[343-349. NAP] Szeptember első hete. A prezentációk. A repülőjegy és a bőrönd hazaküldése. Kirándulás Vakajamába és Himedzsibe. A macska állomásfőnök. Tárgyfelvétel a Károlin. Búcsú a host familytől. A nyelvvizsga-bizonyítvány. Képgalériák!

Szeptember első hetén felgyorsultak az események, mozgalmas napok következtek.

Először is, szeptember 1-jén prezentálnunk kellett a kutatásunkkal kapcsolatosan. Ez nem volt annyira vészes, a repótómból kiemeltem egy részt, és azt fejtettem ki. A témám viszont ugyebár eléggé egyedi, így nemigen lehetett a négy kis előadócsoport bármelyikébe is besorolni. Ahová besoroltak, ott senkit nem érdekelt az én témám, de cserébe engem sem érdekelt a többieké 😀 Meghallgatták unottan az én előadásomat, aztán meg én hallgattam unottan az övéket 😀 De rendben lejárt mindent.

Előtte az utolsó aláírást is meg kellett ejteni, hogy szeptember 18-án megkapjuk az utolsó ösztöndíjat. Erre az aláírásra csak 1-jén, hétfőn volt lehetőségünk, ez volt egyben a határidő is. Amikor aláírtam, megkérdeztem, hogy mi a helyzet a repülőjegyeinkkel, annyi választ kaptam, hogy „még nincs”. Hát köszönöm.

Másnap aztán tovább folytattam a pakolászást, annyi történt még, hogy egy hongkongi srác kiírta a FB-re, hogy mi a jelszó a repülőjegyet tartalmazó PDF-hez. Erre mindenki elkezdte kérdezni, hogy hogyhogy ő már megkapta. Másoknak még nem érkezett meg a fájl. Épp a mérleget vittem le a helyére, amikor véletlenül összefutottam a lengyel lánnyal, ő mondta, hogy ő sem kapta még megy e-mailben, de lement az irodához, és ott odaadták neki az infókat. Csakhogy akkor az iroda már zárva volt. Na gondoltam, nem baj, egy napot még tudok várni. De az iroda zárása után egy jó órával megkaptuk az infókat e-mailben! Ezek alapján a Turkish Airlines repülőjével megyek haza szeptember 19-én (ez egészen konkrétan ma van, amikor írom ezt XD), 22:30-kor indul a gép a kanszai reptérről és török idő szerint 5:35-re ér Isztambulba. Onnan török idő szerint 7:35-kor indulunk Budapest felé, és két órás repülés után, magyar idő szerint 8:35-kor érkezem haza. Gyorsan felvettem a kapcsolatot Bogiékkal, hogy akkor 16-ától 19-éig náluk megszállhatnék-e, aztán kinyomoztam, hogy a Turkish-sel csak 20 kilónyi csomagot lehet vinni. Mivel nem voltam mindenben biztos, anyuval felhívattam Magyarországról a Turkish magyar irodáját, ahol közölték, hogy igen economy osztályon 20 kilót lehet vinni, minden további kiló 20 euró. O.o Rohadt drága! Na de ugye nekem ott volt két bőrönd, mindegyik 23-23 kilósra igazítva… Megkezdődött az újabb pakolódás, úgy döntöttem, postán küldöm haza az egyik bőröndöt.

Így másnap lementem az Ayahadióba, hogy keressek olyan nagy kartondobozt, amibe belefér a bőröndöm. Csakhogy ilyen nagy nem volt, így hát vettem egy fokkal kisebbet, és azt otthon ráigazítottam a bőröndre. Valahogy belegurítottam a bőröndöt, ledöntöttem, aztán itt-ott megvágtam a kartont, hajtogattam összevissza, és erős ragasztószalaggal jól körbetekertem. A mérlegen lemértem, hogy 20 kiló legyen, még volt egy kis hely benne, így a kartondobozba még beledobáltam pár ruhát, aztán lezártam a doboz tetejét… És még pár deka még mindig fért bele, na gondoltam, itt minden grammot ki kell használni, így egy újságpapír és ragasztószalag segítségével a csomag tetejére, a két oldalára ráragasztottam két bokszeralsót is :DD Így 19,9 kiló lett a csomag, és baromi furán nézett ki (furcsa alakja volt). Kihívtam a postát, és meglepetésemre azt mondta a postás a telefonba, hogy vigyem le a földszintre a csomagot, mert mások is küldenek csomagot, és ott veszi fel az összeset. Hát jó, gondoltam, bár 20 kilót nem szívesen cipeltem le. De levittem. Aztán jön a postás, egy fiatal, flegma gyerek, elkezdi, hogy lehet, hogy nem fogják elfogadni a csomagot, mert furcsa az alakja, de várjak egy kicsit. És elkezdte nyomkodni a kis készülékét, és elindult a vécé irányába. Gondoltam, biztos épp keresi, hogy mi vonatkozik a csomagok alakjára. Aztán hallom, hogy csurgat… Ez így beszéd közben, miközben ugye az ügyfél ott áll, lelépett se szó, se beszéd pisilni O.o Hát a japánoktól nem ezt szoktam meg. Aztán szerencsére az ő mérlege is 19,8-19,9-et mutatott, majd bepakoltatta velem a csomagot a kocsijába O.o Na mondom, ez lehet, hogy nem is japán 😀 Végül nem volt semmi gond a postával, a bőröndöm már meg is érkezett Magyarországra. De a bőröndös históriának jövő héten lesz még folytatása.

2-a volt a nap, amikor postázták a nyelvvizsga-bizonyítványokat, 3-án indult el a csomagom, 4-én pedig meghívott host familym, Motoharék egy búcsúebédre. Aztán 4-én zajlott a károlis tárgyfelvétel is. Itteni idő szerint 15 órakor kezdődött volna, hát én már 13 óra körül bent voltam. Volt egy „service unavailable” összeomlás, aztán a tárgyfelvétel kezdete előtt 40 perccel egy fatális összeomlás következett, kiírta az oldal, hogy „runtime error”, semmi nem töltött be. Így hát mindenki röhögött kínjában, de azért frissítgetni kellett az oldalt, nehogy épp helyrejöjjön, amikor nem figyelünk oda. Jött 15 óra után egy levél a Neptun-irodától, miszerint nem működik a Neptun, és amint helyrejön, írnak e-mailt. És miközben ezt a levelet olvastam, valahogy helyreállt a rendszer, és sokan beléptek már. Nekem meg kezdte számolni a beléptetési próbálkozásokat, mondván: „nincs szabad hely”. Így tökölődtem egy jó ideig, annyira nem aggódtam, mint az ELTE-s tárgyfelvételnél, mivel itt max. 2-3 csoport van egy tantárgyból, de a legtöbből konkrétan egy; az ELTE-n meg kábé 23 csoport időpontjai és tanárai közül kellett kiválasztanom a legmegfelelőbbet, ott bármi felboríthatta volna a megtervezett rendet. Na végül 16:45-kor tudtam bejutni, és még alig voltak páran felregisztrálva az órákra… Akkor mégis miért nem volt szabad hely? Na mindegy, a lényeg, hogy minden sikerült, és mehettem kaját venni… mert hogy nem volt kajám, gondoltam, 15-től tíz perc alatt felveszem a dolgokat, és megyek a boltba vásárolni. Aha…

Ötödikén és hatodikán aztán kirándulni mentem, mivel volt még három napi Szeisun 18 kippum, és nem akartam, hogy kárba vesszen. Végül csak kettőt utaztam le, egyet pedig eladtam Attilának, aki azzal elment Iszébe. Én pedig a másik kettővel Vakajamába és Himedzsibe mentem. Vakajamában a vakajamai várat néztem meg, majd pedig egy finom csirkés karé elfogyasztása után Kisi állomását kerestem fel. Hogy miért pont Kisi állomást? Mivel itt lakik Tama, az állomásfőnök cica 😀 Igen, konkrétan egy macska az állomásfőnök, ez a „nevezetesség” pedig olyan felkapott lett Japánban, hogy százával érkeztek turisták, hogy láthassák a cicát (amúgy az állomás egy pici, rövid, egyvágányos vonat végállomása). Nemrég az állomás épületét is macska alakúra építették át. Szóval érdekes 😀 Van Tama-vonat is, sajnos azzal nem sikerült utazni. Egy másik állomásra pedig berakták Nitamát, vagyis Tama 2-t, egy Tamához hasonló cicát, ő Tama helyettese 😀 Mindezekről tessék megnézni a képeket, melyekről a linket most kivételesen ide, a szöveg közepébe szúrom be 😉

Amikor hazaértem Vakajamából, a postaládámban az N1-es nyelvvizsgám bizonyítványa fogadott. Lehangoló látvány: egy kis postai levelezőlap, melyet széthúzva ott találjuk a bizonyítványt és az eredményt. Alig lehetett a ragasztótól széthúzni a papírt, féltem, hogy elszakad, egy kicsi kis papírcafat, ráadásul széthúzás után össze is kunkorodott. Így néz ki:

Aztán megtudtam, hogy lehet igényelni normális, a bal oldalihoz hasonló bizonyítványt, pontosan igazolást is, de ahhoz, hogy Japánba postázzák, már nem volt elég idő, így külföldre postázást igényeltem, ez viszont 2000 jenbe került. És csak bankkártyás fizetést fogadtak el. Meg is csináltam az igénylést, mindent kitöltöttem a honlapon, megadtam a kártyám információit, a tranzakciót le is bonyolították, majd kiírta az oldal, hogy oldalhiba, kezdjek mindent elölről. Az igénylésem nem volt regisztrálva. Viszont beléptem a bankomba, és kiderült, hogy a pénzt viszont már zárolták! Így nem igényeltem újra, hanem megvártam a hétfőt, hogy akkor felhívjam a nyelvvizsgásokat (e-mail elérhetőségük nem volt).

Szombaton tehát Himedzsibe mentem, hogy megnézzem a nemrég felújított (pontosabban még mindig felújítás alatt álló – a vártoronyba nem lehetett még felmenni) himedzsi várat. Nagyon szép vár, nem hiába a világörökség része. Aztán voltam még a szomszédos kis kertben, ettem egy maccsás fagyit, és kábé ennyi volt ez a nap. Aztán Oszakában még a Hankjú Hjakkatenben megvettem a Hana nevezetű kjógasit (kiotói vagasi, japán édesség), hogy otthon meg tudjam mutatni. Íme a himedzsi képek:

Vasárnap a host familymhez voltam hivatalos. 11-re hívtak, mentem is a monoraillel, odafelé menet lefilmeztem az utat a monoraillel Szaitonisitől Banpaku-kinen-kóenig. Kiderült, hogy a koreai cserediák srác is jön, a monorailállomáson futottam össze vele, aztán együtt mentünk Motoharáékhoz. Okonomijakit készítettünk, utána meg volt szőlő is. Nagyon finom volt minden, eldiskuráltunk az utazásokról, kirándulásokról, oktatási rendszerekről, ösztöndíjakról, sorkatonaságról (Koreában ugyebár van). A szőlőevésnél vicces volt, sem a japánok, sem a koreai srác nem ette meg a szőlő héját, mind a hárman köpték ki. És csodálkoztak, hogy én megeszem 😀 Aztán Dzsang (koreai srác) elment korábban, mert onnan indult egyből Kóbéba, ahonnan Kjúsúre ment hajóval. Én még maradtam egy kicsit, aztán én is elindultam. Kaptam ajándékot, a drága hjakkatenből vettek egy márkás… vászonzsebkendőt. Hát na, egy könyvvel olcsóbban kijöttek volna, és még hasznát is venném, de ugyebár ellenszolgáltatás nélkül szerzett páratlan ujjú patás állaton ne végezzünk dentális vizsgálatot 😀 Hazafelé aztán még lefényképeztem a kilátást a házukból, majd Szaitonisi állomásra érkezve a közeli szűpá és az egyetem környékét. Erről is itt egy album, és ezzel zárul a szeptember első hetéről szóló beszámoló: