(76-4) 【Nyugat-Kjúsú 10】 Érkezés Cusimára. Buszozás és gyaloglás. Találkozás kedves emberekkel. Ebosijama-kilátó, Rokubé, szoba. Városnézés Izuharában. Utazás Ikire. Biciklizés és szállás Iki szigetén.

Üdvözlet Iki szigetéről, Nagaszaki megyéből! A tizedik napon Cusima szigetét látogattam meg, ahol nem sok mindent láttam volna, sőt még jól meg is áztam volna… ha nem találkozom két kedves emberrel, akik fölvettek kocsival, és akikhez becsatlakozva sikerült bejárni Cusima egy részét!

A hajón megpróbáltam aludni, nagyon fáradt voltam már, hisz már napok óta keveset aludtam. Éjfélkor, amikor indult a hajó, elaludtam, aztán kettő, fél három körül megébredtem arra, hogy bemondják: megérkeztünk Ikire. Utána visszaaludtam, majd öt óra előtt megébredtem arra, hogy bemondják: megérkeztünk Cusimára. Tudtam, hogy 7-ig lehet maradni a hajón, igy próbáltam visszaaludni. Egyszer csak viszont odajött egy fickó, hogy megkérdezze, maradok 7-ig. Én félálomban válaszoltam, hogy „igen, még egy picit…”, erre elkérték a jegyemet, azt is előszedtem félálomban, odaadtam, majd aludtam tovább. Azt hittem, az, hogy 7-ig lehet pihenni a hajón, azt jelenti, hogy bármikor le lehet szállni. Igy hát be is állitottam az órámat 6-ra, hogy akkor elinduljak várost nézni. 7:05-kor volt ugyanis egy busz, amit muszáj volt elérnem, mert a következő csak dél körül jött volna. (Igen, ennyire rossz a közlekedés… vagyis hát nem is rossz, hanem nincs igény rá, mindenki kocsival közlekedik.) Ezért hát úgy terveztem, hogy 6-tól 7-ig sétálok egy picit a városban, majd 7-kor felülök a buszra. Hatkor tehát összepakoltam, és indultam volna ki a hajóból… de látom, hogy a kikötőt és a hajót összekötő hid nincs leeresztve. Lementem az alsó szintre, hát ott meg be van zárva az ajtó. Kiderült, hogy 7-ig be vagyunk zárva a hajóba! 😀 Nem volt mit tenni, várni kellett.

6:50 körül aztán jött egy valaki a személyzetből, és kinyitotta az ajtót, igy kiszabadultam. A kikötőnél már bent állt a busz, amire fel kellett szállnom. A hajnali városnézés viszont ugyebár meghiúsult… Felszálltam a buszra, megvettem az egynapos buszbérletet, aztán vártam az indulást. Cusima ugyebár Korea és Kjúsú között található, de sokkal közelebb van Koreához, mint a japán főszigetekhez. Korea déli részétől, Puszantól egészen konkrétan kevesebb, mint 50 kilométerre található. Épp ezért nagyon sok koreai turista keresi fel a szigetet, az egynapos buszbérleten szinte minden koreaiul volt irva… Sok tábla is kétnyelvű, sőt sok olyan kiirást is látni, ami konkrétan csak koreaiul szerepel.

Az egyik megállóban felszállt egy bácsika, aztán utána jóformán csak diákok szálltak fel a buszra. Az egyik diák úgy elaludt a buszon, hogy hangos horkolásba kezdett. Hát mondom, ezt nem hiszem el, hogy már napközben is a hortyogást kell hallgatnom! A buszon utazók valószinűleg jól ismerik a megállókat, ezért hát a buszsofőr nem sokat foglalkozott azzal, hogy bejátssza a megfelelő bemondásokat. Néha bejátszott egy megállónevet, utána pedig hallatszódott a pittyegés, volt, hogy négy-öt megállót is egyszerre léptetett a kütyüjén. Én féltem attól, hogy azt a megállót is átlépteti, ahol én le akarnék szállni, ezért a Google Térképen figyeltem, hogy éppen hol járunk. Végül valamivel több, mint egy óra utazás utána megérkeztünk a Nii megállóba, ahol rajtam kivül szinte az egész utazóközönség leszállt, főleg gyerekek voltak, kiderült, hogy a közelben van egy iskola, oda mentek.

