[2016/5] Az első nap Tokióban. Túra a Takaoszanon az esőben. Találkozás Fukaja-szannal. Találkozó ágyékkötős japánokkal: a Fundosibu. Az irdatlan forró fürdő. Találkozás a tavaly Magyarországon tanult rjúgakuszeiekkel. Pénzügyi sokk az izakajában.

Az éjszakai buszon tehát nem ült mellettem senki, kényelmes volt, lehetett szunyókálni. Az eredeti tervek alapján 7:10-kor érkezett volna meg Sindzsukuba a busz, ehelyett már 6:40-kor ott voltunk. Először a Sindzsuku vasútállomáshoz vezetett az utam – hát az állomás környéke kissé megváltozott a két évvel azelőtti állapotokhoz képest. Az eredeti terv az volt, hogy egy 7:45 körüli vonatra szállok Kassíval (tavaly Magyarországon tanult diák), és együtt megyünk fel a Takaoszanra (hegy), onnan pedig visszajőve Sindzsukuban találkozunk Kassí magyartanárával, Fukaja-szannal. A Keió-vasútállomáson volt free wifi, erre csatlakoztam, és megkérdeztem Kassítól, hol van. Kiderült: elaludt, és épp akkor indult el. Na mondom, most az egész program meg fog csúszni… Aztán megbeszéltük, hogy neki jobb és gyorsabb, ha nem még jön el Sindzsukuba, hanem majd a Takaoszannál találkozunk. Vettem a konbiniben egy melonpant (édes péksütemény-féleség), kerestem a juzus italomat, de nem találtam, aztán felszálltam a vonatra és elmentem a Takaoszangucsi állomásig.

Ekkoriban épp egy újabb tájfun súrolta Japánt, és pont erre a napra esőt jósoltak a Kantó-régióra (Tokió és környéke), így hát ismét esőálló cipőt húztam, és vittem magammal az esőkabátomat is. Ez alkalommal nem tévedett az időjárás-jelentés: bár reggel még csak borús idő volt, napközben elég nagy zápor kerekedett. Kassíval végül 9 óra után tudtunk találkozni, mert amelyik vonatra felszállt, baleset miatt késett. Erről szerencsére tudott értesíteni, mert a Takaoszangucsi állomáson is volt free wifi. A két-három évvel ezelőtti állapotokhoz képest elég sok helyen (főleg állomásokon) van free wifi…

A találkozás után odaadtam Kassínak a fényképezőjét, aztán elindultunk fel a hegyre, ekkor kezdett el esni az eső. Siklóval (cable car) mentünk, ez arról nevezetes, hogy ez a sikló megy fel Japán legmeredekebb lejtőjén (kb. 31 fokos). Elsőként a majomparkba mentünk be, Kassí vett majomeledelt, amit lehetett dobálni a majmoknak. Voltak újszülött majmok is 🙂 A helyi gondozó magyarázott pár dolgot a majmokról. Ekkor még nem esett annyira az eső, de ahogy a majmok után a füvészkertbe mentünk volna (benne volt a majompark árában), szakadni kezdett. Továbbhaladtunk, és bár nagyon azt fontolgattam, jobb lenne feladni az egészet, úgy gondoltam, ha már itt vagyunk, menjünk végig. Így tovább haladtunk a hegyen lévő buddhista templom irányába. Elővettem az esőkabátot, így mentünk tovább a Jakunoinhoz (templom). Sajnos az ajándékba szánt csokik egy külön zacskóban voltak a kezemben, így eléggé eldeformálódtak… Felértünk a hegyre, derült időben innen elvileg még a Fudzsi is látszana, persze mi csak felhőket láttunk. De a visszaúton már kezdett jobb idő lenni. Mivel pont lekéstük a siklót, libegővel jöttünk le a hegyről, itt majdnem elaludtam, ahogy fújt a szélt 😀 Durva volt amúgy, nem volt ilyen biztonsági izé, amit a libegőknél le szoktak hajtani, ráadásul nekem sok csomagom is volt…

Miután leértünk a hegyről, a vasútállomás mellé a vasúttársaság (Keió) által tavaly épített onszenbe (termálfürdő) mentünk. Az egyes fürdők hőfoka 38-41 fok volt, volt egy a 41,2 fokos rotenburo (kinti, szabadtéri medence), láttuk, hogy fiatal japánok mennek bele ebbe, és fordulnak vissza, mondván hogy nagyon forró. Na mondom, ha a japánoknak is forró, akkor én mit szóljak? Bementünk, mi is mondtunk, hogy hát azért ez már elég forró. Ennek a nap későbbi részében még jelentősége lesz! Volt amúgy ülőfürdő is, mikrobuborékos fürdő, mentolos aromás fürdő, minden nagyon új volt, ugyebár frissen épült helyről van szó. Az elázás és túrázás után jólesett itt megpihenni. Az onszen mellett van itt egy ebédlő is, viszonylag olcsón lehet finomakat enni, én egy szasimi teisokut (nyers halas menü rizzsel, miszolevessel stb.) ettem, nagyon ízlett. Amíg itt kajáltunk, Kassí telefonált Fukaja-szannak, hogy mikor indulunk, hol találkozzunk. Megbeszéltük, hogy Sindzsukuban, a tokiói városházánál találkozunk.

Vonattal visszamentünk Sindzsukuba, én az onszen és az evés után jól elaludtam a vonaton, aztán érkezés után elsétáltunk a Tocsóhoz (városháza), ott vártuk Fukaja-szant. Mikor megérkezett, magyarra váltottuk a társalgás nyelvét, és fölmentünk a kilátóba (a városháza kilátójába ingyen fel lehet menni, meg lehet nézni Tokiót fölülről). Hát igencsak hasonlított a kilátás a két évvel azelőttihez, ugyanis akkor is pont egy esős napon jártam Sindzsukuban (ha visszakeresitek a két évvel ezelőtti bejegyzést, biztos benne lesz, hogy egy nap kábé három esernyőm is tönkrement, na az a nap volt az). Amúgy a kilátóba való felmenés előtt van egy biztonsági ellenőrzés, ami annyiból áll, hogy a táskába belepillantanak, de csak az egyik fakkba, zacskókat, egyebeket nem néznek meg, szóval nagyon hatékony 😀

A városháza kilátója után egy közeli kávézóba ültünk be, ahol elbeszélgettünk magyartanulásról, japántanulásról. Fukaja-szan elmesélte, hogyan került kapcsolatba először Magyarországgal, a magyar nyelvvel, illetve az eszperantó nyelvvel, hogyan került először Magyarországra. Nagyon érdekes sztori volt, szívesen hallgattam volna tovább, kíváncsi lettem volna a folytatásra is, de sajnos csak négyig volt időm, mert fél ötkor már Tokió egy másik részén kellett lennem. Remélem, még fogunk találkozni, és meghallgathatom a történet folytatását 🙂

Kassí elkísért a metrómegállóhoz, ahol metróra szálltam. Bunkjó kerületbe tartottam, a Tódaimae állomásig utaztam. Ha visszakeressük a 2014-es tokiói-kantói utam bejegyzéseit, olvashatjuk, hogy Couchsurfinggel szálltam meg tokióiaknál. Az egyik szállásom egy share house volt, ahol a Tokiói Egyetem (Japán legrangosabb egyeteme) diákjai laktak. Nos, a share house akkori „főnöke” egy másik tódaiszeijjel (Tokiói Egyetem hallgatója) együtt (aki akkor, amikor én ott voltam, még nem lakott ott, valamivel azután költözött oda) időközben lediplomázott, és egy meglehetősen különös vállalkozásba kezdett. A másik tódaiszei, Noda-szan érdeklődni kezdett a tradicionális japán alsónemű, az ágyékkötő, japán nevűn fundosi iránt, ami ráragadt Hosino-szanra is, és ezt a hagyományos alsóneműt gyártó és népszerűsítő céget alapítottak: ez a Fundosibu. A Facebookon, mivel Hosino-szan az ismerősöm, időről-időre előjöttek képek, amelyben a tagok fundosiban virítanak, fundosiban utaznak ide-oda, programokat szerveznek. Úgy népszerűsítették a cégüket, hogy ők mindennap, napi 24 órában fundosit hordanak, és mindenhová csak egy fundosiban mennek. Viccesnek és érdekesnek találtam ezeket a cikkeket, posztokat, és úgy gondoltam, ez is a japán kultúra egy része, így hát meg kell ismernem! Felvettem a kapcsolatot Hosino-szannal és Noda-szannal, és megkérdeztem, amikor legközelebb Japánba megyek, kipróbálhatnám-e a fundosit (és gondoltam, egyúttal kifaggatom őket, honnan is jön ez a dolog). Persze igent mondtak, így megszerveztük ezt a találkozót.

