(35) A visszaérkezés. Ijedség a kolbászkereső (?) kutyák miatt. Koreai étterem Öcsiékkel. Az időeltolódás miatti bágyadtság. Őszi falevelek Kiotóban. Mérgelődés az angol nyelv miatt. Találkozás a kiotói Danival. Téli öltözködés és fűtés Japánban. Életveszélyesen közlekedő nénik. A takojakisnál. Az újonnan ide költözött nő és a mákos bejgli. A megbolondult telefon. Minói ősz: a Kacuódzsi és a minói park.

Ahogy az a címből is látható, a visszaérkezésemet követő héten nagyon sok dolog történt. Borzalmasan hosszú ez a bejegyzés, nem tudom, ki lesz olyan vakmerő, hogy végigolvassa… 😀 De azt úgyis tudom, hogy mindenki a kolbászkereső kutyákra meg az életveszélyesen közlekedő nénikre kíváncsi, meg talán a „mérgelődés az angol nyelv miatt” rész is érdekes lehet, így hát nem is húzom tovább az időt, íme 😀

A repülőgép pontosan érkezett meg reggel Oszakába, a Kanszai Nemzetközi Reptérre. Így tehát kijelenthetem, hogy ez alkalommal semmilyen nem volt a repüléssel. Izgultam, nehogy úgy járjak, mint áprilisban, de az izgalom feleslegesnek bizonyult. Miután leszállt a gép, először szokás szerint az útlevél-ellenőrzésen kellett átesni. Egyszerre érkezett nagyon sok gép, a mi gépünk mellett többek között Puszanból is érkezett gép, így hát az útlevél-ellenőrzésnél nagyon sok koreai állt sorban, a beléptetésre várva. Szerencsém volt, hogy nekem az „ismételt belépés” sorba kellett állnom, ahol csak ketten-hárman álltak előttem – ha most érkeztem volna először Japánba, akkor nagyon sokat kellett volna várnom. Gondoltam, ha ilyen sokan vannak, akkor képtelenség, hogy a vámvizsgálaton nagy ellenőrzést végezzenek, nincs erre idő. Így hát a kolbászokkal sem lehet semmi baj, gondoltam. Átestem az útlevél-ellenőrzésen, majd mentem tovább a feladott csomagok átvételéhez, a vámvizsgálathoz. A helsinki gép csomagjai ugyanarra a futószalagra kerültek, mint a puszani gépé, mert a többi futószalag mind foglalt volt. Ahogy a futószalag közelébe érek, egyszer csak látom, hogy egy rendőr egy kutyával sétál ide-oda, a kutya bőszen szagolja a csomagokat. Aztán a hangosbemondó is bemondta: „kutyás ellenőrzést végzünk, kérjük szíves közreműködésüket”. Kész, ezek a kolbászkereső kutyák! Na mondom, ha megjön a csomag, és a kutya kiszagolja, akkor kész, szétbontják a csomagjaimat, elveszik a kolbászokat… És még paprika is van bent! 😀 A szívem majd kiugrott a helyéről 😀 A kutyákat bizonyos időközönként sétáltatták meg a csomagok, illetve a csomagra várakozó emberek körül. Gondoltam, nem baj, amikor az én csomagjaim jönnek, akkor gyorsan lekapom a bőröndöket, és egyből viszem őket a vámvizsgálatos pulthoz. Igen ám, de mi van akkor, ha az egyik bőrönd megérkezik, és amíg a másikra várok, megjelennek a kutyák? Próbáltam nyugodt maradni. Egyszer csak látom, hogy jön a rendőr a kutyával, és ezzel egy időben látom, hogy a rikító neonzöld fóliába csomagolt bőröndöm is megjelenik a futószalagon. Na mondom, kész, ezt a kutya biztos, hogy ki fogja szagolni. A kutya a futószalagon érkező csomag közelében ment el, de semmi reakció. A rendőr megdicsérte: „Good boy!”. Hát gondoltam, bizony good boy, ha nem szagolta ki a kolbászokat 😀 Levettem a bőröndöt, és vártam a következőt. Pár perc múlva megérkezett az is. Egykettőre indultam, hogy minél előbb a vámvizsgálatos pulthoz érjek, mielőtt visszajön a rendőr a kutyával. Tolom a két bőröndöt meg a többi cuccot sietve a pulthoz… mire ki jön pont velem szemben? Hát a rendőrnő a kutyával 😀 Szépen elsétáltak mellettem, a kutya meg se szólalt. Good boy! 😀 Mindebből mi következik? Vagy az, hogy a kutyának nagyon rossz szaglása volt 😀 , vagy pedig ami valószínűbb, hogy ezek csak a drogra mentek. Ahogy valaki írta is, a nagytestű kutyák a drogkereső kutyák, míg a kistestű kutyák a kolbászkereső kutyák. Ezek viszonylag nagytestűek voltak, tehát valószínűleg ezek a drogokra voltak kiképezve. Aranyos kutya volt amúgy (mondja ezt egy macskás). Ezután odatoltam a cuccokat a pulthoz, átadtam a vámvizsgálatos papírt, amit ki kellett tölteni, a vámos megnézte a vízumomat, és át is engedett gond nélkül. Ennyi izgalom pár szál kolbász miatt! (Meg két csípős paprika miatt.) 😀

