(60) Átlagos napok. Sorozatajánló. Kirándulás Tocukavában Tera-szannal.

Május utolsó előtti hetén átlagos napok következtek, aztán a takojakis Tera-szannal elmentünk Nara megye déli részébe, Tocukavába kirándulni.

Nincs semmi feljegyzésem a hét első három napjáról, így gondolom, nem történt semmi érdekes 😀

Még a múltkor írtam, hogy terveztük a takojakis Tera-szannal, hogy elmegyünk Nara megye déli részébe, Tocukavába kirándulni. Nara megye déli felében én még nem jártam, elsősorban azért, mert vonattal nem megközelíthető, van errefelé egy helyközi buszjárat, de lassú, drága, és ritkán jár, tehát leginkább autóval lehet ide eljutni. Ezt egyszer mondtam a takojakisnál, ekkor vetődött fel az ötlet, hogy majd májusban, amikor jó idő lesz, elmehetnénk. Utána meg ugyebár Josi-kun is odaköltözött, szóval mondtam neki is, hogy akkor majd felkeresem. A kirándulás időpontját május 24-25-re, csütörtökre és péntekre tűztük ki. Tera-szannak egy nagy, sokszemélyes kocsija van, aminek a felső része felnyitható, ott lehet aludni is. Úgy terveztük, hogy szerda este indulunk, és péntek este érünk majd haza.

Tera-szan mondta, hogy indulás előtt, szerdán kitakarítja a takojakis bolt légkondiját, mert hamarosan itt a légkondis időszak. Úgy beszéltük meg, hogy majd ha hazaértem az utolsó órámról, benézek a boltba, és akkor megbeszéljük, hogy pontosan mikor induljunk. Így is tettem, ott volt Jonmi-csan és Roku-szan is, Jonmi-csan meg Tera-szan a mobiljaikkal vacakolt valamit, míg Roku-szan matatott a légkondival. Kiderült, hogy mikor kezdték volna a tisztítást, megjelent Jonmi-csan azzal, hogy elromlott a telefonja, és már órák óta azzal idétlenkednek 😀 Mondta Tera-szan, hogy neki még haza is kell mennie, mert motorral jött, hogy ne kelljen parkolódíjat fizetnie. Így hát hazajöttem, megvacsoráztam, és közben elkezdtem egy új sorozatot, a Monte Cristo grófja idei modern japán feldolgozását, és nagyon rákaptam. A tavaszi szezonban a kedvenc sorozatom lett – és ha egy sorozat a kedvencem lesz, az általában a nézettségi versenyben az utolsó helyre fut be, ezzel is így lett 😀 A zenéje viszont nagyon tetszett, ide be is linkelek két számot belőle:

Szóval ajánlom mindenkinek a sorozatot!

Végül este 11 után írt Tera-szan, hogy mindjárt indul otthonról, menjek át az üzletbe, mert Roku-szan ott van. Így is tettem, bár még tíz percet várhattam volna, hogy befejezzek egy epizódot 😀 Roku-szan őrizte a boltot, aztán kis idő múlva megjött Tera-szan is. Éjfél elmúlt, mire útra keltünk. Először bementünk a közeli szűpába kaját venni, aztán tankoltunk, aztán az autópályán Godzsó városon keresztül közelítettük meg Tocukavát. Éjszaka esett az eső, de másnaptól jó időt mondtak. Egy helyen megálltunk egy konbininél, mivel mondta Tera-szan, hogy onnantól délebbre már nem lesznek boltok 😀 Josi-kun írta, hogy ha éjjel jövünk, vigyázzunk, mert a szarvasok ki szoktak ugrálni a kocsik elé az útra. Láttunk is egy-két szarvast az úton manevrálni. Éjjel 2 körül érkeztünk meg Tocukavába, megálltunk egy parkolóban, Tera-szan kinyitotta a kocsi felső részét, én oda másztam fel, ő pedig lent aludt, az üléseket ledöntve. Én egyből el is aludtam odafönt, utólag derült ki, hogy ő éjjel elsétált a kihalt utcákon a függőhídig, hogy megnézze a csillagokat, és majd megfagyott 😀

Reggel aztán fölkeltünk, és elsőnek elsétáltunk ahhoz a bizonyos függőhídhoz. A függőhíd becsületes neve Tanisze-függőhíd, és ez Japán leghosszabb (majdnem 300 m) függőhídja. Átkeltünk, megnéztük a tájat, aztán kocsiba szállva elmentünk a tocukavai faluházához, hogy az ebédszünetében találkozzunk Josi-kunnal. Meg is jött 12 óra körül Josi, együtt átmentünk a közeli kajáldába, és ott ebédeltünk. Josi-kun karét evett, mi meg szobát, finom volt, csak nagyon kevés 😀 Aztán átmentünk a helyi kis történelmi múzeumba is, Josi-kun és az igazgatónő megmutatta a tárlatot. 13 órakor Josi-kunnak véget ért az ebédszünete, így visszament a hivatalba, mi pedig folytattuk az utunkat.

Keskeny, járatlan utakon jutottunk el a Szasza-vízeséshez. Nagyon szép időt fogtunk ki, ráadásul ez egy eléggé eldugott hely, nem nagyon járnak turisták ide, szóval nem kellett mérgelődni a tömeg miatt, konkrétan csak mi voltunk, aztán mikor jöttünk el, akkor érkeztek ketten. Gyönyörű volt a vízesés, csináltunk itt képeket, egyik szikláról a másikra ugrálva. Innen következőnek a Jaenhez mentünk, ez tulajdonképpen egy egyszemélyes kötélpálya, amin az ember áthúzhatja magát a folyó fölött. Csakhogy a folyónál épp valamilyen munkálatokat végeztek, ezért a Jaent nem lehetett használni. Így hát csak megnéztük a szerkezetet, majd mentünk is tovább a Kamiju onszenhez. Ekkorra már meglehetősen meleg volt, tűzött a nap. A Kamiju onszen egy közvetlenül a folyópart mellett lévő fürdő, ezt céloztuk meg. Egy bácsika dolgozott valamit a fürdőnél, kérdeztük, hogy lehet-e jönni, mondta, hogy igen, akkor félbehagyja a munkát, ugyanis épp most akarta leereszteni a vizet. Nem tudom, hogy aznap valami szünnap lett-e volna, vagy csak azért kezdte leereszteni a vizet, mert nem volt egy vendég se, mindenesetre minket beengedett, még fizetni se kellett. Az volt viszont a gond, hogy a fürdővíz borzasztó forró volt, ha fél lábbal beléptem, már leégette a bőrömet 😀 Gondoltam, akkor kipróbálom a folyóvizet… hát az meg jéghideg volt 😀 Itt elszórakoztunk, csináltunk vicces képeket, aztán mentünk tovább. Tera-szan mondta, hogy sok évvel ezelőtt, mikor errefelé járt, még a főutak is nagyon keskenyek voltak, két autó szinte nem is fért el egymás mellett, sok volt a szerpentin, ezért lassú volt az előrehaladás. Mostanra viszont kiszélesítették, megemelték az utakat, így gyorsan lehetett haladni. Magunk mögött hagytuk Nara megyét, és beléptünk Vakajama megyébe. Elmentünk a Kumano Hongú-nagyszentélyhez. Itt 2016-ban voltunk Öcsiékkel, de gondoltam, ha már itt vagyunk a környéken, ellátogathatnánk megint, egyrészt hogy megszerezzem a gosuinjüket (hisz télen a Kumano Nacsi-szentélyét is megszereztem), másrészt pedig hogy megnézzük azt a nagy torii-kaput, amit 2016-ban csak a kocsiból láttunk. Szóval fölmentünk a Hongú-nagyszentélyhez. Itt nagyon meglepődtem, mert konkrétan több külföldit láttam, mint japánt. Nem tudom, most valami nagy sláger lehet a Kumano-zarándokút a külföldiek körében? Hogy jut mindenki el egy ilyen eldugott helyre, kocsival? Nem tudom, mindenesetre sokan voltak. Egy kövér bácsi meg is kérdezte angolul, hogy merre van a templom. Megmutattam neki, hol kell fölmenni a lépcsőn, abba már nem mentem bele, hogy ez nem templom, hanem szentély 😀 Utána aztán kiderült, hogy osztrákok voltak, vagyis németül is lehetett volna beszélni velük 😀 A szentélynek amúgy valami köze van a japán fociválogatotthoz, azt hiszem, ugyanaz a kabalájuk, mint ami a szentélynek a jelképe, ezért itt lehet venni mindenféle focis amulettet, meg az egyik szentélyben ki vannak állítva a focisták mezei, labdák stb. Tera-szan nagy focirajongó, így hát imádkozott a focis szentélynél a japán válogatott sikeréért. Emlékszem, itt 2016-ban is sokat kellett várakoznom, mert nagyon sok istenség van egymás mellett felsorakoztatva a szentélynél, Öcsiék meg egyesével végigmentek az összes istenségen, mindenhová bedobták az aprópénzt, és kívántak valamit… És akkor merje valaki azt mondani nekem, hogy a japánok ateisták… Most is meg kellett várnom, amíg Tera-szan végigvonult az összes istenségen 😀 Ilyenkor mindig megkérdezik, hogy én nem imádkozom-e a sintó szentélyekben. És akkor mindig elmondom, hogy ha ti Európában bementek egy keresztény templomba, úgy, hogy ti nem vagytok keresztények, valószínűleg nem fogtok imádkozni. Én szívesen meglátogatok japán buddhista templomokat, sintó szentélyeket, de mivel nem ezekben az istenségekben hiszek, nem fogok beállni a japánok után a sorba.

A szentélytől leereszkedve vettünk az automatából egy fagyit meg egy üdítőt, aztán elindultunk a nagy torii irányába. Még mindig nagyon szép, derűs időnk volt, a torii szépen visszatükröződött az előtte lévő rizsföldek víztükrén. Eredetileg itt volt a Hongú-szentély, aztán ha jól emlékszem, a közelben lévő folyó áradását követően helyezték át az épületeket a magasabban lévő helyre. Megnéztük az eredeti szentély helyén maradt parkot, aztán visszamentünk a kocsihoz, és következőnek Junomine-onszenbe mentünk. Itt található a Cubo no ju fürdő, az egyetlen onszen, amely a Világörökség listáján van. 2016-ban itt is voltunk Öcsiékkel, nagyon tetszett is a hely, ezért mondtam Tera-szannak, hogy ha már itt vagyunk a közelben, ugorjunk be ide is. Azt hittem, hogy majd sokat kell várakozni arra, hogy bejuthassunk a Cubo no jube, de nem, csak egy csoportot kellett megvárjunk. A jegyeladó srác nagyon beszédes kedvében volt, elkezdte magyarázni nekünk, hogy ő az iskolában milyen sportcsoportban volt, meg mindenfélét, vagy tíz percig beszélt. Persze inkább Tera-szanhoz, ha én mondtam valamit, akkor is inkább Tera-szannak válaszolt, nem tudta feldolgozni, hogy egy külföldi japánul beszél. Végül elszabadultunk a sráctól, és bejutottunk a Cubo no jube, az egyik kedvenc fürdőmbe. Nagyon jó volt 😀 Ezután még bementünk a „rendes”, fedett épületben lévő fürdőbe, hogy ott lezuhanyozzunk, szerencsém volt, hogy Tera-szan hozott tusfürdőt meg plusz törölközőt, mert én elfelejtettem, és a törülközőmet is a kocsiban hagytam. Mondjuk sok értelme nem volt lezuhanyozni, mivel a csapból ugyanaz a kénes termálvíz folyt, mint amilyen a medencékben van, szóval illatosabbak nem lettünk 😀 Este aztán lementünk Singú városába, és ott beültünk egy kínai kajáldába, én tajvani ráment ettem, nagyon finom (és csípős) volt. Végül Kihó település tengerpartja mellett, egy út menti pihenőhelyen parkoltunk le. Lesétáltunk a partra, aminek sok értelme mondjuk nem volt, mert vaksötét volt, és eléggé hűvös is lett estére. A pihenőhelyen nyitottuk ki a kocsi tetejét, itt aludtuk, vagyis próbáltunk volna aludni. Az volt a gond, hogy teherautók is megállnak a pihenőhelyen, azoknak a sofőrjei pedig egész éjszaka jártatták a kocsi motorját, világítottak, éjjel meg megérkezett egy olyan teherautó is, amelynek a kedves sofőrje elkezdte ordíttatni a zenét… az éjszaka közepén. Ráadásul elfelejtettem kicipzározni a fölső rész „ablakát”, így bent rekedt a párás levegő, szóval annyira jól nem lehetett aludni.

Reggel aztán fölkeltünk, és bementünk a pihenőhely üzletébe körülnézni. Kiderült, hogy a szomszédos épületben tengeri teknősöket lehet megnézni. A hely híres ugyanis arról, hogy a tengeri teknősök errefelé raknak tojásokat, a kikelt kis teknősök pedig itt igyekeznek be a vízbe. A pihenőhelyen pedig tartanak tengeri teknősöket akváriumban, őket lehetett megnézni, jó nagyok voltak. Voltak amúgy ékszerteknősök is, meg valami halak is. Fel lehetett próbálni egy teknőspáncélt is 😀 Innen a szomszédos Mihama település (ez már Mie megye) partjáig mentünk, itt reggeliztünk meg, utána pedig olcsó benzinkutat kerestünk. Tankolás után a Singú városában található Kumano Hajatama-nagyszentélyhez mentünk, ahol ugyan szintén voltunk 2016-ban Öcsiékkel, így viszont most be tudtam gyűjteni az utolsó, harmadik Kumano-gosuint is. Innen ismét vidék felé vettük az utat, egészen a Marujama-szenmaidáig mentünk, ez egy teraszos rizsföld a hegy oldalában, nagyon jól néz ki. Megálltunk lefényképezkedni, Tera-szan megkért egy épp a közelben ebédelő nőt, hogy lefényképezzen minket. Mikor elkészült a kép, Tera-szan megdicsérte, hogy milyen jól sikerült, erre mondta a nő, hogy hát ő igazából fényképész… Elkezdtünk beszélgetni vele, eleinte ő is inkább csak Tera-szannak magyarázott, ő se fogadta el egy darabig, hogy a pofalemezem ellenére japán szavak hagyják el a számat… Aztán megenyhült, és már hozzám is szólt 😀 Elmesélte az életének a történetét, hogy meghalt a gyereke, és azután mindent sötéten látott, de elkezdett fényképezni, és ezzel visszatértek a színek az életébe, kiadott fotóalbumokat, amiket sokan megdicsértek, többek között autista gyerekek is, és ez nagyon jólesett neki, mutatott fényképeket, szóval mindenfélét elmesélt. Mondta, hogy azért jött most ide, hogy békákat, szitakötőket fényképezzen. Mi is segítettünk neki keresgélni békákat, én is fényképeztem vele együtt 😀 Aranyos volt, jól elszórakoztunk. Itt viszonylag sok időt eltöltöttünk, nemsokára már indulunk kellett. Egy útmenti pihenőhelyen vettünk innivalót, majd tovább haladtunk a Junokucsi-onszen felé. Ez is, meg amúgy a Marujama-szenmaida is Mie megye Kumano városához tartozik közigazgatásilag. A térség érdekessége, hogy a megyehatár nagyon kusza, így ahogy haladunk az úton, egyszer csak Nara megyéből Vakajama megyébe kerülünk, aztán alig pislogunk kettőt, és Mie megyében találjuk magunkat, majd hirtelen visszajutunk Vakajama vagy Nara megyébe 😀 A Junokucsi-onszen érdekessége az, hogy egy kicsi erdei vasúttal is megközelíthető. Nem volt már sok időnk, így úgy döntöttünk, hogy előbb bemegyünk az onszenbe, utána én felülök a kisvasútra, Tera-szan meg kocsival értem jön a kisvasút másik végállomására. Így is tettünk, bementünk a fürdőbe először, nagyon kellemes volt, itt nem volt túl forró a víz. Tera-szan itt is meglepődött, mivel egészen felújították azóta, mióta utoljára járt itt. A fürdés után átmentünk a kisvonathoz. Hát ez tényleg nagyon pici vonat volt, felértem a tetejét kézzel 😀 Alig bírtam beülni a pici kis vagonba, annyira miniatűr volt. Egy hosszú alagúton ment végig a kisvonat, az ablaküvegek olyan hangosan rezegtek, hogy az hihetetlen, rázott összevissza 😀 Közben Tera-szan megkerülte a hegyet, és mire a kisvonat keresztülremegett az alagúton, ő is megérkezett a túloldalra 😀 Azt hittük, hogy a kisvonat megállójánál kell jegyet venni, de kiderült, hogy a fürdőben kellett volna, így hát a megérkezéskor a túlsó állomáson fizettem.

Következőnek a Dorokjóhoz (Doro-szurdok) mentünk, ami már ismét Nara megye Tocukava falvához tartozik. Ez amellett, hogy egy nagyon szép táj, amiatt is különleges, hogy itt húzódik a Nara-Vakajama-Mie hármas megyehatár, ezt tábla is jelzi. Itt csináltunk fényképeket, aztán tovább haladtunk Simokitajama falu felé. Megnéztük az Ikehara-vízlépcsőt, aztán Tera-szan még mindenképp fel akart menni az Odaigaharazan hegyre. Csak az volt a gond, hogy mire felértünk a parkolóba, már kezdett szürkülni, és a levegő is lehűlt. Innen még vagy egy órát kellett volna az erdei ösvényen sétálni. El is indultunk, de mondtam neki, hogy ennek nem lesz sok értelme, mert mire odaérünk a hegycsúcsra, már koromsötét lesz, nem látunk majd semmit, ráadásul elemlámpa vagy ilyesmi sincs nálunk, még csak az hiányzik, hogy lezuhanjunk valahová. Így hát végül visszafordultunk, és leereszkedtünk a hegyről. Rajtunk kívül amúgy senki nem volt itt 😀 Vagyis de, szarvasok és majmok! Sokszor lehetett látni szarvasokat az út mentén vonulni, lefényképezni nem tudtam őket, mert már sötét is volt, és mindig elmenekültek. Majmok is kivonultak az útra többször is.

Innen aztán hazafelé vettük az irányt. Josinóban álltunk meg egy CoCoIchi karésnál, ettünk karét meg salátát, jólesett. Tera-szan amúgy nem volt hajlandó pénzt elfogadni a benzinköltségbe, sokszor a kaját is ő fizette. Mondom, ez így nem járja, hogy nem hagyja kifizetni az én részemet. Mondta, hogy nem baj, majd amikor ő jön Magyarországra, akkor én is adjak neki szállást, meg fuvarozzam el ide-oda. Ebben megegyeztünk 😀 Aztán beszélgettünk a repülőjegyekről, kiderült, hogy az általam mondott árakat ő úgy értelmezte, hogy azt be kell szorozni kettővel, mert hogy oda-vissza jegyről van szó. Mondom, nem, ezek az árak az oda-vissza jegyekre vonatkoznak. Na ezen megkönnyebbült, hogy akkor majd ki tudja fizetni a jegyárat. Nagy focirajongó, el akarna menni Németországba valami híres sportcsarnokba meccset nézni. Mondtam, hogy én elviszem, de én biztos nem megyek focit nézni, addig eltöltöm az időt valami történelmi nevezetességnél 😀 Mondta, hogy majd meg kell győzze a feleségét, hogy elengedje Európába 😀 Hát mondom, miért nem hozod a feleségedet is? Azt mondja, Isten őrizzen, akkor ő nem tudna nyugodtan meccset nézni :DDDD

Este későn értünk haza, megköszöntem a kirándulást, otthon pedig kipakoltam, elrendeztem a dolgaimat. Hétvégén pedig készülődtem a következő héten esedékes dolgozatokra.