Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(27) Órák, aláírás, egyebek. A defekt. Én mint az angol nyelv megtestesülése. A lehűlés. Japánnyelv-tanulási évforduló. Az első fél év értékelése.

A 27. héten tovább folytatódtak az órák, a tanulás, aztán defektes lett a biciklim, hirtelen lehűlt az idő, kiderült, hogy én vagyok maga az angol nyelv élő megtestesülése, és elérkezett a japántanulásom tizedik évfordulója is. Ráadásul eltelt fél év az ösztöndíjas itt tartózkodásomból, így hát ebben a bejegyzésben ezt az első fél évet is értékelni fogom.

Hétfőn reggel elmentem edzeni, aztán folytattam a tanulást. Délután a történelmi földrajz előtt elmentem kinyomtatni az aznapi jegyzetet, és aláírni az e havi ösztöndíjas papírt. A történelmi földrajzon a Sóva-kori Oszakáról néztünk felvételeket, aztán a tanár a térképen próbált ezt-azt bemutatni, az előző félévben megszokott módon kevés sikerrel.

Kedden reggel sietve indultam az egész napos történelem-maratonra az egyetemre. Előző nap esett az eső, aznap reggel viszont úgy tűnt, nem fog, így gondoltam, hogy nem kell a vízálló cipőmet húznom. Felültem a biciklimre, majd a közeli konbininél megálltam, hogy vegyek pár onigirit, hisz a keddi nap az, amikor nincs időm rendesen megebédelni. Meg is vettem az onigirt (az eladólány sokkot kapott, amikor közöltem, hogy a két rizsgombócot berakom a hátizsákomba, nem kell pici zacskóba pakolnia – Japánban még ha csak egy rágót veszel, azt is egyből zacskóba akarják csomagolni, szerintem ez hatalmas nagy pazarlás), aztán felültem a biciklimre, igyekeztem volna, nehogy elkéssek az órámról. És ahogy fordultam volna ki az útra, érzem, hogy valami fura a biciklivel… Megálltam, nézem az első kereket, hát tiszta lapos. Defektet kaptam… Na gyorsan visszatoltam a biciklit a lakásig, a gondnok néni épp takarított, mondja, hogy van a közelben biciklis. Mondom, tudom én, csak most nincs időm… Gyorsan leraktam a biciklit, és ismét elindultam. De ahogy léptem párat, érzem, hogy nem lesz ez így jó, hisz még vizes a talaj, és nem a vízálló cipőmben vagyok. Megint visszafordultam, lecseréltem a cipőt, és már jócskán elkésve ismét elindultam gyalog az egyetemre. Az órák a megszokott módon teltek. Este aztán bementem a takojakishoz vacsorázni, meséltem a defekt ügyét. Mondtam, hogy másnap majd eltolom a biciklit oda, ahol vettem, és megjavíttatom, lehet, hogy még garancia is van rá. Erre Teraoka közölte velem, hogy a defektre nem szokott lenni garancia, és a biciklisnél nagyon drága egy ilyen javítás, meg tudom azt csinálni én magamnak. Én még soha nem javítottam defektes biciklikereket… Mondta, hogy ő holnap, mielőtt jön dolgozni, beugrik a Kohnanba, vesz ott nekem gumibelsőt, és megmutatja, hogy kell kicserélni, hogy ezentúl én is meg tudjam csinálni magamnak. Ebben egyeztünk meg.

Szerdán reggel elsétáltam gyalog a konditerembe, aztán visszafelé menet beszóltam Teraokának, hogy mindjárt jövök, csak lepakolom a cuccomat. Nagyon el lehettem kalandozva, mivel visszamentem a takojakishoz a bicikli nélkül, hogy megjavítsuk a biciklit 😀 Fordultam még egyet, ezúttal már hoztam a biciklit is. Egy óra se kellett, és Teraoka instrukciói mentén sikerült kicserélni a belsőt, így összesen 700 jenből megvolt a dolog. Ha a biciklishez vittem volna, állítólag 3-4000 jenbe is belekerült volna ez a csere. Így hát ismét feléledt a biciklim. A megjavított biciklivel délután leszaladtam Eszakáig, hogy körbenézzek egy-két üzletben. Tollat akartam venni az ottani százjenesben, beszálltam a liftbe. Majd amikor szállok ki a liftből (egy szót se szólva, némán), az emeleten a liftre várakozó egyik kisfiú meglát engem, és felkiált: „Á, angol nyelv!”. Nem azt, hogy „á, külföldi”, vagy „á, európai”, de még csak nem is azt, hogy „á, amerikai” (és akkor most ne is beszéljünk arról, hogy milyen dolog ez úgy általában; ha én szülő lennék, megtanítanám a gyerekemet arra, hogy attól még, hogy lát egy más rasszba tartozó embert, nem kell rákiáltva rácsodálkozni), hanem konkrétan azt kiáltotta, hogy „angol nyelv” (eigo). Mi az, hogy angol nyelv? Meg se szólaltam… Kíváncsi lettem volna, mit szólt volna, ha visszaválaszolok japánul, hogy „nem, japán nyelv”… Megosztottam ezt a sztorit Facebookon, és egyik kedves ismerősöm rámutatott arra, hogy most kiderült: én vagyok az angol nyelv élő megtestesülése 😀 Visszafelé menet megálltam a takojakisnál, elmagyaráztam a sztorit Teraokának, aki nagyon jót derült azon, hogy én mennyire felhúztam magam ezen. Ott volt épp az egyik törzsvendég néni, Kuma-csan is, aki a történetet hallva elkezdett valamit magyarázni a házasságról, az egyik ismerőséről, az elhunyt férjéről és a buddhizmus különböző ágairól. Ne kérdezzétek, mi köze van mindennek ahhoz, hogy a kisgyerek azt mondta rám, hogy angol nyelv, én sem tudom 😀 😀

Ezeken az eseményeken kívül egy fontos évfordulót is jelentett számomra a szerdai nap. Tíz éve ugyanis ezen a napon kezdtem el japánul tanulni. Hogy is kezdődött az én japántanulásom? Vegyük végig az elejétől… Óvodás koromban néztem én is a Dragon Ballt és hasonló sorozatokat, de persze nem tudtam, hogy ezek japán animék. A Pokémonról szerintem már tudtam, rajongtam is érte, de az igazi „áttörést” nekem a Digimon hozta meg. Ebben a rajzfilmben szerepelt többek között a Tokió Torony, vagy a Fuji TV odaibai székháza, itt már konkrétan lehetett tudni, hogy ez japán anime. Felső tagozatos koromban jött az Inuyasha, az A+ csatorna és egyéb animék, elkezdtem a neten eredeti nyelven, magyar felirattal is letöltögetni sorozatokat, és még a hiragana- és katakanatáblázatot is kinyomtattam, hogy azzal díszítsem a szobámat 😀 Középiskolás koromban aztán gondoltam rá, hogy jó lenne japánul tanulni, de nehéz lett volna csak ezért bejárni Pestre minden héten. És aztán anyum kolléganője talált egy hirdetést a posta közelében… miszerint valaki japánoktatást vállal az én városomban! Rávettem az egyik, szintén animerajongó osztálytársamat, hogy kezdjünk el japánul tanulni, és tíz évvel ezelőtt részt vettem életem első japánóráján. Durva, hogy már eltelt tíz év… Akkoriban nem gondoltam még, hogy néhány év múlva nem animéket fogok nézni, hanem az egyetemen fogok a japán kultúrával foglalkozni, meg ki is jutok Japánba, és a japán történelmet fogom kutatni… Mindenesetre nem bántam meg, hogy tíz éve elkezdtem ezt az egészet 🙂

Térjünk vissza az elmúlt hét eseményeihez! Csütörtökön és pénteken a megszokott órák voltak, érdekes mind a kettő. Szerdától megérkezett a lehűlés, az őszi idő, már pulóvert és kabátot is fel kellett vennem, de a légkondival még nem kell fűteni. Az órákon kívül csütörtökön és pénteken, aztán hétvégén is folytattam a magamnak kijelölt tanulási programot, olvastam a szakirodalmakat. És ezzel el is telt egy újabb hét…