Még Pesten a reptéren írt rám Öcsi, hogy pontosan mikor is érkezem Japánba. Megírtam neki, mire válaszolt, hogy hétfőn ő nem dolgozik, ki tud jönni elém a reptérre, és majd kajálhatnánk Tennódzsiban. Nagyon megörvendtem ennek, nagy segítség, hogy nem kellett a sok cókmókkal megint végigcipekedni egész Oszaka megyén. Amíg még a csomagokra vártam, írt, hogy hol vagyok, mivel ő késni fog a dugó miatt. Visszaírtam, hogy nem gond, hisz még a csomagokra várok, ráadásul itt vannak a kolbászkereső kutyák is, szóval ez időbe fog telni. Mire kiértem, Öcsi is megérkezett. Elcipekedtünk a kocsihoz, aztán elindultunk. Útközben jól elbeszélgettünk, én rajtam viszont kezdett kijönni annak a jele, hogy nem tudtam megfelelően aludni a repülőn. Mondtam, hogy én egy picit szundítok a kocsiban. Közben írt Öcsinek az anyukája, én válaszoltam neki, hogy mikorra érkezünk. Én azt hittem, hogy végül hozzájuk megyünk. Kérdeztem is, hogy majd lezuhanyozhatnék-e náluk, mivel nagyon leizzadtam a repülőn. Aztán végül kiderült, hogy nem hozzájuk megyünk, hanem egyből Tennódzsiba, és azért fogunk ott ebédelni, mert az anyukája is ott van épp. Így hát megérkeztünk Tennódzsiba (úgy, büdösen), ott találkoztunk Öcsi-anyuval, és mentünk enni. Kérdezték, hogy mit szeretnék enni, hát mondom, én nem igazán tudom. Végül abban maradtunk, hogy steak vagy koreai. Mondom, akkor inkább a koreai. Így hát egy koreai étterembe mentünk, ahol egy szundubu nevű, csípős, tésztát, tofut tartalmazó, piros színű levest ettünk, és mellé bármennyit lehetett szedni kimcsiből, rizsből, meg egyéb koreai köretekből. Én a kevésbé csípőst változatát kértem a levesnek, de az is eléggé csípett. Öcsi a legcsípősebbet kérte, és meg se kottyant neki, ellenben az anyukája az egyáltalán nem csípőset választotta. Itt aztán még elbeszélgettünk, aztán elbúcsúztunk Öcsi-anyukától, mi pedig folytattuk az utunkat Szuita felé. Én igazából időhöz voltam kötve aznap, mivel 16:20-tól órám volt az egyetemen, és még le is kellett zuhanyozni előtte, nem mehettem büdösen. Útközben megint elaludtam, aztán amikor felébredtem, már Eszaka környékén voltunk. Megérkeztünk a ház elé, csakhogy a szűk utcában nincs parkolóhely, végül a szemközti épület előtt állt meg Öcsi, de oda is ki volt írva, hogy tilos parkolni. Gyorsan elkezdtem kiszedni hátulról a bőröndöket, míg ő a neten keresgélte, hol tudna a közelben parkolni. Épp a csomagokat szedtem ki, amikor megjött egy autó, és szólt, hogy be akarna állni a ház elé. Így hát Öcsi elhajtott, hogy parkolót keressen. Úgy volt, hogy visszajön, mert hoztam neki is cuccokat otthonról, azokat kellett volna átadjam. Én fölcipeltem a sok holmit az emeletre (ekkor láttam, hogy a folyosóra a gondnok néni egy műfenyőt applikált, van rajta minden, díszek, világítás, nagyon menő karácsonyfát rakott a folyosóra 😀 ), ez volt pont 3 órakor. Gyorsan levagdostam a fóliát a csomagokról, és elkezdtem mindent kipakolni. Közben Öcsi telefonált, hogy csak nagyon messze talált volna parkolót, így hát nem jön már vissza. Én gyorsan mindent kiszedtem a csomagokból, hogy a bőröndöket be tudjam rakni a szekrénybe, aztán egykettőre lezuhanyoztam, és már indulnom is kellett az egyetemre.

Az egyetemen a történelmi földrajz órán vettem részt, az óra első fele arról szólt, hogy a tanár kérdezgetett mindenfélét tőlem Magyarországról, mert Hasze elkezdte neki magyarázni, hogy én milyen díjat kaptam. (Vittem amúgy külön Haszénak magyar csokit, mert ő az, aki a legtöbbet segített nekem eddig a törisek közül.) Aztán utána a tanár magyarázott, de én annyira álmos voltam, hogy csak annyira emlékszem az óra tartalmából, hogy: „villamos”. Ennyi maradt meg, hogy valami villamosról beszélt a tanár úr 😀 Az óra végeztével aztán még el kellett menjek a postára pénzt kivenni és befizetni a lakbért, aztán még a boltba is másnapra kaját venni, sőt még a gjómü szűpába is elmentem joghurtokért. Alig láttam, olyan álmos voltam 😀 Mindezek mellett ráadásul kellett még picit készülnöm másnapra is, mivel másnap a kuzusidzsis órán dolgozatot írtunk. Vittem ugyan magammal a kuzusidzsis jegyzeteket Magyarországra, de otthon nem volt időm (és/vagy kedvem) tanulni, így hát csak a repülőn tanultam, meg ugye hétfő este. Elpakoltam tehát este a sok cuccot, amiket még délután a földre borítottam, aztán átnéztem a kuzusidzsiket, és nem vártam meg az éjfélt és a műsoromat (Jofukasi), hanem lefeküdtem idejében. 10 órát aludtam, az alvós applikáció szerint 100%-os hatékonysággal.

Reggel aztán úgy éreztem, jól kipihentem magam, és ahogy eddig mindig, most is sikerült elkerülni az időeltolódás okozta bágyadtságot, angol nevén a jet laget (japánul dzsiszaboke). Ez azonban nem így volt. A kuzusidzsis órán még nem volt semmi bajom, megírtam jól a dolgozatot, azután viszont következett a tanulmányolvasós óra, ahol már kezdtem elálmosodni, nem tudtam figyelni, arra se emlékszem, miről volt szó. Utána meg jött Ogura szenszei órája, ahol ismét majdnem elaludtam, erre az órára sem emlékszem. Az óra után mondtam Haszénak, hogy nem fogok ott maradni a komondzsoolvasós alkalomra, mivel nagyon álmos vagyok, ráadásul az aktuális komondzsókat még meg se kaptam. Mondta Hasze, hogy „hát igen, gondoltam is, hogy tegnap meg ma Dánierü elég rosszul beszél japánul” 😀 Hétfőn konkrétan akadt össze a nyelvem 😀 Így hát megkaptam a komondzsókat, aztán még visszamentem a másik épületbe a kajásdobozomért, meg mondtam Ogurának is, hogy én lelépnék, és ezzel le is léptem… Hazafelé még benéztem a takojakishoz, szóltam, hogy megjöttem, és nagyon ki vagyok dögölve, de majd egyik nap hozok mindenféle magyar kaját. Aztán idehaza aludtam két órát, majd fölkeltem, megkajáltam, közben megnéztem a sorozatokat, aztán megint próbáltam aludni, csakhogy a délutáni alvás miatt már nem tudtam olyan jól elaludni. Ráadásul Japánban is jó hideg lett, el kellett kezdenem fűteni a légkondival.

