[2016/10] Kója-hegy, a singon buddhizmus főhadiszállása. Eső. A juzus ital megtalálása. Háromszori karéevés.

Az utolsó előtti nap programja a Kója-hegy meglátogatása volt. Nemrég tanultam alaposabban a japán buddhizmus történetéről, és rájöttem, hogy a tendai és a singon buddhizmus központjában, a Hiei- és a Kója-hegyen még nem voltam. A mostani kirándulásba a Kója-hegy fért bele.

A Nankai-vasút Tengacsaja állomására beszéltük meg a találkozót Maszakival, Micsihával (új szereplő: Maszaki évfolyamtársa, magyar szakos, Magyarországon tanult egy évig) és Maszakóval. Öcsiékhez közel van egy Nankai-állomás, oda kikísért Öcsi, viszont egy csomót kellett ott várakozzak, mert kiderült, hogy az egy olyan pici állomás, hogy csak a normál vonatok állnak meg, a gyorsított, expressz stb. járatok nem. Végül eljutottam Tengacsajába, ott vártak a többiek, felszálltunk a Kója-hegyre tartó gyorsított vonatra. Én a Kansai Thru Passt használtam, ők pedig mindenféle Kója-hegyes passt vásároltak, amivel olcsóbb volt az út. Az odaúton Maszakóval elmeséltük a többieknek a sirahamai kirándulást, és elbeszélgettünk mindenféléről (most ahogy ezt leírtam, rájöttem, hogy szinte minden bejegyzésben szerepelt ez a frázis 😀 ).

A végállomástól siklóval kellett fölmenni a Kója-hegy tetejére, onnan pedig buszok viszik az embert tovább. Azon az úton, amelyen a buszok járnak, a gyalogos közlekedés is tiltott, így ha valaki gyalogolni akar, egy kb. egy órás kerülőt kell tegyen. Mikor megérkeztünk, láttam egy táblát, amin a világ térképe szerepelt, és mágnessel be lehetett jelölni, hogy ki honnan érkezett. Odaraktam a mágnest Magyarországra, és ott várakoztunk, amikor jött egy egyenruhás fickó, és akart valamit mondani. Azt hittem, arra kér majd, jelöljem be, honnan jöttem, így megelőzve mondtam neki, hogy „már megcsináltam!”. Furán nézett rám, kiderült, hogy ő egy buszsofőr volt, aki a busz utasait igazította útba 😀

Busszal tehát felértünk a Nyonyindóig, ez szó szerint „női emberek csarnoka”, ugyanis régen nők csak idáig jöhettek, innentől feljebb csak férfiak léphettek be. Innen sétáltunk tovább. Az egész Kója-szan tele van buddhista templomokkal, ezek közül van néhány, aminek nagy jelentősége van, mi ezeket céloztuk meg. Elsőként azonban a Tokugava-család (sóguncsalád a 17-19. században) mauzóleumához mentünk. Itt, amikor jegyet akartunk venni, találkoztunk egy aranyos cicával, aki a jegyárusító pulton tanyázott. Nagyon jópofa volt. Megvettük a jegyeket, mégpedig 1500 jenes kombinációs jegyet, amellyel több helyre be lehetett lépni. Ezután megnéztük a mauzóleumot, majd folytattuk sétánkat, és betértünk egy kajáldába, amelynek a karé (curry) volt a specialitása, így hát azt rendeltünk. Ez volt az aznapi első karé. Mikor innen kijöttünk, felerősödött az eső (mert hogy egész nap esett, néha elállt, néha megint esni kezdett), buszra szálltunk, és busszal mentünk el a Kója-hegy „hátsó templomába”, az Okunoinbe. Itt található a singon buddhizmus alapítójának, Kóbó daisinak (eredeti nevén Kúkainak) a mauzóleuma, körülette pedig egy hatalmas sírkert. Megtalálható itt Oda Nobunaga síremlékétől át a Nissan vállalat munkahelyi balesetben elhunyt alkalmazottainak síremlékénk keresztül a 2011-es kelet-japán földrengés áldozatainak síremlékéig mindenféle sír. Mint később kiderült, azért van itt ennyi sír, mert a singon buddhisták úgy vélik, hogy nagyon sok év múlva, amikor eljön a Földre a Miroku buddha (szankszkritul Maitréja), akkor az Okunoinben fog megjelenni, így akiknek ott van a sírjuk, hamar találkozhatnak vele.

Megnéztük tehát a sírokat, aztán pedig Kóbó daisi mauzóleumát is. Utána a Kongóbudzsi templomot néztük meg, amely a singon buddhizmus főtemploma. Itt, ahogy betértünk az egyik terembe, teát és japán kekszet szolgáltak fel, és le lehetett ülni, meg lehetett pihenni egy japán stílusú, tatamis teremben. Mint kiderült, azért adták a teát, mert épp egy buddhista szerzetes fog valamit előadni. Gondoltam, ezt biztos nem fogom érteni, biztos valami nehéz, mély, buddhista szöveg lesz, ami egyrészt nem is érdekel annyira, másrészt biztos érthetetlen lesz. Ehhez képest kellemesen csalódtam. A szerzetes poénkodott, humorral fűszerezte meg a beszédét, érthetően beszélt, nekem, nem buddhistának is érdekes volt, lekötött, nagyon tetszett. Olyan dolgokról beszélt, amit hasonlónak tartottam a keresztény gondolatokkal. Ekkor gondolkodtam azon, hogy ha a különböző vallásokról lehámozzuk a sok díszt, a mandalákat, mantrákat, kereszteket, egyebeket, akkor az igazi lényeg tulajdonképpen mindegyiknél ugyanaz.

Itt tehát megpihentünk, aztán megnéztük a Kongóbudzsi másik felét is, majd ismét kimentünk az esőbe, és átsétáltunk a Dandzsógaranba, a Kója-hegy középoontjába. Megnéztük az itteni épületeket, például a Konpon Daitót (pagoda), aztán elbúcsúztunk Maszakitól, akinek vissza kellett mennie Oszakába dolgozni. A lányokkal ezután még elmentünk a Reihókanba, ami egy múzeum, buddhizmushoz köthető tárgyak voltak kiállítva, aztán lett volna még egy hely, ahová bemehettünk volna a kombinációs jeggyel, itt valami buddhista szertartás zajlott volna, de erről már pont lekéstünk. Még a Daimont, a nagy kaput néztük volna meg, viszont ha odáig elmegyünk, nagyon sokat kellett volna várjunk a következő buszra, így hát úgy döntöttük, ezt kihagyjuk. Elmentünk a legközelebbi buszmegállóba, elutaztunk a sikló állomásáig, és a nagy ködben „lesiklottunk” a vasútállomáshoz.

A vasútállomásnál a lányok mondják, hogy mivel nagyon hosszú az út vissza Oszakába, kéne venni a kisboltban valami rágcsát. Be is mentünk a boltba, én nem nagyon akartam venni semmit, de ahogy bementünk, és felpillantottam, megláttam… a juzus italomat!! Mégpedig az utolsó darabot! Fel is kiáltottam, a többiek kérdezik, mi történt. Mutatom, végre megvan a juzus ital! Nagyon örültem. Az eladónéni sem értette, mi történt, elmagyaráztam neki, hogy ezt az italt keresem már lassan tíz napja, Oszakában, Tokióban, Kiotóban, Vakajamában, mindenhol kerestem, és végül itt, a Kója-hegy kis üzletében találtam meg! Mondta a néni, hogy mivel ez meleg ital, mostantól fogják árulni, nyáron nem volt, és ami most ki van rakva, az az aznap érkezett első szállítmány utolsó darabja. Nagyon örvendtem, hogy megtaláltam. Még egy kicsit beszélgettünk a nénivel, kérdezte, hogy ha én tudok japánul, akkor a lányok is biztos tudnak angolul? Hát mondják, nem angol, hanem magyar… A lányok mondták, hogy én már japán vagyok, én meg, hogy ők magyarok 😀 Ezután vonatra szálltunk, majd egyszeri átszállás után továbbindultunk Oszakába. A lányok mondták, hogy bocsánat, de ők el fognak aludni az úton, majd ezek után végig beszélgettek, és helyettük én aludtam el. Utána meg egy velem szemben ülő középiskolás gyerek úgy megbámult, olyan hosszasan, hogy majdnem megkérdeztem, hogy van-e valami baj.

Úgy gondoltam, hazamegyek Öcsiékhez, de aztán arra is gondoltam, ha már úgyis bármennyit utazhatok a Thru Pass-szal, miért nem menjek el Nambába? El is mentem, körbenéztem itt-ott, aztán betértem egy CoCoIchibe, és ettem egy rántott csirkés karét. Ez volt a második karé aznap. Utána találtam egy nagy Donkit, és itt aztán tényleg jól bevásároltam, ajándékokat, kajákat, mindent. Innen aztán hazamentem, Öcsiékkel beszélgettem, aztán javasoltam, hogy csináljunk egy közös képet. Erre Öcsi öccse kihozta a fényképezőjét, állványt, beállított mindent, és csináltunk így egy jó minőségű képet. Utána kihozta a laptopját, megmutatta a vonatvezetős játékát, mutatott vonatos képeket, videókat… Én is mutattam ezt-azt neki, közben Öcsi már lefeküdt, Öcsi öccsével és az anyukájával beszélgettünk. Előkerült egy Kanken-könyv (kandzsivizsga), kerestünk ritka kandzsikat, megnéztük, ki tudja kiolvasni… Ahogy beszélgettünk, kezdtem megéhezni, és láttam, hogy maradt meg egy kis karé Öcsiéknél, megkérdeztem, meg lehet-e enni azt. Öcsi anyukája mondta, persze, örül, hogy végre elfogy. Így éjjel megint karét ettem, ez volt aznap a harmadik, utolsó adag. Ezután kb. kettőig fenn voltunk, aztán mondom, most már lassan le kéne feküdni… De még a csomagjaimat is össze kellett készíteni, mivel másnap volt az utolsó nap. Így hát még pakoltam egy adagot, és három óra körül lefeküdtem.