(36) A végigbeszélgetett óra. A fázós hokkaidói. Módosított útitervek. Fényképezőkeresgélés. Biciklilámpa-szerelés. Az észak-koreai (?) lány. A meghiúsult fényképezővásárlás. A megvalósult fényképezővásárlás.

A (36)-os számú bejegyzésben megismerhettek valakit, aki Japán talán leghidegebb vidékéről származik, mégis fázik Oszakában; szó lesz egy valószínűleg észak-koreai származású lányról és az észak-koreai rezsim által finanszírozott iskolákról; módosítok mindenfélét a különböző útiterveimen, és leírom az új fényképezőm megvásárlásának történetét is.

Nagyon lehűlt az idő errefelé. Kell nyomassam a légkondit, hogy ne hűljön ki a lakás, éjjel mondjuk nem használnom, reggel viszont csak úgy tudok kimászni a takaró alól, hogy előtte tíz percig járatom a légkondit. Az egyetemen továbbra is nyomatják a fűtést dögivel, úgy érzem néha magam, mint odahaza a túlfűtött MÁV-vonatokon 😀 Amúgy már elő kellett vegyem a sálat, sapkát, kesztyűt, főleg a szél a hideg, és amikor este a biciklivel jövök haza, igencsak elkél a kesztyű is.

Hétfőn a történelmi földrajz órán valahogy elkezdtünk beszélgetni a tanárral a várakról, utazásokról, a takojaki történelméről, meg mindenféle hasonló dolgokról. Pontosabban Hasze kérdezgette a tanár urat, ő meg válaszolt, sőt nagyon belement mindenféle témákba. Konkrétan elment a másfél óra ezekkel a témákkal 😀 De jó volt, szeretem, amikor el tudnak rugaszkodni az oktatók a tananyagtól, érdekes volt a fenti témákról beszélgetni. Amúgy meg ez egy mesterszakos óra, amin ráadásul hárman vagyunk, Hasze, egy kínai srác meg én. Meg a tanár. Szóval nem veszi ezt olyan komolyan a tanár úr se.

Kedden a szokásos, egész napos törimaraton következett. A tanulmányolvasós összejövetel után vonultunk át a másik épületbe négyen, az előbb emlegetett Hasze, az Edo-kori irodalommal foglalkozó Kaneta és az ókori töris Mori-csan, meg én. Aznap emlékeim szerint 8-10 fok volt odakint, sütött a nap, viszont elég csípős szél fújt. Amíg az egyik épülettől a másikig mentünk, Kaneta felhúzta a kabátját majdnem a szájáig, felvette a kapucniját, és mondta is, hogy nagyon fázik. Erre megszólal Hasze, hogy „na akkor mondd csak el, hogy hova valósi is vagy”. Én erre mondom poénból: „biztos hokkaidói!” (Hokkaidó Japán legészakibb szigete, ahol kemény telek: havazás és fagypont alatti hőmérséklet a jellemző.) Erre megszólal, hogy „igen, hokkaidói”. Én röhögtem… aztán visszakérdeztem: komolyan? Azt mondja, igen 😀 Mondom, és így fázol? Azt mondja, hát igen, hisz Hokkaidón a lakások jól fűtöttek (nem úgy, mint Japán más részén), amikor kimennek, akkor pedig jól felöltöznek. Kíváncsi lettem, így megkérdeztem, hogy mégis Hokkaidó melyik részéről jött. Azt mondja: Kusiro. Hát itt azért ledöbbentem 😀 Kusiro Hokkaidó keleti részén található város, ahol még az átlagos hokkaidói időjáráshoz viszonyítva is meglehetősen hideg van. Meg is néztem, aznap Kusiróban éjjel -10 fokot mutatott a hőmérő. Ez volt a keddi első meglepődésem.

A kuzusidzsis összejövetel elején ott volt Ogura szenszei, és a nagyon haladók foglalkoztak valami szöveggel, aztán utána, miután a tanár úr elment, elkezdett mindenki beszélgetni valami hétvégén megrendezett konferenciáról, illetve arról, hogy legközelebb mit kéne másképp csinálni a szervezésnél. Mivel ez engem nem érintett, elfoglaltam magamat. Ez a megbeszélés egészen 6 óráig tartott, én már kezdtem pakolódni, gondolván, hogy akkor aznap nem lesz már kuzusidzsiolvasás, erre 6-kor befejezték a diskurzust, Hasze meg megszólalt, hogy „akkor kezdjük a kuzusidzsizést, Dánierü?” Így hát elkezdtük, és végigolvastunk egy szöveget. Aztán utána megint beszélgetett mindenki, ezúttal arról, hogy Hasze meghívta szentestére vacsorázni az egyik csoporttársát. A japánoknál ugyanis a karácsony nem a család ünnepe, csak egyfajta divat-ünnep, amit az amerikaiaktól vettek át, és az a szokás terjedt el, hogy szenteste randizni kell. Hasze elkezdte nekem mondani, hogy a kiszemelt lány nála 8-9 évvel idősebb. Én ezt is poénnak fogtam fel, ezt is leröhögtem, csakúgy, mint délután a hokkaidói sztorit… Aztán kiderült, hogy ez is igaz 😀 Ez volt a keddi nap második meglepődésem. Este hazafelé jövet benéztem Teccsanhoz a takojakis üzletbe, nem is emlékszem már, miről kezdtünk beszélgetni, talán a hidegről, aztán valahogy szóba jött a kimcsi, és mondta, hogy ő igazából árusít kimcsit is. Van ugyebár olyan takojakija, amibe nem polipot rak, hanem kimcsit (van ugyanilyen karé-változatban, baconos meg sajtos változatban is), és ehhez a kimcsit egy Japánban élő koreai származású kereskedőtől veszi. A vendégeknek meg annyira ízlett ez a kimcsi, hogy elkezdte külön is árusítani. Na én is megkóstoltam a kimcsijét 200 jenért, tényleg finom volt, de azért én inkább maradok a boltban árusított, 150 jenes, tripla akkora adag kimcsinél 😛 Azt el is felejtettem megírni, hogy múltkor mutatta Teccsan, hogy a takojakis üzlet bekerült egy éttermekkel, kifőzdékkel foglalkozó folyóiratba! Az egyik vendégről kiderült, hogy annál a bizonyos lapnál dolgozik, és megkérdezte Teccsant, hogy írhatna-e a takojakizóról. Híres hely lett tehát a szomszédom 😀

Szerdán aztán foglalkoztam a tennivalóimmal, csináltam a beadandót a nyelvészetes órára, és hasonlók történtek, közben pedig elkezdtem fényképezőgépek után keresgélni. Végigböngésztem a netet, gondolkodtam, hogy kell-e nekem egy tükrös gép, amit igazából nem tudok jól használni, vagy elég lesz nekem egy bridge, amin csak nyomom a gombot 😀 Úgy döntöttem, elég lesz. Miután végigbogarásztam egy csomó oldalt, a Nikon Coolpix P900 mellett döntöttem. Ez egy bridge gép, elég nagy dög, mivel hatalmas a zoom tartománya. Jókat írtak róla mindenhol, meg láttam pár képet is, ami ezzel a géppel készült, és jónak találtam ezeket a mintafelvételeket. A Youtube-on is keresgéltem bemutatókat erről a gépről, és mindig előjöttek mindenféle idióta videók, meg a kommenteknél is mindig láttam, hogy „flat earth camera”. Kiderült, hogy ezt a fényképezőt előszeretettel használják a „lapos Föld elméletben” hívő idióták, akik azzal próbálják bizonyítani azt, hogy a Föld lapos, hogy ezzel a fényképezővel rázoomolnak mindenféle repülőkre meg erre-arra, ami aztán a kézremegés stb. miatt furcsának látszódik, és aztán ezekre a furcsa képekre ráfogják, hogy ezek „ördögi repülők” meg chemtrail meg minden. Megnéztem pár ilyen ostoba videót, jól szórakoztam rajtuk, meg a kommenteken 😀

Csütörtökön Inoue szenszei órájára mentem, a tanár úr megint kérdezett egy jót (ő az, aki mindig megkérdezi a legalapabb dolgokat tőlem meg a másik külfölditől, egy kínai lánytól): azt kérdezte, tudjuk-e, ki az a Himiko 😀 Amúgy ez a kínai lány nagyon hiperaktív, az első órán az előttem lévő padban ült, és végig úgy rázta a lábát, mint valami őrült, így hát a következő órától kezdve én ültem előre, hogy ne cikázzon a szemem a lábrázása miatt. Mostanában viszont rászokott a lábrázás helyett/mellett a tolljának a pattogtatására, amit egész órán keresztül művel.

A héten még az történt, hogy mindenféle módosításokat eszközöltem az előre kitalált útiterveimet. A decemberi, Szanjó-régiós útitervhez nem nyúltam, viszont a januári kanszai körutazásnál rájöttem, hogy fölösleges nekem az első éjjel megszállni Kuszacu környékén, olcsóbb, ha este hazajövök, itthon alszom, aztán megint elindulok az útra. Így sikerül pár ezer jent megspórolnom. A legnagyobb módosítást a februári, hokkaidói útiterven eszközöltem. Rájöttem ugyanis, hogy nemcsak Szapporóba, Otaruban és Abasiriben van téli hófesztivál, hanem Aszahikava városában is. Ráadásul az aszahikavai hófesztiválon láthatók talán a legnagyobb hóépületek, a szapporói fesztivál után ez a második legnagyobb szabású, így hát mindenképp szerettem volna ezt is beépíteni az útitervembe. Az volt azonban a probléma, hogy mind a szapporói, mind az aszahikavai, mind az abasiri fesztivál véget ér február 12-én. Az én repjegyem viszont február 11-ére szól, és ezen módosítani sem tudok. Azért vettem február 11-től 15-ig a repjegyet, mivel ezekre a napokra volt a legolcsóbb a jegy. Korábbi időpontokban a sokszorosába kerültek a jegyek, mivel ekkor érkezik a legtöbb turista a hófesztiválokra. Így hát a behatárolt időn belül kellett úgy rendezgessem a programjaimat, hogy minden beleférjen. Elég feszített tempó lesz, de úgy alakítottam, hogy mindenhová el tudjak jutni. Az első napra terveztem be Szapporót, majd elmegyek Aszahikavába, ott megszállok, másnap megnézem ott is a fesztivált, visszamegyek Szapporóba, elmegyek Otaruba, onnan megint vissza Szapporóba, aztán éjszakai busszal Abasiribe, a következő napon megnézem a jégtáblákat Abasiriben, egy különleges vonattal elmegyek Siretoko-Sariba, majd vissza Abasiribe, aztán onnan visszautazom Szapporóba, a következő napon elmegyek Noboribecuba, majd vissza Szapporóba, az utolsó délelőtt pedig még Szapporóban kóválygok, majd jövök haza. Már csak így leírva is érződik, hogy feszített tempó lesz 😀 Megpróbáltam ezt elmagyarázni Teccsannak is, azt mondta, őt már csak az elmeséléstől is a hányinger kerülgeti, annyira húzós a program 😀 😀 A részletes útitervet, térképpel együtt majd februárban felrakom!

Elhatároztam, hogy pénteken délután, az órám után lebiciklizem Umedába, hogy megvegyem a fényképezőgépet a Jodobasi Kamerában. Elmentem a nyelvészetes órára, leadtam a beadandót, aztán hazajöttem, megkajáltam. Úgy terveztem, hogy felszerelem a két kis lámpát a biciklimre, mivel a lámpája elromlott, otthonról pedig hoztam két pici gagyi lámpát. Ehhez arra gondoltam, elkérem Teccsantól a csavarhúzóját, aztán egyből indulok is le Umedába. Az időjárásos applikáció egész estére felhős időt mutatott. Ehhez képest, mikor kimentem, kezdett csöpörögni az eső, és nagyon erős szél fújt. A takojakis üzlet előtt elkezdtem szerelni a lámpákat. Teccsan kölcsönadta a szerszámait, a hátsó lámpát sikerült is felszerelni, az első viszont sehogy sem akart megállni, aztán egy darab le is tört belőle (kínai gagyi minőség), végül Teccsan hozott valami ragasztószalagot, és azzal tákoltuk oda a kormányra. (Ahhoz képest egész stabilan áll még most is.) Az eső viszont egyre csak erősödött, zuhogni kezdett, és a szél is hasonlóképp megerősödött. Nem mondtam le róla, hogy lemegyek még aznap Umedába, gondoltam, beülök picit a takojakizóba, aztán megvárom, hogy elálljon az eső. Pont ott volt Kuma-csan, a meggörbült néni is, kérdezte, hogy visszajöttem-e, és szokás szerint megkérdezte, hogy akkor mikor megyek legközelebb haza, és akkor meddig is vagyok Japánban 😀 Az eső nemhogy elállt volna, inkább erősebb lett, és a tévében az időjárás-jelentés is esőt mondott estére. Meghiúsult tehát a fényképezővásárlás. Teccsan már régóta mondja, hogy majd bemutat egy Jonmi nevű koreai lánynak, aki szintén a takojakizó törzsvendége. Teccsan magyarázott neki rólam, ő meg mindenképp szeretne találkozni velem. Mint ahogy ez más, velem találkozni kívánó személyekkel (pl. Reiko-szan vagy a gitárkészítő srác) történt, Teccsan ráírt erre a Jonmira is, hogy Dánierü épp itt van, most jöjjön, ha látni akarja a szenzációt 😀 Közben én kérdezte, hogy kicsoda is ez a Jonmi-csan, hogy került ő ide. Azt mondja Teccsan, hogy itt született, itt nőtt fel. De mondom, félvér, vagy mindkét szülője koreai? Mondja Teccsan, hogy mindkét szülője koreai, de nem Kankokuból, hanem – ő úgy tudja – Csószenből származnak. Kankoku a japán elnevezése Dél-Koreának, míg Csószen, pontosabban Kita-csószen Észak-Korea elnevezése. Japánban ugyanis vannak olyan koreaiak, akik az ország északi részéről származnak, és még a világháború után kerültek Japánba, vagy a világháború előtt/alatt Japánba hurcolták őket, és itt maradtak. És mivel Japán nem ismeri el a kettős állampolgárságot, valamint nem ad japán állampolgárságot a területi elv alapján, csakis a vérségi elv alapján, így ezek az állampolgárok tulajdonképpen észak-koreaiak. Észak-Korea pedig iskolákat alapított Japánban, ahol ezek a koreaiak tanulhatnak… természetesen észak-koreai propagandával megspékelt tananyagot. Így alakul ki az a helyzet, hogy vannak Japánban olyan koreaiak, akik vérségi alapon 100%-ig koreaiak, de soha nem éltek Koreában, Japánban születtek, a japán az anyanyelvük, viszont az észak-koreai rezsim által alapított és pénzelt iskolákban tanultak, így Észak-Koreát tartják hazájuknak, s ahhoz lojálisak. Miközben itt élnek egy szabad országban, és Észak-Koreában soha nem, vagy talán csak egyszer-kétszer, egyfajta „osztálykirándulás” keretén belül jártak csak. Érdekes és bonyolult téma ez, én nem is vagyok a szakértője a témának, ezért csak felületesen tudtam írni róla pár szót. Szóval ez a Jonmi-csan állítólag észak-koreai származású. Kérdeztem Teccsant, hogy akkor ez azt jelenti, hogy észak-koreai iskolába járt-e, de ezt nem tudta megmondani. Mondtam neki, hogy egyrészt kicsit előre megijedtem Jonmi-csantól, másrészt viszont én nem félek kifaggatni őt, hogy akkor ő pontosan honnan is jött, szóval azért várom is, hogy találkozzunk, és megtudjam az igazságot 😀 Végül aznap Jonmi-csan nem olvasta Teccsan üzenetét, így nem találkoztunk, s így arra sem derült fény, tényleg észak-koreai származású-e.