Másnap reggel nem alhattam sokáig, ugyanis szerdán nincs órám, csütörtökön pedig elmaradt az egyetlen órám, így hát azt terveztem, hogy ezen a két napon Kiotóban fogok kóvályogni, hogy még mielőtt véget ér a momidzsi-szezon, megnézzem a színes őszi faleveleket. Szerdára Kelet-Kiotó volt betervezve, egészen konkrétan a Tófukudzsi, a Kijomizudera és környéke, az Eikandó és a Kódaidzsi. Kinéztem, hogy van a Keihannak egy kiotói vonatjegye, amivel egész nap bármennyit lehet használni a Keihan-vonatokat, valamint a kiotói metró- és buszhálózatot is. Így hát metróval mentem le reggel a Jodojabasi állomásig, ahol megvettem ezt a jegyet, majd innen szálltam vonatra, ami elvitt Kiotóig. Kiotóban legelőször a Tófukudzsihez mentem. Ezt a templomot már egyszer megtekintettem 2014-ben, de mivel a kertje híres az őszi falevelekről, ezért most ismételten ellátogattam ide. Az állomástól nem igazán kellett térkép, hisz akkora tömeg áramlott a templom felé már reggel 9-kor, hogy egyből tudtam, kiket kövessek, hogy a Tófukudzsihoz jussak. A Tófukudzsihoz vezető úton, illetve magának a Tófukudzsinak a kertjében is van egy-egy híd, ahonnan meg lehet csodálni a vöröslő leveleket. Na ezekre a hidakra ki van rakva nagy táblával, hogy a tömeg miatt a hídról fotózni tilos. És ezt persze senki sem tartja be, így hát én is tudtam fényképezni. Valóban gyönyörű a hely, de jobb lett volna egy héttel korábban jönni (akkor ugyebár Mo.-n voltam), mert azért már jócskán lehullottak a falevelek. Megvettem a jegyemet magába a kertbe, majd végigsétáltam azon, végezetül pedig szerettem volna gosuint (erről ugyebár korábban már írtam, ezek azok a vörös pecsét + kalligráfia kombinációk, amelyeket lehet gyűjteni egy kis könyvecskébe, a gosuincsóba), de ki volt írva, hogy a momidzsi-szezon alatt nem lehet gosuincsóba kérni a gosuint, csak külön papíron adják oda, azt meg majd be lehet ragasztani a gosuincsóba. Hát én ragasztgatni nem akarok, így hát nem kértem végül.

Ezután visszasétáltam az állomáshoz, és ismét felülve a Keihan-vonatra, a Kijomizuderához legközelebbi állomásra mentem… volna, ha nem bambulok el, és nem megyek egy állomással tovább. Így hát ott leszálltam, megvártam a következő vonatot, és visszamentem egy megállót. Bár azt írtam, hogy a Kijomizuderához legközelebbi állomás, ez nem jelenti azt, hogy ne kéne sétálni az állomástól jó sokat magához a templomhoz. Nem a turisták által megszokott útvonalon közelítettem meg a Kijomizuderát, hanem hátulról, konkrétan egy hatalmas temetőn keresztül. Érdekes volt! A Kijomizudera, meg konkrétan egész Kiotó, tele volt kínai turistákkal. Komolyan mondom, több kínai beszédet hallottam, mint japánt. Meg aztán szokás szerint ott voltak az iskolás csoportok is, akik ilyenkor megkapják a tanáraiktól azt a fantasztikus feladatot, miszerint oda kell menniük random, amerikainak kinéző emberekhez, és meg kell kérdezzék tőlük azt, hogy „May I speak to you in English?”. Egyfelől nagyon jó és támogatandó dolog, hogy a borzasztó passzív és nem interaktív, nyelvtani formulák és egymástól elszigetelt, önálló szavak bemagolására alapuló angolórák mellett a tanárok így próbálják arra ösztönözni a diákokat, hogy a valóságban is gyakorolják a nyelvet. Ugyanakkor ami böki az én csőrömet ezzel kapcsolatban, az az, hogy ezzel a feladattal is azt a sztereotípiát erősítik a gyerekekben, hogy aki külsőleg az europid rasszba tartozik, annak angol az anyanyelve, és biztos tökéletesen beszél angolul. Mi van, ha a kiszemelt illető például egy olyan orosz, aki soha nem tanult angolul? És közben pedig ott áll, tegyük fel, mellette egy külsőleg ázsiai, valójában másod-harmadgenerációs kínai/koreai felmenőkkel rendelkező amerikai, akinek az anyanyelve az angol, de akit kinézete miatt soha nem fognak megszólítani? Szóval én valahogy úgy alkotnám meg ezt a feladatot, hogy próbálják meg a gyerekek kihallani, kik azok a turisták, akik angolul beszélgetnek, és azokat szólítsák meg. Lehet, hogy az én gyakorlatommal sokan nem értenek egyet, de én, ha megszólítanak azért, hogy angolt gyakoroljanak, mindig visszaválaszolok japánul, mégpedig azt, hogy nem tudok angolul, nem vagyok amerikai. Hogy szokják, hogy ilyen is létezik: europid rasszba tartozó, de nem amerikai illető, aki tud japánul! Ezt a sztorit most azért firkáltam ide le, mivel a Kijomizuderában is megszólítottak, konkrétan az alábbi módon (szokás szerint, amit magyarul írok, az a beszélgetésben japánul hangzott el):

– Excuse me… may… I… speak… to… you… ööö, ugye you-t kell mondani? Ja jó! … you…?

– Ne haragudj, én nem vagyok amerikai, nem beszélek túl jól angolul…

– …UÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ! Azt mondja, nem tud angolul! Japánul mondta! HAHAHAHAHA!

(többi gyerek) HAHAHAHAHAHAHAHA!

Ilyen reakciót vált ez ki 😀 Visszatérve tehát a Kijomizuderára, végigjártam itt is a templom belső udvarát, megnéztem a piros faleveleket. Sajnos már itt is nagyon sok lehullott… Itt amúgy tudtam rendes gosuint csináltatni. És a templom udvarán már ki vannak rakva a gyűjtődobozok, ahová a szokásos „az idei év kandzsija” pályázatra várják a javaslatokat. Minden újévkor bejelentik ugyanis, hogy melyik írásjegy jelképezte a legjobban az elmúlt évet, és erre mindig nyilvános pályázat van, mindenki felírhat egy kandzsit a kis papírkára, bedobja a gyűjtőládába, azt hiszem, neten is lehet javasolni kandzsit, és az a kandzsi lesz az év kandzsija, amelyikre a legtöbben szavaztak. A tavalyi (2016) év kandzsija például a 金, vagyis az arany/pénz írásjegye lett, többek között az olimpián szerzett sok aranyérem, vagy a híressé vált Pikotaró aranyszínű öltözéke miatt. 2014-ben például a 税 írásjegy lett a befutó, ez a kandzsi azt jelenti: adó, és azért választották, mivel 2014-ben emelkedett meg az áfa 5-ről 8%-ra. Ez azért a magyar 27%-os áfaval összevetve érdekesnek hangzik 😀

Miután megnéztem a Kijomizuderát, a turistákkal megtömött utcácskán haladtam lefelé a dombról, amikor az egyik üzletben megpillantottam valamit: a kiotói dizájnos slim bottle kólát! Ilyen kólát vettem ugyebár Hakodatéban is, és kerestem a Szanin-régióban és Kjúsún meg Tokióban is, de nyáron sehol nem találtam. Azóta kijött még több változat (pl. Szaitama, Ueno, Nagoja, Jokohama stb.), itt lehet az összeset megtekinteni. Mira blogján láttam, hogy ő meg tudta venni a kumamotósat és a kiotósat, kérdeztem is tőle, hogy hol találta, hisz én mindenhol keresgélem, mégse találom őket. Most viszont szembejött velem a kiotói, így hát meg is vettem gyorsan. Nagyon szépen megdizájnolt, elegáns pléh palackok ezek, emlékbe el lehet tenni őket, így hát igyekszem minél több fajtát begyűjteni 😀 Miután megvettem a kólát, „a kertek alatt”, a Kódaidzsi közelében sétáltam tovább, egészen a Jaszaka-szentélyig. Onnan pedig lementem a főúthoz, ahol találtam egy CoCoIchi karééttermet, ott ettem olcsón egy finom karét. Ezután a buszmegállóhoz mentem, és elbuszoztam egészen a Heian-szentélyhez. A Heian-szentélybe igazából nem faleveleket nézni, hanem gosuincsót venni mentem. Minek nekem még egy gosuincsó, amíg még a másik sem telt be? Azért, mert úgy találtam ki, hogy a Tódaidzsiban (buddhista templom) vásárolt gosuincsóba fogom gyűjteni a buddhista templomokból származó gosuineket, a Heian-szentélynél pedig árulnak nagyon szép gosuincsókat, amelynek a borítóján a Kiotót védelmező négy égtájőr istenség látható, egy ilyenbe pedig majd a sintó szentélyekből származó gosuineket fogom gyűjteni. Mire megérkeztem a Heian-szentélyhez, elkezdett esni az eső, de csak csöpörgött. Igazából egész nap ilyen idő volt, úgy tűnt, bármelyik pillanatban eleredhet az eső, de aztán mégsem tette, néha meg tényleg eleredt, én meg mászkáltam az ernyőmmel, miközben pár perc múlva megint elállt az eső 😀 Tehát a szentélynél megvettem a gosuincsót és bele a gosuint, majd innen gyalog indultam el az Eikandó felé.

Az Eikandó szintén egy olyan templom, amely az őszi faleveleiről (is) híres. Ilyenkor ősszel esti díszkivilágítás is látható a templom kertjében. Eredetileg úgy terveztem, hogy megnézem nappal, aztán este is, de mivel a nappali belépő is nagyon drága volt (1000 jen!), úgy döntöttem, elég lesz ezt csak egyszer megnézni, majd jövő ősszel megnézem a díszkivilágítást. A keihanos vonatjegyhez adtak egy kuponfüzetet, ahonnan a különböző templomokhoz, múzeumokhoz stb. lehetett kitépkedni kedvezményre jogosító kuponokat. Ezt előkészítettem, majd odamentem a jegyárus nénihez. Az alábbi beszélgetés zajlott le köztünk (magyar = eredetileg japánul hangzott el):

– (megmutatja a kuponfüzetet) Van egy ilyen kuponfüzetem…
– Yes, tear it off please.
– Igen, egy pillanat… (letépi a kupont)
– Thank you. You will get 100 yen discount. 900 yen please.
– Igen, tessék.
– Thank you. (átnyújtja a visszajárót és egy angol nyelvű pamfletet a pult alól)
– (elvesz a pultra lerakott japán nyelvű pamfletek közül egyet)
– That’s Japanese!
– Igen, tudom jól.
– Do you know Japanese?!
– …

Azok, akik nem tudnak japánul, valószínűleg nagyon örülnek annak, ha jól beszélnek az eladók, jegyárusítók angolul; én is nagyon örültem volna, ha például annak idején, amikor Koreában voltam, beszéltek volna. De könyörgök, ha én japánul szólok hozzá, ne válaszoljon már angolul! És akkor meglepődik, amikor elveszek egy japán nyelvű pamfletet, és megkérdezi angolul, hogy tudok-e japánul, miközben már egy perce japánul beszélek hozzá? Komolyan, tényleg kezdem magam úgy érezni, mint ennek a bohózatnak a szereplői (biztos sokan ismerik ezt a videót, talán én még nem linkeltem ide be):

És akkor most itt vissza is kanyarodhatnánk arra a témára, amit már a diákok kapcsán említettem… de nem kanyarodunk, mert már így is nagyon hosszú ez a poszt, és még csak a szerda délutáni eseményeknél tartunk 😀 Tehát miután megvolt a jegyem, bementem az Eikandó udvarára, leadtam a gosuincsót (mivel itt úgy működik ez az egész, hogy leadja az ember a gosuincsót, és amíg körbejárja az épületet meg a kertet, addig megcsinálják neki a gosuint), aztán körbementem a kijelölt útvonalon. Nem hiába híres ez a hely az őszi falevelekről, gyönyörű volt, de már itt is sok falevél le volt hullva. Múlt héten még jobb lett volna. Az Eikandó után tovább sétáltam, egészen a Nanzendzsiig, itt is sétáltam egy kicsit, aztán lesétáltam egészen a Csioninig, majd visszaértem a Jaszaka-szentélyhez. Itt a Heian-szentélyben vásárolt gosuincsóba megcsináltattam a Jaszaka-szentélyes gosuint, aztán lesétáltam a Keihan-megállóba, hogy valamivel eltöltsem az időt. Volt ugyanis még kb. egy órám a sötétedésig, én pedig a sötétben kivilágított Kódaidzsit terveztem még aznap megnézni. Elég fáradt voltam, találtam az állomásnál egy padot, ahová leültem, és ott szunyókáltam egy kicsit. Sötétedés után aztán elindultam vissza a Jaszaka-szentély irányába, de közben eszembe jutott, hogy a Hankjú Kavaramacsi állomás közelében van egy nagyobb könyvesbolt, és ott meg kéne nézzem, árusítják-e a nemrég megjelent, pandákról szóló kiadványt. Így hát visszafordultam, bementem a könyvesboltba, ahol meg is találtam a pandás kiadványt. Megvettem, majd ismét elindultam a Jaszaka-szentély irányába, ekkor már sötét volt. A szentély udvarán keresztül haladtam a Kódaidzsi irányába. A Kódaidzsihoz érkezve jó nagy sort találtam, mindenki az esti díszkivilágítást akarta megnézni. Jóformán csak párocskák voltak, kb. csak én álldogáltam egyedül, egyedüli külföldiként 😀 Megvettem a jegyet, aztán bementem a tömeg után a Kódaidzsi kertjébe. A fő látványosság itt egy tó, amely körül a fák úgy vannak megvilágítva, hogy a képük visszatükröződjék a tó vizén. De az egyik zen-kertben volt projection mapping is, meg úgy összességében nagyon szép volt az egész. Csak hát itt is már elmúlóban volt a momidzsi-időszak, kicsit előbb kellett volna jönni. A Kódaidzsi megtekintését követően aztán visszasétáltam a Keihan-állomásra, és hazajöttem, így zárult a szerdai nap. Este aztán az elalvásomat ismét a furcsa zúgás nehezítette. Mostanában ugyanis éjjelente, lefekvéskor mindig egy furcsa, zúgó hangot hallok valahonnan, nem tudtam rájönni, mi lehet ez, kezdetben nagyon idegesített. Mostanra megszoktam, és rájöttem, valószínűleg valamelyik szomszéd légkondijának a külső egysége moroghat így.

Csütörtökön megint útnak indultam: ezúttal Arasijamát és Nyugat(vagy inkább észak)-Kiotót vettem célba. Először Arasijamáig mentem a Hankjú-vonattal. A Togecukjó (híd) közelében leszólított egy külföldi pasas angolul, azt kérdezte, hogy jut el a bambuszligetig. Nem emlékeztem pontosan, a híd túloldalán meddig is kell menni, csak arra, hogy egyszer majd balra kell kanyarodni, így hát mondtam neki, hogy figyelje a híd túloldalán a kiírásokat. Megkérdezte azt is, idézem: „amúgy mi van még itt?”. Nem volt nála se táska, se semmi, ráadásul melegítőnadrágban volt. Vajon csak kisétált valami hotelből, anélkül hogy tudta volna, hol is van? Nem tudom. Én mindenesetre tudtam, hová megyek, először is átmentem a Togecukjón, aztán a Tenrjúdzsi templomig meg sem álltam. Ennek a templomnak is híres a kertje az őszi falevelekről. A beléptetésnél megint elkezdtek valamit angolul magyarázni nekem… Odabent aztán csalódva tapasztaltam, hogy itt már még inkább lehulltak a levelek, mint Kiotó keleti részében. Voltak azért szép részek, de látszott, hogy ez már itt a szezon vége… A Tenrjúdzsi hátsó kijáratán kilépve a bambuszligetbe érkeztem, itt folytattam a sétámat. Megint csak elmondható, hogy több kínai beszédet hallottam, mint japánt… Rengeteg volt a turista! A bambuszligeten keresztül a Dzsódzsakkódzsi felé vettem az irányt. A Dzsódzsakkódzsi szintén egy buddhista templom, szintén az őszi színeiről híres. Itt még nem jártam, így nagyon kíváncsi voltam rá. Nem csalódtam, tényleg csodaszép az egész, bár ide is inkább múlt héten kellett volna jönni… Ez a templom tulajdonképpen egy hegyoldalra épült, fokozatosan lehet felfelé sétálni, a legmagasabb pontról pedig szép kilátás tárul elénk. A Tenrjúdzsinál és itt, a Dzsódzsakkódzsinál is szerettem volna gosuint csináltatni, de mindkét helyen csak külön papíron árultál, olyan meg nem kellett. A Dzsódzsakkódzsinál az árusító néni az alábbi szavakkal hozta ezt tudomásomra (magyar = japánul hangzott el):

Sajnos a gosuin paper only jelenleg, elnézést kérünk!

Így hát, nem volt mit tenni, ha paper only, akkor paper only! Csakis angolul 😀 Tovább haladtam az utamon, és belebotlottam egy kisebb szentélybe, ahol rengeteg ember tolongott. Ez volt a Nonomija-szentély, amiről kiderült, hogy a Gendzsi szerelmeiben (másik magyar címén Gendzsi regénye; 1000 körül íródott regény, a világirodalom első regénye, szerzője Muraszaki Sikibu udvarhölgy) jelentős szerepe van ennek a szentélynek. Benéztem én is, aztán itt kértem is egy gosuint a szentélyes gosuincsómba, ugyanúgy 300 jenbe került, mint máshol, de kalligráfiát nem csináltak, csak a piros pecséteket nyomkodták bele. Akkor már adhatták volna kicsit olcsóbban…

Ezután visszasétáltam a Randen (vasúttársaság, szó szerint vihar [Arasijama = vihar + hegy] + áram [vonat = áram + kocsi]) megállójához, ugyanis a Randennel (ez amúgy tulajdonképpen nem is annyira vonat, mint inkább villamos) mentem tovább a Ninnadzsi templomhoz. Reggel írtam a kiotói Daninak, hogy aznap a Ninnadzsi meg a Rjóandzsi környékén leszek, és esetleg összefuthatnánk, hisz az ő egyeteme, a Ricumeikan pont ott van azon a környéken. Írt is, hogy akkor a Randen állomásánál találkozzunk. Tehát a Ninnadzsihez közeli állomáson találkoztunk, és együtt felmentünk a Ninnadzsihez, közben elbeszélgettünk. A Ninnadzsinál nem volt olyan sok színes őszi falevél, ami volt, az is már félig le volt hullva. De hogy ha már itt voltam, akkor gondoltam, csináltatok itt is gosuint. A gosuines bácsi itt nagyon felmérgesített. Hogy miért? Hát egyet lehet tippelni… Persze az angolozás miatt! Az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk (magyar = japánul hangzott el):

– (átadja a gosuincsót) Kérem szépen.
– Yes, three hundred, please!
– Öhm, sajnos csak tízezresem van, nem probléma?
– Ah, no, no! Big money, noo!
– Nem lesz jó?
– Okay, okay!
– Rendben van? (átadja a pénzt) Tessék, köszönöm.
– (átadja a visszajárót és egy sorszámot) Number thirteen. Ten minutes, come back later.
– Tíz percbe telik, értem, köszönöm szépen

Na ezzel aztán sikerült jól felidegesítenie. Miért nem válaszol japánul???? Tíz percig sétálgattunk a templom udvarán, közben elmérgelődtem kiotói Daninak 😀 Elhatároztam, hogy ha a bácsi megint angolul fog válaszolni, akkor én a végén kínaiul fogom megköszönni neki. Persze a bácsi nem hazudtolta meg önmagát, ez történt tíz perc múlva:

– Elnézést kérek!
– Yes, here, guide, English guide! (mutogat egy angol nyelvű cetlire, beteszi a gosuincsóba)
– Igazából nekem jó lenne japánul is…
– English guide, here. Thank you. (átadja a gosuincsót benne az angol cetlivel)
– (átveszi a gosuincsót) Xie xie!

Ezt hallotta egy másik, a közelben álló nő is; hogy ne nézzenek hülyének, japánul mondtam kiotói Daninak:

„Hát ha én végig japánul beszélek hozzá, ő meg csakazértis angolul válaszol, akkor én is beszélhetek neki kínaiul, nem?”

Komolyan, az őrületbe kergetnek ezzel 😀 A Facebookon az ismerőseim viszont nagyon élvezik, amikor hasonló párbeszédeket posztolok ki 😀 Ezt is jól kitárgyaltuk, érkeztek javaslatok, így amikor legközelebb angolul fognak beszélni hozzám, kipróbálom, hogy magyarul válaszolok nekik jó hosszasan, kíváncsi vagyok, mi lesz a reakció 😀 Vagy kínaiul mondom nekik azt, hogy „elnézést, én nem vagyok amerikai, magyar vagyok, és beszélek japánul”, erre vajon mit válaszolnak majd? 😀 Megírom majd, ha lesz ilyen helyzet 🙂

A Ninnadzsitól elsétáltunk a Ricumeikanig, mivel Daninak 1-től órája volt, addig viszont volt még egy kis idő, így hát megmutatta nekem, hol a kajálda, én meg ettem egy karét. Aztán ő ment az órájára, én még befejeztem az ebédet, és elindultam a Rjóandzsi felé. A Rjóandzsi az a zen-templom, amelyik főleg a sziklakertjéről híres. De ugyanígy híres a kertjéről, és az ott lévő fák őszi faleveleiről is. Itt is nagyon sokan voltak, főleg turisták. Volt egy általános iskolás csoport is, akikkel később a Kitano Tenmangúnál is összefutottam. Tél van már ugyebár, jó hűvös, rajtam is volt több réteg ruha. Az általános iskolás egyenruha azonban a lányoknál szoknya, alatta a lábuk kint van a hidegben, a fiúknak az egyenruhájuk pedig egy olyan rövidnadrág (!), amelyik konkrétan egy bokszeralsó hosszúságú, a combjuktól lefelé pedig szintén kint van a csupasz lábuk a hidegben. Külföldiként furcsa lehet látni ezeket a gyerekeket, amint fölül az egyenruhára pufis, vastag dzsekit vesznek, a kezükön vastag kesztyű van, alul pedig rajtuk van ez a bokszeralsó-szerű rövidnadrág, a lábuk pedig tiszta pucér. És persze mindenki szipog. Pont a napokban láttam egy Japánban élő magyar Instagram-posztját, ahol le volt fényképezve valami útmutató-szerűség szülőknek, ami arról szól, hogy mivel a gyerekek testhőmérséklete magasabb, mint a felnőtteké, és mivel hozzá kell szoktatni őket ahhoz, hogy tudjanak alkalmazkodni a különböző hőmérsékletekhez, ezért télen semmiképp se öltöztessük őket melegen, elég vékonyan öltöztetni őket. Európaiként azért ez elég meglepő, nem? Persze a vékony öltözködés és a hideg megteszi a hatását, és mindenki szipog. De orrot fújni illetlenség, így hát mindenki visszaszívja. Ez egyrészt számunkra, európaiak számára nagyon idegesítő, meg ugye egészségtelen is. De itt ez a szokás. Azt, hogy ez jó-e, vagy sem, mindenki döntse el maga. Amúgy a téli öltözködéssel kapcsolatban nem csak a gyerekeknél látok érdekességeket, furcsaságokat. Sok egyetemista lányon is látom, hogy felül vastagon fel van öltözve, alul meg a teljes lába kint van. Mondjuk ilyet odahaza is lehet látni 😀 A másik pedig ez az undorító Crocs (vagy mi) papucs. Öcsinek is volt ilyen, amikor Magyarországon volt, de ő annyira nem vitte túlzásba a viseletét, az egyetemen azonban nagyon gyakran találkozom velük. Konkrétan Hasze ugyanabban a Crocs papucsban jár az egyetemre, egész áprilistól decemberig. Még nyáron kérdeztem tőle, hogy miért szereti annyira ezt a papucsot, hogy még az egyetemre is ebben jár. Mondtam, hogy én például nem mennék be az egyetemre papucsba 😀 De ez még hagyján, ez nyáron volt, de most decemberben is papucsban jár. Felül felöltözve, ing, pulcsi, kabát, alul hosszú nadrág, legalul meg a Crocs papucs. És akkor említsük meg azt is, hogy valahogy Japánban nem látok, főleg a fiataloknál, hosszú szárú zoknit. Én nem tudom, hogy Magyarországon is divat-e télen titokzoknit viselni, de Japánban konkrétan mindenki azt hord. Visszagondolva, Öcsi is titokzoknit hordott télen, úgy emlékszem, de ő rövidnadrágban és pólóban sem fázott a nagy havazás közepette, szóval őt kivételként kezeltem. De nem, mindenki titokzoknit hord. Nem fáznak vajon? És akkor itt említeném meg a fűtés témáját. Annak idején, 2013-2014 telén írtam, hogy az egyetemen Minóban milyen hideg volt a termekben, kabátban ültünk. Az ugyebár állami fenntartású egyetem volt, míg most egy magánegyetemen vagyok. Itt pont az ellenkezője az igaz. Felhúzzák 28 fokra a fűtést (légkondival fűtenek), úgy, hogy már pólóban, ingben is izzad az ember. Odakint mindenki azt mondogatja: „szamui na” („hú, de hideg van”), aztán amikor bemennek a terembe, következik a: „acui na” („hú, de meleg van”) 😀 Pont a múltkor mondtam, hogy úgy látszik, nyáron, amikor odakint 38 fok van, akkor odabent 18 fok, télen pedig, amikor odakint 8 fok van, odabent 28. Valahogy ez a 20 fokos különbség mindig meg kell legyen 😀

Na de térjünk vissza a Rjóandzsiba! Körbenéztem a templom belsejében, aztán itt is kértem gosuint. Itt is le kellett adni, aztán utána érte menni. Ezúttal szépen, japánul beszéltek hozzám, örültem is. Aztán mikor hazaértem, és nézem a gosuincsót, látom, hogy milyen papírt raktak a gosuin mellé? Egy angol szöveget, ami arról tájékoztat, hogy mi is az a gosuincsó és a gosuin. Tehát tisztázzuk: egy japánul beszélő gaidzsin (külföldi) átnyújt egy gosuincsót, amelyben jó sok gosuin van már, és japánul kéri az újabbat. Hmm… akkor adjunk neki egy tájékoztatót angolul arról, hogy pontosan mi is van a kezében 😀 😀

A Rjóandzsi kertjében is körbenézelődtem, nagyon szép volt. Aztán a Ricumeikan mellett elhaladva a Kitano Tenmangú felé vettem az irányt. Útközben találtam egy szentélyt, a Hirano-szentélyt, azt is megnéztem, majd megérkeztem a Kitano Tenmangúhoz. Itt is van egy kert, ahol piros juharfaleveleket lehet nézni, de külön fizetni kellett volna érte, és amennyire beláttam, úgy tűnt, már eléggé le vannak hullva a levelek, tehát ezt kihagytam végül. Gosuint itt is csak külön papíron adtak volna, így ezt is kihagytam. Ezzel végeztem az aznapra tervezett programokkal: buszra ültem, és elmentem Szaiin állomásig, ott pedig a Hankjú-vonatra ülve bementem Kavaramacsiba, hogy aztán ott átszálljak egy még teljesen üres expressz vonatra, és így legyen ülőhelyem.

Pénteken bementem az egyetemre az ösztöndíj aláírását elintézni, illetve a japán nyelvtörténetről szóló órára. Előtte összeraktam a Magyarországról hozott kajákból, édességekből egy csomagot, amit Teraokának akartam adni. Úgy is terveztem, hogy az egyetemről hazamegyek, összeszedem a csomagot, és megyek be a takojakis üzletbe. Hazafelé jövet aztán gurulok lefelé a dombon, megyek szépen előre, erre balról egy nénike anélkül, hogy körbenézne (se jobbra, se balra), szép lassan cocókázik át az úttesten. Be kellett húzzam mindkét féket, és még a lábam is leraktam, hogy ne ütközzünk. Erre ő: „szumimaszen, szumimaszen, szumimaszen” (bocsánat 3-szor). Nem szumimaszen! Hanem körbe kéne nézni, mielőtt elindulunk! Ha nem én, hanem egy autó jön ugyanott, lehet, hogy már a földön feküdne eszméletlenül… Na megyek tovább, erre balról, az egyik kis mellékutcából úgy vág ki egy másik nénike a biciklijével a magasabb rangú útra, hogy szintén nem néz körbe, nem áll meg, nem ad elsőbbséget. Itt is fékeznem kellett, majdnem megint összeütköztünk. Hát mondom ezt nem hiszem el. Mentem aztán Teraokához, mérgelődtem neki, elég ideges voltam: „ebben az országban egyik öreg néni se néz körbe, amikor biciklizik?”. Teraoka megnyugtatott: nem, nem néznek körbe 😀 Odaadtam a cuccokat, amiket hoztam. Vittem kolbászt, bejglit, szaloncukrot, mézes kalácsot, csokit, Negro cukorkát, tejkaramellát – mindegyikből egy kis kóstolót. Na le is fényképezte a kapott cuccokat, elküldte a feleségének, hogy miket fog hazavinni 😀 Ehhez képest megint elkezdte szétosztogatni már az üzletben, jött egy srác takojakit rendelni, neki is adott egy szaloncukrot, mondta neki, hogy én hoztam Magyarországról :DDDD Én is rendeltem egy adag takojakit, azt eszegettem, aztán egyszer csak megjelent Keisin, ezúttal már nem trikóban, hanem normálisan felöltözve 😀 Aztán egyszer csak jött egy fiatal hölgy, rendelt egy adag takojakit elvitelre. Teraoka mondta, hogy várja meg nyugodtan, üljön le. Először volt a takojakisnál, úgy jött be, hogy kérdezte, hogy milyen fajta takojakik vannak. Teraoka készségesen segített neki, és persze Keisin is 😀 Ő is magyarázta, hogy ő mit szokott venni. A nő aztán leült megvárni, amíg elkészül a takojaki. Teraoka is magyarázott neki mindenfélét, én is, Keisin is. Elmondta, hogy három hónapja költözött a férjével a közelbe. A férje Nara megyei (Oszakától délkeletre lévő megye), ő pedig Szaitama megyei (Tokiótól északra lévő megye), nemrég házasodtak össze, aztán ide költöztek. Ő most épp várandós az első gyerekükkel. A férje reggel korán elmegy otthonról, és este 11-re ér haza (japán munkastílus ugyebár), ő meg addig otthon van, és nincs kihez szóljon, mivel nem ismer senkit a környéken, egész nap egyedül ül otthon (szintén japán társadalom: házasság után a feleség már nem dolgozik). Többször elment már a takojakis üzlet előtt, és hallotta, hogy mindig jó hangulat van itt, és sokszor gondolta, hogy egyszer benézne ide. Három hónapig szedte össze a bátorságát, hogy be merjen jönni venni egy adag takojakit. Na mondom, én három nap után jöttem, sőt már odahaza kinéztem a Google Térképen, hogy van itt mellettem egy takojakis, és eldöntöttem, hogy ide be fogok nézni 😀 Keisin tájékoztatta a nőt (a nevét elfelejtettem sajnos), hogy Teraokát mindenki Teccsannak hívja, ő is hívhatja nyugodtan így 😀 Akkor ezennel én is egységesítem itt a nevét, ugyanis kezdetben volt Terada (amíg azt hittem, hogy így hívják), aztán Teraoka, meg Tera-szan, meg takojakis… mostantól akkor egyezzünk meg, hogy Teccsan lesz az elnevezése, jó? 😀 Szóval beszélgettünk így hárman (közben Keisin hazament), Teccsan meg elkészült a takojakival. Kérdezi, hogy akkor elviszi a takojakit? Nem akarja inkább itt megenni, ha otthon úgyis egyedül van? A nő végül beleegyezett, hogy akkor itt megeszi a takojakit. Na aztán Teccsan átadta a számítógép egerét nekem, hogy mutogassak a nőnek képeket az utazásaimról, ő kérdezett Magyarországról, Teccsan is magyarázott neki a takojakikészítésről, aztán elővette a mákos bejglit, amit vittem, hogy megkóstoltassa a nővel. Na mondom, én még eddig egy olyan japánnal sem találkoztam, aki szerette volna a mákos cuccokat, kíváncsi leszek. De mindkettejüknek ízlett! Meglepődtem. Mondtam, biztos csak illendőségből mondjátok. De nem, azt mondták, tényleg finom. Az első olyan japánok, akiknek bejött valami mákos édesség 😀 Aztán beszélgettünk még mindenféléről, például a nyelvjárásokról (mutattam egy jofukasis videót), az oszakai nyelvjárásról meg mindenféléről. Én konkrétan négy órán keresztül kotlottam a takojakisnál 😀 Este hét körül aztán végül hazamentem. A hölgyön amúgy úgy látszott, nagyon örül, hogy bejött a takojakishoz, mondtuk neki, hogy itt mindig vannak jófej emberek, nyugodtan jöjjön máskor is, Teccsan mondta, hogy szoktak lenni más anyukák is, szóval velük is majd összebarátkozhat.

