(50-1) 【Hokuriku+Hida 5】 Séta Takajamában. Fürdők Gero onszenben. Kólakeresés Nagojában és a Nana-csan szobor. Hazautazás.

A Hokuriku+Hida kirándulás befejező napján tettem egy sétát Takajamában, majd vonattal elutaztam Gero onszenbe. A termálfürdőzés után folytattam utamat Nagojáig, ahol beszereztem a helyi kólát, megtaláltam a hires szobrot, „Nana-csant”, aztán hazautaztam Oszakába.

A takajamai szálláson sikerült jól kialudnom magam. Reggel felkeltem, megreggeliztem, aztán összekészülődtem. Mondta előző este a néni meg a fia, hogy a csomagomat nyugodtan ott hagyhatom a szálláson, amig a városban járkálok: igy is tettem, a nagy hátizsákot leraktam, és csak a fényképezővel indultam a városba. Fél nyolc körül indultam el, és fél 11-ig volt időm, ekkor indult s ugyanis a vonatom Gero onszen felé. Takajama városa nem volt ismeretlen számomra, hiszen 2014-ben voltam itt egy egyetemi csoportos kirándulás keretén belül, ez volt az az út, amelyikre a J-, az M- és a U-csoportosok is eljöhettek, igy vagy három busszal indultunk útnak, a többi magyarok is mind ott voltak. Csakhogy ugye akkor nem volt idő arra, hogy alaposan bejárjuk a várost, meg igazából az előtt a kirándulás előtt én nemigen néztem utána, hova is megyünk (igen, ilyen időszakom is volt, hogy nem néztem utána minden látnivalónak 😀 ), ezért nem is tudtam, mit kéne megnézni a városban. Most tehát igyekeztem jó alaposan megnézni mindent, ami érdekes lehet.

Sétáltam a városban a régi házak között, szerencsémre kora reggel még nem volt nagy tömeg, ugyanis még zárva voltak a régi házakban működő üzletek. 8-kor nyitott a piac, ezt is megnéztem, aztán elsétáltam egy távolabbi részre is. 8:45-re visszatértem a központba, hogy bemenjek a Takajama dzsinjába. Itt amig várakoztam, odajött hozzám egy külföldi, és angolul kérdezte, hogy ez micsoda, valami templom vagy ilyesmi. Épp japánul olvastam a kiirást, amikor megszólitott, igy hirtelen kellett váltanom angolra, kicsit bénáztam, mert azt mondtam neki, hogy ez egy feudális úr rezidenciája volt – nem teljesen hibás a dolog, de igazából a központi kormányzat, az Edo-bakufu „kiküldöttjének”, a daikannak/gundainak a rezidenciája volt. Azt viszont helyesen mondtam neki, hogy ez az egyetlen dzsinja Japánban, ami eredeti állapotában fennmaradt. A srác mondta, hogy „jaaa, igen, tudja, dzsindzsa”, mondtam, hogy neeem, a dzsindzsa az teljesen más, ez dzsinja 😀 A srác továbbadta a nem teljesen pontos infót, hogy ez egy feudális úr rezidenciája, az anyukájának (vagy legalábbis a vele együtt lévő idősebb hölgynek), de utána nem láttam, hogy bejöttek volna – pedig ez a legfontosabb látnivaló Takajamában. Na mindegy.

Én mindenesetre bementem, és jól végigjártam az összes helyiséget. Van egy kiállitás is mindenféle komondzsókból, illetve a régió történelmét bemutató dolgokból, ez azoknak érdekes lehet, akik tudnak japánul, viszont azt nem értem, hogy egy hosszú, japán nyelvű leirás fölé minek odairni egy rövid, egy soros angol feliratot, aminek a fele ráadásul nem érthető annak, aki nincs képben a japán történelemmel – ez ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” dolog szerintem.

A dzsinja megtekintése után még sétálgattam a városban, elmentem a városi múzeumhoz, ami ingyenes volt, de kevésbé volt érdekes, mint a dzsinja. Aztán a piacnál megvettem emlékbe a Hida-régió jelképét, egy szerencsehozó figurát, a „szarubobót”. Ja, Teccsan ajánlotta, hogy kóstoljam meg Takajamában a helyi dangót (rizsből készült nyúlós gombóc megpiritva), azt mondta, hogy finom lesz… nekem nem izlett 😀

Tiz órára visszasétáltam a szálláshoz, hogy összeszedjem a csomagomat. A néni eddigre megtanulta magyarul a füzetéből, hogy „köszönöm szépen”, hogy mondhassa, amikor elindulok 🙂 (Amúgy amikor reggel indultam a városba sétálni, akkor kaptam cukorkákat az útra 😀 ) Nagyon kedvesek voltak, jó szálláshely volt. A csomagommal elindultam az állomásra, majd vonattal Gero onszenig utaztam. Nagyon sokan voltak a vonaton, konkrétan egy busznyi turistacsoport két idegenvezetővel utazott két megállót, ott várta őket a busz. Nem értem, minek kellett akkor vonatra rakni őket… A két megálló alatt nem is volt semmi szép kilátás vagy ilyesmi, ami miatt megérte volna vonatra szállni. Na mindegy, az ő bajuk.

Rengetegen szálltak le Gero onszennél. Ez az onszenváros Japán három leghiresebb onszenjének egyike (Arima onszen, Kuszacu onszen és Gero onszen), nagyon sok hotel, szálláshely található itt, sokan jönne ide pihenni. Amúgy más irásjeggyel irva a gero azt jelenti, hogy hányás, ez mégsem rettenti el az embereket attól, hogy megmártózzanak a Hányás fürdő vizében 😀 😀 Gero onszennel az a baj, hogy nemigen vannak olyan külön fürdők, a legtöbb mind egy-egy hotelhez tartozik. Egy jó lehetőség az onszenek kipróbálásához a hotelekben árusitott kis fatáblácska, ami három onszenbe való belépésre jogosit fel, és a megvásárlástól számitott hat hónapon belül használható fel. Amikor bemegy az ember az egyik fürdőbe, lekaparnak a fatáblácska hátuljáról egy matricát, ezzel jelezve, hogy elhasznált az illető egy lehetőséget. Én is ezt a táblácskát vettem meg az első hotelben, amelynek a fürdőjét ki akartam próbálni. Mint mondottam, rengetegen voltak az állomásnál, ráadásul furcsa módon az állomás kijárata a sineknek arra az oldalára nyilik, ahol nem sok minden van, a hotelek, fürdők stb. mind a sinek túloldalán vannak. Én kisebb kerülőt tettem, mert nem tudtam, hogy van az állomás közvetlen közelében egy kicsi aluljáró, ahol át lehet menni a sinek alatt. A lényeg, hogy megérkeztem az első hotelhez. Sorba kellett állni, hiába akartam csak a kis táblácskát megvenni, ki kellett várni, amig mások elintézik az egész becsekkolási folyamatot. Végül meglett a táblácska, de közölték, hogy negyed órát várni kell, mivel nem szállóvendégek számára csak 12-től van nyitva a fürdő.

Vártam is, de amikor láttam, hogy egy fiatalokból álló kisebb csoport tiz perccel 12 előtt elindul a fürdőbe, gondoltam, én is igy teszek. Két fürdő volt, az egyik egy kültéri, a másik pedig a legfölső szinten egy ún. panoráma onszen. A kerti, kültéri fürdő egész kellemes volt, rajtam kivül csak az előbb emlitett csoport volt ott, ők viszont ordibáltak, fröcskölték egymást, hangoskodtak. Nem is maradtam sokat, fölmentem a fölső szintre, csakhogy ehhez ugye meg kellett törölközni, felöltözni, vinni a sok cuccot… ez sok időt elvett. A panorámaonszen nem volt nagy szám. Összességében, nekem nem tetszett ez a hely, jobban szeretem az olyan „természetes” helyeket, mint amilyen az előző napi, folyóparti vad onszen volt. Igyekeznem kellett, ugyanis fél 2 körül ment a vonatom Nagoja felé, a következő vonat meg csak este fél 6 körül lett volna. Gyorsvonatok viszonylag gyakran közlekednek, személyvonatok viszont alig. Átsétáltam a város jelképének is minősülő hidon, nagyon szép volt itt a táj. Látni lehetett a hid alatt, a folyóparton azt a hires onszent, ami egykor szebb napokat is megélt. Néhány évvel ezelőttig rendes onszenként működött, ráadásul ingyenes volt, meztelenül mentek bele az emberek – csakhogy mivel ez a folyóparton, teljesen nyilt helyen volt, a hidról simán rá lehetett látni a pucér emberekre. Ezért hát hoztak egy szabályt, és kötelezővé tették a fürdőruhát. Öltözőhelyiség vagy hasonló viszont nincsen, igy hát most a valaha rendes onszenként üzemelő, hangulatos, folyóparti fürdőt lábfürdőként használják. Felöltözve ülnek a sziklákon, és belelógatják a lábukat. Igy múlik el a világ dicsősége? Ahelyett, hogy felhúztak volna valami paravánt, hogy ne lehessen belátni…

A hidon átérve az Onszendzsi (Fürdő-templom) irányába vettem az utamat. Jó hosszú és meredek lépcsősoron kellett fölmenni, és odafönt semmi extra nem volt, még a kilátás se volt nagy szám, mivel a folyót pont eltakarták az épületek. A közelben meg lehetett volna nézni a Sirakavagóban lévőkhöz hasonló, hagyományos tetőszerkezetű házakat, de erre már nem volt időm. Az Onszendzsitől visszafelé bementem egy másik hotelbe, hogy ott is kipróbáljam a fürdőt. Itt is kellett sokat várni a recepción, aztán még el is keveredtem az épületben, nem találtam meg a fürdőt, vissza kellett mennem a recepcióhoz. Kiderült, hogy van egy külön lift az épület hátsó felében, az visz lesz a fürdőhöz, a másik lift azon a szinten nem áll meg. Ez a fürdő egy nagyon modern, újépitésű helyiségben volt, de semmi különleges nem volt benne, mintha egy betonmedencében ülne az ember, kilátás semmi… Gero onszen tehát eléggé csalódás volt számomra.

Az állomáshoz igyekezve bementem a konbinibe, vettem ebédet, aztán az állomáson beálltam a vonatra várakozók sorába. A vonat már ott volt a peronon, de még nem nyitották ki az ajtajait, mindenki ugrásra készen várt, hogy lecsaphasson egy ülőhelyre. Amikor aztán felgyulladtak az ajtónyitó gombok világitásai, és kinyiltak az ajtók, mindenki megrohamozta a vonatot. Szerencsére nekem is lett ülőhelyem, itt elővettem a bentómat, és miközben egy néni, akik maga is valami croissant-szerűséget falatozott velem szemben, rosszallóan nézett rám, én szépen elfogyasztottam az ebédet. Mindezek után pedig a kellemes napsütés, a forró fürdő és a jóllakottság meghozta hatását, úgy elaludtam, hogy csak akkor riadtam fel, amikor már át kellett szállni.

Mino-Ótában kellett átszállni, a következő vonat érkezéséig itt volt egy kis idő. Itt is lett helyem, itt is elaludtam. Ezzel a vonattal Gifuig mentem, és ha akartam volna, onnan folytathattam volna az utamat Oszaka felé, én viszont átszálltam a Nagoja felé tartó gyorsitott járatra. Hogy minek mentem Nagojába? Nos, a fő oka az volt, hogy be akartam szerezni itt is a helyi dizájnú kólát a gyűjteményembe 😀 😀 Aztán meg akartam keresni „Nana-csant”, ez egy női alakot formázó, több méter magas szobor, és mindig különféle ruhákba szokták öltöztetni. Ez a nagojai állomás egyik hires jelképe, mindig szokták mutogatni, de én még egyszer se bukkantam rá, amikor Nagojában jártam. Most ezt a hiányosságot szerettem volna pótolni. Arra is gondoltam, hogy Nagojában találkozom ismerőseimmel, Szeitaróval, valamint volt kollégáimmal, Kondó-szannal, Takeda-szannal. Csakhogy Szeitaró nem ért rá a délutáni időpontban (vajon mi miatt? Hát persze hogy a túlóra miatt), Kondó-szanéknak meg végül nem is irtam, hisz hétköznap révén, még ha nem is túlóráztak volna (ami mondjuk elképzelhetetlen), akkor se tudtak volna leérni Nagojába Gifuból vagy Aicsi megye másik részéből. Igy hát maradt a kóla és Nana-csan mint a nagojai látogatás célja.

A kólát viszonylag hamar megtaláltam, a beléptetőkaputól kijőve egy nagy „Gift shop” feliratú ajándékboltban ott viritott a hűtő alsó polcán. Ezután már csak Nana-csant kellett megtalálni. Neten utánanéztem, hogy érdemes megközeliteni, és meg is lett: kiderült, hogy nem a JR Nagoja állomáson, hanem a Meitecu vasúttársaság állomásán kell keresni! Lefényképeztem a szobrot, és visszaindultam a JR állomásra. Időközben megkivántam a mekis sültkrumplit (ez igy néha rám jön kirándulás közben 😀 Minden mást utálok a mekiben, de a sültkrumpli finom.), és még volt időm a vonat indulásáig, igy vettem két csomag krumplit is.

A Nagojából Maibarába tartó sinkaiszoku gyorsitott vonat tömve volt, sor állt már azelőtt, mielőtt a vonat beért volna. Egy négyes helyre sikerült befészkelnem magam, velem szemben pedig egy anyuka és három-négy éves kislánya ült. A kislány figyelmesen nézte, ahogy eszem a sültkrumplit, aztán egyszer csak rákezdte: „Anya, krumplit akarok enni!” 😀 És ezt folytatta addig, amig le nem szálltak 😀 Bocsánat, anyuka 😀

Maibarában átszálltam a JR Nyugat-Japán gyorsitott vonatára, és ezzel utaztam Sin-Oszakáig, onnan pedig a metróval tértem haza. Hazafelé a szűpából vettem kaját, aztán gondoltam, beugrom a takojakishoz, de eszembe jutott, hogy hétfő van, az pedig szünnap. Igy hát hazamentem, főztem le rizst, mostam, és evés közben megnéztem a sorozataimat. Ezzel zárult a Hokuriku+Hida kirándulás utolsó napja.

A kirándulás után Japán 47 megyéje közül már 43-at kerestem fel. A szokásos térképet most nem tudom belinkelni – a változás annyi, hogy Fukui megye sárgáról pirosra, Isikava és Tojama megye pedig fehérről pirosra váltott. Hamarosan a maradék négy megyét is meghóditom! 🙂