(102-2) 【Sikoku 2/5】 A bocsánatkérő állomás. A Muroto-fok és a zarándokösvény. A fennállása óta veszteséges vasútvonal és a kétéltű jármű. Látogatás Hivaszában. Tokusimai rámen. Lázas hazaút komppal és vonattal.

Elérkezett a sikokui utazás utolsó napja: az ötödik napon hajnalban Kócsiból a „bocsánatkérő nevű” Gomen állomásra, majd pedig Nahariba utaztam, onnan elbuszoztam a Muroto-fokig, zarándokösvényen gyalogoltam sietve, ismét buszoztam, veszteséges vasútvonalakon utaztam, templomot látogattam, ráment ettem, és lázasan hajóztam és vonatoztam haza, hogy magamba döntsem a még megmaradt összes otthoni gyógyszeremet megfázás ellen 😀

Jólesett volna többet aludni… de nem lehetett. Éjszaka megébredtem arra, hogy fáj a torkom, tele az orrom, ki kellett menjek a mosdóba, szenvedtem… Aztán fél 5 körül pedig már kelni kellett. Gyorsan összeraktam a cuccaimat, aztán levonultam a közös helyiségbe (előző este bekapcsolva hagytam a légkondit, hogy reggel ne fagyjak meg), megmelegítettem megint az ice tea-t, megint bevettem a gyógyszert, aztán elindultam gyalog a Kócsi állomás felé. Ott aztán felültem az Ava-Ikeda felé tartó vonatra, de azzal csak a Gomen nevű állomásig mentem. Ez a neten nagyon híres állomás, ugyanis japánul a gomen azt jelenti: „bocsánat”, tehát ez olyan, mintha az állomás neve bocsánatot kérne 😀 Sokan fényképezik az állomás nevét jelző táblát, ezért ki is van írva a bejáratnál, hogy „gomen, de csak akkor mehettek be lefotózni a névtáblát, ha megveszitek a peronjegyet” 😀 Én viszont átszálltam, szóval simán le tudtam fotózni a bocsánatkérő nevet. Gomen álomástól ismét a Tosza-Kurosio Vasúttársaság járatára szálltam át, ezúttal a Gomen és Nahari között közlekedő vonatra. Próbáltam volna nézni a kilátást az ablakon, de egyrészt rendkívül mocskos volt az ablak, másrészt pedig nagyon álmos voltam, így jószerivel csak aludtam 😀 Nahariban aztán buszra kellett átszállnom, mert csak idáig volt meg a vasútvonal, a busz érkezéséig meg volt negyed órám, szóval sietve elmentem a közeli konbinibe onigiriket meg forró italt venni. Utána a busszal egy órát utaztam a Muroto-fokig – az előző napi busszal ellentétben sajnos a Nahari és Muroto között közlekedő busz ablaka is nagyon mocskos volt, így nem tudtam jó fotókat készíteni.

8:41-re érkeztem a Muroto-fokhoz, és 9:51-ig volt időm, ugyanis akkor érkezett a következő busz, ami tovább haladt a Kónoura állomásig. Először csak sétálgattam a parton, megnéztem a hatalmas sziklákat, aztán arra gondoltam, hogy föl kéne menni a közelben lévő templomhoz, a Hocumiszakidzsihoz. A térképen nagyon közelinek tűnt, de igazából hegynek kell felfelé menni egy erdei zarándokösvényen. Gondoltam, bele fog férni az időmbe, de azért igyekezni kellett. Hát megfázva, betegen fölfelé gyalogolni a hegyi ösvényen, ráadásul sietve nem volt valami kellemes… Félúton már eléggé megbántam, hogy bevállaltam 😀 De most már nem adhattam fel, betegen is fölmásztam a templomhoz, megnéztem az épületeket, csináltattam gosuint. A gosuines bácsika nagyon mogorva volt, nem köszönt, csak valami odamordult. Megnéztem aztán a hegyről a kilátást a tengerre, majd sietve lesiettem az ösvényen. Hamarosan jött is a busz, amivel ismét majdnem egy órát utaztam a Kónoura állomásig.

Ez a Kónoura állomás egy bizonyos Asza-tengerparti Vasúttársaság nevű céghez tartozik. Ez a cég és az általa üzemeltetett vasútvonal Japán legveszteségesebb vasútvonalai közé tartozik. Történt ugyanis, hogy még a Sóva-korban építettek mindenfelé vasútvonalakat, olyan helyekre is, ahol egyáltalán nem volt nyereséges. Ilyen volt Sikokunak ez a déli része is. Az eredeti tervek szerint Nahari és Kónoura között is vasútvonal épült volna, így el lehetett volna jutni vonattal a Muroto-fokig. Csakhogy ez a projekt meghiúsult, és ott maradtak a befejezetlen vasútvonalak. A Kócsi megye legkeletibb és Tokusima megye legnyugatibb részén lévő néhány állomást megépítették, és egy harmadik szektoros céget alapítottak ezeknek az üzemeltetésére: a cégben Tokusima megye a fő részvényes, de jelentős hányaddal bír Kócsi megye és az egyes települések is. Na csak az a baj ezzel a bizonyos céggel és vasútvonallal, hogy csupán egy 8,5 km-es vonalról van szó, három állomással, amelyek közül az egyik a JR-ral közös állomás 😀 A viteldíjak, ha jól emlékszem, 210 és 280 jen között mozognak, ebből pedig nem lehet nagy bevételt generálni. Természetes, hogy a cég az alapítása óta veszteséges, harmincegynéhány év alatt egy év sem volt, hogy nyereséget termelt volna. Jelenleg a cégnek 10 alkalmazottja van, a vasútvonalon kettő darab dízelvonat közlekedik oda-vissza, ezek közül ráadásul az egyiket a Kjúsún megszűnt Takacsiko Vasúttársaságtól kapták meg ingyen 😀 Szóval érdekes kis vasútvonal ez. Szó volt arról, hogy megszüntetik, de Tokusima megye, hogy fellendítse a környék turizmusát, gondolt egy merészet, és bejelentették, hogy megszüntetés helyett a Kónoura állomást átalakítják úgy, hogy DMV-vel (dual mode vehicle), vagyis kétéltű járművekkel is megközelíthető legyen – tehát a vasútvonalról a Kónoura állomásra befutó kétéltű vonat lehajt az állomásról, behúzza a vasúti kerekeit, és egyfajta buszként tovább robog a Muroto-fok felé. Ezzel van most kiplakátolva Tokusima megye összes állomása, ha minden jól megy, jövőre fog debütálni a kétéltű.

Na szóval, erre a bizonyos Kónoura állomásra érkeztem meg, de a következő vonat indulásáig egy órát kellett várnom. A váróteremben egy kis büfé üzemelt, több öreg néni és bácsi várakozott a padokon. Körbenéztem a környéken, lefotóztam az állomást, aztán lesétáltam a tengerpartig, ott is csináltam képeket, majd visszafordultam. Nemsokára meg is jött a kis dízelvonat, meglepetésemre belül szakurás színű izzókkal és művirágokkal volt kidíszítve. A hírhedt vasútvonalon 11 percet utaztam, míg el nem értük a Kaifu állomást, ahol a JR vonalára szálltam át.

A JR vonatával Hivasza állomásig mentem. Itt leszállva megcéloztam a hivaszai várat, amihez megint egy hegyi úton kellett fölmenni, szerencsére ez nem erdei ösvény volt, hanem rendes aszfaltozott út. Csakhogy útközben egy táblán láttam a kiírást: a vár nincs nyitva. Olyannyira nem volt nyitva, hogy odafönt hivatalosan még a közelébe se lehetett volna menni, le volt zárva a lépcső is – én azért odamerészkedtem. Ez a vár is egy utánzat, mivel nincsen semmilyen infó arról, hogy hogy is nézett ki az eredeti vár, ami itt állott; tehát tulajdonképpen a mostani vár egy „vár alakú múzeum”, de mivel már régi, leromlott állapotú, inkább lezárták az egészet. Csüggedten lesétáltam a hegyről, és átmentem a vasút túlsó oldalán található templomhoz, a Jakuódzsihoz. Itt sok zarándokot láttam, csináltattam gosuint, megnéztem a kilátást, aztán vettem a közeli konbiniben zsebkendőt meg kaját, és visszamentem az állomáshoz.

A JR vonatára felszállva Tokusimáig utaztam, útközben el is aludtam, továbbra sem voltam túlságosan jól a megfázás miatt. Tokusimában aztán busszal kellett kimenjek a kikötőbe, de mivel még volt időm, találtam egy rámenezőt az állomás közelében, ahol nagyon finom tokusimai ráment ettem, jobb volt, mint amit Tera-szannal ettünk a múltkor. Nagyon jólesett, a forró leves a torkomnak is jót tett. Ezután buszra ültem, és kimentem a Nankai által üzemeltetett, Tokusima és Vakajama között közlekedő komp kikötőjébe. Megvettem azt a 2000 jenes jegyet, ami a komp viteldíját és a vakajamai kikötő és Namba közötti vonatjegyet is magában foglalja, aztán leültem a váróteremben, de egy csapat fiatal olyan hangosan visítozott meg röhögött, hogy le kellett jöjjek a földszintre – ott viszont nem volt ülőhely. Vettem egy forró teát, aztán kis idő múlva visszamentem az emeletre, leültem, és valami főzős műsort néztem, amíg a beszállásra kellett várakozni. A hajóra felszállva úgy terveztem, hogy most akkor két órát aludni fogok, le is feküdtem, betakartam magam a kabátommal… hát nem pont a közelemben ült le a zajos csoport? Megint röhögtek, ordítottak. Fel kellett kelnem, és átülni a rendes ülések egyikébe, ezeknek mondjuk dönthető volt a támlájuk, így itt is lehetett aludni. Viszont ekkor már eléggé legyengültnek éreztem magam, úgy tűnt, lázas vagyok. Aludtam, próbáltam pihenni.

A vakajamai kikötőbe érkezve át kellett sétálni a Nankai állomására, hamarosan pedig jött is a vonat. Felszálltam, az úton viszont eléggé pocsékul voltam már, tüsszögtem, fújtam az orrom, kapart a torkom, rossz volt a közérzetem. Mivel aznap megint használtam a Szeisun 18 kipput, gondoltam, Nambából nem érdemes metróznom, hisz Sin-Oszakáig el tudok menni ingyen a JR-ral. Így leszálltam a Nankairól Sin-Imamijában, ott átszálltam az oszakai körvasútra, azzal elmentem Oszaka állomásig, onnan pedig egy gyorsított járattal mentem egy megállót Sin-Oszakáig. Sin-Oszakában aztán metróra ültem, így mentem tovább Eszakáig.

Hazasétáltam, útközben benéztem a takojakishoz, ahol szokás szerint ott volt Daiki anyukája is, ekkor már hangom is alig volt – mondtam, hogy megbetegedtem 😀 Egy gyors kis beszámolót tartottam, aztán igyekeztem haza. Az otthoni gyógyszereimet, amik még megmaradtak, már becsomagoltam a bőröndömbe, na ezeket elő is túrtam, és egy jó nagy adagot magamba toltam. Lezuhanyoztam, befűtöttem, csináltam egy juzus teát, bevettem a lázcsillapítót, és már feküdtem is le, hogy minél előbb kikúráljam magam! 😀

Ezzel lezárult az ittlétem alatti utolsó hosszabb kirándulás. Jó ötlet volt egy nappal előrébb hozni, így szinte mindennap szép időt fogtam ki. A megfázás nem jött túl jól, de így legalább keretes szerkezetbe foglaltam az útjaimat: 2017 júliusában az első Szeisun 18 kippus kiránduláson is megfáztam, és most az utolsón is 😀

Végül jöjjön az eddig bejárt helyeket bemutató térképem frissített változata. Igazából van egy kis csalás benne, ugyanis rájöttem, hogy nem csináltam külön térképet március 14-én, hanem csak március 16-án, egy későbbi, két napos kirándulás „eredményével” közösen. Így hát megelőlegezem azt a térképet, íme 😀