Kis késéssel indultam tehát Sindzsukuból, sajnos értesíteni nem tudtam az ágyékkötősöket (ez olyan fura így a szövegben… legyen Fundosibu mostantól 😀 ), végül 16:40-re érkeztem meg. Itt se volt amúgy sok időm, mert 18:30-kor már ismét Sindzsukuban kellett lennem. Tulajdonképpen ez az egész nap egy nagy rohanás volt. Megérkeztem tehát a Tódaimae állomásra, és ott volt Noda-szan, akivel igazából ekkor találkoztam először személyesen, de még inkább lényeges az, hogy tényleg fundosiban állt ott! Jól meg is nézték a környéken álldogáló japánok 😀 Együtt elindultunk a share house irányába, közben beszélgettünk arról, milyen volt a share house két évvel ezelőtt, meg hogy hogy kezdődött ez a fundosi-dolog. Ahogy beszélgettünk, véletlenül kicsúszott a számon egy kanszai-nyelvjárási kifejezés (igyekszem kettéválasztani a nyelvhasználatomat, és kanszai származású – Oszaka környéki – barátokkal kanszai nyelvjárást, máshonnan származókkal szemben sztenderd japánt beszélni… Noda-szan ráadásul nálam idősebb pár évvel, tehát udvariasan, sztenderd japánt igyekeztem beszélni), persze egyből megkérdezte, hogy Oszaka környékén tanultam-e, amikor két éve Japánban voltam, mondtam, igen. Megérkeztünk a share house-ba, ahol ott volt Hosino-szan, ő is fundosiban. Megmutatták, mi változott a házban, aztán úgy döntöttünk (ez hosszas variálás után dőlt el, pár nappal korábban még úgy tűnt, nem is fogunk tudni találkozni), hogy a közeli szentóba (közfürdő) megyünk fundosiban. Kaptam egy virágmintás fundosit, megmutatták, hogy kell „felkötni” 😀 Hát érdekes volt 😀 Kaptam egy happit (kabát) is, és így mentünk a szentóba, ők persze egy szál fundosiban. Komolyan mindenhová ágyékkötőben járnak!

A szentó kb. öt percre volt a share house-tól, megérkeztünk, befizettünk, aztán bementünk. Nem néztek furán a fundosisokra, mert gyakran szoktak ebbe a fürdőbe járni. Egy bácsi azért megjegyezte: „Mi van, macuri (japán fesztivál) van?” Mind a ketten nagyon izmosak, szóval elég kicsinek éreztem magam mellettük 😀 A szentóban amúgy rajtunk kívül csak öreg bácsik voltak. Én onszenben már sokszor voltam, szentóban még nem, ezért jó kis tapasztalat volt. A fürdőben tényleg ott van a Fudzsi hegy képe a falon! Szóval lemosakodtunk, aztán lépnék bele az egyik kádba (medencébe?). Hát épp hogy beleérintem a lábam, érzem, hogy ez nagyon forró. Nézem, egy ilyen régi típusú mérőóra volt felszerelve, kb. 45 fokot mutat. Uramatyám, ez nagyon forró! Erre megszólal valaki (már nem emlékszem, hogy a fundosisok közül valaki, vagy egy öreg bácsi volt-e), hogy az valószínűleg el van romolva, igazából még forróbb a víz! Majdnem 50 fokos volt a víz. Nagy nehezen belemerészkedtem, úgy három percet tudtam bent maradni, aztán ki kellett jönnöm. Többször próbálkoztam újra, nehezen ment a dolog. A fundosis srácok több ideig voltak bent, de ők is alulmaradtak az öreg japán bácsikkal szemben, akik vígan üldögéltek jó hosszú ideig a tűzforró vízben. A sokadik próbálkozásnál már tiszta vörös volt a lábam és a kezem, mondom, ez már konkrétan égési sérülés… Volt mizuburo is (hideg vizű fürdő), az meg túl hideg volt, kb. 20 fok, abba meg azért nem tudtam bemenni. Aztán volt a kedvencem, az elektromos fürdő! Ez elvileg jótékony hatással van bizonyos betegségekre, hátfájásra stb. Áramot vezetnek a vízbe. Igen, jól tetzik olvasni. Áramot vezetnek a vízbe 😀 Persze nem erős áramot, csak ilyen bizsergetőt. A bácsikák ezt is nagyon élvezték. Én megpróbáltam beleülni ebbe a medencébe is, de ahogy ültem volna be, annyira „bizsergette” az alsó felemet, hogy kiugrottam belőle 😀 Mondtam, a forró víz az még oké, de ez már nekem is sok 😀

A fürdő egy élmény volt. Miután végeztük, újra felkötöttük a fundosit, és elindultunk vissza share house-ba. Előtte azonban lefényképezkedtünk hárman a szentó előtt, egy bácsit kértünk meg, hogy csináljon egy képet. Na ez az a kép, ahol nem látszik, hogy mostanában izmosodtam, mert a két kigyúrt „Fundosiman” között igencsak picinek nézek ki :DDD Szóval visszamentünk a share house-ba, visszaöltöztem hétköznapi öltözékbe, kaptam tőlük ajándékba egy fehér fundosit,  aztán elbúcsúztam Noda-szantól, Hosino-szan meg elkísért a metrómegállóig. Sőt fel is szállt a metróra, ment valahová. Többször is megbámulták az állomáson meg a metrón, mindig mondtam is neki, hogy „már megint megnéztek”, de nem foglalkozott vele. Én átszálltam egy másik vonalra, és megérkeztem Sindzsukuba.

Fél hétre volt megbeszélve a találkozó a tokiói ismerősökkel, azokkal a diákokkal, akik tavaly Magyarországon tanultak, és Budapesten összebarátkoztunk. Csakhogy ez Sindzsukuban, ami a világ legforgalmasabb vasútállomása, épp az egyik csúcsidő, egy csomó ember megy ide-oda a labirintusszerű állomáson, én meg nem tudtam, hogy keveredjek ki a megbeszélt helyre. Szerencsére volt free wifi, megkérdeztem a többieket, kaptam egy fényképet, így sikerült megtalálni a találkozópontot, egy gofriüzletet. Takuja, Szaki és Rina várt itt rám, együtt elindultunk a lefoglalt helyre, egy izakajába (japán kocsmaszerűség, ahol enni is lehet). Az izakajában bármennyit lehetett fogyasztani a reszelt japánretekből, meg ugye lehetett rendelni mindenfélét. Én egy teát rendeltem, aztán a többiek javaslatára valami nyársra szúrt csirkehúst. Ők elkezdtem rendelni mindenfélét, párolt halat, nyársra szúrt izéket, májat stb. Időközben becsatlakozott Jukina is, ő is rendelt mindent. Jól elbeszélgettünk, Magyarországról, Japánról, erről-arról, jól éreztem magam. Viszont a fizetésnél kis sokk ért. Az izakajában ugyanis a japánoknál az a szokás, hogy egyenlő részekre osztják fel a számlát, és úgy fizetnek. Na már most, én ittam egy teát, a nyársra szúrt csirkét meg nem tudtam megenni, mert a belseje nem volt átsülve, tiszta nyers volt. A pincérnő kissé durva stílusban közölte, hogy ennek ilyennek kell lennie. Így hát ettem két falat halat a Takuja által rendelt halból. A többiek persze megették a nyers cuccokat. Fizetésnél viszont nem foglalkoztak azzal, hogy én nem ettem semmit, se azzal, hogy én vagyok a vendég, keményen le lett gombolva rólam is a 2000 jen, ami jelenlegi árfolyamon 5400 forint. 5400 forintért mennyi mindent ehetnék otthon! 5400 forint elúszott két falat halra és egy teára! Nagy sokként ért ez engem, mivel megvolt minden napra a tervem, mennyit fogok költeni, és nem volt betervezve, hogy a semmiért 2000 jent fogok kiadni. Ráadásul dél óta nem ettem semmit, szóval olyan éhes voltam, hogy majd elájultam. (Amikor Oszakában meséltem ezt a sztorit, azt mondták, hogy „Komolyan?! Hát látszik, hogy nem oszakaiak” 😀 😀 😀 ) Miután kimentünk, csináltunk egy képet a többiekkel, aztán Szakinak és Rinának haza kellett mennie, én meg mondtam Takujának és Jukinának, hogy gyorsan keressünk valami kajáldát, Szukiját vagy Josinoját vagy Cocoichi curryst, mert valamit muszáj egyek. Találtunk is egy curryst, ahol kb. 800-900 jenért nagyon finom rántott csirkés curryt ettem. Később beszéltük ezt, hogy milyen dolog ez a számla-felosztás, azt mondták, hogy „hát Japánban ez a szokás”. Amikor megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha az egyik barátod nem iszik, és nem is szeretne enni, azzal is kifizetitek-e, azt mondták, igen, mert ehetne-ihatna, és úgymond „az ő hibája”, ha nem teszi. Szerintem ez borzasztó rossz hozzáállás és mentalitás. Én azt támogatom, hogy mindenki annyit fizet, amennyit költött. Ezt annak idején, amikor a magyarokkal mentünk el egy izakajába Oszakába, meg is lehetett oldani: volt egy felelős, aki felírta, ki mit rendelt, aztán a végén összeadta, így tudni lehetett, ki mennyit fizet. Tökéletes megoldás.

Miután megettük a karét (curry), úgy döntöttünk, felmegyünk még egyszer a városháza kilátójába megnézni az esti fényeket. Hát nem sok mindent láttunk. Azután pedig elindultunk Takujáékhoz, ugyanis meg volt beszélve, hogy nála fogok megszállni. Jukina is jött velünk (Jukina Takuja barátnője amúgy, másnap is kettejükkel voltak programjaim). Mikor megérkeztünk, a szülők már aludtak (a szülői házban, pontosabban lakásban lakik, nagyon szűkös a hely, japán módra), mi elkészítettük a futonokat (földre teríthető „matrac”), lezuhanyoztunk, beszélgettünk még egy kicsit (odaadtam a csokikat, ajándékokat), röhögtünk a fundosis képeken (az izakajával a többieknek is mutattam, ők is röhögtek 😀 ), aztán eltettük magunkat másnapra. A másnapi program többek között a Totoróból megismert Macskabuszra való felszállást is magában foglalta!