[295-297. NAP] Gion macuri – Japán három nagy fesztiváljának egyike! Joijoijama, a macuri elő-előestéje. Jamaboko dzsunkó. Városnézés Kiotóban. Majompark, templomok, Szandzsúszangendó, Tenrjúdzsi, Daikakudzsi, dzsindzsák, Rjóandzsi, Ninnadzsi. Az utolsó órák, tutorozás. Dupla képgaléria!

Most rákapcsolok, és kábé három hétnyi beszámolót pótolok be, mert holnapután kezdődik a koreai utam, és ott mindennap szeretnék írni, így hát be kell hoznom a lemaradásomat 😉 Kezdem tehát a Gion macurival.

A Gion macuri Kiotó három nagy fesztiváljának egyike (a másik kettőről, a Dzsidai és az Aoi macuriról már olvashattatok korábban), egyben pedig Japán három nagy fesztiváljának egyike is. A Heian-korban kezdődött a hagyomány, egy nagy járvány miatt tartottak először macurit, hogy megbékítsék az isteneket, és a tradíció napjainkban is tart, manapság ugyebár inkább turisztikai látványosságnak, kulturális eseménynek számít. Számos turista érkezik ekkor Kiotóba, Japánon belülről és külföldről is. Amúgy ez a Jaszaka dzsindzsa fesztiválja, a Dzsidai macuri a Heian dzsingúé volt, az Aoi macuri pedig a Simogamo (vagy a Kamigamo?) dzsindzsáé. A fesztivál fő napján nagy, több tonnás, fából készült, kereken guruló kocsikat (hoko) és valamivel kisebb, emberek által cipelt tárgyakat (jama) visznek körbe. A legérdekesebb rész a 辻回し, vagyis a cudzsimavasi, az útkereszteződésen történő befordítás. Ugyanis a hokók építéséhez nem használnak egy darab szöget sem, a kereket is vissza-vissza kell tolni időnként, hogy ne essen le a rúdról, és természetesen kormány sincs a szerelvényen, így hát a kereszteződésnél nem tud befordulni. Ezért nedves bambuszlapokat helyeznek le a kereszteződésbe, és arra húzzák rá a hokót, majd elcsúsztatják a több tonnás monstrumot. Ez a leglátványosabb része a felvonulásnak. A felvonulás amúgy a Sidzsó dórin indul, és a Kavaramacsi dórira fordulnak be először. A hokókat és a jamákat július elején kezdik el építeni az utcákon, majd a fesztivál előestéin ezek szabadon megcsodálhatók, kis összegért cserébe fel is lehet menni néhány hokóra (ja, a hoko tetején zenészek ülnek), az utcákat ilyenkor lezárják a forgalom elől, kirakodóvásár van, lehet mindenféle kajákat és egyéb dolgokat vásárolni. Ezeket az előestéket joijamának nevezik, ezt mentem megnézni 15-én, kedden, de mivel órám nem volt aznap, már délelőtt elindultam, és összekapcsoltam az esti joijamát egy kis kiotói városnézéssel.

Arasijamában kezdtem a napot, mivel voltak itt még olyan nevezetességek, amelyeket a múltkor, amikor a magyar szakosokkal mentünk, nem láttam. Először a majomparkba mentem fel. Ez Arasijama egyik magas hegyén található, itt szabadon lehet a majmok között járni-kelni, csak nem szabad simogatni őket, hozzájuk érni, vagy a szemükbe nézni, mert azt nem szeretik (vadon élő állatokról van szó). Nagyon meleg és párás idő volt, alig lehetett levegőt kapni, nagyon durva ez a japán nyár. Felmásztam az ösvényen a hegyre, odaföntről amúgy egész Kiotó jól belátható. Bementem a pihenőhelyiségbe, ott lehetett a majmokat etetni, én nem vettem majomkaját, de megnéztem, ahogy két lány eteti őket. Aztán szerencsém volt, mert pont elkaptam egy nagy etetést is, amikor az egyik dolgozó kaját szórt ki a majmoknak, mire mind összegyűltek. Nagyon aranyosak! Voltak harcok is, valamelyik majom elvette a másik kajáját, akkor egymásnak estek. Ezt egy – valószínűleg – állatorvostan-hallgató dokumentálta, felírt mindent. A kedvencem az anyukamajom volt a kicsinyével, a kicsi mindig követte, nagyon cuki volt.

A majomparkot követően a Tógecukjón (híd) áthaladva a Tenrjúdzsi templomhoz mentem. Ez az egyik fő nevezetesség Arasijamában, tényleg szép, az épület belseje és a kert is, de a később meglátogatott Daikakudzsi nálam megelőzte a rangsorban. Szóval szép volt, tessék megnézni a képeket, de szerintem van még szebb! Mikor ezt megnéztem, vettem egy maccsás fagyit a múltkori helyen, majd a JR-állomáson keresztül fölvonultam a Daikakudzsihoz. Dél volt, nagyon meleg volt. Megérkeztem a Daikakudzsihoz, itt a jegyeladó nőci nagyon angolul akart beszélni sajnos. A Daikakudzsi régen, ha jól emlékszem, Szaga császár palotája volt, aztán később buddhista templom lett belőle. Nagyon kevés látogató volt itt (a Tenrjúdzsi tele volt), talán azért, mert eléggé kiesik a többi látnivaló közül, ami az elhelyezkedését illeti. A belső paravánok is gyönyörűek voltak, a kert is, ráadásul tágas, nagy templomról van szó, elég sok a látnivaló. Mindenképp csak ajánlani tudom.

A Daikakudzsi után a templom előtti buszmegállóban felszálltam a Kiotó állomás (JR) felé tartó buszra, ez egy jó egy órás út volt, szunyókáltam kicsit. Az állomástól átsétáltam a Kamogava túlpartjára, ahol a Szandzsúszangendóhoz igyekeztem. Már régóta vagyok itt, Kiotóban is sok helyen jártam már, de a Szandzsúszangendóhoz mind ez ideig nem jutottam el. Az épület Japán leghosszabb faépülete, belül pedig lenyűgöző az a sok Buddha-szobor (1001 darab!), főleg abba belegondolni, hogy mennyi idő és fáradság lehetett ezeket mind elkészíteni… Ezután tovább haladtam, a Kódaidzsihoz mentem. A Kódaidzsit Tojotomi Hidejosi emlékére állíttatta a felesége, Nene. Ez is egy gyönyörű szép templom, főleg a kertje, parkja. Többet nem is írok a templomokról, beszéljenek a képek!

Ezt követően lesétáltam Gionig (előtte még bementem egy kicsi múzeumba, a Kódaidzsi jegyével ide is be lehetett menni), majd át a Kamogava túloldalára, és a Sidzsódórin egészen a Karaszuma dóriig mentem. Útközben már találkoztam néhány hokóval, és a tömeg is kezdett gyűlni. Különböző reklámokkal ellátott műanyag legyezőket osztogattak, máshol emléktárgyakat lehetett venni a fesztivállal kapcsolatosan. Nagyon durván sok külföldi is Kiotóban tartózkodott ezeken a napokon. Haladtam tovább, és jobbra-balra bementem a kis keresztutcákba, itt voltak ugyanis más hokók és jamák, illetve itt volt a kirakódóvásár. A kajáldás bódék többségben voltak, de volt aranyhalasa a kisgyerekeknek, meg használt ruhás, gyerekjátékokat áruló bódé stb. Mint Magyarországon egy búcsúban. Itt járkáltam körbe-körbe, megnéztem a legtöbb hokót és jamát, de kajálni nem akartam drága pénzért. A besötétedést már nem vártam meg (ilyenkor kivilágítják a lampionokat, nagyon hangulatos, ezért szokott a szerelmesek randihelye lenni a joijama), helyette visszaindultam a Kavaramacsi állomásig… Ekkor már a járdán képtelenség volt haladni, olyan tömeg lett. A föld alatti aluljárót választottam ezért, de mások is gondoltak erre, az is tömve volt. Végezetül benéztem a kavaramacsi Book Offba Kanken-könyveket keresni, ott pedig egy fura japán fickó úgy megnézett, miután látott két Kanken-könyvet a kosaramban, mintha csak valami űrlényt látott volna 😀

Szerdán aztán még órák voltak, az utolsó hjógai kandzsis és az utolsó dzsójó kandzsis óra (a következő heti teszteket leszámítva), átvettük az utolsó adag kandzsikat. Aztán a júreies órán megírtuk a „dolgozatot”, pontosabban az előzetesen itthon megírt fogalmazást átmásoltuk. Délben volt tutorozás is, ezúttal nagyon sokan voltunk, mivel amíg vártam Ninát és a többieket, pont ugyanoda jött Maszaki és egy másik srác, akinek sajnos nem emlékszem a nevére ^^”””, mondtam, hogy ők is jöjjenek nyugodtan oda, így hát ők is odaültek, aztán Umemoto is jött, majd megjöttek a lányok is, Attila is, szóval jó sokan voltunk. Kiderült, hogy marad fennmaradó óraszám a tutorozásból, ezért hétvégére kaitenzusizást terveztünk (ld. a következő bejegyzést). Szerdán mindezeken kívül még Simamoto utolsó órája volt, itt lényegében a tanár úr leitatta a társaságot 😀 Edo-kori ivópoharakat, csészécskéket hozott be, meg japán szakékat, és aki akart (én nem iszom ugyebár), az ihatott… de ahogy megitta az adagot az illető, Simamoto újratöltött 😀 A holland meg a német srác durván kivörösödött az óra végére 😀

Csütörtökön reggel aztán ismét korán indultam, aznap reggel volt ugyanis a jamaboko dzsunkó. 9-kor indult a menet a Sidzsó és a Karaszuma dóri kereszteződésétől, én már 9-re ott voltam a Sidzsó-Kavaramacsi dóri kereszteződésnél, de már akkor is hatalmas volt a tömeg, nagy volt a zsúfoltság. Ahogy közeledett a menet, lezárták az egész Kavaramacsi dórit, és akkor a népet közelebb engedték a kereszteződésekhez (addig ugyanis kellett helyet hagyni az átkelőknek). Így egész jó helyet sikerült szereznem. Baromi meleg volt, és fülledt idő, de majdnem az egész menetet végignéztem. Erről lent láthattok képeket, lesznek majd videók is, de azok majd ugyanúgy, mint az előző adag videó, egy nagy összesített videós posztban jelennek majd meg. Amúgy a nagy meleg ellenére nagyon sok öreg is kiment megnézni a felvonulást, egy néni szinte meg is halt O.o A felvonulás vége felé, gondoltam, már nem várom meg, amíg az összes kocsi beér a kereszteződésbe, hanem végigsétálok a Sidzsón a felvonulás vége felé. Na ott a járdán sétált egy néni, egyszer csak elszédült, valaki megpróbálta elkapni, de nem sikerül, és háttal-fejjel nekivágódott a betonnak, és nem mozdult. Jöttek a mentők, rendőrök, szólítgatták, de nem reagált. Aztán mikor legközelebb láttam, akkor már motyogott valamit a néni, de az egyik rendőrnél ott volt a defibrillátor, szóval biztos kiütötték azzal… Ilyenkor amúgy nagyon sokat kapnak hőgutát is Japánban… mondjuk egyfelől nem csodálom, mivel én azt veszem észre, hogy sokan légkondi- és hosszúujjúruha-mániások. Komolyan, kint 35 fok van, meg lehet sülni, én egy szál trikóban és rövid nadrágban majd szétfolyok, már letépném a bőröm, olyan meleg van, erre sokakat látok hosszú farmerben, csizmában, melegítőfelsőben, pulóverben flangálni. Odabent viszont mindenhol kell nyomatni a légkondit, legalább 20-22 fokra állítva, a busz, vonat olyan, mint egy hűtő, a tantermekről már beszéltem, a tanár csizmában, másik tanár sálban, a légkondi meg maxra állítva… Na ezek után nem csodálom, hogy nem bírják a meleget. Nem túl egészséges a 22 fokból kimenni a 35-re…

A felvonulást követően a Simogamo és Kamigamo dzsindzsát akartam volna megnézni, úgy terveztem, busszal megyek, de amikor egy rendőrt megkérdeztem, hogy a mai napon hova lett áttéve a buszmegálló, közölte, hogy nem lett áttéve, hanem konkrétan nem jár egyik busz se. Így a Keihan vonattal mentem annak végállomásáig, Demacsijanagiig, onnan sétáltam a Simogamo dzsindzsához. Útközben elkapott egy Jehova tanúja is, állok a kereszteződésnél, nénike jön a biciklijével, megszólít angolul, mondom, rjúgakuszei vagyok, kérdezi, hol, mondja, hogy ő is lakott Minóban stb. Aztán elővett egy kis füzetecskét, kikereste belőle a magyar részt (mindenféle nyelven le volt írva ugyanaz), odaadta, hogy olvassam el, aztán továbbtekert. Hát olvasom, „Jehova tanúja vagyok” satöbbi… na mondom, ez is vicces, hogy egy magyar reformátust egy japán Jehova tanúja akar pont Japánban megtéríteni 😀

A Kamo dzsindzsák szépek, szépek, de attól még olyanok, mint minden más dzsindzsa 😀 Mondjuk körülöttük a park, erdő hangulatos. A Simogamótól busszal mentem fel a Kamigamóig, a buszsofőrtől vettem egynapos Kiotó-bérletet, ő mindenképp rossz angolsággal válaszolt, ideges lettem. Aztán a Kamigamótól visszabuszoztam Kiotó belvárosába, következőnek a Kitano Tenmangút néztem meg. Na ez már egy fokkal grandiózusabb dzsindzsa volt, ennek is volt szép kis parkja. Majd tovább sétáltam, ezek után a Rjóandzsit és a Ninnadzsit szerettem volna megnézni, de mivel már fáradt voltam, és úgyis ki szerettem volna próbálni a Randent (Arasijamába tartó villamos), azzal utaztam néhány megállót. Ezek a templomok Kiotó nyugati részén találhatóak, és nagyon szépek, mindenképp ajánlom, ha valaki kiotói utat tervez. A Rjóandzsi a sziklakertjéről híres, nagyon sok látogató volt aznap is, amikor én mentem, de a templom kertje is gyönyörűséges, nyugalmat áraszt. A Ninnadzsi pár buszmegállóval arrébb található, de hasonlóan szép, főleg a kert. Ezeket néztem meg tehát, majd visszabuszoztam a Kavaramacsi dóriig, befutottam a Uniqlóba és a Book Offba, majd hazatértem. Így ért véget tehát a Gion macurival egybekötött kiotói városnézések sora. Most pedig jöhetnek a legfontosabbak, a képek! 🙂

Arasijama (Monkey Park, Tenrjúdzsi, Daikakudzsi), Szandzsúszangendó, Kódaidzsi, Joijoijama

Gion macuri (Jamaboko dzsunkó), Simogamo dzsindzsa, Kamigamo dzsindzsa, Kitano Tenmangú, Rjóandzsi, Ninnadzsi