Péntekről szombatra virradó éjjel megbolondult a telefonom. Arra ébredtem meg, hogy rezeg a telefonom. Mikor megnéztem, láttam, hogy nem hívott senki, így megpróbáltam visszaaludni, de egy perc múlva ismét rezegni kezdett a telefon. Bármit nyomtam meg (vagy ha csak úgy hagytam, és nem csináltam semmit, akkor is), egy perc múlva megrezdült a telefon, megjelent egy fekete alapon a kis körbe-körbe forgó jel, majd bejött a zárolási képernyő. Nem tudtam, mit csináljak, hisz ez percenként ismétlődött. Attól tartottam, az alvós applikáció okozza, így gyorsan töröltem azt, de nem oldódott meg a probléma (viszont elvesztek kábé egy évnyi alvásom adatai). Mivel attól tartottam, az ébresztő se fog működni, úgy döntöttem, megpróbálkozom azzal, hogy visszaállítom a telefon gyári beállításait. Az éjszaka közepén így is tettem, ezzel aztán megszűnt a probléma. Másnap aztán látom a Facebookon, hogy az egyik ismerősöm (konkrétan az egyik alapítója az ágyékkötős cégnek, részletesebben ld. a 2016-os japán út tokiói bejegyzését) megosztott egy cikket arról, hogy mi a teendő, ha az ember iPhone-ja folyamatosan „újraindul”. A cikkben ugyanaz a jelenség volt leírva, mint ami nálam is jelentkezett. Azt írták, valami japán applikáció értesítéseit kell kikapcsolni, és akkor helyreáll a dolog. De nekem nem is volt ilyen applikációm! Végül aztán másnap írták, hogy kiadott az Apple egy iOS-frissítést, ami helyrehozza a problémát, de igazából úgy tűnt, nem lehet tudni, mi okozta ezt a bugot. Az biztos volt, hogy nemcsak az én telefonom bolondult meg, Japánban nagyon sokaknál mutatkozott ugyanez a jelenség, ugyanígy péntekről szombatra virradó éjjel.

Szombaton ismét útnak indultam faleveleket nézni. Ezúttal Minóba mentem, Oszaka megyének annak a városába, ahol 2013 szeptembere és 2014 szeptember között egy évig laktam. Igazából mióta áprilisban ismét Japánba jöttem, még nem is voltam Minóban. A Handai minói kampuszához meglehetősen közel (bár fönt a hegyen) van a Kacuódzsi nevű templom, ami főleg a darumákról (szerencsehozó piros szobrocskák, „keljfeljancsik”) híres, de én az egy év alatt, amíg Minóban voltam, egyszer sem jutottam el oda. Most úgy döntöttem, megnézem a Kacuódzsi színes faleveleit, aztán elmegyek a Minó parkba is. Előzetesen tájékozódtam, és megtudtam, hogy a Minó parkban nem tudok felsétálni egészen a minói vízesésig, mivel az egyik októberi tájfunban károkat szenvedett a sétaösvény, földcsuszamlások voltak, és még nem állították helyre az utat. Sebaj, gondoltam, megnézem azt a szakaszt, ami nyitva van. A Kacuódzsiba busz visz fel Szenricsúóból vagy Kitaszenriből, én metróval mentem fel Szenricsúóig, ott szálltam fel a buszra. A busz egy expressz busz, Kitaszenriből indul, és Szenricsúó után nem áll meg egészen Aodancsiig, aztán a minói kampuszhoz közeli Mija no mae megállóhely után északnak veszi az irányt, és a szerpentines utakon felkapaszkodik a Kacuódzsihoz, aztán még tovább megy felfelé a hegyen, egészen a Hokuszecu-temetőig. A Szenricsúó metróállomáson meglepetten tapasztaltam, hogy mióta nem jártam ott, peronkapukat szereltek fel az állomáson. Nagy nehezen megtaláltam a Kacuódzsiba tartó busz megállóhelyét, már jókora sor állt a megállóban. Sokan hozzám hasonlóan a színes faleveleket mentek megnézni, meg sok néni is volt, akik virágokat vittek a temetőbe. A busz úgy megtelt, hogy alig fértünk fel rá: megismétlődött az, ami annak idején, nyáron a Josiminederánál volt. Na jó, annyira nem volt durva a dolog. De azért a szerpentineknél eléggé kellett kapaszkodni. Odafönt a hegyen jó hűvös volt, nem volt melege senkinek. A Kacuódzsi nagyon szép templom-komplexum, ide más évszakban is érdemes lehet eljönni. Sajnos a falevelek szinte már mind le voltak hullva, de azért így is tetszett a hely. Hangszórók voltak felszerelve, és mindenhol a szútrák kántálása hallatszott. És a templom udvarán mindenhol darumák vannak lerakosgatva, nagyon érdekes. Itt is csináltattam gosuint, itt japánul beszéltek hozzám, örültem neki. A Kacuódzsihoz egy nap, ha jól emlékszem, csak négy busz megy fel, és négy busz jön lefele is, szóval miután körbenéztem, még egy olyan fél órát várnom kellett a buszra. A busszal visszamentem a Mija no mae megállóig, ott leszálltam, és a Marujaszu üzletben vettem egy bentót, ami megettem a buszmegállóban, állva, a hideg szélben. Úgy terveztem, hogy a Hankjú-busszal megyek a Minó állomásig, de egyszer csak megjelent egy Narancssárga Juzuru-busz, Minó város helyi járata, aminek a végállomása szintén a Minó állomás volt. Igaz, kerülővel megy, tehát hosszabb a menetidő, de végső soron előbb ér oda, mint a Hankjú-busz, ráadásul nem kell többet várnom a hidegben, és még pár tíz jennel olcsóbb is a viteldíj. Így hát gyorsan összecsomagoltam a bentót, és felpattantam a pici, narancssárga buszra. Ezzel jutottam el a Minó állomásig, ahonnan felsétáltam a Minó park felé. Útközben megálltam a Rjóandzsinál, itt csináltattam gosuint, aztán tovább sétáltam felfelé. A momidzsi-szezonnak sajnos már itt is vége volt, ráadásul ugye nem lehetett felmenni a vízeséshez se. Amúgy a vízesés a Kacuódzsihoz relatíve közel van, talán van is valami túraösvény oda, szóval ha nem lett volna ez az útlezárás, nem is kellett volna buszozni, el lehetett volna sétálni az erdőn keresztül a Kacuódzsitól a vízesésig, onnan meg le a Minó parkon keresztül az állomásig. De így hiába sétáltam volna el a vízesésig, onnan nem tudtam volna lejutni az állomáshoz. Sokan amúgy nem is tudtak arról, hogy nem lehet eljutni a vízesésig, meglepetten vették észre a lezárt utat. Amikor már lefelé jöttem, letértem az útról az egyik kilátó felé. Emlékeztem, hogy nagyon meredek és hosszú lépcsősoron kellett anno 2013-ban itt felmászni, de bevállaltam. Felfelé mindenki csak úgy lihegett 😀 De odafentről nagyon jó a kilátás! Aztán lesétáltam, majd elmentem az állomásig, a vonattal pedig hazajöttem. Itthon elkezdtem a Kiotóban és Oszakában készített képeimet rendezgetni, és nagyon nem voltam megelégedve a képek minőségével. Úgy döntöttem, tényleg itt az ideje, hogy egy normális fényképezőt vegyek a két elromlott helyett, így hát elkezdtem fényképezőkről olvasgatni a neten.

Szombat este és vasárnap aztán már semmi különleges nem történt, haladtam a teendőimmel, a tanulnivalókkal, a pakolással. Mozgalmas egy hét volt ez, az biztos! Vajon hányan vannak, akik idáig végigolvasták ezt a kisregényt? 😉 Jönnek a képek: