[138-140. NAP] A Takarazuka Revü és a Tezuka Oszamu Emlékmúzeum. Eső, kaja- és vécékeresés. Hajvágatás, cipekedés, eső. Takarítás, pakolás. Az utolsó hét kezdete.

Ahogy már azt az előző bejegyzésben is írtam, szombaton a CJLC jóvoltából ingyen megtekinthettük a Takarazuka Revü előadását. És ha már ott voltunk Takarazukában, benéztünk a Tezuka Oszamu Emlékmúzumba is.

Péntek délután tehát tájékoztatót tartottak először is a színházról. Nagyon sokan jelentkeztünk (elvégre ingyen volt!! a legolcsóbb jegy máskülönben 2 500 jen!), így hát az egyik délutáni előadásra is kellett jegyet vegyen az egyetem. Én a reggeli előadáson maradtam, mert délután utána hajat akartam vágatni. Tehát reggel elindultunk először is a buszhoz, csak hát ugye mindenki ugyanarra az előadásra ment, ugyanarra a buszra akart felszállni. Korábban már írtam, hogy errefelé nincsenek csuklós buszok, csak ilyen kis méretű buszok járnak, na most az első megállóban erre felpréselődött minimum harminc gaidzsin, így a következő állomásokon szegény japán öltönyös bácsikák alig tudtak felnyomorodni a buszra… Szegények, mennének dolgozni, erre a sok gaidzsin elfoglalja előlük a helyet 😀 Szóval eljutottunk a busszal Minóig, Minótól vonattal mentünk, Isibasiban átszálltunk, majd Takarazukáig utaztunk tovább. Amúgy nagyon pocsék idő volt, hideg is volt, az eső is esett. Megérkeztünk Takarazuka állomásra, na mondom elmegyek a mosdóba, mert ki tudja, mennyit kell várnunk a színháznál. Megyek a vécébe, erre ott van a két fülke, és mind a kettő japán stílusú! Ó a fenébe, gondoltam, nem tudom, miért szeretik a japánok ezeket a vécéket… az ember nem tud a dolgára koncentrálni, ha közben megszakad a térde és a lába a fájdalomtól, görcsöl az egész teste a guggolástól és egyensúlyozástól… Na mondom, ezt így nem lehet, menjünk a színházba. Előtte egy könyvesboltban gyorsan megvettem a Csíszai oucsi című könyvet, amelynek a filmváltozatát e hónapban meg szeretném nézni.

Megérkeztünk a színházhoz, megkaptuk a jegyeket, illetve egy kérdőívet, amit ki az egyetemen kellett majd leadjunk. A Takarazuka Revü, ahogy már a múltkor írtam, egy olyan színház, ahol csak nők szerepelnek. Idén 100 éve alapította a Hankjú vállalat egyik fejese. Állítólag több ezren pályáztak tizenvalahány helyre minden évbe, aki bejut, az évekig táncolni, énekelni tanul, majd a képzése végén eldől, hogy otokojaku vagy muszumejaku lesz-e, vagyis férfi vagy női szerepet fog játszani. Aki egyszer férfi szereplő lett, az utána már egyáltalán nem is játszik női szerepet, és ugyanígy van ez fordítva. Érdekesség még, hogy a férfi szereplők kapnak egy férfi „stage name”-et. A társulat kisebb csoportokra van felosztva, mi a „Virág Csoport” előadását néztük meg. Minden csoportban van rangsor, ennek a csoportnak a „top star”-ja Randzsu Tomu volt. Nagyon durva a hangja! Úgy le tudja mélyíteni, hogy meg nem mondaná az ember, hogy ezt egy nő énekli! A színházban lehetett venni 10 000 jenért (!!!) Randzsu Tomu emlék-képeskönyvet, csodálkoztunk is, mi ez a horribilis ár – nos, ő ugye a topsztár, 1995 óta (kb.) a társulat tagja, és most májusban visszavonul, a The Last Tycoonban játszik utoljára (ezt néztük mi is meg). Itt lehet megnézni egy régebbi előadás részletében Randzsut:
[youtube http://www.youtube.com/watch?v=3CvHsJAx9X0]
[youtube http://www.youtube.com/watch?v=cTQVbdWbFUE]

Tehát visszatérve: megkaptuk a cuccokat, na mondom, keresek vécét odabent. Hát volt egy darab fülke, ami foglalt volt… Ezt nem hiszem el, gondoltam – na de szerencsére több helyen is van a színházban vécé, így hát végül találtam egyet, ami se nem foglalt, se nem japán stílusú volt XD

Megkezdődött az előadás. Azok a helyek, ahonnan rendesen lehet látni, több ezer, akár még tízezer jennél is többe kerülnek, mi a legolcsóbb helyeken ültünk, az emeleten, hátul, így hát szabad szemmel csak annyit láttunk, hogy a színpadok valami kis apró emberkék futkároznak ide-oda 😀 Viszont béreltünk opera glasst, lényegében nem is az volt, hanem egy szimpla távcső, és azzal néztük az előadást 😀 Kicsit bajban voltunk, mert azt pénteken mondták nekünk, hogy 500 jenért lehet ilyet bérelni, de azt nem, hogy letétbe kell helyezni 5000 jent! Nem is volt nálam annyi, szerencsére Attilánál volt 10 000.

Az előadás nagyon jó volt, jól énekelnek, nagyon grandiózus minden, csillogó díszletek, jelmezek, minden nagyszabású. Amin meglepődtem, hogy nincs több felvonás, lemegy a „fő” darab, majd fél óra szünet következik, és azután már nem a darab folytatódik, hanem kezdődik a „revü”, aminek nincs sztorija, csak dalok egymás után lenyűgöző ruhákban és díszletek előtt (még a fődarabnál is grandiózusabb). Érdekes élmény volt, bár én szívesen megnéznék egy japán sztorit is az ő előadásukban, mert ez egy amerikai filmgyárosról szóló sztori volt (F. Scott Fitzegarld regénye alapján), de ők játszanak japán történelmi témájú darabokat, sőt koreai történelmi darabokat is.

Az előadást követően Attilával átsétáltunk a közeli Tezuka Oszamu Emlékmúzeumba. Mivel Tezuka Oszamu Takarazukában nőtt fel, itt építettek egy múzeumot, ahol Tezuka néhány korai rajzát, munkáját, a híres sapkáját, szemüvegét stb. állították ki, illetve a munkásságáról olvashatunk, vetítenek, van Tezuka-kávézó, Tezuka-shop, könyvtárrészleg, ahol a mester összes munkája olvasható. A bejáratnál egy nagy Hi no tori szobor található, és az épületen belül is találkozhatunk a Dzanguru Taitei szereplőivel vagy például Black Jack figurájával. Érdekes volt ez a hely is. Érdemes megnézni a képeket – külön kiemelném a Black Jack vécépapírt! 😀

A múzeum után kajáldát kerestünk Takarazukában, de nemigen találtunk, így hát vonattal elmentünk Isibasiig, és ott ettünk szobatésztát. Minóban aztán elsétáltunk a Book Offig, ahol 200 jenért per kötet megvettem Murakami 1Q84-ét meg pár egyéb könyvet, végigbogarásztam megint a választékot 😀 Aztán elindultam hajat vágatni. A QB House nevezetű „10 perces gyors hajvágó szalonba” akartam menni, ezt Viktor ajánlotta, 1 000 jenért levágják az ember haját, ennél olcsóbbat nem lehet találni. Csakhogy a környéken, Minóban egy üzletük van csak, mégpedig egy AEON nevezetű bevásárlóközpontban, ami eléggé messze van a Minó állomástól is és a koleszunktól és annak környékéről is. A Book Offtól kábé fél óra séta volt, kicsit el is keveredtem egyszer, na de a lényeg, hogy meglett az üzlet. Mutattam képen, milyenre vágja le, negyed óra alatt meg is volt. Érdekes, hogy itt a fodrászok nem vesznek el pénzt, miután belép az ember az ajtón, az automatába betesz 1 000 jent, kap egy blokkot, és ezzel mehet a fodrászhoz. Ami még érdekes és hasznos találmány, van egy „hajporszívójuk” 😀 Kefe van a végén, és olyan vákuum, mint a porszívó, hajvágás után ezzel megy végig az ember fején/nyakán/homlokán, és felszippantja az apró hajakat, így azok nem szúrnak hajvágás után 😀 Hasznos! Még egy dolog: mindenki hajához külön, egyszer használatos fésűt használnak, amelyet a hajvágás után odaadnak a vendégnek, így bizonyítva, hogy nem fogják újra felhasználni!

Azt nem mondtam, hogy a fodrászat felé menet találtam egy Gjómu szűpát, vagyis egy olcsó üzletet, ahol vettem két két literes üdítőt, mert jóval olcsóbb volt, mint a közelünkben lévő szűpában. Szóval cipeltem a hátizsákomat, a szatyrot az üdítőkkel és a szatyrot a könyvekkel. Mondom, nem baj, úgyis itt van egy buszmegálló, megvárom a buszomat, és azzal hazamegyek. Na de kiderült, hogy abban a buszmegállóban csak a JR Ibaraki felé tartó busz áll meg. Tovább cipekedtem. A következő buszmegállóban is csak az a busz áll meg (igazából utólag kiderült, hogy nem, csak az én buszomnak a keresztező utcában van a megállója, mert bekanyarodik). Szóval még tovább cipekedtem. Végül sikerült találnom egy buszmegállót, és így hazajutottam. Már majdnem 9 óra volt, mire hazaértem, gyorsan elpakoltam, és lefeküdtem, mert ugye 4-kor kelni kellett A Dal miatt 😉 (ld. Miyazakiblog 1)

Vasárnap aztán takarítottam, mert már eléggé felgyülemlett a kosz, mostam, pakoltam, rendbe raktam a dolgaimat, elpakoltam a már nem szükséges papírokat. Illetve tanultam a kandzsivizsgákra.

Hétfőn aztán megkezdődött az utolsó hét az őszi félévben (ez nem igaz, mert jövő héten még hétfőn vannak órák, kedden meg prezentálunk, de ez az utolsó igazi, teljes hét). Az olvasottszövegértés-órán tesztet írtunk, a mangás óra ismét unalmas volt (kandzsit tanultam), az újkori törin pedig eljutottunk 1989-ig, Sóva császár haláláig (jövő héten dolgozat). Más nagyon nem történt aznap, másnap viszont egy a japánokat utazásra ösztönző rendezvényen voltunk kirakat-külföldiek – de erről majd a következő posztban!

Galéria Takarazukáról: