[264-267. NAP] Takojakiparti a host familynél. Újabb csomagok feladása, pakolás és várakozás. „Magyarország nem létezett”. Tájékoztató a hazamenéssel kapcsolatban, avagy hogyan leszünk hajléktalanok. Képek!

Sok mindent történt az elmúlt héten is, többek között ettem jó sok takojakit (és szokás szerint be nem állt a szám :D) a host familymnél, ahol új rjúgakuszeiek és szomszédok is jelen voltak, aztán feladtam egy újabb csomagot, kiderült, hogy „1900-ban Magyarország nem létezett”, aztán a hazamenésünkkel kapcsolatban is új dolgokat tudtunk meg: például azt, hogy egy rövid időre hajléktalanokat csinál belőlünk az egyetem! 😀 Részletekért kattints 😉

Múlt szombaton semmi különös nem történt, tanultam. Vasárnap 13 órára voltam hivatalos a host familyhez takojakipartira. Mikor én megérkeztem, a többi rjúgakuszeiek már ott voltak, egy koreai és két tajvani srác a Tojonaka kampuszról. Ha jól vettem ki, akkor a koreai srác a család rjúgakuszeije ebben a félévben, a másik két srác meg a koreai haverjai, egy koleszban laknak, együtt mennek ide-oda. Szóval ők voltak ott, aztán jött később egy fiatal házaspár a szomszédból, sztem ők most költözhettek ide, mert később kérdezte tőle az anyuka (aki szintén vendég volt, mindjárt írom), hogy „sikerült megszokni Oszakát?”. Aztán ott volt a szomszédból egy 15 éves gimnazista lány is, akit azért hívtak meg, hogy gyakorolja az angolt. Ugyanis egy németországi testvériskolától jön hozzájuk két hétre egy német cserediák, akivel angolul kell ugyebár társalogni. Aztán a másik ok meg az volt, hogy az egyik tajvani srác nem tud még japánul, viszont angolból perfekt, mivel az USA-ban volt cserediák. Később pedig megérkezett a lány anyukája is, kiderült, hogy az a nő az, aki a múltkori takojakizásnál is ott volt. Tehát ennyien voltunk.

A takojaki nagyon finom volt, nem hiába az egyik kedvencem lett, itt meg ugye nem az volt, hogy jó drágán kapsz hat darabot (mint Nambában), hanem volt bőségesen, maradt is van 20-30 darab, amit már senki nem bírt megenni, mindenki jóllakott, de még maradt a tésztából és a polipból 😀 Beszélgettünk is mindenféléről, pl. a koreai történelemről, mivel rajtam kívül a host familys anyuka és a szomszéd anyuka is nagy koreaisorozat-rajongó (történelmi sorozatokra gondolok most), szóval kitárgyaltuk A korona hercegét és társait, meg hogy Szöulban miket érdemes megnézni. Mutatott a host family egy ilyen útikönyv-féleséget, olyan, mint egy magazin, ilyesmiket szoktak árulni könyvesboltokban, és van benne tök jó térkép is, ahol minden fel van tüntetve japánul, koreaiul és angolul is, hétvégén akarok is venni egy ilyet, biztos jól jön majd a koreai úthoz. A szomszéd lánnyal szó volt Ghiblitől elkezdve mindenféléről, kérdezte többek között, hogy milyen kajákat adjanak a német diáknak. Azt mondja, adjanak szószédzsit (virsli/kolbász) meg ilyesmiket? Hát mondom ha eljön 10 000 kilométerre Japánba, akkor már csak nem a saját országa kajáit akarja enni… mondom, adjatok neki hagyományos japán kajákat, aztán ha azt mondja, hogy az nem ízlik, akkor csináljatok szószédzsit. Mert hogy arra gondoltak, hogy a takojakiba is minivirslit raknak…. -___- Mondom, ez nekem nagyon furcsa 😀 Kóstolja meg a takojakit, azt ha nem ízlik, akkor rakjatok minivirslit… én ha középiskolás koromban Japánba jöhettem volna, biztos nem azt akartam volna, hogy gulyást meg mittudomén, szalonnát adjanak, meg húslevest 😀 Aztán ami vicces volt még, amikor a lány kérdezett angolul valamit a tajvani sráctól. Hát ugyebár a japán angoloktatás… khm… finoman szóval is pocsék. Hostfamily-anyuka mindig mondta, amikor japánul szó volt valamiről, hogy „na, kérdezd meg XY-szant erről angolul!”. Erre a lány felvette az „angolul kérdező pózt”, vagyis felemelte a két kezét, és szavanként „szelte a levegőt” :DD Csak hát ugye a kiejtése japános volt, a mondatszerkezete hibás, tehát a tajvani srác nem értette jól. A másik tajvani vagy éppen a koreai, tehát akik tudtak japánul, lefordították neki a kérdést, mire ő pedig tökéletes amerikai akcentussal, normál beszédtempóban megválaszolta a kérdést angolul. Ezt meg persze a lány nem értette 😀 Így folyt tehát az értekezés 😀 Bezzeg amikor tőlem kérdezett valamit angolul, és én lassan, nem tökéletes angolsággal, hanem ugye kicsit „magyaros angolul” válaszoltam, azt teljesen jól megértette :DD Na, lényeg a lényeg, jól elvoltunk, mindenféléről beszélgettünk, aztán jött ugye az anyuka is, ő mondta, hogy látszik, hogy fejlődött a japánom, mert ismerősök vagyunk FB-on, és a kiírásaimból látszik, hogy az írott szövegeim is jobbak lettek, meg ugye most a beszédemet is össze tudta hasonlítani az október-novemberivel. Mondom, én is észrevettem, hogy gyorsabb lettem, nem gondolkodom szavakon, hanem csak pofázok 😀 A rjúgakuszeiek is jófejek voltak, velük is jól el lehetett diskurálni, a nap végére elfogott az az érzés, hogy bárcsak én is a tojonakai kampuszon lehetnék 😀 Úgy tűnik, ott normálisabbak az emberek is, nagyobb a hely, van több kajálda, ott a könyvtár, közelebb a város… Ehhez képest Minó ugyebár vidék 😀 Meséltem nekik a bogarakat, állatokat, azt, hogy még vaddisznó is van errefelé… (Amúgy másnap meg is jelenet egy kiírás a CJLC-ben, arról, hogy ne etessük a macskákat, mert a kajákra ide jönnek a vaddisznókölykök, az anyakoca pedig megtámadhat :DDDD) Mondom, mi vagyunk a 箕面の山奥の仙人 (Minó hegyvidéki remetéi) 😀 Szóval jó nap volt ez, jól éreztem magamat.

Másnap hétfőn aztán zajlottak az órák rendben, még Harada órája sem volt annyira unalmas, aztán Szano törióráján kedves olasz barátunk ismét alakított. Szó volt arról, hogy Kínát a XIX. század végén, XX. század elején hogyan próbálták felosztani a nagyhatalmat. Kérdezi Szano, hogy Olaszországnak és Belgiumnak is voltak-e területei a Csing Birodalmon belül (1900-ban). Miután lejárt ez a téma, azt mondja az olasz (mellettem ült épp), hogy „höhö, Hungary!”. Mondom, mi van Magyarországgal? Először nem értettem, mit mond, mert motyogott, fura volt az angolja, meg különben is, minek beszél óra közben. Aztán másodjára-harmadjára megértettem, hogy azt mondja röhögve, hogy „ti akkor nem is léteztetek”. Na gondoltam, ez is jó hülye… Osztrák-Magyar Monarchia, hmm? Olaszország meg mikortól is létezik egységesen, hmm? És egy ilyen tudatlan ember alkot véleményt politikai és egyéb kérdésekről, jól van, jól van… 😀 Hétfőn még annyi történt, hogy ismét felhívtam a postát, hogy egy újabb csomagot bocsássak útjára. Laci is küldött ezúttal haza egy csomagot, délután adtam  neki ilyen „labelt”, amit fel kell ragasztani a csomagra, meg elmagyaráztam, mit hogyan kéne, aztán végül nála ragadtam, és elkezdve a Károlitól az órákon meg egyebeken át egy csomó mindent kitárgyaltunk, ahelyett, hogy a repótot írtam volna 😀 A posta amúgy most nem is kérdezett címet, csak telefonszámot, és már mondták is a nevem, szóval úgy tűnik, bekerültem valami törzsvásárlói nyilvántartásba :DDD

Kedden aztán egészen 3 óráig vártam a postást, mivel a telefonban azt mondták, hogy 14-18 között jönnek, délelőtt pedig ismét telefonáltak, hogy akkor 12 után jönnek. Szóval 15-kor jöttek, előtte voltam edzeni, de itthon nem volt kajám, szóval koplaltam, amíg el nem ment a postás 😀 Feladtam tehát az újabb csomagot, meg Lacié is elindult Magyarország felé. A héten (meg múlt hét végén) megérkeztek az utolsó nagyobb rendeléseim, össze is pakoltam ugye a dobozokat, felhoztam a mérleget. És kiderült, hogy az utolsónak szánt doboz, amire úgy gondoltam, hogy „ez biztos olcsóbb lesz, mert kevesebb van benne, mint eddig”, már 25 kilós volt O.o Na, átpakoltam a dolgokat, a már lezárt csomag 19,2 kilós volt, szóval azt felbontottam, belenyomorítottam még 3-4 kötetet, 19,8 lett végül 😀 Most még mindig itt vár két csomag, hogy induljon, na de azt majd csak ösztöndíj után, nem túl olcsó ugyebár a küldözgetés 🙁

Miután megjött a postás, átmentem a boltban, közben kicsit leragadtam a koli előtt, mert ott volt Attila, Laci, inszei Peti (van egy U-s Petink és egy daigakuinszei Petink), aztán Erika is jött a másik oldalról, szóval ott mondtunk egy kicsit, aztán én siettem a boltba, hogy visszaérjek még az eligazítás előtt. Ugyanis a hazamenésünkkel kapcsolatos eligazítást tartottak este 6-tól. Kell egy e-mailt küldjünk az irodának, ők meg hétfőn elküldik azt az Excel-táblázatot, amit ki kell töltsünk az adatainkkal. Mi adhatjuk meg, mikor akarunk hazamenni, két választást kell megadni, lehetőség szerint hétköznapi napot. Ami viszont a problémás, hogy 18-án jön az utolsó ösztöndíj (szeptemberről beszélek), tehát addig itt kell maradnunk mindenképp, viszont 12-én 17 óráig el kell hagynunk a koleszt! O.o És a legviccesebb az indok: 24-én jönnek az új diákok, és addig takarítani kell! Itt! Ebben a koszfészekben! Hát a múltkor se volt kitakarítva semmi, itt szerintem normálisan soha nem volt takarítva! 12 napig akarják takarítani azt a kb. 10 szobát? A két takarítónő? Hát amikor ide jöttem, az ágy meg minden alatt úgy állt a kosz, dehogy takarítanak itt… A lényeg, hogy egy hétre hajléktalanokat csinálnak belőlünk. Most ezen variálok, hogy ekkor el kéne menni kirándulni valahová, Bogiékhoz bepofátlankodnék a bőröndjeimmel, aztán elmennék valahová… de az meg pénzbe kerül… tehát ez még nagyon ingatag dolog, valamit ki kell találni. A másik dolog meg, hogy én 19-én mennék haza, de második választásnak én muszáj vagyok 20-át beírni, ami szombat, hiába akarnak lehetőség szerint hétköznapot, ha 22-én megyek haza, akkor már túl sokat hiányzom a magyar egyetemekről… na mindegy, majd még elválnak a dolgok, egyelőre mindenkit sokkolt a hír, hogy már 12-én kiraknak minket…

A következő bejegyzésben az utolsó tanulmányi kirándulásról lesz szó: Gifu megyébe, Takajamába és Sirakava-góba mentünk! Addig is íme a galéria a takojakizásról: