokat. A szomszéd nevére egy ideig emlékeztem, de már elfelejtettem 😀 Talán Mizutani? Legyen itt mindenesetre Mizutani 😀 Szóval Mizutaniról kiderült, hogy valami fizika vagy kémia szakon (ezt is elfelejtettem, hogy konkrétan milyen szakos) tanul, fölvették már mesterszakra, és sokat kell bent legyen az egyetemen a kutatása miatt, ezért vette ki ezt a lakást, hogy ne kelljen mindennap Hjógo megyébe hazajárnia. De azt mondta, ő sem gondolta, hogy ennyire hallatszik minden, állítása szerint ennek az épületnek a falai még japán viszonylatban is nagyon vékonyak. Egy rendes, kulturált ember volt, nem úgy, mint a jobb oldali szomszéd. Elmeséltem neki a jobb oldali szomszéddal való problémákat, aztán megbeszéltük, hogy nem tudjuk, hogy az én fölöttem lévő lakásból, vagy az ő fölötte lévőből halljuk-e a zajokat. Én az egyik este már a Fudzsi megmászásakor vett túrabotomat odaraktam a futonom mellé, hogy azzal tudjam az „ágyból” verni a plafont… Mizutani írt levelet az ő fölötte lévő szomszédnak, hogy ha ő zajong, legyen csöndben, de nem volt ennek hatása. Abban egyeztünk meg végül, hogy ha látjuk legközelebb a gondnok nénit, akkor megkérjük, hogy intézkedjen. Mondta Mizutani, hogy ő igyekszik csöndben lenni, meg elnézést kért, hogy a múltkor (amikor Öcsivel a Szoni-fennsíkon voltunk, és onnan jöttem haza) zajosak voltak, amikor voltak nála barátai. Tényleg egy kulturált, normális ember. Vannak ilyenek is.

Szerdán a megszokott órák zajlottak le. Nagy örömömre végre nem ment már a légkondi a termekben! 😀 Hihetetlen, hogy így október 31-én végre nem kell fagyoskodnom a tanteremben a fölöslegesen használt légkondi miatt. Tök jó volt 😀 Az órák közötti szünetemben aztán eltekertem hajat vágatni is, már ideje volt.

Csütörtökön volt november 1-je, így tehát útra keltem Narába! A még hétfőn megvett jeggyel utaztam, ez egy napig korlátlan utazást biztosít az Osaka Metro vonalain és a Kintecu narai vonalán, valamint a narai buszokon. Nagyon megéri annak, aki sok helyre szeretne egy nap alatt eljutni. Sokáig variáltam, hogy hogyan használjam ki a jegyet, ugyanis sok mindent meg akartam nézni Narában. Először is a Sószóin-kiállítást. Talán már tavaly írtam arról, mi is ez a Sószóin, de akkor röviden elismétlem: a Sószóin a narai Tódaidzsi templom egy kincstára. Az ókorban (700-as évek), Sómu császár halála után felesége, Kómjó császárnő (egyben császárné) felajánlott az elhunyt férje és saját kincsei közül néhányat a templomnak, ezeket ebben a kincstárban helyezték el, majd később bővült a gyűjtemény. Ezek a kincsek fennmaradtak a mai napig, ma a Sószóin már nem a Tódaidzsi, hanem a császári udvartartás (Kunaicsó) felügyelete alá tartozik, és minden év október végétől november közepéig tárlat nyílik néhány tíz kincsből a Narai Nemzeti Múzeumban. Csodálatos módon, épségben fennmaradt ókori cipő, dobozka, feljegyzések, ékszerek, tükör stb. láthatók ilyenkor, és mivel csak korlátozott ideig látogatható a kiállítás, ráadásul minden évben más ritka kincseket állítanak ki (mindig van olyan, amelyet először állítanak ki az adott évben, illetve olyanok, amelyeket utoljára 10-20-30 éve állítottak ki), hatalmas az érdeklődés. Tavaly is nyitásra mentem, és így is alig fértem oda a kiállított tárgyakhoz a sok tolakodó nénike miatt. Így hát végül úgy döntöttem, idén is nyitásra fogok odamenni. November 1-je a külföldi diákok napja, a diákigazolvány bemutatásával ingyen lehet bemenni, ezt a lehetőséget minden Japánban tanuló diáknak ajánlom. Aztán terveztem még menni a Hannjadzsi nevű templomhoz, ami a pillangóvirágokról híres. Mivel az egynapos narai bérlettel fel lehet menni az Ikoma-hegyre is a siklóval, ezt is beterveztem aznapra. Végezetül a narai Kófukudzsi templom nyolc évig épülő, idén átadott Csúkondó nevű épületének különleges kivilágítását is szerettem volna megnézni. Eredetileg még a Hórjúdzsihoz is terveztem menni, de végül sehogy se fért volna bele az időbe, így hát ezt elhalasztottam.

Reggel tehát nyitásra mentem a Sószóin-kiállításra. Szokás szerint rengetegen voltak, nagyon sok lökdösődő idős néni volt idén is, nehezen lehetett odaférni a kiállított tárgyakhoz. Ennek ellenére idén is érdekes volt a kiállítás, sok ritkaságot lehetett megtekinteni. Mivel a jeggyel bemehettem a buddhaszobrok múzeumába is, ezt idén se hagytam ki, de mivel ugyanazok a szobrok vannak ott, mint amelyeket már kétszer is láttam, most csak végigsiettem a kiállításon 😀 Következőnek busszal utaztam a Hannjadzsiig (nincs messze, 5-10 perc busszal). Ez egy nagyon pici kis templom, viszont arról híres, hogy a kertjében rengeteg pillangóvirág van, olyan, mintha egy hatalmas nagy virágtenger közepén lebegne a templom épülete. November 1-jén még teljes pompájában meg lehetett nézni a virágokat, ráadásul délelőtt, amikor én mentem, az égbolt is gyönyörű kék, derűs volt, nagyon szép képeket lehetett csinálni. Jó sok időt eltöltöttem itt, ugyanis a virágokon méheket, szendereket, pillangókat láttam, és próbáltam őket lefényképezni, követve őket virágról virágra 🙂 A Hannjadzsi után visszabuszoztam a Kintecu-állomáshoz, ahol elcsíptem egy buszt, ami a Heidzsó-palotához vitt. Ide is terveztem ugyanis menni, egyrészt azért, mert a tavalyihoz hasonlóan idén is volt mokkan-kiállítás (kis falapockák az ókorból, amelyeken feljegyzések találhatók, pl. hogy egy adott árucikket – adóként – az ország melyik területéről szállítottak Narába), másrészt pedig azért, mert meg akartam venni Nara város kabalájának, Sikamaro-kunnak a plüss változatát 😀 Narában mindenhol lehet kapni ilyen kis plüss szarvast, viszont a Heidzsó-palotánál lévő üzletben Sikamaro-kun Tenpjó-kori (ókori) ruházatba van öltöztetve 😀 Nagyon aranyos. Tehát megérkeztem a Heidzsó-palotához, megvettem emlékbe Sikamaro-kunt, aztán sétáltam a helyreállított palotaépületig, majd a múzeumba is bementem a mokkanokat megnézni. Ekkorra meglehetősen elborult az ég, de nem esett szerencsére. A mokkan-kiállításon volt egy kedves önkéntes nénike, aki magyarázott a mokkanokról. Tavaly még ingyen osztogatták a kiállítás pamfletjét, idén már 200 jenbe került.

A Heidzsó-palotától elsétáltam a Jamato-Szaidaidzsi állomásig, ahonnan vonattal Ikomáig utaztam. Ikoma állomás szomszédságában van a sikló állomása, amit szintén a Kintecu üzemeltet, és amin szintén igénybe vehető a narai bérlet. A sikló Hózandzsi állomásig közlekedik, itt át kell szállni, és egy másik siklóval fölmenni a legfelső állomásig, ahol egy vidámpark üzemel. A legtöbben a vidámpark miatt jönnek fel ide, ezért a siklók is ehhez vannak alakítva: kutya és macska, valamint torta „alakú” siklók közlekednek 😀 Aznap pont szünnap volt a vidámparkban, így hát nem voltak sokan. Ebben a vidámparkban van amúgy Japán legrégebbi körhintája, ez azonban engem nem annyira érdekelt: én a kilátást akartam megnézni, hisz az Ikoma hegy Oszaka és Nara határán van, így Oszaka megye nagy része belátható innen. Először leszálltam a Hózandzsi állomásnál, és felsétáltam magához a Hózandzsihoz. Csináltattam gosuint, aztán sétáltam a hegy oldalában lévő templom körül, majd elmentem az egy szinttel feljebb lévő siklóállomáshoz. Itt szálltam ismét föl a siklóra, amivel aztán följutottam a vidámparkhoz. Rajtam kívül csak egy kínai család utazott a siklóval. A vidámparkban persze egy lélek sem volt. Elsétáltam oda, ahonnan jó kilátás nyílik Oszakára. Sajnos késő délutánra már eléggé elborult az ég, de azért még így is el lehetett látni egészen a tengerig. Sőt, a fényképezőm zoomjával még a kóbei repteret is látni lehetett. Reméltem, hogy lesz valami jelzés, ami a megyehatárt illeti, de semmi, nem volt kiírva sehol se, hogy itt megyehatár lenne (pedig konkrétan a határvonalon sétáltam 😀 ). Volt itt a közelben egy pici templom, gondoltam, ezt megnézem, de annyira pici volt, mint valami magánház, nem is volt senki a közelben 😀 Így hát egy fél órányi séta után már vissza is mentem a siklóállomáshoz, és leereszkedtem Ikomáig, ahonnan visszavonatoztam Narába.

Ekkorra már besötétedett, én pedig ismét elindultam a Kintecu-állomástól a Kófukudzsihoz. A Kófukudzsinál már 2013-ban, amikor először jártam Narában, volt valami építkezés, akkor nem is fordítottam erre nagyobb figyelmet. Aztán tavaly még mindig ott volt letakarva egy épület, zajlott az építkezés. Most pedig valamivel az én narai kirándulásom előtt látok egy képet Mira blogján, szépen kivilágított narai épület… Nem volt ismerős elsőre… Aztán eszembe jutott egy hír, amit a tévében láttam, miszerint a Kófukudzsinál az ókori formájában újraépítettek egy épületet, ami 300 éve égett le… És akkor így összeraktam a dolgokat: ez az épület a Kófukudzsi Csúkondó nevű épülete, nyolc évnyi munka után idén készült el, és ennek alkalmából korlátozott ideig különleges díszkivilágítást kapott. Na ezt akartam megnézni, ezért mentem este vissza Narába 🙂 Este fél hatkor kezdődött a kivilágítás, ekkor már jókora sor állt a jegyárusító bódé előtt. Pontban fél hatkor fel is kapcsolták a fényeket, elindult a zene, és megkezdődött a jegyárusítás. Különböző zenékre különféle színű fényekkel világították meg a Csúkondót, nagyon szép volt. Minden látogató kapott egy lampiont, amiben egy led-izzó volt, ezek az izzók is a zenéhez igazítva változtatták a színüket, rendkívül hangulatos volt az egész. Csináltam képeket, aztán bementem az épületbe, itt igazából azok a buddhaszobrok vannak kiállítva, amelyeket eddig egy ideiglenes épületben lehetett megtekinteni. Ezzel zárult a narai napom. A Kintecuval visszautaztam Nanbáig, onnan pedig metróra szálltam. Mivel a metrót is használhattam akármennyit a bérlettel, leszálltam Umedánál, hogy egy konnektor-átalakítót vegyek a Jodobasiban. Vettem is, később derült ki, hogy rosszat.

Másnap Kiotóba terveztem menni. Kérdeztem Öcsit, hogy jön-e, először azt mondta, dolgozik, utána szólt, hogy mégsem dolgozik, tud jönni, aztán utána írt, hogy Kisöcsi aznap fog fellépni a zenekarával az egyetemi fesztiválon, így hát mégse tud jönni, vagy csak később tud jönni, aztán végül az egészből az lett, hogy én már délelőtt elindultam Kiotóba, és délután találkoztam Öcsivel és Kisöcsivel is. Reggel én még feltekertem az egyetemre, hogy aláírjam a novemberi ösztöndíjas papírt, meg hogy visszavigyek két könyvet a könyvtárba, ugyanis értesítést kaptam, hogy lejárt a kölcsönzési idejük. (Azt hittem, hogy az összes kivett könyvre három hónap kölcsönzési idő van, de kiderült, hogy kettőre csak két hét.) Az aláírást meg tudtam ejteni, de a könyvtár az egyetemi fesztivál miatt zárva volt, így hát a könyvek visszavitele jövő hétre maradt. Hazatekertem, aztán ismét útnak indultam, ezúttal gyalog, a Hankjú-állomás felé. Odafele menet beugrottam a lakáshoz legközelebbi szentélyhez, a Tarumi-szentélyhez, hogy gosuint csináltassak. Eddig ugyanis itt még nem csináltattam gosuint, és most, hogy mind a templomos, mind a szentélyes gosuincsómban csak 2-2 oldal maradt hátra, gondoltam, hogy a szentélyesnek az utolsó oldalára jöhetne a hozzám legközelebbi szentély pecsétje. Át is adtam a gosuincsót a hölgyikének, hallom, hogy már hátul pecsételik, és ekkor rájöttem, hogy hatalmasat hibáztam… véletlenül a templomos gosuincsót adtam át!! Egy évig szépen különválasztottam a templomokat és a szentélyeket, és most így a végén a templomos gosuincsó utolsó oldalára egy szentély pecsétje került 😀 😀 Így utólag belegondolva vicces dolog, de aznap nagyon ideges lettem, hogy hogy tudtam ilyen amatőr hibát elkövetni 😀

A Hankjú-vonattal ezután elutaztam Kiotóba, ahol először a Gion-negyedbe, ott pedig a Kennindzsi nevű zen templomba vezetett az utam. Rengetegszer voltam már Kiotóban, a Gion-városrészben is, de ez a rész, és ez a templom valahogy mindig kimaradt. Pedig szinte az egyik leglátogatottabb hely… No sebaj, most sikerült bepótolni a dolgot. Végighaladtam a Hanamikodzsi-utcán, rengeteg ember volt itt, sok kínai turista. A Kennindzsiben megnéztem a sziklakertet, illetve a híres sárkányos festményt az egyik épület plafonján. Aztán mosolyogtam, amikor láttam, hogy mindenki el van ájulva a Fúdzsin-Raidzsin (szélisten-viharisten) paravántól… mert én tudtam, hogy ez csak egy replika, az igazi a kiotói múzeumban van 😀 Ja és a Kennindzsiben vettem meg az új templomos gosuincsómat. Arra gondoltam, hogy a maradék fél évemre elég lesz az oszakai várnál megvett gosuincsó, abban majd gyűjteni fogom a templomok és a szentélyek pecsétjeit is, de aztán rábukkantam a Kennindzsi menő, sárkányos gosuincsójára, és úgy döntöttem, hogy mégiscsak nyitok egy külön templomos gosuincsót is. A Kennindzsi után a környéken kóricáltam, és következőnek legyalogoltam a Rokuhara Micudzsi nevű templomhoz. Ez egy picike templom, de a lényeg nem is a templomon, hanem annak a szobrain van. Itt lehet ugyanis megtekinteni Kúja híres szobrát. A Kúja nevű szerzetes Amida buddhához imádkozik, vagyis a „Namu Amida Bucu” szavakat kántálja, ezt pedig a szobron úgy ábrázolták, hogy a szájából annyi picike Amida-szobor jön ki, mint ahány írásjegyből a „Namu Amida Bucu” áll. Még a japán alapszakon, elsőéves korunkban tanultunk japán művészettörténeten erről a szoborról, és az egyik évfolyamtársam, amikor szóba hoztuk a szobrot, úgy hivatkozott arra, hogy: „Ja, a buddhahányó ipse!” 😀 Én azóta is csak úgy emlékszem a Kúja-szoborra mint a buddhahányó ipsére. Így hát most felkerekedtem, hogy élőben is lássam a buddhahányó ipsét. Mivel fényképezni nem lehetett, belinkelem máshonnan a szobrot, íme:

