(40-2) 【Kanszai-Kii 1】 A nagahamai vár, a hikonei vár és az azucsi vár. Postai ügyintézés.

Üdvözlet a Takiból Singú felé tartó vonatról, amelyen épp egyes-egyedül ülök, és majd megsülök, mivel befűtöttek olyan 30+ fokra… Na de ne szaladjunk ennyire előre. Az idei első Szeisun 18 kippus kirándulásom első napján a Biva-tó partjára látogattam el, estére pedig hazamentem, hogy igy spóroljak a szállásköltségen.

Bajban vagyok, hogy nevezzem el ezt a kirándulást… Ugyanis az első napon a Biva-tó partján lévő helyiségeket látogattam meg, ezeket a helyeket még valahogy besorolhatjuk a Kanszai-régióba, de azért már kicsit „gyanúsak”. Aztán a következő napokon a Kii-félszigeten fogok egy kört tenni, de az első két nap programja megint csak félig-meddig nevezhető Kanszainak. Tizedikén, egy napos kihagyás után pedig Kiotó megye északi részére fogok ellátogatni, ami meg Kanszai, viszont már nincs köze a Kii-félszigethez. Szóval úgy döntöttem, hogy „Kanszai+Kii” lesz az utazás elnevezése, eléggé erőltetett módon 😀

Az első nap reggelén a 6:35-ös metróval mentem le a nagy Oszaka állomásra. Igazából a vonat, amire felszálltam, megáll Sin-Oszakánál is, tehát ott is fel tudtam volna szállni rá, ez esetben viszont nem lett volna ülőhelyem, igy kicsit korábban keltem, korábban indultam, és Oszakában szálltam fel, tudván, hogy ott szinte kiürül a vonat. Oszakából először Nagahamába mentem, a Biva-tó északi partjára. Maibaránál át kellett szállnom, idáig közlekedik ugyanis a „sinkaiszoku” (gyorsitott) járat, innen nyugatra más JR Nyugat-Japán vonatok közlekednek, keletre pedig már a JR Tókai (angolul JR Central néven fut) társaság vonatai járnak, itt kellett anno átszállnom, amikor Nagoja felé utaztam. Most viszont nem a JR Tókai vonatára, hanem a Nagahama felé tartó JR Nyugat-Japán járatra szálltam át, és pár megálló után meg is érkeztem Nagahamába.

Nagahamában a várat, valamint egy templomot, egy szentélyt, illetve a Meidzsi-korban épült, fekete falú épületeket terveztem megnézni, na meg persze a Biva-tavat. Rosszul kalkuláltam, azt hittem, hogy hamarabb végezni fogok, ehhez képest rá kellett húznom egy órát a nagahamai programra. Először a várhoz mentem, ahol egy nagyon kedves néni volt a jegyárus, szépen megkérdezte, hogy kell-e angol pamflet, mondtam, hogy nem, ezzel elintéztük simán, mások tanulhatnának tőle. Mondta, hogy én vagyok az első magyar, aki meglátogatja a várat 😀 A vár amúgy szokásos Sóva-kori betonépitmény, viszont fölülről nagyon jó a kilátás (ki lehet menni, nem csak ablakok vannak), hiszen közvetlenül a tó partján áll. Körbenéztem itt, aztán sétáltam picit a tó partján, majd elindultam a templom, szentély stb. irányába. A szentélyben nagyon sokan voltak, mindenki érkezett az év első szentélylátogatására. Ezután még megnéztem a fent emlitett, fekete épületeket is, itt mindenféle üzleteket alakitottak ki, meg művészeti galéria-szerűségeket. Innen visszasétáltam az állomásra, de mivel még volt időm, megnéztem a régi Nagahama állomás épületét is, ahol most vasútmúzeum van berendezve. Bemenni már nem volt időm, igy csak kivülről néztem meg.

Nagahamából visszamentem azon a vasútvonalon, ahol érkeztem, egészen Himedzsiig. Himedzsiben a várat terveztem megnézni, amit már anno 2013-ban láttam. Ez volt az az emlékezetes várlátogatás, amikor Attilával az akkori maradék Szeisun 18 kipput elhasználva elutaztunk Hikonébe úgy, hogy nem néztünk utána, hogy ott nem olyan az időjárás, mint Oszakában… Az őszi félcipőkkel mentünk, Hikonéban pedig több centis hó fogadott. Persze pillanatok alatt átáztak a cipőink, úgy mentünk a várba, hogy tocsogott a viz a cipőnkben. Szerencsére a Biva-tó partján találtunk egy nagy bevásárlóközpontot, ahol árultak hótaposókat is, vettünk egyet-egyet, és onnantól már nem volt gond. Addig viszont maga volt a pokol… Tanulva az esetből, felkészülten, hótaposóval a lábamon érkeztem meg Hikonéba, ahol ez alkalommal nem volt hó, vagyis egy nagyon kevés még volt, de az is olvadt. Megcéloztam egyből a várat. Mind a jegyeladó, mind a bejáratnál a koszos cipőknek zacskót osztogató bácsika angolul magyarázott, még ha én japánul beszéltem is, viszont előbbitől kaptam ajándék mocsit 😀 (Az más kérdés, hogy végül nem ettem meg, mert nem izlett, viszont a bácsika kedves volt. Csak jó lett volna, ha japánul beszél.) A hikonei vár eredeti állapotban fennmaradt vár, tehát nem betonutánzat, igy hát nekem nagyon tetszett, jók voltak a meredek falépcsők 😀 Mikor megérkeztem a főbástyához, hirtelen elkezdett szakadni a havas eső, igy bemenekültem az épületbe. Szerencsére, mire körbejártam az épületet, elállt az eső, sőt, nagyon szép, derült égbolt lett.

A várbelépővel meg lehetett volna tekinteni a szomszédos kertet is, de arra gondoltam, télen nincs ennek sok értelme, meg különben is kevés időm volt, mivel ugye Nagahamában elszámoltam az időmet… Ráadásul kitaláltam, hogy a hikonei postán veszek boritékot, bélyeget, meg „kogavaszét” (ezt magyarul talán váltónak lehet nevezni?). Hogy minek? Hát azért, mivel a neten kinyomoztam, hogy lehet kérni utólag szép igazolást arról, hogy elérte az ember Honsú legészakibb pontját. Ehhez az ómai turisztikai irodának kell küldeni egy levelet, benne válaszboritékkal, bélyeggel, egy képpel, ami azt igazolja, hogy melyik napon voltunk az Óma-foknál, valamit 200 jennyi „kogavaszéval”. Ezt a „kogavaszét” (nevezzük váltónak) a postán lehet megvenni, 200 jenért, valamint 100 jen eljárási dijért kapunk egy igazolást a 200 jenről, amit ha átadunk valakinek, az utána a postán beválthatja 200 jenre. Mivel ez az igazolás 200 jenbe kerül, igy oldják meg a kifizetést. A hikonei postán meg is vettem a boritékokat meg a bélyegeket, viszont a váltóról kiderült, hogy az nem a postai ügyintézéséses ablaknál, hanem a „megtakaritások és biztositás” ablaknál kell kérni, oda pedig sorszámot kell húzni. Heten voltak előttem (ez az egyetlen posta Hikone belvárosában), sokat kellett várni, amig megkaphattam ezt a 200 jenes kis cetlit, de végül meglett 😀 Azért akartam itt elintézni, mivel ugye a következő napokon megint kirándulok, aztán egyetemre megyek, nemigen lesz időm a postára járni, ha meg megvan a boriték és a többi cucc, akkor azt csak simán bedobom valahol egy postaládába.

Hikonéból tovább folytattam az utamat visszafelé Oszaka irányába. Ezúttal az Azucsi állomásnál szálltam le, hogy ott megnézzem Oda Nobunaga várának, az Azucsi várnak a romjait. Az Azucsi állomás egy igen pici állomás, innen egy jó húsz percet kell gyalogolni a rizsföldek közötti mezőgazdasági úton, hogy elérjünk a várromhoz. Rajtam kivül nem sokan voltak a várnál, egy házaspár, egy kétgyerekes család, valamint egy idős házaspár. Nem csoda, hisz itt nincs betonból épitett utánzat-vár, csak a romok, sziklák, ráadásul jó sok lépcsőn kell fölmászni, hisz ez egy fellegvár. Ehhez képest elkérnek 700 jent a belépésért… Igazából ma ez az egész tulajdonképpen egy buddhista templomhoz tartozik. Itt is rendes volt a néni, nem nyomott a kezembe mindenféle angol pamfleteket, hanem megkérdezte, akarok-e egyet.

Fölmásztam a sok-sok lépcsőn a hegyre. A fákon lévő hó fokozatosan olvadt, ezért olyan volt, mintha esne az eső, mindenhonnan csöpögött a viz. És szintén emiatt nagyon nagy latyak volt, egy-egy helyen hatalmas tócsák alakultak ki, alig lehetett keresztülmászni rajtuk. Itt hasznát vettem a hótaposónak, bár a vizálló cipő is bevált volna 😀 Fölsétáltam a vár legmagasabb pontjára, aztán a másik útvonalon le, útközben megtekintettem a buddhista templomhoz tartozó pagodát is. Megelőztem az idős házaspárt, mondta a néni, hogy „hát igen, a fiatalok gyorsak”. Mondjuk le a kalappal, hogy fölmásztak ilyen magasra, bár Japánban gyakran látom, hogy 70-80 év körüli nénik-bácsik is rendkivül aktivak.

A várlátogatás után visszagyalogoltam az állomásra. Útközben jött szemből egy néni, aki amikor meglátott engem, megállt, és elcsodálkozva a szája elé tette a kezét. Majd megszólalt: „De magas vagy! Meglepődtem! Hány centi vagy?” :DDDDD Elárultam neki a magasságomat, majd elköszöntünk 😀 Azucsi állomástól tovább folytattam az utamat, ezúttal Kuszacuig. Kuszacunál kellett volna amúgy is átszállnom a minden állomásnál megálló vonatról a gyorsitottra, de egyúttal úgy döntöttem, eszem és sétálok egyet. Ettem egy curry dont, aztán tettem egy kört a városközpontban, bár ennek sok értelme nem volt, hisz már sötét volt, igy a fényeken kivül nem sok minden láttam.

Kuszacuban aztán fölszálltam az Oszaka felé tartó vonatra, és meg sem álltam Sin-Oszakáig, ahonnan metróval utaztam haza. Eredetileg úgy terveztem az utat, hogy majd Kuszacuban szállok meg, de rájöttem, hogy fölösleges a szállásra költeni, hisz onnan hamar haza is tudok menni, másnap reggel meg kicsit korábban indulok el, és ugyanott vagyok, mintha megszálltam volna Kuszacuban. Igy hát otthon megvacsoráztam, bepakoltam az utazás következő négy napjára, és lefeküdtem aludni.

Még mindig nagyon el vagyok maradva a bloggal, ráadásul egy csomó minden más tennivalóm is lenne/lesz, miután hazaértem, ezért sietve irok, ez indokolja a fenti összecsapott minőséget 😀