(72-2) 【Hokkaidó+Tóhoku 13】 Utazás Gosogavarába. A Cugaru Vasúttársaság. Dazai Oszamu szülőháza és a samiszenelőadás. A Hakkódamaru hajó és a Nebuta-kiállitás. Utazás Mijakóba. Ingyen szállás. A szuitai srác.

Üdvözlet Mijakóból, Ivate megyéből! A mai napon először Gosogavarába látogattam el, ahol megnéztem az iró, Dazai Oszamu szülőházát, illetve meghallgattam egy samiszenelőadást, utána pedig Aomori városában a Hakodate és Aomori között 1988-ig közlekedő átkelőhajót és a hires Nebuta-fesztivál lampionjainak kiállitótermét néztem meg. Délután Mijako városáig utaztam, ahol meglepetésemre ingyen szállhattam meg!

Az Aomori városban lévő olcsó business hotelt már kicsivel öt óra után elhagytam, ugyanis el kellett érnem az első vonatot, ami Hiroszaki irányába tart. Ezzel a vonattal kapcsolatban nincs jó emlékem, ugyanis tavaly, amikor egy nap alatt terveztem a 18 kippuvel eljutni Aomoriból Tokióig, ez az első vonat volt az, ami egy állatnak ütközött, fél órát késett, és emiatt lekéstem az Akitába tartó csatlakozást, borult az egész terv, végül pedig éjjel egy után érkeztem meg Annamariékhoz. Ez volt tehát tavaly, idén viszont szerencsére nem volt probléma. Meglepően sokan voltak viszont a vonaton, megkezdődött az obon időszak végi hazautazás, sokan a Sin-Aomori állomásra (a sinkanszenállomásra) igyekeztek nagy bőröndökkel. Én pedig Gosogavarába tartottam, hogy felkeressem Dazai Oszamu iró szülőházát. Igazából ez a hely sem volt az eredeti útitervemben, ezt is úgy három héttel az indulás előtt passziroztam bele a tervbe. A gond csak az volt, hogy eléggé rosszak voltak a vonatoknak a csatlakozásai. Az első vonattal Kavabe megállóig mentem, ahol úgy harminc-negyven percet kellett várnom a vonatra, ami Hiroszakiból a Gonó-vonalon Higasi-Nosiróba tart. Ez a Gonó-vonal az a vasútvonal, ami közvetlenül a Japán-tenger partján halad, és ahol a Resort Sirakami nevű vonat is közlekedik, amivel tavaly nyáron utaztam. Most csak a Gosogavara állomásig kellett utazzak a Gonó-vonalon, a félórás utazás előtt viszont ott volt ugyebár a hosszú átszállási idő. Átszálltam, a Gonó-vonalon elmentem Gosogavarába, ott pedig a Cugaru Vasúttársaság vonatára kellett átszállnom, megint csak volt egy félórás várakozási idő.

A Cugaru Vasúttársaság vasútvonala Gosogavarából indul, és a Cugaru-félsziget közepéig halad. A peronra át lehet menni igazából a JR-peronról a felüljárón, mégis van a vasúttársaságnak egy külön állomásépülete… ahonnan szintén a JR peronra nyilik a bejárat 😀 Ez az épület valami eszméletlen volt, én még ennyire retro vasútállomást életemben nem láttam Japánban. Automata nincs, egy ablaknál kell kérni a jegyet, ami hagyományos, régimódi kartondarabka, amire ráütik az aznapi dátumot, és lyukasztóval érvényesitik. A váróteremben ki van függesztve a menetrend, a számok kandzsikkal vannak irva, ugyanigy a jegyárak is mind kandzsival. A székek mellett egy régimódi kályhaszerűség, a falnál pedig egy ősrégi, képcsöves tévé. Maga a vonat, ami a vonalon közlekedik, az is nagyon retro, de az állomás… mintha jó pár tiz évet visszamentünk volna az időben. Nagyon tetszett 😀

Megvettem a jegyet, aztán vártam, hogy beengedjenek a JR-peronra, ahonnan amúgy pár perce jöttem ki 😀 Mikor beengedtek, mindenki a felüljáróhoz vonult, az 1-es vágány volt a Cugaru Vasúttársaságé. Itt már bent állt a „Fuss, Melosz” nevű vonat, ami Dazai Oszamu azonos cimű művéről kapta a nevét. A szomszédos sineken rozsdamart, öreg vonatok álltak. A vasúttársaságnak amúgy még az az érdekessége, hogy szezonálisan különleges vonatokat járat, például télen kályhás vonatot, most, nyáron pedig szélcsengőkkel felszerelt vonatot. A rossz minőségű pályán ide-oda dobálózva haladó vonatban simán megszólalnak a szélcsengők 😀 Ez a vonal is olyan volt, mint a Kónan Vasúttársaságé, csupa rizsföldek között haladtunk el. Szép lett volna a táj, viszont délelőtt eléggé be volt borulva az ég, esőre állt. Hamarosan megérkezett a vonat Kanagi állomásra, ahol a többség leszállt. Ez ugyanis Gosogavara városnak az a városrésze, ahol Dazai Oszamu született (eredetileg külön település volt).

Kanagiban a fő látványosság persze Dazaihoz kötődik, meg lehet nézni a szülőházát, és egy másik, kisebb épületet, ahová annak idején elvonult. Ezenkivül itt van a buddhista templom is, amihez Dazai családja tartozott, van itt még egy sintó szentély is, aztán a térség hires még a cugaru-samiszenről (három húros pengetős hangszer helyi változata), igy hát a hangszerrel kapcsolatos múzeum is található itt. Az állomástól először Dazai szülőháza felé indultam. Útközben elkezdett cseperegni az eső, de egyből el is állt, fura idő volt. Öt-tiz perc múlva meg is érkeztem a házhoz. Megpróbáltam kintről lefényképezni, de egy család, akik már az állomáson is az emberek útjába állva fényképeztek, megérkeztek ide is, és a ház előtt szerencsétlenkedtek, az elkészült képeket ott nézegették a ház előtt, miközben velem egyetemben még 1-2 ember várt arra, hogy elmenjenek az útból. Végül sikerült képet csinálni, aztán bementem, és megvettem a jegyet a házba és a samiszen-múzeumba. A házat teljesen be lehet járni, föl lehet menni az emeletre is, tetszett. Dazai apja felsőházi képviselő volt, rangjának megfelelően hatalmas nagy házat épittetett a vidéki kis faluba. Körbesétáltam a házban, az egyik teremben pedig megtaláltam a Dazai műveinek különböző nyelvű kiadásainak kiállitását. Hát ott volt a magyar nyelvű Hanyatló nap is! A teremben elvileg nem szabadott fényképezni, de amikor nem volt ott senki, azért a magyar könyvet lefotóztam 😀

Dazai szülőháza után a közelben lévő buddhista templomhoz mentem volna, de mivel a bejárathoz ki volt irva, hogy „a templom területére csak azok jöhetnek be, akik imádkozni jöttek”, ezért csak kivülről néztem meg. Elég fura, hogy egy buddhista templom kitiltsa a látogatókat, inkább jó sok pénzt szoktak beszedni a látogatásért… Helyette elsétáltam a Hacsimangúhoz (sintó szentély), majd pedig a samiszenmúzeumba. A samiszenmúzeumban a cugaru-samiszennel kapcsolatos kiállitás mellett minden órában élő samiszenelőadást hallgathatnak meg a látogatók. Nekem is belefért ez az időmbe, igy beültem az előadásra. Egy hölgy adta elő a térség legismertebb dalait samiszenen. Videót nem lehetett késziteni, igy hát egy neten talált videóval mutatom be a térség leghiresebb dallamát, a Cugaru Dzsonkara-busit.

Ezután a közeli szűpába mentem be kaját venni, majd pedig igyekeztem a vasútállomásra. Megvettem a jegyemet a kis ablaknál, aztán vártam, hogy megérkezzen a narancssárga vonat. A hazaúton nem a „Fuss, Melosz” vonat, hanem stilszerűen a „Dazai-vonat” érkezett meg, belül Dazai-művekből vett idézetekkel volt feldiszitve. Volt egy egyenruhás hölgyike is a fedélzeten, aki térképeket osztogatott a látnivalókról, és elmagyarázta, mi hol található, mi miről nevezetes. Amikor mellettem haladt el, olyan rémült arcot vágott, hogy én ijedtem meg helyette. Aztán osztogatta az utasoknak a térképeket, meg két idős hölgynek magyarázott valamit, ekkor megint elhaladt melletem, én pedig néztem, hogy mit osztogat. Ismét megpillantott engem, megint nagyon rémült fejet vágott… aztán elhaló hangon odaszólt nekem japánul, hogy „A térkép… ugye nincs rá szüksége?”. Mondom, nincs. Hát ha azt mondom, hogy szükségem van rá, neadjisten még tanácsot is kérek, a végén nekem szivrohamot kap szegény! „Egy gaidzsin a vidéki vonalon! És térképet kér! És beszél hozzám! Ez már túl sok!!” Amúgy se volt már időm semmire, hisz Gosogavarában egyből át kellett szállnom. Útközben amúgy az egyik állomáson meg lehetett nézni azt a vonatot, amit régebben a SMAP-együttes egyik tagja festett ki valami tévéműsorban – bocsánat, ezekről a zenei bandákról nekem csekélyes a tudásom, igy erről a vonatról is csak ennyi információt tudok megosztani 😀

Gosogavarában most nem volt várakozási idő, egyből át kellett szállni a JR-vonatra, utána Kavabéban pedig ismét, az Aomoriba tartó járatra. Ezen a vonaton olyan sokan voltak, hogy leülni sem lehetett. Meglepő volt… Aomoriba fél egy körül érkeztem meg, és kb. két órám volt arra, hogy megnézzem a Hakkódamaru-hajót és a Nebuta-fesztivál kiállitótermét a Va Rasszét. Először a hajóhoz mentem, ami közvetlenül a kikötőben található. Ez a hajó az az átkelőhajó, komp, amiről az előző bejegyzésben a sinkanszen kapcsán irtam. 1988-ig, a Szeikan-alagút megnyitásáig ez a hajójárat biztositotta az összeköttetést Aomori és Hakodate vasútállomások között. A Hakkódamaru-hajó ma tulajdonképpen egy múzeum, ahol Aomori megye múltjával, illetve az átkelőhajóval lehet megismerkedni. Be lehetett járni az egész hajót, megnézni a különböző vezérlőpaneleket, illetve a hajó belsejében azt a termet, ahová egész vasúti kocsikat pakoltak fel. Utána ki lehetett menni a hajó tetejére, onnan megnézni a kilátást. Nagyon tetszett. A hajó megnézése után ismét meghallgattam a „Cugaru-szoros – Téli táj” cimű dalt, ugyanis a hajó előtt is van egy zenélő kő, amiről már tavaly irtam. És ha már itt tartunk… A fent emlitetett dalon kivül van még jó pár dal, ami a Cugaru-régióról szól, nézzük csak:

„A cugarui sikság” – ezt a dalt az egyik legismertebb aomori megyei énekes, Josi Ikuzó énekli, az ő lemezeit lehet megnézni egy pici múzeumban Gosogavarában, ide is el akartam volna menni, de nem volt idő…

„A cugarui szerelmes nő”

Aztán ez pedig a fent emlitett Dzsonkara egyik feldolgozása:

Jamaucsi Keiszuke is énekel a Cugaru-régióról:

Na de térjünk vissza Aomori városába! 😀 A hajó után átsétáltam a Nebuta-fesztivál óriási papirlampionjainak kiállitótermébe, a Va Rasszéba, ami szintén az állomás közvetlen közelségében van. A Nebuta-fesztivál Tóhoku egyik leghiresebb fesztiválja, amit minden év augusztusának elején rendeznek. Én is gondolkodtam azon, hogy meg kéne nézni, de ilyenkor az összes hotelt, szállást lefoglalják előre utazási irodák, konkrétan lehetetlen szállást találni. Igy hát végül úgy alakult, hogy csak ezt a Va Rassze nevű kiállitótermet néztem meg. A különböző alakokat formáló, hatalmas papirlampionok nagyon jól mutattak, érdekes lehetett volna megnézni őket a fesztiválon. Szerencsére a Youtube-on fönt van a fesztivál videója, meg lehet tekinteni:

Rengetegen voltak amúgy a kiállitóteremben, kisgyerekes családoktól elkezdve párocskákon át turistákig… A Va Rassze után visszamentem az állomásra, ahonnan ez alkalommal az Aoi Mori Vasúttársaság vonatával utaztam tovább. Ez a vasúttársaság is egy „harmadik szektoros cég”. Most Aomoritól Hacsinohéig utaztam a vonatjukkal, ami tele volt… Azt hittem, hogy már mindenki hazaindult az obon-szünetről, erre fel mindenhol sokan voltak 😀 Hacsinohéban átszálltam a Kudzsi felé tartó JR-vonatra, ami sok helyen közvetlenül a tenger partján halad. Kudzsiban aztán átszálltam a Szanriku Vasúttársaság északi vonalaára, ami Kudzsit köti össze Mijakóval. Egy pici, öreg vonat közlekedik a 2011-es cunami sújtotta partszakaszon. Hosszú utazás volt, de este 8 körül megérkeztem Mijakóba, Ivate megyébe, a városba, ami az egyike azoknak a városoknak, amelyek a legnagyobb károkat szenvedték a cunamiban. Igy nézett ki a város hét éve:

Hét év alatt azért mindent helyreállitottak, az állomásnál hirtelen nem is látszik, hogy itt nagy katasztrófa történt volna. Hogy minél több turistát csábitsanak a városba, idén egy guesthouse nyilik a városközpontban. Eredetileg lefoglaltam valami hotelt, de később a neten kutakodva rátaláltam a guesthouse honlapjára. Facebookon megérdeklődtem, hogy augusztusban már nyitva lesznek is, és azt a választ kaptam, hogy igen, igy hát végül lemondtam a másik foglalást, és úgy döntöttem, hogy az új guesthouse-ban szállok meg, aminek a neve amúgy „3710”. A számokat japánul kiolvasva azt kapjuk, hogy mi-na-tó, vagyis minato, ami pedig kikötőt jelent. Mielőtt a szállásra mentem volna, elugrottam a közeli konbinibe kaját venni. Ezután a szálláshoz érve egy lehúzott redőny fogadott rajta egy cetlivel, miszerint a hátsó bejárathoz kell menni.

Ugyanekkor érkezett meg egy srác, akiről mint kiderült, stoppal utazik. Együtt vonultunk a hátsó bejárathoz, ahol páran beszélgettek, iszogattak. Mondtuk, hogy kik vagyunk, egyből jöttek is ki többen, de nem igazán volt világos számomra, hogy akkor most ki is az, aki itt dolgozik, ki az, aki vendég. A guesthouse még nem volt teljesen kész, a földszinti részre belépve szemeteszsákok, kartondobozok, festékes bödönök fogadtak, a hátulsó részben pedig egy asztal körül üldögéltek többen. Ugyebár beinvitáltak minket, a másik, stoppos srác valami ismerős lehetett, mert egyből ment hátra, és diskurált a többiekkel, én meg ott álltam bambán, hogy akkor most mi van. Behivtak, de nem mondták, hogy akkor most hol kéne becsekkolni, hol kéne fizetni, hol van a szállás… Vártam egy percet, de nem jött senki, igy hát hátraszóltam az asztal körül italozóknak, hogy „Elnézést, én lennék az, aki a Facebookon foglalt…”. Erre aztán előjött egy srác, aki fölkisért az emeletre. Az emelet a földszinttől eltérően teljesen szépen, kulturáltan meg volt csinálva. Azt hitte volna az ember, hogy egy újonnan megnyitó guesthouse-ban nem lesznek emberek, ehhez képest a nyolc férőhelyes szoba tele volt, mindjárt ki is derül az oka. Mondta a srác, akit Szajamának, vagy keresztnevén Harunak hivtak, hogy válasszak egy ágyat, hozott ágyneműt, megmutatta, hol van a nappali rész, hol van a tusoló, a vécé. Aztán fogtam a kajámat, hogy akkor lemegyek enni. Amikor lementünk a lépcsőn, előjött a másik guesthouse-os gyerek, őt Dzsunnak hivták. Mondta, hogy töltsek ki egy cetlit az adataimról, ezt meg is tettem, majd átnyújtottam neki. Mondom, fizetni akkor mikor kéne, most vagy majd reggel…? Erre Dzsun legyint, és mutatja, hogy nem kell fizetni. Nem értettem a dolgot, hisz amikor foglaltam, világosan leirták, hogy 3000 jen egy éjszaka. Mondom, hogyhogy nem kell fizetni? Azt mondja, mivel még hivatalosan nem nyitottak meg, ezért nem kérnek még pénzt a szállásért! Hát ezen én nagyon meglepődtem, ugyanakkor mondanom sem kell, hogy nem ért rosszul, hogy háromezer jen megmaradt a pénztárcámban. Kiderült, hogy a többi utas is hasonló módon talált rá a vendégházra, mint én. A neten előjött, hogy készül ez a vendégház, felvették a kapcsolatot a megadott FB-oldalon, és igy foglaltak. Hivatalosan még nem is lehet foglalni, csak igy, ilyen körülményes módon.

Ezután leültem az odalent italozók közé, hogy elfogyasszam a vacsorámat. Persze kérdezgettek mindenféléről. A guesthouse-osok, Dzsun és Haru mondták, hogy én vagyok az első külföldi vendég, ezért már nagyon vártak, beszélték, hogy Dányierü-szan vajon milyen lesz. Aztán a vendégek között volt egy buta lány (sajnos szebben nem tudom kifejezni magam, ezzel a szóval lehet legjobban leirni), aki a holnapi részben még fel fog tűnni, vele az alábbi párbeszéd játszódott le:

– Honnan jöttél?

– Oszakában lakom, magyar vagyok.

– Magyarország? Az merre is van?

– Európa közepén.

– Hmm… És Magyarországon, ott angolul beszélnek?

– Nem, magyar nyelven beszélnek.

– Magyar nyelven…? A magyar, az milyen nyelv? Angol?

– …öhm… nem, magyar.

– De hasonlit az angolra, nem?

– Nem.

Szóval ő volt a buta lány, holnap majd ismét feltűnik a sztoriban. Volt egy idősebb, göndör hajú fickó, olyasmi kinézetű, mint amilyenek a filmekben az ilyen playboyok szoktak lenni, ő motorral utazgat a környéken. Aztán volt egy srác, aki szintén holnap szerepelni fog, ő a mellettem lévő fotelban ült, és kérdezett ugyan pár dolgot, de már eléggé elhaló hangon, tiszta vörös volt a feje a piától, pár perc múlva el is aludt a fotelban. Volt egy másik vendég, aki mellékállásként vizipipát visz ilyen-olyan rendezvényekre, ő ide is elhozta a vizipipáját. Aztán volt egy srác, aki szintén stoppal utazott erre-arra. Hallottam én a beszédjén, hogy kanszai nyelvjárást beszél, és valószinűleg ő is megfigyelhette az én beszédemen, hogy a kopula nálam önkéntelenül nem „da”, hanem „ja”, rá is kérdezett, hogy Japánban merrefelé lakom. Mondom, Oszakában. Azt mondja, ő is! Kérdezi, hogy hova járok az egyetemre. Mondom, a Kandaira, Szuitába, ott is lakom. Erre ő: hát én is Szuitában lakom! Na itt elcsodálkoztunk, hogy micsoda véletlenek vannak. Mondom, hogy korábban, amikor voltam itt Japánban, akkor meg Minóban laktam. Erre ő: hát nekem Minóban van a szülői házam! Még nagyobb véletlenek 😀 Utána aztán el is beszélgettünk jól, mondta, hogy majd Szuitában találkozzunk. Ő amúgy Kiotóba jár egyetemre.

Este tizig szépen megettem a kajámat, elmagyaráztam itt is az élettörténetemet, Digimontól egyetemen át mindent, utána meg mondtam, hogy akkor lassacskán lefekszem aludni. Még megbeszéltük Haruval, hogy másnap hánykor kéne kelni, mikor indulunk Honsú legkeletibb pontjáról. Hogy miért kellett ezt Haruval megbeszélnem, és miért nem busszal mentem végül, arról a következő posztban lesz szó. Odafönt lezuhanyoztam, aztán még picit pakolásztam, másnapra előkészülvén az aznap délelőtt nem szükséges cuccokat mind átpakoltam a múltkor a százjenesben vett massziv bevásárlótáskába, aztán még picit neteztem, és próbáltam is aludni. Közben 11 után följött a csapat, akkor volt egy kis zaj, de el tudtam aludni. Volt egy horkoló is, szerintem a playboynak kinéző idősebb pasas, de a zenével elnyomtam a horkolás hangjait, és reggel hétig aludtam.

A holnapi részben ellátogatunk a Todogaszakihoz, Honsú legkeletibb pontjához a guesthouse-osokkal, ezáltal Honsú utolsó különleges földrajzi pontjához is megérkezem! Beszerzem az erről szóló igazolást, majd megnézem a Dzsódogahama-tengerpartot, végezetül pedig Moriokába fogok utazni.