Cusima egy kis szigetnek tűnik, de igazából nagyon hosszú, megvan 100 kilométer is hosszában. Épp ezért nehéz lenne egy nap alatt bejárni, busszal pedig képtelenég. Amikor először kezdtem el gondolkodni azon, hogy el kéne menni Cusimára, még mindenképp föl akartam menni a sziget legészakibb pontjaira, Hitakacu városba, a kilátóba, ahonnan látszik Korea, meg persze a cusimai vadmacska-központba, ahol megtekinthető egy élő cusimai vadmacska. Ezekről később mint lemondtam, ugyanis beláttam, hogy busszal képtelenég eljutni ezekre a helyekre. Végül úgy döntöttem, hogy busszal csak Nii megállóig megyek, onnan elsétálok a Vatacumi-szentélyhez, majd fölmegyek az Ebosijama-kilátóhoz, utána meg visszagyalogolok a buszmegállóhoz, és visszamegyek a belvárosba, a sziget déli részén lévő Izuharába. Ezért mentem tehát a Nii megállóhoz. Leszálltam, majd elindultam a Vatacumi-szentély felé, ami úgy két kilométerre volt a megállótól. Erősen borult volt az ég, de szerencsére még nem esett. Aznapra viszont egész napra esőt mondtak, ezért nagyon tartottam attól, hogy úgy fogok járni, mint Jakusimán.

Gyalogoltam szépen egyenesen föl a hegyi úton, mig el nem jutottam a szentélyhez. Lefotóztam a tengerben álló torii kapukat, aztán megnéztem magát a szentélyt. Rajtam kivül nem volt senki errefelé ilyen korán, csak a szentély melletti kis kajaárus kocsiban egy nénike, és egy másik néni, aki vele diskurált. Gondoltam, csináltatok gosuint, de egy lélek sem volt a szentélynél sem… Egyszer csak megjelent egy kocsi, két pasas szállt ki belőle, láttam, ők is nézegetik a toriikat meg a szentélyt. Én viszont indultam tovább, az Ebosijama-kilátóhoz. Igen ám, csak ide még meredekebb út vezetett, mint amilyen a szentélyig volt. Mellettem kétszer elment valami koreai feliratos busz turistacsoportokkal, a busz is alig kapaszkodott fel egyesben a dombon. Én is szép lassan haladtam a dög nehéz táskával meg a szatyorral meg a kabáttal… Egyszer csak hallom, hogy jön valami autó mögöttem, félre is húzódtam, hogy hadd menjen el. Erre az autó megáll mellettem, kérdezik, hogy a kilátóhoz megyek-e, mondom, igen, erre mondják, akkor üljek be. Az előbbi két pasas volt. Persze megörvendtem, hogy nem kell gyalogoljak a hegyre, beszálltam a kocsiba.

Mondja a sofőr, hogy ő Cusimán lakik, a barátja pedig Aicsi megyéből érkezett, és most épp körbevezeti a szigeten, megmutatja neki a látványosságokat, ha van kedvem, mehetek én is velük. Mondták, hogy az aicsi fickónak 4-kor indul a repülője a cusimai reptérről, addig fognak kirándulgatni, hát mondom, nekem meg fél 4-kor indul a hajóm a kikötőből. Azt mondják, akkor ez igy pont jó, akkor engem leraknak a kikötőben, és utána mennek majd a reptérre. Hát én nagyon megörvendtem ennek. Kérdezték, hogy amúgy én hova terveztem menni ma. Mondom, én a buszhoz igazodva úgy terveztem, hogy fölgyaloglok a hegyre, aztán legyaloglok, várok egy órát a buszra, majd visszamegyek a városba, kicsit körbenézek, és felülök a hajóra 😀 Igy persze sokkal könnyebb lett a dolog… Később kiderült a nevük is, a cusimai fickót Icsijamának hivták, az aicsit pedig Tanakának. Ők lettek tehát az útitársaim aznap.

Fölmentünk először az Ebosijama-kilátóhoz. Innen a sziget tagolt partjai láthatók, nagyon szép a kilátás, csakhogy ugyebár borús volt az idő, igy nem volt az igazi. Megnéztük a kilátást, erre megérkezett két busznyi koreai turista, alig tudtunk elférni. Következőnek elmentünk egy helyre, ahol a világháború idején lövegek voltak elhelyezve. Olyan út vezetett föl ide, hogy arról nem hinné az ember, hogy azon kocsik is szoktak járni. Nem volt lebetonozva, de még lekövezve se, egy göröngyös, összevissza hegyi út volt, csak úgy dobálta a kicsi autót. Megnéztük tehát a lövegek helyét, ekkor pedig kezdett esni az eső. Na mondom, ha nem vesztek fel, akkor én most épp az esőben ballagnék le a buszmegállóhoz, vagy várnám az esőben a buszt… A lövegek után megálltunk annál a hidnál, ami a sziget két részét köti össze. Igazából az első világháború idején „vágtak” tengeri utat itt, hogy a hadihajók ne kelljen megkerüljék az egész szigetet, ezért van itt most hid. Miután ezt is megnéztük, a reptér közelébe mentünk egy kajáldába, hogy megkóstoljuk a cusimai specialitásokat: a taisú-szoba tésztát, illetve a Rokubé nevű különleges ételt. Ez olyasmi, mint az udon vagy a szoba, tehát olyan, mintha tészta lenne, csak rövidebb, ilyen kis „kukacok” 😀 És állitólag szacumai krumpliból készül. Meglepően finom volt mindkettő! Mikor ki akartuk volna fizetni (én és Tanaka), Icsijama nem hagyta, mondván, mi vagyunk a vendégek. Hát mondom, felveszel az út széléről egy ismeretlen vendéget, és még a kajáját is kifizeted? 😀 Szintén itt a kajáldánál árusitottak mindenféle cuccokat a cusimai vadmacskával kapcsolatban. Azt kell tudni, hogy Japánban két hely van, ahol él vadmacska, az egyik Iriomote szigete, ahol tavaly jártam (iriomotei vadmacska), a másik pedig Cusima. Közös a két helyben az, hogy bár a szuvenirboltok tele vannak a vadmacskákkal, az élő cicákat nagyjából senki nem látja… Kérdeztem Icsijamát, hogy igy, hogy itt született és itt él Cusimán, hányszor látott már igazi, vadon élő cusimai vadmacskát. A válasz: soha. Icsijama és Tanaka tegnap is Cusimán voltak, akkor ők fölmentek a sziget északi részére, és voltak a vadmacska-központban is, ahol van egyetlen egy darab vadmacska „kiállitva”. Tanaka le is fényképezte, videót is csinált róla, ezt átküldte nekem, hogy ha én nem is láttam élőben, azért meglegyen 😀 Szóval visszatérve a kajáldára, árusitottak cusimai vadmacskás dolgokat, például irattartót cicás illusztrációval, ami nagyon aranyos volt, gondoltam, veszek egyet. Csakhogy kiderült, hogy csak egyet nem lehet venni, az irattartókat négyes szettekben árusitják. Négy fájlért valami 1500 jen, hát ez nem érte meg nekem. Pont amikor nézegettem ezeket a dolgokat, akkor jött vissza Tanaka kintről a cigizésből. Hallotta, hogy mondom az eladónak, hogy akkor inkább csak egy képeslapot veszek a vadmacskás illusztrációval, mert négy darab irattartó nem kell. Meg is vettem a képeslapot, visszamentem az asztalhoz, ahol Icsijama ült. Láttam, hogy Tanaka is vásárol valamit. Na mi még beszélgettünk, aztán egyszer csak jön Tanaka két szatyorral, az egyiket nyújtja nekem, azt mondja, ajándék. Mondom, mi az, hogy ajándék?! Hát nem megvette a cicás irattartó-szettet? Mondom, nem, hát miért, meg mi, meg hogyan 😀 Erre ő is mondja, hogy én vagyok a vendég 😀 Mondom, igen, az út széléről fölszedett ismeretlen vendég 😀 Azt mondja, ő is vett magának egy szettet, tegyem el nyugodtan. Hát megköszöntem, de azért meg voltam illetődve, hogy egy tulajdonképpen ismeretlen emberrel ilyen kedvesen bánnak mindketten. Tényleg nagyon rendes emberek voltak.

Az ebédelés után visszatértünk Izuhara városába, és azt terveztük, hogy a Bansóin templomhoz megyünk, ez az a templom, ahol a Cusima-han nagyurai temetkeztek. Mondom, ha már útba esik, és úgyis elhaladunk mellette, nézzük meg a Szadzsikibara jakata romjait, ahol most az Önvédelmi Erők laktanyája áll. Ugyebár nekem tavaly volt egy órám, ahol a Cusima-han szövegeit olvastuk, igy képben voltam viszonylag a hely történelmével. Ők ketten viszont nem tudták, mi az a Szadzsikibara jakata, igy hát elmagyaráztam, hogy a daimjók, a Szó-család rezidenciája volt ez, itt volt a han igazgatásának a központja. Bekanyarodtunk, ahol a tábla jelezte, hogy a Szadzsikibara jakata romjai vannak, de nem láttunk semmit, pontosabban elhaladtunk valami kő mellett, de nem volt annyira feltűnő. A laktanya előtt valami katonák mászkáltak, Tanaka lehúzta az ablakot, és megkérdezte tőlük, hogy ugyan merre találjuk a Szadzsikibara jakata romjait. Hát ők csak néztek, hogy miről beszélünk 😀 😀 Fogalmuk sem volt, hogy a hely, ahol gyakorlatoznak, régen mi volt. Végül kiderült, hogy csak a mostani laktanya kőfala az, ami a Szadzsikibara jakatából megmaradt, és az a kő, ami mellett elsuhantunk, az jelzi, hogy itt állott valaha a daimjó rezidenciája.

Ezután a Bansóinhoz mentünk, ekkor már jócskán esett az eső. A Bansóinnál Icsijama mindhármunknak kifizette a belépőjét, én pedig leadtam a gosuincsómat, hogy megcsinálják a gosuint, mire körbejárjuk a helyet. Megnéztük a templom épületét, aztán a kőlépcsőkön felsétáltunk a Szó-család sirjaihoz. A Bansóin után megnéztük a szemközt lévő vár romjait (vagyis nagyon már romok sincsenek 😀 ), utána pedig az utca végén lévő Fureai Cusima nevű helyre mentünk be. Ez egy újonnan épült, modern komplexum, ahol árusitanak szuvenireket is, van egy kis információs iroda, ahol mindenféle pamfleteket lehet begyűjteni (és igazolást! 😀 ), egy másik teremben pedig a sziget történelméről, élővilágáról lehet olvasni. Ja és itt van a buszmegálló is 😀 Körbenéztünk tehát itt, aztán utána még elmentünk az egykori kikötőhöz, mármint úgy egykori, hogy az Edo-korban volt ott kikötő, és az Edo-kori kikötő szikla felépitményei fennmaradtak, ezt néztük meg a szakadó esőben, végezetül pedig a Hacsiman-szentélyt is felkerestük. Mindezek után útitársaim elvittek a kikötőbe, ahol elbúcsúztunk egymástól, mondtam, hogy ha Oszakában vagy Magyarországon járnának, keressenek meg. Facebookon is bejelöltük egymást, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Nagyon örültem, hogy összefutottam velük, tényleg nagyon kedvesek voltak, jól elbeszélgettünk, és a segitségüknek köszönhetően sokkal több mindent meg tudtam nézni Cusimán, mint terveztem. És meg sem áztam! 😀

(Azt a fura párbeszédet elfelejtettem leirni, hogy amikor fölvettek a kocsival, kérdezték, hova valósi vagyok. Mondom, Magyarország. Erre Icsijama: „Magyarország? Ott angolul beszélnek?” Mondom, nem, magyarul. Erre ő: „Hmm… milyen jó is az, hogy ha van az embernek anyanyelve!”. Ööö… Mi van? 😀 Azt hitte, hogy a világon az embereknek nincs anyanyelvük, hanem mindenki angolul beszél, vagy mi? Nem értettem a logikát 😀 )

A kikötőben megvettem a jegyemet Iki szigetéig, majd vártam a hajót. A hajóra felszállva körülbelül két órát utaztam Ikiig. Úgy terveztem, hogy majd a hajóról blogolok, de ugyebár van az a rossz (vagy jó?) tulajdonságom, hogy a hajókon elálmosodom, igy hát most se birtam ki, hogy ne aludjak 😀 Ez amúgy az a komp, amiről azt magyarázta a cusimás tanár az egyetemen, hogy ő nagyon rosszul volt, tengeri beteg lett, alig várta, hogy megérkezzenek, később meg már nem is utazott a komppal, csak gyorshajóval vagy repülővel. Na hát nekem nem volt ilyen problémám, szerintem egy teljesen átlagos kompról van szó… Legalábbis én teljesen átlagos módon álmosodtam el 😀 (Amúgy apropó tanár úr, ő a cusimai történelmi múzeumban szedte össze az órán használt komondzsókat… na ide én be akartam volna menni, de épp hatalmas nagy átalakitások vannak, ezért februárig zárva van a hely… Kár…)

Ikin a Gónoura kikötőbe érkezett meg a komp, a szállásom viszont az Asibe városrészen volt, ide pedig busszal kellett eljussak. Igen ám, de a busz nem a kikötőből indul, hanem a belvárosból, odáig meg tiz percet sétálni kell. A komp késett egy kicsit, igy hát meglehetősen sietnem kellett. Végül elértem a buszt, a buszmegálló melletti kis irodában megkérdeztem, pontosan hova is kell mennem, mondták, hogy itt a buszmegállóban várakozzak. Jött is a busz, jó régi csotrogány, ezzel utaztam Asibéig. A sofőr jópofa volt, félúton leszállt egy nénike, és csak én maradtam, kérdezgetett mindenfélét, aztán a 670 jenes viteldijból elengedte a 70 jent is 😀

A szállásom egy guesthouse volt, amit egy házaspár alapitott egy régi épületben, ez Iki első vendégháza. A recepciónál kifizettem a dijat, aztán egy tajvani lány, aki még épp betanulja a dolgokat, mutatta meg, mi hol van. Még japánul se tud nagyon, nagyon zavarban volt 😀 Egy nyolcszemélyes dormitory szobában voltam… egyedül!!! Végre kialhattam magam 😀 Csakhogy nem volt kajám, a konbini pedig elég messze volt. A guesthouse tulajdonosa mondta, hogy van bicikli, amit lehet használni, igy hát a szemerkélő esőben, a szürkületben eltekertem a konbiniig kajáért. Visszatérve lezuhanyoztam, majd megvacsoráztam. Odalent valami összejövetel volt zenével meg hangzavarral, igy este 11-ig nem tudtam aludni, de addig videókat nézegettem, pihengettem. Aztán utána végre kialhattam magamat!

A holnapi napon, a kirándulás utolsó előtti napján egy buszos kirándulás keretén belül keresem fel Iki szigetének legfontosabb látnivalóit, majd visszatérek Hakatába (Fukuokába), és ott szállok meg.