(95) Edzés. Telefonos foglalás: a beszédstílus megváltozása a nevem elhangzása után. Találkozás a már-nem-kiotói Danival. A hófödte Aranypavilon és a tömeg. A vasaló eladása.

A tanórák befejeztét követő héten újrakezdtem az edzést, lefoglaltam az Amami-Okinava út szállásait, találkoztam az immár-nem-kiotói Danival ( 😀 ), aztán egy álmatlan éjszaka után hajnalban elrohantam Kiotóba, hogy megnézzem és lefotózzam a hófödte Aranypavilont, amire már évek óta vágyom. Aztán még a vasalómat is sikerült eladni.

A beadandók és a teendők miatt eddig mind csak halasztgattam az edzés újrakezdését, hétfőn végül sor került erre is. Hétfőn és kedden különösebb események nem történtek ezen kívül.

Szerdán elkezdtem felhívogatni az Amami-Okinava kirándulás kinézett szálláshelyeit, hogy lefoglaljam a helyeket, aztán a hajóutakat is lefoglaltam. Vicces volt, hogy egy-két szállásnál szépen elbeszélgettünk addig, amíg a nevem el nem hangzott. Mondtam, mikorra szeretnék foglalni, melyik szállástípust stb., aztán amikor a nevemet kérték, mondom, hogy lassan fogom mondani, mert külföldi név. Elmondtam a nevemet, erre az egyik helyen visszakérdeztek, hogy magamnak foglalok-e vagy másnak, azt hitték, hogy japán vagyok 😀 A másik helyen meg miután elhangzott a nevem, abbahagyták az addigi udvarias beszédstílust, és átváltottak tamegucsira (egyszerű stílus), tehát kábé így: „Mikorra szeretne foglalást intézni? Rendben, elárulná a becses nevét?”, majd „Egy fő?  Hány éj? Étkezés?” stb. A hajófoglalásnál profik voltak, egyrészt megértették elsőre a nevemet, pedig ez nem várható el tőlük, amikor otthon én kellett pl. japán kollégáknak étteremt stb. foglaljak, a névnél én is mindig mondtam, hogy betűzöm, mert japán név következik, és persze elsőre nem értették meg a magyarok. Na de itt nem is az a lényeg, hogy elsőre ki tudja hallani a nevemet, hanem az, hogy nem zökkentek ki annál a pontnál, amikor megtudták, hogy éppen egy külföldivel társalognak japánul, hanem folytatták kulturáltan, ugyanúgy, mint azelőtt. A magánszállásoknál ez nem ment, ahogy kiderült, hogy egy külföldi beszél japánul a vonal végén, egyből megakadt a diskurzus, az udvariassági formulák egyből elmaradtak. A legviccesebb a Jonaguni szigeti szállás volt, ez ugye Japán legnyugatibb szigete, ami közelebb van Tajvanhoz, mint Isigaki szigethez. Az volt a poén, hogy annyira rossz volt a vonal, hogy alig lehetett érteni, mit mondanak, aztán megkérdezték, hogy búvárkodni megyek-e 😀 Mondom nem, csak körbenézelődni 😀

Csütörtökön a kiotói Danival találkoztunk, akiről kiderült, hogy egy jó ideje már nem is kiotói, hanem eszakai Dani, szóval itt van a szomszédban. Bementünk a Jajoikenbe, ott kajáltunk, elbeszélgettünk, aztán még megnéztem a kilátást a lakásukból. Hazafelé aztán beugrottam a takojakishoz, épp ott volt Roku-szan is, kicsit eldiskuráltunk. Estefelé aztán meghirdettem a „sayonara sales” csoportokban az eladandó cuccaimat. Sajnos a bútorokra nem sok érdeklődő volt, a vasalóra viszont jelentkezett egy csaj.

Pénteken nem történt semmi. Szombaton voltam a gjómü szűpában, aztán a könyvesboltban megvettem az idei taiga dorama, az Idaten guidebookját. Utána takarítottam. Este idejében le akartam feküdni, de valahogy elcsúszott minden, már késő este volt, amikor megnéztem a japán időjárás-jelentést. Azt mondták, nagy havazás várható még a síkabb területeken is, Kiotó megyében is. Kiotóban és Oszakában is meglehetősen ritkán havazik, van viszont egy hely, ami gyönyörűen fest havazás után: ez a kiotói Aranypavilon (Kinkakudzsi). A hófödte Aranypavilon csodálatos látvány, viszont nagyon nehéz elkapni, ugyanis telente kb. egyszer van olyan havazás Kiotóban, ami nem olvad rögtön el. Az időjárás-jelentést látva arra gondoltam, talán most jött el az én időm. (Korábban pont a gondnok nénivel, akinek a fényképezés a hobbija, beszéltük, hogy szeretném valamikor lefotózni a hófödte Aranypavilont, de talán már nem lesz erre lehetőségem az ittlétem alatt.) Késő este rákerestem az Instagramon a Kiotó hashtagre, és a nyilvános fotók között több olyat találtam, amit aznap este töltöttek fel, és amelyeken éppen szakadt a hó Kiotóban. Megnéztem a neten, van-e valami webkamera, ami az Aranypavilont mutatja. Volt, viszont csak 5 és 20 óra között frissül, értelemszerűen, amikor világos van. Az Aranypavilon 9-kor nyit, ezért hát arra gondoltam, felkelek reggel 6, fél 7 körül, megnézem a webkamerán, milyen a hóhelyzet, és ha jónak tűnik, akkor sietve elszaladok Kiotóba. Éjjel 2, fél 3 volt, mire ágyba kerültem, de valahogy nem tudtam elaludni. Közben valaki éjjel 3 körül kezdett a szomszéd, jelenleg lezárt lakásban pakolódni, zuhanyozni. Elég gyanús volt ez a dolog, gondoltam, a gondnok néni csak nem pakolászik az éjjel közepén. A folyosón is volt járkálás, egyszer ki is kukucskáltam, de rajta volt a lakat az ajtón. Akkor épp csönd is volt, később viszont megint elkezdődött a vízeresztés, járkálás. Azóta se tudom, ki volt itt, de csakis a néni lehetett. Vagy valami japán kísértet 😀 Na elég az hozzá, hogy már fél 4 volt, én meg még nem tudtam aludni, így hát gondoltam, bekapcsolom A Dal élő közvetítését, aztán azt nézve valahogy bealszom majd. Úgy fél 5-ig néztem is, akkor aztán megállt a livestream, és el is álmosodtam végre, szóval elaludtam. Sikerült két órát aludnom, fél 7-kor csöngött az óra, én meg fölkeltem, hogy megnézzem a webkamera képét. Viszont csak 7-kor virradt, így a képen még nem lehetett eldönteni, milyen a hóhelyzet. Sebaj, gondoltam, elkezdek reggelizni, és ha hét után úgy néz ki, hogy van hó, akkor fél nyolckor elindulok, hogy odaérjek 9-re. Így is tettem, kajáltam, hétkor megnéztem a webkamerát: szépen fehérlett az Aranypavilon teteje, így hát indulhattam! Két óra alvás után, kótyagosan battyogtam ki az állomásra, szerencsére volt ülőhely a vonatokon, így alhattam.

Szaiin megállónál szálltam le, a Google Térkép alapján egy kicsit kellett gyalogoljak a buszmegállóig, pedig mint utólag kiderült, lett volna egy a vasútállomáshoz közelebbi megálló is. A buszmegállóban rajtam kívül egy nénike, meg még egy fickó álldogált, később érkezett egy két-három fős külföldi csoport is. Hamarosan megjött a busz, amire én vártam. Lelassított, beállt a buszöbölbe, én meg már indultam volna az ajtóhoz, az ajtó azonban nem nyílt ki, csak a sofőr kiszólt a kinti hangszórón keresztül, hogy ez a busz tele van, szálljunk a hátul érkező következő buszra. Ezzel elhajtott. A következő busz úgy tíz perc múlva érkezett. Ez is tömve volt, de ez legalább kinyitotta az ajtót. De amikor indultunk volna az ajtóhoz, ez a sofőr is bemondta, hogy tele a busz, szálljunk a következőre. Már a nénike is ideges volt, én meg elmormogtam a bajszom alatt, hogy „persze, az előző is azt mondja, hogy szálljunk a következőre, a következő is azt mondja, majd a következő is azt fogja…”, és szépen a nénivel együtt felgyűrtük magunkat a tömegbe. Az ajtó nem akart becsukódni, de szépen beerőltettük magunkat a tömegbe. A következő buszmegállóknál már tényleg nem tudott senki sem felszállni. Mint kiderült, valami angol nyelvvizsga volt aznap, és ide igyekeztek sokan, a tömeg másik része pedig az Aranypavilonhoz ment. Amikor a nyelvvizsgások leszálltak, már enyhült a tömeg, ekkor hallottam két fiatal lányt beszélgetni. Az egyikük ezzel a busszal szokott utazni munkába, mesélte a másiknak, hogy van, hogy fél órával is korábban ki kell menjen a megállóba, hogy kapjon egy buszt, amire valahogy felfér. Az őszi falevelek szezonjában és a cseresznyevirágzás idején meg azt mondja, képtelenség ezt a buszt igénybe venni.

Kis késéssel ugyan, de negyed 10 körül megérkeztem a Kinkakudzsimicsi megállóba, onnan pedig igyekeztem az úton előre az Aranypavilon bejáratához. Ahogy közeledem, látom, hogy egészen a kapuig ér a sor. De ahogy még közelebb megyek, látom, hogy nemcsak a kapuig, hanem a kaputól balra be is kanyarodik, és hosszasan tart a sor. Követtem a sort, ami a szomszédos utcába befordulva, annak a középső részéig tartott. Hihetetlen durva volt :O Utólag lemértem a térképen, kb. 500 méteres sor volt:

Hosszú volt a sor, de viszonylag gyorsan haladt: úgy 20-30 percet kellett sorban állni. Közben a tömeg egyre csak nőtt. A jegyeladók úgy dolgoztak, mint valami robotok. A hó pedig már kezdett olvadni, kicsit izgultam is, de fölösleges volt az izgalom: teljes pompájában volt látható a hófödte Aranypavilon – csakhogy előbb oda kellett jutni ahhoz a ponthoz, ahonnan mindenki fényképezni akart. Nagy tulakodás, nyomakodás volt, mindenki próbált odaférkőzni. Amikor a legelső sorban valaki végzett a fotózással, hátrakiáltott, hogy „elnézést, ki szeretnék menni”, és elkezdett tolatni, helyére pedig a közelben lévők igyekeztek benyomulni. Nekem a magasságommal szerencsém volt, mert egy hátsóbb sorból is tudtam fotózni, ha felemeltem a karomat. Aztán szép lassan odajutottam előre is, nagyon szép látvány volt. Utána sikerült valahogy kikászálódnom, ekkor egy kínai (de a tapasztalataim alapján inkább tajvani, mert nem hangoskodtak, nagyon kulturáltan viselkedtek) család megkért, hogy fotózzam le őket a háttérben az Aranypavilonnal, cserébe ők is lefotóztak. Ezután indultam tovább az Aranypavilon parkjában a megszokott útvonalon, persze mindenhol sokan voltak. Közben ugyebár kezdett olvadni a hó, csöpögött a víz mindenhonnan. De a park is nagyon szép volt, örülök, hogy sikerült ide eljutnom. A végén benéztem a szuvenírboltba, és megtaláltam az idei szakurás kólát, ezt meg is vettem, aztán mentem a buszhoz. Úgy döntöttem, nem megyek vissza Szaiin megállóhoz a tömött buszon, hanem inkább a másik irányban elmegyek Kavaramacsiig, megnézem a havas Jaszaka-szentélyt, és Kavaramacsi állomástól megyek haza, így fel tudok ülni a még üres vonatra, és tudok aludni. Így is tettem. A buszon jól elszundítottam, aztán elsétáltam a Jaszaka-szentélyig, de délre itt már nyoma sem volt a hónak. Visszamentem hát az állomáshoz, és hazavonatoztam. A vonaton is aludtam, Avadzsinál épp hogy le tudtam szállni. Tojocutól aztán hazasétáltam, és benéztem Tera-szanhoz, megmutattam a képeket. Épp jött Roku-szan is, neki is megmutattam, elmagyaráztam a tömeget. Aztán mentem haza. Délutánra volt megbeszélve a csajjal, aki jelentkezett a vasalóért, hogy találkozunk a Tojocu állomásnál. Beraktam egy tasakba a vasalót és a vasalódeszkát, eltekertem a Tojocu közelében lévő szűpáig, ott hagytam a biciklit, aztán az állomásnál megvártam a csajt, lebonyolítottuk az adásvételt. Utána még bevásároltam a szűpában, majd hazamentem.

Jöjjenek képek a hófödte Aranypavilonról!