Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(95) Edzés. Telefonos foglalás: a beszédstílus megváltozása a nevem elhangzása után. Találkozás a már-nem-kiotói Danival. A hófödte Aranypavilon és a tömeg. A vasaló eladása.

A tanórák befejeztét követő héten újrakezdtem az edzést, lefoglaltam az Amami-Okinava út szállásait, találkoztam az immár-nem-kiotói Danival ( 😀 ), aztán egy álmatlan éjszaka után hajnalban elrohantam Kiotóba, hogy megnézzem és lefotózzam a hófödte Aranypavilont, amire már évek óta vágyom. Aztán még a vasalómat is sikerült eladni.

A beadandók és a teendők miatt eddig mind csak halasztgattam az edzés újrakezdését, hétfőn végül sor került erre is. Hétfőn és kedden különösebb események nem történtek ezen kívül.

Szerdán elkezdtem felhívogatni az Amami-Okinava kirándulás kinézett szálláshelyeit, hogy lefoglaljam a helyeket, aztán a hajóutakat is lefoglaltam. Vicces volt, hogy egy-két szállásnál szépen elbeszélgettünk addig, amíg a nevem el nem hangzott. Mondtam, mikorra szeretnék foglalni, melyik szállástípust stb., aztán amikor a nevemet kérték, mondom, hogy lassan fogom mondani, mert külföldi név. Elmondtam a nevemet, erre az egyik helyen visszakérdeztek, hogy magamnak foglalok-e vagy másnak, azt hitték, hogy japán vagyok 😀 A másik helyen meg miután elhangzott a nevem, abbahagyták az addigi udvarias beszédstílust, és átváltottak tamegucsira (egyszerű stílus), tehát kábé így: “Mikorra szeretne foglalást intézni? Rendben, elárulná a becses nevét?”, majd “Egy fő?  Hány éj? Étkezés?” stb. A hajófoglalásnál profik voltak, egyrészt megértették elsőre a nevemet, pedig ez nem várható el tőlük, amikor otthon én kellett pl. japán kollégáknak étteremt stb. foglaljak, a névnél én is mindig mondtam, hogy betűzöm, mert japán név következik, és persze elsőre nem értették meg a magyarok. Na de itt nem is az a lényeg, hogy elsőre ki tudja hallani a nevemet, hanem az, hogy nem zökkentek ki annál a pontnál, amikor megtudták, hogy éppen egy külföldivel társalognak japánul, hanem folytatták kulturáltan, ugyanúgy, mint azelőtt. A magánszállásoknál ez nem ment, ahogy kiderült, hogy egy külföldi beszél japánul a vonal végén, egyből megakadt a diskurzus, az udvariassági formulák egyből elmaradtak. A legviccesebb a Jonaguni szigeti szállás volt, ez ugye Japán legnyugatibb szigete, ami közelebb van Tajvanhoz, mint Isigaki szigethez. Az volt a poén, hogy annyira rossz volt a vonal, hogy alig lehetett érteni, mit mondanak, aztán megkérdezték, hogy búvárkodni megyek-e 😀 Mondom nem, csak körbenézelődni 😀

Csütörtökön a kiotói Danival találkoztunk, akiről kiderült, hogy egy jó ideje már nem is kiotói, hanem eszakai Dani, szóval itt van a szomszédban. Bementünk a Jajoikenbe, ott kajáltunk, elbeszélgettünk, aztán még megnéztem a kilátást a lakásukból. Hazafelé aztán beugrottam a takojakishoz, épp ott volt Roku-szan is, kicsit eldiskuráltunk. Estefelé aztán meghirdettem a “sayonara sales” csoportokban az eladandó cuccaimat. Sajnos a bútorokra nem sok érdeklődő volt, a vasalóra viszont jelentkezett egy csaj.

Pénteken nem történt semmi. Szombaton voltam a gjómü szűpában, aztán a könyvesboltban megvettem az idei taiga dorama, az Idaten guidebookját. Utána takarítottam. Este idejében le akartam feküdni, de valahogy elcsúszott minden, már késő este volt, amikor megnéztem a japán időjárás-jelentést. Azt mondták, nagy havazás várható még a síkabb területeken is, Kiotó megyében is. Kiotóban és Oszakában is meglehetősen ritkán havazik, van viszont egy hely, ami gyönyörűen fest havazás után: ez a kiotói Aranypavilon (Kinkakudzsi). A hófödte Aranypavilon csodálatos látvány, viszont nagyon nehéz elkapni, ugyanis telente kb. egyszer van olyan havazás Kiotóban, ami nem olvad rögtön el. Az időjárás-jelentést látva arra gondoltam, talán most jött el az én időm. (Korábban pont a gondnok nénivel, akinek a fényképezés a hobbija, beszéltük, hogy szeretném valamikor lefotózni a hófödte Aranypavilont, de talán már nem lesz erre lehetőségem az ittlétem alatt.) Késő este rákerestem az Instagramon a Kiotó hashtagre, és a nyilvános fotók között több olyat találtam, amit aznap este töltöttek fel, és amelyeken éppen szakadt a hó Kiotóban. Megnéztem a neten, van-e valami webkamera, ami az Aranypavilont mutatja. Volt, viszont csak 5 és 20 óra között frissül, értelemszerűen, amikor világos van. Az Aranypavilon 9-kor nyit, ezért hát arra gondoltam, felkelek reggel 6, fél 7 körül, megnézem a webkamerán, milyen a hóhelyzet, és ha jónak tűnik, akkor sietve elszaladok Kiotóba. Éjjel 2, fél 3 volt, mire ágyba kerültem, de valahogy nem tudtam elaludni. Közben valaki éjjel 3 körül kezdett a szomszéd, jelenleg lezárt lakásban pakolódni, zuhanyozni. Elég gyanús volt ez a dolog, gondoltam, a gondnok néni csak nem pakolászik az éjjel közepén. A folyosón is volt járkálás, egyszer ki is kukucskáltam, de rajta volt a lakat az ajtón. Akkor épp csönd is volt, később viszont megint elkezdődött a vízeresztés, járkálás. Azóta se tudom, ki volt itt, de csakis a néni lehetett. Vagy valami japán kísértet 😀 Na elég az hozzá, hogy már fél 4 volt, én meg még nem tudtam aludni, így hát gondoltam, bekapcsolom A Dal élő közvetítését, aztán azt nézve valahogy bealszom majd. Úgy fél 5-ig néztem is, akkor aztán megállt a livestream, és el is álmosodtam végre, szóval elaludtam. Sikerült két órát aludnom, fél 7-kor csöngött az óra, én meg fölkeltem, hogy megnézzem a webkamera képét. Viszont csak 7-kor virradt, így a képen még nem lehetett eldönteni, milyen a hóhelyzet. Sebaj, gondoltam, elkezdek reggelizni, és ha hét után úgy néz ki, hogy van hó, akkor fél nyolckor elindulok, hogy odaérjek 9-re. Így is tettem, kajáltam, hétkor megnéztem a webkamerát: szépen fehérlett az Aranypavilon teteje, így hát indulhattam! Két óra alvás után, kótyagosan battyogtam ki az állomásra, szerencsére volt ülőhely a vonatokon, így alhattam.

Szaiin megállónál szálltam le, a Google Térkép alapján egy kicsit kellett gyalogoljak a buszmegállóig, pedig mint utólag kiderült, lett volna egy a vasútállomáshoz közelebbi megálló is. A buszmegállóban rajtam kívül egy nénike, meg még egy fickó álldogált, később érkezett egy két-három fős külföldi csoport is. Hamarosan megjött a busz, amire én vártam. Lelassított, beállt a buszöbölbe, én meg már indultam volna az ajtóhoz, az ajtó azonban nem nyílt ki, csak a sofőr kiszólt a kinti hangszórón keresztül, hogy ez a busz tele van, szálljunk a hátul érkező következő buszra. Ezzel elhajtott. A következő busz úgy tíz perc múlva érkezett. Ez is tömve volt, de ez legalább kinyitotta az ajtót. De amikor indultunk volna az ajtóhoz, ez a sofőr is bemondta, hogy tele a busz, szálljunk a következőre. Már a nénike is ideges volt, én meg elmormogtam a bajszom alatt, hogy “persze, az előző is azt mondja, hogy szálljunk a következőre, a következő is azt mondja, majd a következő is azt fogja…”, és szépen a nénivel együtt felgyűrtük magunkat a tömegbe. Az ajtó nem akart becsukódni, de szépen beerőltettük magunkat a tömegbe. A következő buszmegállóknál már tényleg nem tudott senki sem felszállni. Mint kiderült, valami angol nyelvvizsga volt aznap, és ide igyekeztek sokan, a tömeg másik része pedig az Aranypavilonhoz ment. Amikor a nyelvvizsgások leszálltak, már enyhült a tömeg, ekkor hallottam két fiatal lányt beszélgetni. Az egyikük ezzel a busszal szokott utazni munkába, mesélte a másiknak, hogy van, hogy fél órával is korábban ki kell menjen a megállóba, hogy kapjon egy buszt, amire valahogy felfér. Az őszi falevelek szezonjában és a cseresznyevirágzás idején meg azt mondja, képtelenség ezt a buszt igénybe venni.

Kis késéssel ugyan, de negyed 10 körül megérkeztem a Kinkakudzsimicsi megállóba, onnan pedig igyekeztem az úton előre az Aranypavilon bejáratához. Ahogy közeledem, látom, hogy egészen a kapuig ér a sor. De ahogy még közelebb megyek, látom, hogy nemcsak a kapuig, hanem a kaputól balra be is kanyarodik, és hosszasan tart a sor. Követtem a sort, ami a szomszédos utcába befordulva, annak a középső részéig tartott. Hihetetlen durva volt :O Utólag lemértem a térképen, kb. 500 méteres sor volt:

kinkakuji sor.PNG

Hosszú volt a sor, de viszonylag gyorsan haladt: úgy 20-30 percet kellett sorban állni. Közben a tömeg egyre csak nőtt. A jegyeladók úgy dolgoztak, mint valami robotok. A hó pedig már kezdett olvadni, kicsit izgultam is, de fölösleges volt az izgalom: teljes pompájában volt látható a hófödte Aranypavilon – csakhogy előbb oda kellett jutni ahhoz a ponthoz, ahonnan mindenki fényképezni akart. Nagy tulakodás, nyomakodás volt, mindenki próbált odaférkőzni. Amikor a legelső sorban valaki végzett a fotózással, hátrakiáltott, hogy “elnézést, ki szeretnék menni”, és elkezdett tolatni, helyére pedig a közelben lévők igyekeztek benyomulni. Nekem a magasságommal szerencsém volt, mert egy hátsóbb sorból is tudtam fotózni, ha felemeltem a karomat. Aztán szép lassan odajutottam előre is, nagyon szép látvány volt. Utána sikerült valahogy kikászálódnom, ekkor egy kínai (de a tapasztalataim alapján inkább tajvani, mert nem hangoskodtak, nagyon kulturáltan viselkedtek) család megkért, hogy fotózzam le őket a háttérben az Aranypavilonnal, cserébe ők is lefotóztak. Ezután indultam tovább az Aranypavilon parkjában a megszokott útvonalon, persze mindenhol sokan voltak. Közben ugyebár kezdett olvadni a hó, csöpögött a víz mindenhonnan. De a park is nagyon szép volt, örülök, hogy sikerült ide eljutnom. A végén benéztem a szuvenírboltba, és megtaláltam az idei szakurás kólát, ezt meg is vettem, aztán mentem a buszhoz. Úgy döntöttem, nem megyek vissza Szaiin megállóhoz a tömött buszon, hanem inkább a másik irányban elmegyek Kavaramacsiig, megnézem a havas Jaszaka-szentélyt, és Kavaramacsi állomástól megyek haza, így fel tudok ülni a még üres vonatra, és tudok aludni. Így is tettem. A buszon jól elszundítottam, aztán elsétáltam a Jaszaka-szentélyig, de délre itt már nyoma sem volt a hónak. Visszamentem hát az állomáshoz, és hazavonatoztam. A vonaton is aludtam, Avadzsinál épp hogy le tudtam szállni. Tojocutól aztán hazasétáltam, és benéztem Tera-szanhoz, megmutattam a képeket. Épp jött Roku-szan is, neki is megmutattam, elmagyaráztam a tömeget. Aztán mentem haza. Délutánra volt megbeszélve a csajjal, aki jelentkezett a vasalóért, hogy találkozunk a Tojocu állomásnál. Beraktam egy tasakba a vasalót és a vasalódeszkát, eltekertem a Tojocu közelében lévő szűpáig, ott hagytam a biciklit, aztán az állomásnál megvártam a csajt, lebonyolítottuk az adásvételt. Utána még bevásároltam a szűpában, majd hazamentem.

Jöjjenek képek a hófödte Aranypavilonról!

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás