(49-5) 【Hokuriku+Hida 4】 Úton Takajama felé. Séta Hida-Furukavában. Sin-Hotaka onszen: fürdő a folyóparton. A Sin-Hotaka kötélpálya. Hiraju onszen. A takajamai szállás.

Üdvözlet immár itthonról! Szokásosan megkésve, de következik a kirándulás utolsó két napjának leírása. A negyedik napon magam mögött hagytam a Hokuriku-régiót, és megérkeztem a Hida-régióba, azon belül pedig a Sin-Hotaka kötélpálya felkeresése volt a legfontosabb úticélom. Fürödtem folyópart menti „vad onszenben”, fölmentem a kötélpályán a hegy tetejére, végül pedig Takajamában szálltam meg.

Hajnalban kellett elindulnom a tojamai szállásról, hogy elérjem a korai vonatot, amely a Takajama-vonalon Inotani állomásig közlekedett. Erre a napra nem használtam fel a Szeisun 18 kipput, így jegyet kellett vennem. Csakhogy a jegyet nem tudtam megvenni Hida-Furukaváig (itt akartam először leszállni), csak Inotaniig – ugyanis a JR Nyugat-Japán hálózata Inotaniig tart, onnantól a JR Tókai (JR Central) hálózatán kell továbbutazni. Mondták a beléptetőkapunál, hogy nem baj, majd a végállomáson fizessem ki a maradék összeget. A tojamai állomásra egy a Szankó-vonalon közlekedő vonattal megegyező, csak más mintázatú szerelvény gurult be, nem voltunk sokan a kora reggeli vonaton. A kilátás nagyon szép volt, hegyi folyók mentén haladtunk el – csakhogy a vonat ablaka olyan mocskos volt, hogy nem lehetett jól fényképezni 😀 Néha előrementem, hogy a vezetőfülke mellett fényképezzek, ott kicsit tisztább volt az ablak.

Inotaniban le kellett szállni, és a JR Tókai járatára kellett átszállnom. Csakhogy az még nem érkezett meg, a hegyek között pedig kora reggel hideg volt, így mindenki bement a váróterembe. Én is így tettem, egyúttal megvettem a jegyemet Inotanitól Hida-Furukaváig. Nemsokára aztán megérkezett a JR Tókai vonata. A JR Tókai a vonatok szempontjából egy igen unalmas társaság: minden vonalán konkrétan ugyanolyanok a vonatok, van rajtuk egy narancssárga csík, és ennyi 😀 Ide is egy ilyen vonat érkezett meg, erre szálltam fel, és ezzel utaztam Hida-Furukaváig.

Hida-Furukava közigazgatásilag Hida város egy része, a hagyományos épületekkel teli utcácskáiról híres, újabban pedig onnan, hogy erről a városról mintázták a Kimi no na va című, pár éve nagy sikert aratott animefilm egyik helyszínét. Én is utánakerestem, hogy pontosan a város mely helyszínei jelennek meg a filmben, és gondoltam, hogy be is járom ezeket a helyeket, csak aztán úgy alakult a helyzet, hogy a furukavai látogatás kora reggelre került – és nagyon kevés személyvonat jár errefelé, tehát ha több időt áldoztam volna Furukavára, nem tudtam volna eljutni más, számomra fontosabb helyszínekre. Így  végül csak egy órácskát sétáltam a városban, megnéztem a hagyományos városnegyedet, lementem a folyópartra, aztán vissza az állomás környékére. A vasúti síneken átvezető felüljárót is meglátogattam, mivel az előbb említett filmben van egy olyan jelenet, ahol innen látszik a kilátás. Ezek után pedig – mivel személyvonatok nemigen járnak – busszal mentem tovább Takajamába.

Mire Takajamába értem, teljesen kisütött a nap, nagyon jó idő volt. Innen busszal terveztem a Sin-Hotaka kötélpályához utazni, viszont a busz indulásáig volt még körülbelül egy órám. Megvettem azt a buszbérletet, amivel két napig korlátlanul lehet utazni a Sin-Hotaka térségben (bár nekem csak egy napra kellett, de egy napos volt), aztán elsétáltam a takajamai Kokubundzsi buddhista templomhoz. Megnéztem a pagodát, és egyúttal csináltattam emlékbe gosunint is. Aztán visszamentem a buszállomáshoz, majd felültem a Sin-Hotaka kötélpályához tartó buszra.

A busz hegyi utakon haladt, nagyon szép helyeket láttam, igyekeztem fotózni is az ablakból, már amennyire lehetett. A hegységekben még jókora hó volt, több sípálya mellett is elhaladtunk. Kicsivel több, mint egy órát tartott az utazás, mire megérkezett a busz a Sinzanszó megállóhoz. Az utasok közül egyedül szálltam itt le. Azért nem mentem a végállomásig, mivel először útba akartam ejteni egy onszent. Sin-Hotakában a kötélpályán kívül számos termálfürdő is található, ezek közül külön érdekes a Sinzanszó nevű szálláshely kinti fürdője, ami közvetlenül a folyóparton található. A Sinzanszóhoz egy függőhíd vezet át a folyón, s a folyó túlpartján található az onszen (a függőhídról rálátni a fürdőre). A termálvizet csak néhány szikla választja el a folyótól. Ide indultam tehát. Mikor leszálltam, megnéztem, mikor jön a következő busz. Eredetileg úgy terveztem, hogy majd felsétálok a kötélpályához, de láttam, hogy pont egy óra múlva jön a busz, így arra gondoltam, addig végzek a fürdéssel.

A Sinzanszó épületében kellett kifizetni a belépti díjat, aztán kimenve balra volt található az onszen. Van egy kis épület felhúzva, ahová a ruhákat le lehet tenni, de ezen kívül teljesen a szabad ég alatt van minden. Van egy elválasztott rész, az a női fürdő, a másik három fürdőrész közül pedig a legalsó koedukált, a két felső pedig férfi. Tehát tulajdonképpen a koedukált fürdőhöz is a férfi fürdőkön keresztül lehet lejutni. Nekem nem kellett sokat gondolkodnom, hogy melyik fürdőbe megyek, ugyanis rajtam kívül senki nem volt a fürdőben – csak egy horgász a folyó túlpartján 😀 Az egyik rész nagyon forró volt, a másik kettő pont kellemes, nekem a folyóhoz a legközelebb lévő tetszett a legjobban. Pont jó hőmérsékletű volt a víz, a háttérben látszódtak a hófödte hegyek – a sirahamai Szaki no ju után ez lett a második kedvenc vad onszenem. Mivel nem volt senki rajtam kívül, fotózni is tudtam. Még maradtam volna picit, de igyekezni kellett a buszhoz, így hát felöltöztem – ekkor jött három új vendég a fürdőbe. Én pedig visszamentem az épületbe a cipőmért (papucsban lehetett kijönni), aztán mentem a buszmegállóba. A busz jó tíz percet késett, már kezdtem azt hinni, hogy nem fog jönni. De azért megérkezett – a biztonság kedvéért intettem neki, hisz ez egy pici megálló, lehet, hogy nem gondolná, hogy itt valaki fel vagy le akar szállni. Öt perc alatt megérkeztem a végállomáshoz, a Sin-Hotaka kötélpályához.

A Sin-Hotaka kötélpályában az az érdekes, hogy kétszintes gondolák közlekednek a hegycsúcsra. Tulajdonképpen két kötélpálya van, az elsőn egyszintes, hagyományos gondolák közlekednek, aztán félúton át kell szállni a kétszintesekre, azok visznek a magasabban lévő állomáshoz. Siettem, hogy hamar meg tudjam venni a jegyemet, és elérjem a korábbi gondolát, ugyanis csak félóránként közlekednek. A jegyvásárlásnál megint volt egy érdekes angolos jelenet. A kötélpálya japán nyelvű honlapján megtalálható ugyanis egy különleges kupon, ezzel lehet igényelni egy olyan jegyet, ami tartalmazza az oda-vissza utat, belépőt a középső állomáson lévő onszenbe, valamint 1500 jennyi étkezési és/vagy vásárlási utalványt. Ez a kupon a japán nyelvű honlapon van fent, és magán a kuponon is japánul olvasható a szöveg. Ezt adtam át, miközben japánul mondtam, hogy ezt a különleges csomagot szeretném. A kasszás fickó visszakérdezett japánul, hogy hány főről van szó, mondom neki japánul, hogy egyedül vagyok. Ezután közölte japánul az árat, fizettem. Ezt követően átadta a jegyeket, majd rám nézett, és olyan arcot vágott, mintha azt akarná mondani: „de jó lenne, ha megértené, amit mondok, de áh, ez úgyis képtelenség”. Aztán közölte: „ez itt a SPA jegy. SPA! Ez pedig máné. Mánébócsá.” (Money voucher) Én pedig visszakérdeztem tőle japánul, hogy „Öhm… Az étkezési jegyre gondol?”. Ő meg közölte japánul, hogy ja. Így megy a kommunikáció Nipponföldön 😀

Meglett tehát a jegy, beálltam a sorba, aztán kicsit várakozni kellett, mivel épp egy busznyi turistacsoport préselődött be a gondolába, így más már nem fért be. Szerencsére ilyenkor nem kell fél órát várni, mert indítanak külön járatot. A gondolából szép volt a kilátás, csak sajnos a legmagasabb hegyek a felhők mögé bújtak. Megérkezve a középső állomásra átsiettem a másik felvonó állomásához, itt is sorba kellett állni, aztán nemsokára fel lehetett szállni a kétszintes gondolába. Fölfelé az alsó szintbe szálltam, mivel csak itt volt még hely. Rendkívüli a kilátás a felvonóból, bár ha ne lettek volna felhők, még szebben látszódtak volna a hegyek. Mindenhol szeretem az ilyen felvonókat, itt is egy élmény volt. Odafent aztán ki lehetett menni az állomásépület kilátóteraszára, ott lehetett fotózkodni. Még havazni is elkezdett fönt… Épp fotóztam a tájat, amikor egy apuka (feleségével meg a lányával volt ott) megkérdezte, hogy segítsen-e, lefényképezzen-e. Elfogadtam a felajánlását, utána kérdezte (japánul), hogy honnan jöttem, mondom, Magyarországról, ezután még elhangzott egy-két mondat, majd hirtelen átváltott angolra. Áháá, szóval erre ment ki a játék! Később aztán lementem az épületben lévő étterembe, és az étkezési jegyeket felhasználva megebédeltem. Maradt még egy „mánébócsám”, azzal tudtam venni emlékbe ilyen kis fatáblácskát, amin szerepel, hogy melyik nap jutott fel ide az ember. Még volt egy kis időm, így kimentem az állomás épületéből, és az azelőtt lévő hólabirintusban sétáltam picit. Innen indulnak amúgy hegyi túrára sokan, voltak is, akik komoly felszereléssel érkeztek. A hólabirintusból egy út nyílik, innen indul a hegyi túra, itt táblák figyelmeztetnek arra, hogy arrafelé csak az induljon el, akinek van megfelelő felszerelése a hegymászáshoz, illetve hogy indulás előtt töltsék ki a hegymászási bejelentőlapot. Én nem akartam hegyet mászni, felszerelésem se volt, inkább visszamentem az épületbe, beálltam a sorba, majd a lefelé menő gondola fölső szintjébe sikerült beszállnom.

A középső állomáson található az onszen, itt felhasználtam az onszen-kuponomat. Ebben a fürdőben sem volt senki, itt jó sokáig tudtam maradni a vízben. Végül aztán a kisebb felvonóval lejutottam az alsó állomásra, és felszálltam a Takajama felé tartó buszra. A busszal Hiraju onszenig utaztam. A terveim szerint itt két órányi szabadidőm lett volna, de végül elég volt egy óra is. Itt a Hiraju no mori nevű hotel fürdőjébe mentem be, a buszbérlet felmutatásával száz jen kedvezményt lehetett kapni. Itt kültéri fürdők sorakoznak egymás után, tulajdonképpen egy kis kert található itt, melyben sok-sok „medence” van, különböző hőmérsékletű vizekkel. Ez is egy nagyon jó hely volt, itt is elkezdett havazni fürdés közben, hangulatos volt. Fényképet itt nem tudtam készíteni, ugyanis nagyon sokan voltak a fürdőben. Miután végeztem a fürdéssel, visszasétáltam a buszmegállóhoz. A busz érkezéséig volt még tíz percem, addig nézelődtem a szuvenírboltban, majd felszálltam a buszra, és a végállomásig, Takajamáig mentem.

Takajamában aztán elsétáltam egy konbiniig, hogy vegyek vacsorát, majd megkerestem a szálláshelyemet. Aznapra egy kis hostelbe foglaltam helyet, tartottam attól, hogy itt majd megint rosszul fogok aludni a horkolások miatt. Szerencsém volt: egyedül voltam egy négyágyas szobában. Amikor érkeztem, egy fiatal srác volt a recepción, miután 10 percet beszélgettünk gond nélkül japánul, mondta, hogy elmagyarázza térképen a látnivalókat, na és akkor itt elkezdett gondolkodni, hogy hmm ezt hogy is kéne jól körülirni angolul. Mondom neki, jó lesz japánul is. A reakció: „tényleg? De jó!” Nókomment. Megmutatta aztán a szobát, meg még kérdezgetett ezt-azt, mondtam neki, hogy Oszakában vagyok a Kandaion, aztán valahogy előkerültek a gosuincsók, kérdezte, hogy az mi, igy megmutattam az egyiket. Az Ivami ezüstbányánál beszerzett gosuinra rácsodálkozott, és megkérdezte, hogy „Voltál az Isimi ezüstbányánál?”. Ez egy becsapós helyiségnév, ugyanis az Ivami szóban az ivát (jelentése: szikla) nem azzal a kandzsival irják, mint általában a sziklát szokták (岩), hanem az isi (石, jelentése: kő) kandzsival. De azon azért meglepődtem, hogy egy japán rosszul olvassa 😀 A srác aztán hazament, és helyette megjelent egy picike, aranyos néni, kezében füzettel. Kiderült, hogy ő a hely tulajdonosa, a srác meg a fia. A néni szeret mindenfélét kérdezgetni a hostelben megszálló külföldiektől, ezért is van a füzete, ide jegyzi le különböző nyelveken a köszönéseket, érdekességeket. Tőlem is kérdezgett mindenfélét, nagyon lelkes volt, aranyos néni. Elmondta, hogy a fia is a Kandaira járt, csak végül nem fejezte be az egyetemet, ezért nem szokta hangoztatni 😀 A nénivel jó sokat beszélgettünk, miközben megvacsoráztam, aztán mondtam, hogy lassacskán lefekszem, mert a termálfürdők azért jól kivették az erőmet. Közben megérkezett egy kinai párocska, akik a szomszédos szobában voltak, ők diskuráltak a szobájukban, a fal meg szokás szerint vékony volt (konkrétan egy deszkalap), igy ezt lehetett hallani sajnos. Bedugtam a fülembe a zenét, elaludtam, aztán mikor megébredtem, addigra már elcsitultak, szóval onnantól kezdve nyugodtan lehetett aludni.