(97-4) 【Déli szigetek 4】 Utazás Okinoerabudzsimára. Szaigó Takamorihoz kötődő helyek. A kedves néni a múzeumban. Az esőzés.

Üdvözlet Okinoerabudzsimáról, Kagosima megyéből! A kirándulás negyedik napján magam mögött hagytam Tokunosimát, és Okinoerabudzsimán kerestem fel Szaigó Takamorihoz kötődő helyszíneket. A tokunosimai egynapos jó idő véget ért, és Okinoerabudzsimán már esett az eső…

Reggel összeszedelőzködtem a tokunosimai szálláson, és indultam a kikötőbe. Reménykedtem benne, hogy a bácsika ma is kivisz a kikötőig kocsival, de úgy tűnik, ő nem gondolt ilyesmire 😀 Elköszöntem, még egyszer közölte velem, hogy legyen japán feleségem, és költözzek vele együtt Tokunosimára, aztán útra kelhettem. Borús volt már az idő, nyoma sem volt az előző napi tűző napsütésnek, vagyis hát volt nyoma, mégpedig az arcomon és a nyakamon, ami nagyon fájt a napégéstől. Úgy tíz-tizenöt percet sétáltam a kikötőig, közben láttam is, ahogy a tengeren a távolban feltűnik a hajó. Megvettem a jegyemet, aztán várakoztam, hamarosan kezdődött is a beszállás. Nagyon tetszett, ahogy fél óra alatt ki- és bepakolnak a hajóból, ezt minden sziget kikötőjében élvezettel néztem. Már a hajó kikötése előtt készenlétben áll egy csomó targonca, és ahogy megérkezett a hajó, már indulnak is befelé a gyomrába, hozzák ki a hatalmas konténereket, aztán fordulnak egyet, és befelé is szállítanak. Valamelyik szigeten valami hosszú rudakat, valami építkezéshez valamiféle elemeket kellett leemeljenek a hajóról, ez kicsit több időt vett igénybe, mint a konténerek kipakolása. Tokunosimán amúgy 9:40-kor volt az indulás, és 11:30-ra érkeztem meg Okinoerabudzsimára.

A hajón pihentem, aztán mielőtt megérkeztünk volna a szigetre, kimentem fotózni… Hát már igencsak borús volt az idő. Az időjárás-jelentés szerint délután 2-re volt várható az esőzés. Kikötés után el is indultam a központ, a szállásom felé. Meglepetésemre a városban (pontosabban a településen, Vadomariban) nem sokan voltak az utcákon. Megkerestem a szállásomat, meg is lett, egy emeletes épület. Benyitok odalent, sehol senki. Fölmegyek, ott is benyitok, kiáltok, sehol senki. Megnéztem a neten a telefonszámot, felhívtam, mondta a fickó, hogy az emeleten nyugodtan pakoljak le az előtérben, ő majd estefelé jön, akkor majd megmutatja a szobámat. Hát jó, így is tettem, az előtérben lévő kanapéra kiszedtem a táskámból azokat a cuccokat, ruhákat, amik nem kellenek, az esőkabátot persze bent hagytam, aztán bekentem magam az előző nap vett naptejjel, és útnak indultam. Először a szállás környékén lévő emléktáblákat néztem meg, volt egy-két történelmileg jelentős hely a közelben, aztán elsétáltam az autószervizhez, ahol biciklit is lehetett bérelni. Egy öreg bácsi és néni viszi a helyet, a bácsika előszedett egy biciklit, a nénike meg felírta egy füzetbe az adataimat, másnap reggelig a bicikli 1000 jen volt. Miután meglett a biciklim, elindultam az előzetesen kitalált útvonalon. Elsőként a Szaigó Takamorihoz kötődő emlékmúzeumba mentem, ezen a szigeten töltötte ugyanis Szaigó a második száműzetését. Megvettem a jegyet, egy kedves nénike volt a múzeumban, mondta, hogy ha van fél órám, akkor berakja a DVD-t, ami Szaigó Okinoerabudzsimán töltött időszakáról szól. Mondtam, hogy megnézném szívesen, de még mielőtt jön az esőzés, biciklivel el akarok menni a sziget másik csücskébe. Mondta a néni, hogy sebaj, a jeggyel délután vagy akár másnap reggel is be tudok jönni, úgyis ő lesz itt, emlékszik rám. Ebben tehát megegyeztünk, így hát a múzeumot későbbre halasztottam. A múzeum közelében van a Nansú-szentély, ahol Szaigót istenségként tisztelik, megnéztem ezt a helyet, aztán tekertem tovább a sziget északi partjára, Szaigó partra szállásának helyére. Úgy negyed órát kellett tekerni fel a dombon, mielőtt megérkeztem. Itt épp valami felújítás volt, egy kis kilátószerűséget építettek fából, de le volt még zárva. Mindenesetre megnéztem a tájat – itt sem volt egy lélek sem. Tovább tekertem a Hanzaki nevű szirtig, itt is volt jó sok emelkedő, ahol tolnom kellett a biciklit (egy öreg, háromfokozatú váltós bicikli volt). A táj szép volt, az kétségtelen, viszont egyre inkább elborult az idő, már kezdett cseperegni is az eső. Sietve visszatekertem a településközpontba, és mielőtt zuhogni kezdett volna az eső, vissza is értem a múzeumba.

A múzeumban a nénike, ahogy ígérte, beindította a DVD-t, érdekes volt, bár a tartalmát nagyjából ismertem az előzetes tanulmányaimból és a tavalyi taiga doramából. Miután lejárt a film, megnéztem a kiállítást, a nénike pedig mindent alaposan elmagyarázott (senki más nem volt rajtam kívül a múzeumban, csak egy fickó várakozott valakire), nagyon kedves volt. Megkérdeztem, hol lehet a közelben enni valamit, mondta, hogy sajnos már minden bezárt (csak ebédidőben és vacsoraidőben vannak nyitva a kajáldák, délután bezárnak, tehát délután 2 után már nem szabad éhesnek lenni), de van egy hely, ahol nyugdíjas nénikék üzemeltetnek egy ebédlőt. El is indultam megkeresni ezt a helyet, de sehol se találtam. Végül egy kicsit távolabb a központtól megtaláltam a környék egyetlen konbinijét, ahol ráadásul friss péksüteményeket is árusítottak. Vettem egy karét, aztán két pizzaszeletet (nagyon finom volt!) és édes süteményeket is, meg aztán vacsorára is bevásároltam. Mire megebédeltem elállt az eső, így ismét útra keltem, ezúttal a sziget keleti csücskében lévő Fúcsa nevű helyhez, ez is egy szirt tulajdonképpen, ahol a sziklák alatt kis barlangszerűség alakult ki, itt lehet látni a tengert. Jó messze volt, többet kellett tekerni, mint a Hanzakihoz. Útközben megnéztem egy híres, hatalmas fát, ami egy iskola udvarán állt, aztán tekertem tovább egészen a Fúcsáig. Szép volt a táj, itt se volt rajtam kívül senki.

Ezután elindultam vissza a szállás irányába. Útközben elkezdett esni, sőt szakadni az eső, ahogy tekertem, elázott a nadrágom is a combomnál, így félreálltam egy tető alá, és átvettem a vízálló nadrágot, ezzel már jól tudtam tekerni. Visszatekertem a szállásig, itt átöltöztem a rövidnadrágomba, felakasztottam az előtérbe a vizes holmit. Egy fél óra múlva jött is a szállásadó fickó, megmutatta a szobámat, becuccoltam. El is mentem zuhanyozni, aztán a szobában tettem-vettem, néztem a tévét. A folyosó másik végén egy bácsika szállt meg, telefonon beszélt, de olyan hangosan, hogy még az én szobám is visszhangzott tőle. Szerencsére aztán este 11 körül befejezte. A kajámat megmelegíttettem a szállásadó fickóval, aki a földszinten volt, főzött le nekem teát is, rendes volt. Megvacsoráztam, aztán nyugovóra tértem. Másnap reggel az időjárástól függően terveztem még biciklizni Okinoerabudzsimán.

A következő részben következik Okinoerabudzsima körbetekerése, az utazás Jorondzsimára, szállásadók búcsúzkodása középiskolás diákoktól, és találkozás jorondzsimai lakosokkal!