Miután megnéztem Kúját, tovább gyalogoltam dél felé. Megnéztem a Hókódzsi templomot és a Hokkoku-szentélyt, majd egészen a Szandzsúszangendóig mentem. Ez az a templom, ahol 1001 darab Ezerkarú Kannon-szobor látható. Megpróbáltam visszakeresni az öt évvel ezelőtti képeimet, de valahogy nem találom. Viszont úgy emlékszem, hogy annak idején még teljesen nyugodtan lehetett nézelődni, nem volt nagy tömeg, és talán még fényképezni is lehetett. Most ehhez képest hatalmas nagy tömeg volt, rengeteg kínai és délkelet-ázsiai turista, nagy tulakodás volt, és szigorúan tiltva volt a fényképezés. Az 1001 különböző arcvonású Kannon-szobor még mindig lenyűgöző, a nagy tömeg ellenére is. Csináltattam itt is gosuint, de nem volt apróm, ezért tízezressel kellett fizetnem. A szerzetes hozta vissza a visszajárót, és meglepetésemre egy kétezer jenes volt a visszajáró bankjegyek között! A kétezres nagyon ritka Japánban, még anno 2000-ben adták ki, azóta nem nyomtak újat, sokan meg is tartják emlékbe, ha hozzájuk kerül. Én is így tettem, hisz életemben először fogtam a kezemben kétezer jenest.

A Szandzsúszangendótól átsétáltam a Kamogava túlsó partjára, és egészen a Higasi-Hongandzsi templomig mentem. Itt is négy-öt éve voltam utoljára, így gondoltam, megint megnézem. Itt is akartam volna gosuint csináltatni, de sehol se találtam a gosuinos pultot. Rákerestem a neten, és meglepve olvastam, hogy a Hongandzsinál nincsen gosuin. Le is volt írva a magyarázata. Azt írták, hogy biztos jópofa dolog gyűjtögetni a gosuineket, de ők azt szeretnék, ha nem csak azért mennének a templomba, hogy begyűjtsék a gosuint, ha nem „letudni” akarnák ezzel a látogatást, hanem többször ellátogatnának, azért, hogy imádkozzanak. Mivel nem vagyok buddhista, engem ez ugyebár nem érint, de értem a logikát, végül is igazuk van.

A Nisi-Hongandzsihoz már nem volt időm átmenni, ugyanis Öcsiék írtak, hogy lejárt a koncert, és már úton vannak Kiotóba. Nézegettem, milyen busszal lehetne eljutni a Hankjú-állomásig, de mivel nem lett volna sokkal gyorsabb, úgy döntöttem, visszagyalogolok. Sajnos nem a jó kis túrahátizsákom volt nálam, ami elöl is össze lehet kapcsolni, hanem az iskolába járós hátizsák, így hát már kezdtem érezni a derekamat, hisz előző nap Narában is több mint 20 km-t gyalogoltam, és már aznap is közelítettem a húszashoz.

Megérkeztem végül a Kavaramacsi állomáshoz, itt leültem, és pihengettem úgy egy fél órát, amíg Öcsiék meg nem érkeztek. Amikor megjöttem, mondtam, hogy innen most fel kell húzzanak, mert nem bírok felállni 😀 Elindultunk a Kamogava irányába a földalatti folyosón… gyanús volt, hogy túl sokáig gyalogolunk… egyszer csak megérkeztünk a Karaszuma állomáshoz 😀 Vagyis a rossz irányba sétáltunk, visszasétáltunk egy vonatmegállót 😀 Vissza kellett fordulnunk. A Kennindzsihez vezető úton lévő Forever 21. századi Szépművészeti Múzemhoz mentünk, ahol Kuszama Jajoinak van kiállítása, ezt terveztük megnézni. Megérkeztünk, még mielőtt kezdett volna sötétedni, így gyorsan lefényképezkedtünk az odakint lévő nagy sütőtökkel. Kuszama Jajoiról már írtam márciusban, amikor Macumotóban voltam, ő az a skizofrén művésznő, aki mindenféle különleges dolgokat alkot. 1500 jen volt a belépő, jó drága, azt reméltem, hogy ezért itt is lesz sok olyan jópofa attrakció, mint Macumotóban, pl. amikor bemegy az ember egy tükrökkel teli kis szobába, ahol sok ilyen sütőtök-szerűség van elhelyezve, és olyan, mintha a végtelenségig a sütőtökök folytatódnának. Ehhez képest itt főleg festmények, képek voltak kiállítva, azok közül is sok ugyanaz a minta volt, más színekkel. Ez kicsit csalódottá tett. Az egyik teremben aztán volt egy nószínpad, amin egy csónak állt, a csónak pedig vászonnyúlványokból volt kialakítva. Nem volt kiírva, mit ábrázol a mű, de én még Macumotóban hallottam, hogy ezek a nyúlványok igazából falloszokat ábrázolnak, mert a művésznő a falloszoktól is rettegett. Szóval ezt elmagyaráztam Öcsiéknek is 😀 Mikor végeztünk a helyen, én már nagyon éhes voltam, mert ebédre csak egy-két onigirit ettem, ezért gondoltam, veszek a múzeum shopjában egy mini sütőtök alakú sütit. Már épp zártak volna, de az eladónő kedves volt, és még kiszolgált. Öcsiék aztán lefényképeztek odakint a sütőtök előtt, ahogy megeszem a pici sütőtököt 😀 Innen aztán végigvonultunk a Hanamikodzsi-utcán, ahol láttunk elsétálni egy igazi gésát! Visszamentünk a Kavaramacsi állomás közelébe, beültünk a Saizeriyába (olaszos stílusú kajálda), és itt vacsoráztunk. Kisöcsi röhögött, amikor hoztam a forró vizet, a teafiltert és öt darab ilyen kis kristálycukros hengert. Le is videózta, ahogy ízesítem a teát, és közölte, hogy ez nem is tea, hanem csak cukros víz 😀 Pedig finom volt! Miután kajáltunk, vonatra ültünk, és hazaindultunk, az úton még ha jól emlékszem, valami vonatokról beszélgettünk. Este talán benéztem a takojakishoz? Erre már nem emlékszem jól…

Szombaton délelőtt biciklivel lementem a Sin-Oszaka állomáshoz, hogy találkozzak Rékával. Amikor felraktam a narai képeket, akkor írta ugyanis, hogy épp a hétvégén megy Narába Hirosimából, így megbeszéltük, hogy Sin-Oszakában találkozunk, reggelizünk. Meg is jött a nagy táskájával, benne a biciklijével, keresgéltünk valami helyet az állomásnál, az egyik nagyon füstös volt, aztán végül találtunk egy kávézót, ahol egy órácskát elbeszélgettünk. Aztán ő ment tovább Narába kirándulni, én meg hazatekertem. Vasárnap pedig a kiadásos excelem alapján takojakit is ettem és egy pizzát is. Hűha! 😀 Ezenkívül hétvégén takarítottam, meg a neten becsekkoltam a repülőre! De nem magamnak, hanem anyumnak, akit általános iskolás korom óta a németórák hatására Muttinak nevezek 😀 November elején ugyanis Mutti barátnőjével, Nusival együtt Japánba jött, én voltam az idegenvezető – erről a következő két bejegyzésben lesz szó.

Jöjjenek a képek Narából, Kiotóból!