[331. NAP] A nagy okinavai út – 3. rész. Séta Nahában. Kikötő, halpiac, Kokuszai-dóri. A szégyellős okinavaiak. Képgaléria!

Okinaván töltött harmadik napomon a megyeszékhelyet, Nahát jártam be.

De előbb reggel megint voltam a Kirakira Beachen fürödni, azelőtt pedig egy kombiniben kerestünk nyomtatót. Mivel mondtam, hogy szeretnék eljutni az északi (pontosabban északnyugati – Nago és környéke) részekre, a híres Csuraumi akváriumba, meg ha lehet, délre is, és találtunk a neten egy buszos túrát, amire jelentkeztem is, viszont az e-mailben kapott vouchert ki kellett nyomtatni. Hogy miért nem mentem egyedül busszal? Azért, mert Okinaván borzalmas a buszos közlekedés. Vonat ugyanis nincsen, és mindenki kocsival jár mindenhová. A buszok sokszor üresen járnak, és a kevés utassal fizettetik meg a benzinköltséget – borzasztóan drága. És mivel kevesen használják, ritkán is jár, van olyan viszonylat, ahol kétóránként jár a busz. Az akváriumhoz is több ezer jenért (csak oda!) és több órás várakozással tudtam volna eljutni. Így a buszos kirándulás volt a megfelelő alternatíva: elvisznek több helyre is, van túravezető, összességében olcsón jön ki. Végül egy Family Martban sikerült kinyomtatni a vouchert, aztán ugye mentem strandolni, amíg Imre edzett.

Később aztán Imre kirakott a munkahelyénél, én meg onnan buszoztam be Naháig (első buszozásom Okinaván! :D). Tomari kikötőjéig mentem először, hogy nézzem meg, másnap honnan indul a Zamamiba tartó kompom. Gondoltam, egyúttal megveszem a jegyet is, de nem lehetett, csak majd másnap. Megint dögmeleg volt amúgy. Tomaritól elsétáltam a Naminoue Beachre, ez Naha egyetlen strandja, ami meglepő, ahhoz képest ugye, hogy Naha a legnagyobb város, a megyeszékhely. És ez az egy strand is kicsi, nem annyira tiszta, és a stranddal szemben egy autóút fut végig. Érdekes. De azért jó volt. Amit el kell mondani, ami érdekes lehet, hogy az okinavaiak, mivel ugye egész évben meleg van (jó, télen nem annyira, mint nyáron, de sosem havazik, és decemberben is őszi-tavaszi jellegű idő van), félnek a napégéstől, ezért vagy nem is mennek strandolni, vagy pedig felöltözve mennek a vízbe! Sok embert láttam pólóban, rövidnadrágban, másokat fekete elasztikus felsőrészben (férfiak) fürödni. És még ennek ellenére is nagyon le van barnulva mindenki 😀 Az első napon amúgy én is sikeresen leégtem, pedig befújtam magam naptejjel.

A Kirakira Beach után a Fukusúen nevű kínai stílusú kerthez igyekeztem, az viszont aznap épp zárva volt. Így továbbhaladtam a nahai kikötő felé, hogy azt is megnézzem. A kikötő után pedig ismét a Kokuszai-dóri következett, vettem a híres okinavai vagasiból (japán édesség) a beniimo tarutóból (lila szacumaimóból, édesburgonyából készült édesség), aztán bementem a Makisi halpiacra… hát voltam én már halpiacon Tokióban (Cukidzsi halpiac) meg Puszanban (Csagalcshi halpiac), de ilyen színes és furcsa halakat még sehol se láttam, nem hiába vagyok Okinaván 😀 Nagyon érdekesek voltak! A halpiac után visszasétáltam a buszpályaudvarra (előtte vettem kaját… a kombiniben a pasas megdicsért, hogy milyen jól beszélek japánul, amikor tudtam az evőpálcika számlálószóját, de utána azért hozzávágott egy „szánkjű gudbáj”-t… -___-, a tegnapi síszávásárláskor meg kérdezte az eladó, hogy amerikai vagyok-e… -___-, egy helyen meg megkérdezték, hogy kérek-e villát(!) a szobatésztához(!). Állítólag az amerikai katonák még a szobát is villával eszik, úristen O.o), és visszabuszoztam Nakaguszukube. Kábé 75 perc volt az út, ősrégi buszok járnak Okinaván (olyanok, mint a 90-es, 2000-es években a Volánbuszos Ikarusok), és egy érdekes felfedezést tettem. Dupla ülések voltak a buszon, két sorban (ez amúgy is érdekes, mert a japán buszokon általában sok egyes hely is szokott lenni, és kétajtósok a buszok, ez egyajtós volt, sok-sok kettes üléssel). Elkezdtek felszállni a népek, amíg volt szabad kettes hely, addig értelemszerűen mindenki a teljesen üres helyre ült be, nem valaki idegen mellé, ez érthető, én is így csinálom odahaza. Aztán egyszer csak betelt az összes kettes hely, mármint úgy telt be, hogy a két hely egyikén ült egy személy. És jöttek újabb felszállók. Azok meg nem ültek le mások mellé, hanem álltak. Még többen szálltak fel, azok is álltak, senki nem ült le egy idegen mellé. És nem azért, mert például a külső ülésen ültek volna, vagy mellettük csomag lett volna… például én is a belsőn ültem, a csomag az ölemben… mondjuk én nem számítok, mert én „amerikagaidzsin” vagyok, mellém Oszakában is csak végső esetben mernek leülni. De a japánok mellé sem ültek! Hazaérve aztán elmeséltem ezt Majuminak, és ő mondta, hogy ez azért van, mert az okinavai emberek nagyon durván szégyellősek, ezért nem ülnek le idegenek mellé a buszon, meg nem kezdeményeznek társalgást, félénkek. O.o Jól van, na de ennyire?! Durva.

Hazaérvén még nem volt otthon senki, így picit üldögéltem a bejárat előtt (olvastam Murakami új könyvét, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit japánul), aztán Majumi érkezett haza előbb, és beengedett. Később Imre is hazaért, kajáltunk, beszélgettünk, aztán lefeküdtünk. Ez volt tehát a harmadik nap.

Újabb szép és érdekes (pl. színes képek) képek jönnek, íme: