[2016/4] Kiotói kirándulás Maszakival és Öcsivel. A kiotói Kandzsimúzeum. Kinkakudzsi és Fusimi Inari Taisa. A japán időjárás. Az éjszakai busz.

Reggel a megszokott módon indult a nap, joghurt, gyümölcsök stb. Szerdán Öcsi is szabadnapos volt, így ő is tudott csatlakozni a kirándulásunkhoz. Kicsit késve indultunk el, de azért időben odaértünk Umedába, a megbeszélt helyre, ott találkoztunk Maszakival. Maszaki semmit sem változott, ugyanaz a vidám, barátságos, jó hangulatú srác, mint amilyen eddig volt. A japán nyelv tanulójaként érdekes volt megfigyelnem, hogy két egykorú, de az egyetemen mégis szenpai-kóhai viszonyban (egyikük egy évvel a másik fölött jár) lévő japánoknál hogyan változik meg a nyelvhasználat (udvarias nyelv, E/1. személyes névmás megváltozása stb.). Umedáig amúgy metróval mentünk, ami nagyon tele volt, és az ajtók előtt nem volt kapaszkodó, így hát a plafonba kellett kapaszkodjak. Umedától aztán Hankjú-vonattal mentünk. Érdekes volt, hogy a vonat utolsó két kocsiját Kacuránál szétkapcsolták, én Hankjú esetében először találkoztam ilyennel. Maszaki és Öcsi is csodálkozott rajta, és később bárkinek mondtam, meglepődött, hogy a Hankjúnél van ilyesmi. (Én csak arra emlékeztem, hogy a reptér és Vakajama irányába tartó JR-vonatokat szokták szétkapcsolni valahol Rinkú Town közelében – vagy pont ott –, és az egyik vonatrész meg a reptérre, a másik pedig le Vakajamába.) Az úton beszélgettünk mindenféléről, egyetemről, munkavállalásról, a magyarországi ismerősökről, jó volt.

Mikor megérkeztünk, a földalatti folyosón először Karaszuma irányába indultunk el, aztán rájöttem, hogy itt valami nem stimmel, és visszafordultunk. Az utunkba eső automatákban, konbinikben a két-három éve gyakran vásárolt juzus (japán citrusféle) meleg italt kerestem, de sehol nem volt. Így hát végül egy konbiniban egy Aquariust vettem.

Első úti célunk a nemrég megnyílt, a Jaszaka dzsindzsához (híres sintoista szentély Kiotóban) közeli (tehát rendkívül frekventált helyen lévő) Kandzsimúzeum volt. Az gondolom egyértelmű, hogy én imádom a japán nyelvet, de a japán nyelven belül amit különösen szeretek, azok a kandzsik (kínai eredetű írásjegyek). Szeretek ritka kandzsikat tanulni, elhatároztam, hogy majd leteszem a japán „kandzsi alkalmassági vizsga” egyik magasabb fokozatát… mazochista vagyok? 😀 A lényeg, hogy szeretem a kandzsikat, így hát mindenképp szerettem volna ellátogatni ebbe a múzeumba. Az eredeti tervek alapján kb. 40 percet szántam volna rá… majdnem két és fél órát voltunk bent! Minden japánul tanulónak nagyon ajánlom, hogy ha Kiotóban jár, nézzen be ide, főleg, ha még az illető szereti a kandzsikat is 🙂 Diákkedvezmény is van, nemzetközi diákigazolvánnyal is működik, ráadásul a belépőjegyen kandzsi-kvíz van! 😀 Az első szinten először egy rövid vetítésre ültünk be, melynek „A kandzsi története” volt a címe. Háát… elég nagy általánosságokat puffogtatott, aztán a manjóganáról hirtelen átugrott a 2010-es módosított dzsójó kandzsi listára… Na mondom, ha ilyen lesz az egész, akkor ennek nem lesz sok értelme… Amikor véget ért a vetítés, mondom is a srácoknak: はい、どうも、新しい情報なし。 (Kb. „Oké, köszi, új infó nem volt.”)

De kellemesen csalódtam végül. A földszinten a kandzsi kialakulását bemutató „faliújság” volt, illetve mindenféle játékok, pl. pecsétekkel megalkothattuk a saját manjóganás nevünket, meg a hiraganák és katakanák (szótagírások) alapját képező kandzsikkal leírhattuk a nevünket. A manjóganás nevemben van egy olyan rész, hogy 愛流 („a szerelem elsodródik”), ezen röhögtünk, hogy milyen szomorú már, viszont a hiraganás vagy katakanás nevemben kétszer benne volt a „külföldön tanulás” 留 kandzsija 😉 Aztán voltak itt régi nyomtatók, papírtípusok, „saját gyártmányú kandzsik”, kandzsi-fa, minden… A második emeleten pedig a könyvtárrészlegen kívül mindenféle jópofa játék volt, jodzsidzsukugókat (négy kandzsis kifejezés) kellett labdákkal eltalálni, ritka kandzsis állatok nevét kellett kihorgászni, kunigamaét (ezt hiába kezdem szerintem elmagyarázni részletesen, aki nem japános, annak nehéz megérteni, maradjunk abban, hogy a kandzsi alkotóelemeinek egy típusa) dobni kandzsikra, saját írású kandzsikkal kitűzőt gyártani… Ezeknél a játékoknál a kiscsajszik, akik itt dolgoztak, meglepődtek, hogy én ismerem a kandzsikat 😀 Aztán voltak Japán bizonyos tájegységeire jellemző kandzsikról, állatok, halak kandzsijaival kapcsolatban, háztartási eszközök kandzsijaival kapcsolatban játékok. Ki van állítva az előző év kandzsija (az 安), meg a 2011-es (kelet-japán földrengés éve) és az 1995-ös (Hansin-földrengés éve) évek kandzsijai is. Aztán ugyebár vannak azok a teáspoharak, amelyeket a szusizókban használnak, és egy csomó hal kandzsija van rajta. Na ebből van itt egy túlméretezett változat, amelybe bele lehet állni, és le lehet fényképezkedni. Szóval minden van itt, ami kandzsi. Nagyon jó hely!

Amikor kijöttünk a Kandzsimúzeumból, már 12:00-t mutatott az óra – észrevétlenül elrepült az idő! Időközben módosult a tervem, megtudtam ugyanis, hogy az új kiotói vasútmúzeum nagyjából ugyanaz, mint az a vasútmúzeum, ami Oszakában, Bentencsóban volt, az költözött át Kiotóba. Nem tudom, mennyi igaz ebből, vannak-e például új vonatok vagy érdekességek, mindenesetre úgy döntöttem, hogy ezt kihagyom a programból, helyette pedig a Kinkakudzsihoz (Arany Pavilon) mentünk. Egy jó tíz percet variáltunk, melyik buszra kéne szállnunk, a két japánom se tudta 😀 Végül sikerült megtalálnunk a buszt, megérkeztünk, bementünk, és első dolgunk volt lefényképezkedni a Kinkakudzsival a háttérben. Írtam, hogy nagy esőt jósoltak erre a napra is, ehhez képest tökéletesen szép idő volt, szerencsénkre. Mondtam is a többieknek, hogy Japánban így néz ki az eső?

A Kinkakudzsiban, mint mindenhol máshol is, nagyon sok kínai turista volt. Komolyan mondom, szinte többet hallottam kínai szót Japánban, mint japánt. Tényleg nagyon sokan vannak! Miután körbejártuk a Kinkakudzsi körüli parkot, kimentünk, és egy közeli kajáldában udont (búzalisztből készült vastag tészta) ettünk. Rég nem ettem udont, nagyon finom volt! Az lemaradt, hogy a Kinkakudzsinél lévő vécében angolul, kínaiul és koreaiul (japánul nem) ki van írva a fülkékben a vécék használati utasítása, de olyan szinten, hogy „üljön rá az ülőkére”, „ne álljon rá az ülőkére” stb. Ugyebár a külföldi turisták…

Következőnek a Fusimi Inari Taisához (sintoista nagyszentély) indultunk volna, de megint bajban voltunk a buszmegállókkal. Felszálltunk egy buszra, mire az bemondta, hogy a következő megálló a Ricumeikan Egyetem, végállomás. Mások is félre lettek tájékoztatva, mindenki meglepődött, amikor elhangzott, hogy „végállomás”. A buszsofőr rendes volt, egy megállóra nem kért el pénzt, hanem elmondta, melyik buszra szálljunk át. Busszal elmentünk a Sidzsó Keihan Mae megállóig, és ott átszálltunk a Keihan-vonatra. De rég ültem Keihan-vonaton! Amúgy ekkor már eléggé késésben voltunk, mert nekem is vissza kellett érnem Oszakába, hogy összekészülődjek a tokiói úthoz, meg Maszakinak is dolgozni kellett menni.

A Fusimi Inarinál Maszaki meghívott egy maccsás fagyira (de rég ettem!), aztán megmásztuk a hegyet, vagyis fölmentünk a sok piros torii kapun keresztül. Nagyon párás meleg volt, nagyon leizzadtunk, esőnek nyoma se volt. A hegy tetején eltévedt spanyolokkal találkoztunk, Maszaki beszél spanyolul, így hát útbaigazította őket. Kiderült, hogy azt hitték, ha felmennek a hegyre, akkor ott majd lesz egy kijárat, egy másik vonatmegálló vagy ilyesmi. Maszaki közölte velük, hogy mivel ez egy hegy, értelemszerűen, ha felmásztak, le is kell mászni – kicsit megdöbbentek 😀

Visszafelé ismét Keihan-vonatra ültünk, ezúttal Oszakáig mentünk. Egy helyen átszálltunk a tokkjúre (expresszvonat), ami ún. „Elegant Room” stílusú volt, tényleg elegáns vonat volt 😀 És szerencsére ez a vonat nem volt annyira hideg – ami nem mondható el minden japán vonatról, ugyanis Japánban idegesítően túlzásba viszik a légkondicionálást. Kint van 38 fok, a vonatban (vagy helyiségben) meg kb. 20. Borzasztó!

Maszakitól elbúcsúztunk, megbeszéltük, hogy találkozunk szombaton, aztán Öcsivel hazamentünk. Visszaúton, amíg a vonaton ültünk, egy picit esett az eső. Mikor hazaértünk, Öcsi anyukája vacsorával várt, finom volt, de nem volt sok időm megenni. Le kellett zuhanyozni, de olyan párás meleg volt, hogy zuhanyozás öt perccel már megint tiszta víz voltam… Aztán még a csomagot is véglegesíteni kellett, berakni a tokióiaknak szánt kajákat, Kassí kameráját stb. Kicsit késve indultunk el Nambába, ahonnan a busz indult, Öcsi elkísért, én végig azon idegeskedtem, hogy le fogom késni. Persze időben odaértünk, még korán is ott voltunk. Egy irodába kell menni, ott kell várakozni, tíz perccel az indulás előtt lehet úgymond „becsekkolni”, aztán az egyik kolléganő vezeti oda az utasokat a buszhoz (mivel a busz nem tud beállni a normális buszmegállóba, mert nem nagyvállalat busza). Oda is vezettek a Kirakira Gó nevezetű buszhoz, nagyon kényelmes volt, mellettem ráadásul nem ült senki. Átellenben a túloldalon egy párocska ült, igencsak összebújva a sötétben… Éjszakára le van függönyözve az egész busz, és még a vezetőülés is, tehát a szélvédőt sem látni, tök sötét van, lehet aludni. Adnak kis takarót is. Tudtam is aludni, bár nem annyira jól, mint terveztem, de tűrhető volt. Másnap reggel 7 óra körül érkeztem meg Tokióba, a sindzsukui buszállomásra.