Kis kiegészítés: pont ma mutatták a hírekben, hogy Japánban tartanak valami ázsiai focikupa meccseket, és az észak-koreai csapat is megérkezett. Hivatalosan Japánba nem léphet be észak-koreai állampolgárságú személy, ez alkalommal azonban kivételesen beengedték a sportcsapatot. A Japánban élő (észak-)koreaiak szervezete észak-koreai zászlókat lobogtatva, hangos éljenzéssel várta a csapatot a reptéren. A köztévé meginterjúvolt pár személyt a megjelentek közül; egy fiatal srác mondta, hogy nagyon örül neki, hogy Japánban élőben szurkolhat az országa (!) csapatának. Egy idős néni viszont azt mondta, neki mindegy, hogy melyik csapat győz, ő annak örül, hogy láthatja Észak-Korea és Japán meccsét. Közben a mai napon mutatták be az idei év kandzsiját, amiről már a (35)-ös bejegyzésben is meséltem. Az idei év kandzsija a 北, vagyis az „észak” írásjegy lett, erre szavaztak a legtöbben. Mondani sem kell, hogy az egyik ok az észak-koreai fenyegetés, az észak-koreai rakétakísérletek voltak, de szintén megemlítették az Észak-Kjúsút sújtó özönvízszerű esőzéseket, valamint azt, hogy Hokkaidón (Hokkaidó = észak + tenger + út) idén nagyon rossz volt a burgonyatermés, ezért az egész országban hiánycikk lett a csipsz a boltokban.

Szombaton reggel aztán már jó idő volt, így hát elindulhattam Umedába. Jól felöltöztem, hogy ne fagyjak meg, és letekertem a belvárosba. Beraktam a biciklimet a Jodobasi biciklitárolójába, aztán fölmentem a második emeletre a fényképezőrészleghez. Megtaláltam a kinézett fényképezőt, kicsit még dilemmáztam, hogy akkor mi is legyen. Az egyik eladó készségesen segített, szépen japánul válaszolt nekem, nem akart angolozni… de én az akcentusán kihallottam, hogy ő kínai 😀 Azért az vicces, hogy sok japán csak angolul hajlandó válaszolni, de egy kínai eladóval el tudunk beszélgetni japánul 🙂 Megvettem a gépet, az árából 10% visszajött törzsvásárlói pontokként (pontosabban csak 8, mivel kártyás fizetésnél valamiért csak 8% pontot adnak…), abból pedig megvettem egy táskát a gépnek. Ezután még elsétáltam az umedai Donki üzletbe, hogy megnézzem, árusítanak-e ott karácsonyi Pepsit. A karácsonyi Pepsi egy limitált, csak most kapható, fehér színű, és állítólag elég furcsa (pocsék) ízű Pepsi… én kíváncsi vagyok rá, szívesen megkóstolnám, de a környékünkön semelyik bolt nem árusítja. És sajnos a Donkiban sem találtam. Aztán még átmentem az Oszaka állomáshoz is, hogy megvegyem az idei év utolsó Szeisun 18 kippujét, amivel majd a Szanjó-régióban teszek egy öt napos kirándulást. (Amúgy, ha úgy vesszük, nem is az év utolsó jegye, mivel a januárban használandó jegyet majd december 30-án fogom megvenni.) Mindet elintéztem, így hát visszatekertem Szuitába. A nap hátramaradó részében próbálgattam a gépet, végeztem a teendőimet, meg rendeltem az Amazonon utángyártott aksit a géphez.

Vasárnap voltam a gjómü szűpában venni rizst, húst, joghurtot, más különös nem történt. Kevesebb rizs meg hús fogy mostanában, mivel itt van a rengeteg kolbász, amelyek ugye sikeresen átjutottak a kolbászkereső (?) kutyás megpróbáltatáson, ráadásul januárban lejárnak, így hát sokszor csapok kolbász-lakomát 😀 Hát, kábé ennyi volt a 36. hét leírása.