Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(94) Az utolsó órák az egyetemen. Hosszas várakozás a nyomtatóra. A beadandók leadása. Pakolás. A vonatrajongó Fudzsiszava-kun. Kókuszgolyó. Elutasítva a használtcikkesnél.

A 94. héten véget értek az óráim az egyetemen, leadtam a beadandókat. Felszabadulva a tennivalóim alól, elkezdtem összepakolni a már nem szükséges cuccaimat, és elvittem egy csomó mindent a használtcikkeshez, ahol nemigen akartak szóba állni velem. A takojakisnál elmagyaráztam az utazásaimat egy vonatrajongó kissrácnak, egy másik napon pedig kókuszgolyókat gyártottam. Körülbelül ezekről lesz szó ebben a posztban.

Hétfőn végig a beadandókkal foglalkoztam. Kedden, az utolsó Ogura-maraton előtt bementem kinyomtatni a beadandót. Meglepetésemre kb. hatan álltak sorban az egyetlen gép előtt. Ki is fordultam, indultam volna az IT-centerbe nyomtatni, csakhogy rájöttem, hogy a másnapi, csoportmunkás kiselőadáshoz is ki kell nyomtassam a kiosztmányokat, a mesterszakosok épületében pedig ingyen lehet nyomtatni (tehát nem fogy a nyomtatós kártyán a kredit). Visszamentem, és beálltam a sorba. 12:45 körül az előttem lévő csaj került sorra, na gondoltam, akkor nem is fogok elkésni az 1-kor kezdődő óráról. Tévedtem. A csaj csak nyomtatott és nyomtatott. Közben én le is ültem, majdnem elaludtam. Üzentem a többieknek, hogy mondják meg Ogurának, hogy késni fogok, mert várok a nyomtatóra. A csaj már a második adag 500 darabos papírköteget használta el, elkezdte betölteni a harmadikat is. Közben jött egy bácsika, ő is egyetemi hallgató volt, kb. 70 éves. Kérdezi tőlem, hogy én is a soromra várok-e, mondom, igen, már egy órája. Azt kérdezi, én is mesterszakos szakdolgozatot akarok-e nyomtatni, mondom, nem, csak egy beadandót. És ez mennyi időbe fog telni, fél óra, egy óra? Mondom, nem, körülbelül öt perc az enyém… Kiderült, hogy aznap 4 órakor van a mesterszakosok szakdolgozatának leadási határideje, ezért voltak olyan sokan, az előttem lévő csaj pedig épp a dolgozatát nyomtatta. Mind kínaiak (vagy tajvaniak) voltak amúgy, egymással hangosan kiabáltak kínaiul. Na végül 13:40 körül kerültem sorra, gyorsan kinyomtattam a cuccaimat, bár ezzel is volt macera, mert miközben én az egyik fájl után a másikat nyitottam meg, a fölső szinteken lévő gépről valaki ráküldött a nyomtatóra egy több tíz oldalas nyomtatást, szóval ezt is meg kellett várni, mielőtt az enyém sorra került volna. Közben a bácsika megkérdezte, hogy amerikai vagyok-e. Mondtam, hogy magyar. Tudta, hogy Budapest a főváros, mondta, hogy ő szívesen elmenne oda, de milyen a közbiztonság. Hát mondom, nagyjából olyan, mint a többi európai városban. Jó, de terror van-e? Mondom, nincs. Azért, mert ő például most Párizsba nem menne szívesen, pedig azért szívesen megnézné a Louvre-ot. Oké.

Késve érkeztem tehát az Ogura-órára, de mások még nálam is többet késtek 😀 Amikor én beestem, épp hárman voltak csak. Kiderült, hogy Nakatani-szannak is sikerült az álláskeresés, így jövőre konkrétan elfogynak az emberek az óráról, hiszen három japán diákkal meg velem is kevesebben lesznek. Az utolsó ogurás órán aztán a belga lány, Silke adott elő, hozott mindenkinek egy kis belga csokit meg kekszet, amit igazából az egyik import cikkeket árusító japán üzletben vett 😀 Ogura szenszei az ő ajándékát szokás szerint szétosztogatta. Az óra végén aztán Ogura előállt egy meghökkentő ötlettel. Azt mondja, ezennel most véget értek az órák, Silke jövő héten megy is haza, de mi még hárman beszéljünk meg egy időpontot márciusra (!), amikor még részletesebben beszámolunk a kutatásunkról neki. Hát mondom, bocsánat, de én már elkezdtem az anyagokat hazaküldeni, márciusban pedig már a hazaköltözéssel leszek elfoglalva, nem nagyon lesz aktuális a prezentálás. Azt mondja Ogura, akkor a hazaküldött anyagokat keressem meg a könyvtárban. És legyen a prezentálás napja az a nap, amikor ő amúgy is bent van az egyetemen, március 22-e. Mondom, én aznap kell kiköltözzek a lakásból és lecuccoljak a rengeteg holmimmal Oszaka déli részére 😀 És amúgy négy vagy hat nap múlva utazom haza. Így végül sikerült lebeszélni arról, hogy a költözés és hazamenés miatti felfordulás közepette prezentációt kelljen készítsek arról, amiről már amúgy is prezentáltam 😀 Azt viszont megbeszéltük, hogy a töris csoporttal még február vagy március folyamán lesz egy búcsú-összejövetel, ahol a munkába állóakat meg engem búcsúztatnak majd.

Kedd este aztán még dolgoztam kicsit a szerdai beadandókon, az egyiket szerdán indulás előtt a konbiniben nyomtattam ki. Ja meg Kimura órájára is kellett készülni, ő ugyanis az utolsó órán dolgozatot íratott, az előző héten megadta, hogy milyen témákból kell majd esszét írni, ezekre fel lehetett készülni előre. Ez szerdán le is járt, végre letudtam ezt az órát, ez volt a félév leghaszontalanabb kurzusa sajnos. A Kuroda-féle óra viszont az egyik leghasznosabb és legérdekesebb óra volt, minden héten kíváncsian vártam, na ez is lejárt aznap, itt is beadtam a fogalmazást. Utána hazarohantam kajálni, aztán vissza, jöttek a Szagara-féle órák. Az elsőn szintén beadtam a dolgozatot, utána a másodikon pedig lejárt a csoportos kiselőadás is. Takihama-kun a Kimura-féle óra előtt megszólal, hogy „hogyan tervezem kinyomtatni a kiosztmányokat?”. Hát mondom, úgy ahogy mindenki megcsinálta, bedugom a pendrive-ot, aztán kinyomtatom :DDD Amúgy nem is kellett volna ilyen kiosztmányt csináljunk, a többi csoport csak simán előadta a témáját Powerpointtal, és kész. Volt egy-két lányka, akik olyan halkan és monoton hangon adtak elő, hogy nem lehetett egy szót se érteni belőle. Voltak viszont tényleg jó előadók is. A mi előadásunk is lejárt gond nélkül, az óra végén itt is beadtam a beadandót. Mondom Takihamának az óra végén, hogy ezennel véget ért számomra az utolsó kandaios óra is. Szagara tanárnő jövő évtől egy tokiói cégnél fog dolgozni, így hát ő sem tanít többet itt: megszólalt ő is, hogy neki is ez volt az utolsó órája 😀 Takihamával aztán megbeszéltük, hogy a hazamenésem előtt még összeülünk egyszer diskurálni. Ő egy normális, értelmes gyerek, jófej, csak „túlságosan japán” olyan szempontból, hogy nem nagyon tud lazítani egy nála idősebb ember (én) társaságában 😀 Nagyon udvarias nyelvet használ, illedelmes, pedig csak pár évvel vagyok idősebb nála, na de hiába, Japánban aki szenpai, az szenpai 😀

Ezzel véget értek az óráim. Csütörtökön pihentem, vettem egy pizzát, és bevásároltam a gjómü szűpában. Aztán elkezdtem pakolni, összeraktam, mire nincs már szükségem, miket lehet elkezdeni eladni, lepasszolni. Szeretek mindennel jó előre előkészülni, így a két hónap múlva esedékes hazamenésre is már most elkezdtem készülődni. (A Japánba jövésem előtt is kb. két hónappal korábban már elkezdtem pakolni, nem hagyok az utolsó pillanatra semmit 😀 )

Pénteken kora délután, amikor épp csak lógattam a lábam, és nem csináltam semmi konkrétat, Tera-szan hívott telefonon. Kérdezte, át tudok-e menni a takojakis üzletbe, mert van nála épp egy alsó középiskolás fiú, aki nagyon szereti a vonatokat, és elmagyarázhatnám neki, hogy én merre jártam Japánban, milyen vasútvonalakon utaztam, milyen vonatokat láttam. Mivel nem volt semmi tervem, átmentem, egyúttal ettem egy adag takojakit. Fudzsiszava-kunnak hívták a srácot, jópofa gyerek volt, nagyon vágta az összes vasútvonalat, minden vonatos dologgal képben volt 😀 Eszembe jutott az a 4-5 éves kisgyerek, aki egyszer a szüleivel volt a takojakisnál, és még a Sin-Tocukava állomás menetrendjét is tudta 😀 Na szóval elmagyaráztam az utazásos térképeim alapján, hogy merre mentem, mutattam mellé képeket az Instámról, meg a FB-ra felrakott komplett albumokból előkeresgéltem a vonatosokat. Közben jöttek vendégek az üzletbe, egy anyuka jött a lányaival, ők is figyelték a beszámolót, és érdeklődtek tőlünk a Szeisun 18 kippuról. Mi pedig Fudzsiszava-kunnal útba igazítottuk őt 🙂 Jó sokáig ott voltunk, aztán estefelé hazajöttem, és mivel még volt egy adagnyi kókuszgolyóhoz hozzávalóm, el is készítettem, hogy ezek is elfogyjanak. Finom lett!

Szombaton semmi különös nem történt. Vasárnap megnéztem A Dal adását a neten, a japán tévében pedig a tiszavirágzásról szóló dokumentumfilmet sugároztak, ezt is megnéztem. Vagy szombaton vagy vasárnap (nem emlékszem), felkerekedtem, hogy elvigyem a már nem szükséges cuccaimat a használtcikkeshez. Annak idején, amikor a fényképezőmet próbáltam eladni, mindenféle apró holmit is sikerült pár száz jenért eladni, így gondoltam, most is beveszik a sok apróságomat. Két nagy papírzacskóba pakoltam a cuccokat, és feltekertem az emelkedőn az üzletig. Indulás előtt összefutottam a gondnok nénivel, mondtam neki, hogy megyek eladni a cuccokat, ő is felírta az üzlet nevét, mondta, hogy majd ő is elmegy oda, ha valamit el akar adni. Tera-szannak is mutattam, hogy miket viszek eladni. Szóval föltekertem, be is megyek az üzletbe. A pultnál egy csajszi pakolászik. Megállok a „felvásárlás” felirat előtt. A pakolgató csajszi odanéz, és meglepődötten rám bámul. Köszönök, és finoman meghajolok. A csajszi, miután jól megbámult, visszafordul, és pakolgat tovább. Közben az egyik felvásárlós pultnál egy nőt szolgál ki épp egy másik dolgozó, a harmadik hölgyike a háttérben dolgozik valamit a gépen. Várakozom továbbra is a „felvásárlás” felirat előtt. A pakolgató csaj megint felém fordul. Én megint köszönök, finoman meghajolok. A pakolgató csaj leteszi a pakolmányt, odamegy a háttérben dolgozó hölgyikéhez, és valamit hosszasan a fülébe súg. Az üzletben egy-két emberke bolyong, nézelődik, amúgy nincs tumultus. A háttérben dolgozó hölgyike előrejön, köszön, kérdezi, hogy eladni szeretnék-e cuccokat. Mondom, igen, és már pakolnék le, ülnék le, erre mondja, hogy ne üljek még oda, előrejön. Rámutatok a zacskóra, hogy mindenféle cuccokat hoztam, a hölgy meg se nézi a pontos tartalmát, már mondja, hogy „ebben az üzletben ilyen háztartási apróságokat nem vásárolunk fel”. Furcsának találom, hisz fél évvel ezelőtt még sikerült eladjak mindenféle cuccokat, ráadásul az üzlet konkrétan ilyen szirszarokkal van tele. Vettem itt egyszer 50 jenért kopott kokesi figurát, vettem üvegpoharat, árulnak mindenféle műanyag limlomokat, terítőket, konyhai apróságokat. Visszakérdezek: „valóban?”. Erre a hölgy: „sajnos nem vásárolunk ilyesmit, de még ha vásárolunk is, sajnos nagyon alacsony árakat tudunk csak biztosítani”. Most akkor vásárolnak, vagy sem? A hölgy még mindig látta rajtam, hogy ez sem vette el teljesen a kedvemet, hisz nekem a pár tíz jen is jobb, mint hogy a kukába dobjam az amúgy használható cuccokat. Így hát bedobta a végső érvet: „ráadásul most rendkívül tele van az üzlet, nagyon sokan vannak, így az elbírálás egy-másfél órába is beletelhet”. Az üzletben továbbra is egy-két ember bolyongott. Világossá vált tehát, hogy egyszerűen nem akarnak foglalkozni velem, így hát mondtam, hogy „rendben, ha ilyen sok időbe telik, akkor nem kérem”, majd a cuccaimmal együtt távoztam. Kíváncsi vagyok, ha egy japán nénike akarta volna eladni a limlomjait, ugyanígy bántak volna-e vele. Végül tehát visszavittem a cuccaimat, bementem a takojakishoz, aztán ami kellett Tera-szannak, azt neki hagytam, a többi közül meg ami már abszolút nem kell, kiraktam a kukába, amit még március végéig fel tudok használni, azokat meg visszahoztam. Ezzel zárult ez a hét.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás