(97-2) 【Déli szigetek 2】 A mangrove megtekintése Nakamura-szannal. Vacillálás a kakeromadzsimai kompnál. Kilátó, eső. Sziv alakú sziklaképződmény. Okinavai bambuszviperák Amamin.

Üdvözlet Amami Ósimáról, Kagosima megyéből! A második napon az előző nap megismert Nakamura-szan vitt el kocsival a mangrove-parkhoz, majd a kakeromadzsimai komphoz, utána pedig vissza a városba. Ebéd után pedig busszal elutaztam egy érdekes sziklához, majd pedig bambuszviperákat tekintettem meg.

Előző este Line-on megtárgyaltuk Nakamura-szannal, aki kocsival összeszedett a buszmegállóban, hogy reggel fél 9-kor a szállás elé jön, miután elvitte a gyerekét az iskolába, és elszállit a mangrove-parkhoz. Reggel tehát megreggeliztem (a szálláson lehetett ingyen teát inni, tök jó volt), aztán a megbeszélt időre odamentem, ahol előző nap Nakamura-szan megállt a kocsival. Jött is, elvitt a mangrovéhoz. Közben beszélgettünk, mondta, hogy történelmi okokból még ma sem túl jó az Amami Ósimán élők viszonya a kagosimaiakkal (az Edo-korban a Szacuma tartomány kábé szolgaként dolgoztatta az ósimaiakat, cukornádat termesztetett velük, a haszon meg a szacumaiaké lett). Aztán mondta, hogy ő ápolónőként dolgozik a megyei kórházban, és egy ideig a pszichiátriai osztályon volt, ott pedig voltak olyan betegek, akik egy nem tiszta pillanatukban meg akarták ölni, fojtogatták :O

A mangrove-parkba Nakamura-szan is bejött, együtt fölmentünk a kilátóba, onnan megnéztük a mangrovét. Szép volt, bár az Iriomote szigeti mangrovéhoz képest kisebb területű. Lehet itt kenukkal körbeevezni a folyón, de én ezt kihagytam. Helyette az éppen teljes pompájukban virágzó szakurákat néztem meg (február elején szakura!!), egy-két japán pápaszemesmadarat és egy amami fakopáncsot is láttam az ágakon. A mangove-parktól Nakamura-szan levitt egészen a sziget déli részére, Konijába, innen lehet komppal átkelni Kakeromadzsimára. Tiz perc volt a komp indulásáig, nekem pedig el kellett döntenem, hogy átmenjek-e vagy sem. Szivesen mentem volna, viszont visszafelé csak négy óra múlva lett volna komp, Kakeromadzsimán pedig nem sok látnivaló van. Ha jó idő lett volna, még szivesebben mentem volna, de mivel nem lehetett tudni, mikor ered el az eső, inkább úgy döntöttem, nem kockáztatok egy elázást, tehát kihagytam Kakeromadzsimát. Helyette Nakamura-szan felvitt a Kócsijama-kilátóhoz, itt épp valamilyen iskolás csoport volt, voltak vagy harmincan. Szép lett volna a kilátás, de a borús, párás idő miatt nem lehetett messzire ellátni. Viszont itt is láttam gyönyörű szakurákat. Innen visszamentünk a belvárosba, Nakamura-szannak kellett menni a gyerekéért, igy hát elbúcsúztunk. Nagyon rendes volt, hogy egy vadidegent teljesen önzetlenül elfuvarozott ide-oda!

Ebédelni szerettem volna, viszont a Nakamura-szan által ajánlott okonomijakis zárva volt, igy a szállással szemközt lévő, kanazavai karét árusitó helyre mentem be. Érdekes párositás, Amami Ósimán kanazavai karé 😀 De finom volt. Megebédeltem, aztán a busszal elutaztam Tacugónak a reptérhez közelebb eső részére, az ún. „heart rockhoz”. A tengerparton egy sziklát pont sziv alakúra mosott a tenger, a szivben pedig megáll a tengerviz, ez a nevezetesség. Tényleg érdekes volt, szép volt a táj is. Csak hát az a fránya időjárás… A visszafelé induló buszig még volt időm, igy egy másik partszakaszt is megnéztem, azután viszont kezdett esni az eső, igy bemenekültem a buszmegálló közelében egy tető alá. A busszal utána visszautaztam a belvárosba, ekkor már rendesen esett az eső. Lepakoltam a szálláson, megpihentem, majd gyalog elsétáltam a „viperaközpontba”.

Amami Ósimán is élnek ugyanis az Okinaván ismeretes bambuszviperák, japánul habunak hivják ezt a kigyófajt. Marása mérgező, halálos is lehet. Amami Ósimán egy fickó elhatározta, hogy kiirtja a szigetről a kigyófajt, ezért tanulmányozni kezdte, végül a kiirtás helyett az lett a célja, hogy megismertesse az emberekkel a habut, illetve azt, hogyan kell elkerülni a halálos marást. Ez a bácsika alapitotta a „viperaközpontot”, ahol terráriumban láthatók élő viperák, illetve formalinban a bácsika által begyűjtött hatalmas példányok, valamint azt is meg lehet nézni, milyen állatokat tudnak lenyelni a viperák. Egy videót is meg lehet tekinteni, ami jó pár tiz évvel korábban készült, ebben a bácsika elmagyarázza a viperákról szóló legfontosabb tudnivalókat, valamint meg lehet nézni, hogy a vipera természetes ellensége, a mangúz hogyan öli meg a viperát. Régen élőben lehetett ilyen „show-t” nézni, de újabban ezt betiltották. A múzeum eléggé régi, lepusztult, de összességében azért érdekes. Vicces volt, amikor én az élő viperákat néztem, mozogtak, sziszegett is az egyik, utána viszont mindegyik „ledermedt”, a következő látogatók azt hitték, hogy nem igaziak 😀 Mutattam nekik a képeimet, hogy amikor pár perccel előbb lefotóztam őket, még más irányba néztek 😀 A jegyeladó nénikék is mondták, hogy nem szokták elhinni, hogy igaziak a kigyók, mert nem mindig mozognak 😀 A viperaközpont után az esőben visszaasétáltam a szállásra, kajáltam, aztán idejében lefeküdtem, hogy hajnalban föl tudjak kelni. Most se voltak sokan a szálláson, és most is mindenki kulturáltan aludt.

A harmadik napon hajóval Tokunosimára utazom. 60 km-nyi biciklizés következik és február ellenére egy jó kis leégés! 😀