Illetve eltelt egy fél év azóta, mióta megérkeztem! Arra gondoltam, röviden értékelném ezt a fél évet. Kezdjük először az egyetemmel. Magával az egyetemmel meg vagyok elégedve, a minói kampusztól eltérően (ahol előzőleg voltam) jó helyen van, jól felszerelt egyetem, mondjuk látszik, hogy a Handai állami, a Kandai pedig magán fenntartású intézmény. Az órákkal is nagyrészt meg vagyok elégedve, hasznosak, érdekesek, mondjuk volt egy-két olyan is, amiről kiderült, hogy nem pont olyan, mint amilyenre gondoltam. A professzorom, Ogura nagyon jó választás volt. Ért ahhoz, amit csinál, lehet tőle kérdezni, lehet vele normálisan beszélni. Bár nagyon elfoglalt, ha kell, szakít időt az emberre, ráadásul már egy csomó könyvet is adott tök ingyen. A kutatásom viszont nem úgy halad, ahogy terveztem, bár ennek tulajdonképpen csak az az oka, hogy én nem tanultam a japán történelmet már középiskolás koromtól, úgy, mint a japánok. Így hát hiába gondoltam azt, hogy én itt majd egykettőre az Edo-kori japán joggal fogok tudni foglalkozni, igazából először egy alap tudás kell ehhez. Ezért az első évem tulajdonképpen nem a konkrét kutatásról szól. Emiatt pici csalódott voltam, viszont értem, hogy nem lehet építeni alap nélkül, így hát igyekszem pótolni a hiányosságaimat. Az viszont picit aggaszt, hogy a hátramaradó másfél (vagyis inkább egy) évben lesz-e mindenre időm… Meglátjuk mindenesetre. Következőnek nézzük a japán diákokkal, ismerősökkel való kapcsolatot. A kutatódiák státusszal az a gond, hogy se nem alapszakos, se mesterszakos nem vagyok. Az Edo-kori töris csoportot, akikkel kedden vagyok, ismerem, jóban vagyunk, rendesek, de más napokon összevissza vannak óráim, van, amelyiken alapszakosok, van, amelyiken mesterszakosok, és van olyan is, ahol több több százan vesznek részt. Ezért nagyon ismerkedni, barátkozni se lehet. Klubtevékenységbe pedig külföldi cserediákot nemigen vesznek be, ráadásul nekem időm se lenne arra. Így hát maradnak a keddiek, velük jól elbeszélgetünk, de velük csak kedden találkozom. A többi oszakai ismerősömmel kapcsolatban pedig az a helyzet, hogy mindenki elfoglalt: diákmunka, álláskeresés, szakdolgozat, tanulás stb. Van olyan ismerős is, akivel nem találkoztam, mióta itt vagyok, ez kicsit elszomorít. Öcsivel sikerült néha elmenjünk edzeni meg kajálni, de ő is nagyon elfoglalt. Sok ismerőshöz vagyok tehát közel, de gyakran nem tudok találkozni velük. Nézzük következőnek a lakást, a környéken. Először is, Oszakát és a Kanszai-régiót továbbra is nagyon szeretem, szóval jó, hogy újra itt vagyok Japánon belül. Szuita város is jó hely, nem annyira vidék, mint Minó, de még nem is az a durva nagyváros, mint Oszaka belvárosa. A lakás közel van két vasútállomáshoz is, van a közelben minden, az egyetem is közel van, ezzel nagyon meg vagyok elégedve. A lakás falainak vékonyságát viszont még mindig nem sikerült megszoknom. Ha vastagabbak lennének a falak, semmi gond nem lenne ezzel a hellyel. Viszont még fél év elteltével is zavar, hogy hallom, ahogy a szomszéd az orrát fújja, a beszédet is szóról szóra lehet hallani stb. Bár tudom, hogy fal választ el tőlük, mégis olyan, mintha itt lennének a szomszédok az én privát szférámban, és ezt egyelőre nem tudtam megszokni. Viszont már jobban viselem, mint amikor ide jöttem. (Ráadásul valamivel kevesebb is a zaj.) Mielőtt ide jöttem volna, úgy gondoltam, hogy itt majd jóban leszek a szomszédokkal, összebarátkozunk, tudunk majd beszélgetni… arra nem számítottam, hogy az ilyen lakások esetében, hiába vagyunk olyan közel, olyan vékony fallal elválasztva, hogy még az orrfújást is hallani lehet, nem szokás a szomszéddal jóban lenni, beszélni vele, köszönni neki… Úgy megyünk el a másik lakó mellett a folyosón, hogy nem is köszönünk… Kezdetben köszöntem mindenkinek, furán néztek rám. Aztán csak biccentettem, ekkor talán visszabiccentettek, de inkább még azt se. Azt hittem, hogy csak ez a lakóház ilyen, de aztán közölte a host familys anyuka meg Teraoka is, hogy nem, ez az általános… Ez tehát nem olyan, mint amilyenre számítottam. A lakásnak pozitívuma viszont, hogy olcsó, így hát marad pénzem, amit például utazásra tudok költeni. És ha már megemlítettem Teraokát: azért is jó, hogy ezt a lakást választottam, mert ugyebár itt a szomszédban a takojakis üzlet. Teraoka rengeteget segített már nekem, mióta itt vagyok, kezdve a bútorvásárlással, aztán ugye amikor Niki itt volt, ingyen elvitt minket kirándulni, meghívott kajálni… Nagyon rendes ember. A takojakis üzletben ráadásul mindig vannak más kedves emberek is, pl. Reiko-szan, jó kis társaság van mindig ott, jól el lehet beszélgetni velük. Következnek nézzük az utazásokat. Hobbim az utazás, és japanológusként azt vallom, hogy ha már egy ilyen lehetőséget kaptam, hogy itt lehetek két évig, muszáj minél több helyre eljussak az országon belül, hogy minél több szegletét megismerjem annak az országnak és kultúrának, amivel foglalkozom. Így hát abból a pénzből, amit sikerül az olcsó lakás és az olcsó üzlet (gjómü szűpá) segítségével az ösztöndíjamból megspórolni, abból igyekszem mindenféle kirándulást szervezni. A fél évben, mióta itt vagyok, sikerült bejárnom a Szanin-régiót, Észak-Kjúsú általam még nem látott részeit, Tóhoku fontosabb látványosságait, a Jaejama-szigeteket és Ehime megye Macujamától délebbre eső részeit. Nagyon örülök, hogy ennyi helyre el tudtam jutni, nagyon sokat tanultam ezeknek az utaknak a során. A következő másfél évben is igyekszem a tanulás mellett kirándulgatni is. Hát, nagyjából ennyit gondoltam leírni a fél év értékeléseként… Következhet a következő (más)fél év! 🙂

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás