(91-3) 【Téli Tóhoku 7】 A Bosin-háborúhoz kötődő helyszinek Aizu-Vakamacuban. Utazás a Banecu-nyugati vonalon. Érkezés az esős Niigatába.

Üdvözlet Niigatából, Niigata megyéből! A téli tóhokui kirándulás hetedik napján szép lassan elhagytam Tóhokut: miután Aizu-Vakamacuban sétáltam és a Bosin-háborúhoz kötődő helyeket tekintettem meg, elvonatoztam az esős Niigatába.

Reggel valamivel 7 előtt keltem, egykettőre összekészültem, és mentem az állomásra, szerencsére itt volt a szomszédban. A vonattal Kórijamáig utaztam, ott pedig átszálltam az Aizu-Vakamacuba tartó járatra. Eredetileg úgy terveztem, hogy leszállok az Inavasiro állomásnál, hogy megnézzem az Inavasiro-tavat, az „aizui Fudzsit”, a Bandai-hegyet, illetve a tavon a hattyúkat. Csakhogy én azt hittem, hogy Vakamacuban is hóország lesz, ehhez képest hó nem volt, viszont borús, esőre álló idő volt. Olyan alacsonyan voltak a felhők, hogy a környkező hegyeket teljesen eltakarták, a vonat ablakából se a Bandai nem látszott, se az Inavasiro-tó. Mivel ezen a vonalon ritkán járnak a vonatok, ha leszállok az Inavasiro-tónál, akkor két-három órát kellett volna eltöltenem – de mi van, ha elered az eső? A parton nem látok semmit, nem tudok behúzódni sehová az eső elől… Igy végül feladtam az Inavasiro-tavat, és leszállás nélkül a végállomásig, Aizu-Vakamacuig utaztam.

Délután fél háromkor kellett felszálljak a Niicu felé tartó vonatra a Banecu-nyugati vonalon, igy hát kábé öt órám volt Vakamacuban. Tavaly nyáron is voltam itt, most tehát azokat a helyeket igyekeztem megnézni, ahová tavaly nem jutottam el, de persze elmentem a várhoz is, amit tavaly is felkerestem. Az állomáson fotózgattam, igy épp lekéstem a városban körbe-körbe járó buszt (nem is igazi busz, hanem egy kisbusz van átalakitva ilyen aranyos mozdony alakúra 😀 ). Gondoltam, sétálok picit az állomás környékén. Kiszúrtam az út túloldalán a buszvégállomást, ami egyben információs iroda és szuvenirbolt is volt. Itt egyből meg is találtam az aizui dizájnos kólát, be is gyűjtöttem 😀 Aztán vettem egy egynapos jegyet a körbe-körbe járó buszjáratra, és a következő busszal elmentem a várhoz, a Curugadzsóhoz.

Az Aizu-hanról azt kell tudni, hogy nagyon hűségesek voltak a sógunhoz, még a Meidzsi-kor legelején is, amikor a sógun visszaadta a hatalmat a császárnak. Az aizuiak nem ismerték el a központi kormányzat fennhatóságát és továbbra is a sógunhoz voltak hűségesek. Háborúskodás indult meg, hogy a központi kormányzat letörje a sógunpártiak ellenállását, ez volt a Bosin-háború. (Az 1868-as évet a hagyományos, kinai naptár – állatövi jegyek stb. – alapján „bosin”-nak nevezték.) Aizu-Vakamacuhoz kapcsolódik egy rendkivül tragikus esemény a háború kapcsán, ez pedig a Bjakkótai, vagyis a Fehér Tigris Osztag története. Aizuban korosztály szerint voltak csoportokra osztva a szamurájok, a legfiatalabbak, a 14-16 év közötti fiatal fiúk alkották a Bjakkótait, vagyis a Fehér Tigris Osztagot. Ők is a sógunhoz voltak hűségesek, ők is harcoltak a Bosin-háborúban. Amikor füstöt láttak a vár felől, azt hitték, elesetta vár, ezért bevették magukat az Iimori-hegyre, és öngyilkosságot követtek el. (Egyikőjük életben maradt, mivel hirt kapott, hogy a vár még nem esett el.) Az Iimori-hegyet tavaly nyáron nem ejtettem útba, igy idén ez volt a következő úti cél, na de most maradjunk a várnál. Csak a vár körül, a parkban sétálgattam, mert odafönt a várban tavaly már voltam (Sóva-kori rekonstruált épület). Aztán visszamentem a buszmegállóval, azzal elmentem az Iimori-hegyhez.

Ez a hely egy nagyon nagy tourist trap, vigyázni kell vele. Kezdődik ott, hogy a feljáratnál a lépcső mellett mozgólépcső működik, a mozgólépcső mellett jegypénztár: valami 200-250 jent kell fizetni, ha a mozgólépcsővel akarunk fölmenni. A pénztárban a jegyeladók csalogatóan mosolyognak, a hangosbemondás pedig arról tájékoztat minket, hogy nagyon megterlhelő gyalog fölmenni a lépcsőkön. Hát én mégis a gyaloglást választottam, egyáltalán nem megterhelő, egy sima lépcsősor. Aztán ott van a Bjakkótairól szóló kis múzeum. 400 jent elkérnek érte (az egynapos buszjegy felmutatásával 320), de én rég nem láttam ennyire lepusztult, elhanyagolt helyet. Odabent ősrégi kiirások, megsárgult papirok, a kiállitott dolgok is összevissza vannak, cserébe az, hogy „fényképezni tilos!”, körülbelül hatvan helyen ki van irva. (Megfigyeltem, hogy általában a legigénytelenebb, leggagyibb múzeumokban nyomatják nagyon a „fényképezni tilos” dolgot, a modern, szép és érdekes tárlatoknál általában csak a vakut szokták tiltani.) A vécé tulajdonképpen az épületen kivül egy fallal elválasztott részen van, a múzeum második emeletén pedig üvegvitrinekben random módon vannak összedobálva tárgyak. Ilyenek például, hogy régi fotók, és irja fölötte, hogy „a múzeum alapitója ezeknek a személyeknek tartozik köszönettel”. A kedvencem az volt, hogy a vitrinre ki volt celluxszal ragasztva egy cetli, amelyen nagyjából ez állt: „Elnézést kérünk a második emeleti tárlat rendezetlensége miatt. Ide helyeztük el azokat a dolgokat, amelyek az első szinten nem fértek el. A jövőben tervezzük a vitrinek átrendezését és rendbe rakását”. De ez a papir is már meg van sárgulva, szóval nem tudom, mikor fog eljönni az a „jövő” 😀

A múzeum megnézése után haladtam tovább fölfele az Iimori-hegyre. Félúton van egy pagodaszerűség, a nevét elfelejtettem, ez egy Edo-korból fennmaradt fa épitmény, az érdekessége, hogy nincsenek lépcsők benne, hanem spirálszerűen lehet fölsétálni körbe-körbe a tetejére. Ezért is elkérnek 400 jent, miközben kiirják, hogy „a pagoda öt perc alatt megtekinthető, végigjárható”. Hát nekem elég volt kintről megnézni. Tovább haladtam fölfelé, a lépcső mellett van egy kis bolt, ami mindenféle random gagyi szuvenireket árul. Odafönt a hegyen megnéztem a kilátást, aztán pedig a Bjakkótai tagjainak sirját. Itt található még egy emléktábla a náci Németországtól és egy sast ábrázoló szobor a fasiszta Olaszországtól, ezt még a második világháború előtt kapta a szövetséges Japán, illetve Vakamacu városa. És igy nagyjából ennyi. Lefelé már nincs mozgólépcső 😀 Épp elkaptam, ahogy egy kisgyerek fel akart menni lent a mozgólépcsőre, és a jegypénztárból a hangosbemondón kikiabáltak neki, hogy fizetni kell… Elég kár, hogy a Bjakkótai tagjainak végső nyughelyét ilyen turistacsapdának használják.

Leérve a hegyről bementem a közeli konbinibe, vettem ebédet, és mivel volt a konbiniben leülős rész, meg is ettem azt. Utána pedig a busszal visszamentem az állomáshoz, kicsit nézelődtem a boltokban, aztán a váróteremben ülve elaludtam úgy egy fél órára.

A 14:33-as vonatra ültem fel, ami a Banecu-nyugati vonalon Niicuba tartott. Aizu-Vakamacuból két ilyen hegyvidéki vasútvonal is megy Niigata megyébe, az egyik ez a Banecu-nyugati vonal, a másik pedig a Tadami-vonal. Ez utóbbi a „hiresebb”, ugyanis nagyon szép tájon halad át, meg is szavazták egyszer valami legszebb vasútvonalnak. Csakhogy jó pár évvel ezelőtt egy tájfun elmosta a sineket egy szakaszon, és ezt még mindig nem állitották helyre, itt pótlóbuszok közlekednek. Alapból kevés a járat, igy, a pótlóbuszokkal meg még macerásabb a dolog, igy tulajdonképpen egy egész napot kellett volna rááldozni, ha a Tadami-vonallal akartam volna eljutni Niigata megyébe. Maradt tehát a Banecu-nyugati vonal. Körülbelül három órát utaztam a vonattal, talán a rossz időjárás miatt, de nem volt különösen szép a táj, láttam már jobb vasútvonalakat is. A vonat Niicu állomásra futott be, itt át kellett szállni a Niigatába tartó vonatra, ez perceken belül indult is, és valamivel 6 előtt meg is érkeztem Niigatába. Emlékeztem, hogy márciusban kezdődött valami átalakitás a Niigata állomáson, na ez javában zajlik, nagyon összevissza utakon lehetett a perontól eljutni a kijáratig.

Niigatában, mint ahogy azt márciusban megszoktam, megint eső fogadott. Azt hittem, hogy itt is hó lesz, de nem, eső volt. Az első küldetésem az volt, hogy megvegyem a niigatai dizájnos kólát, ezt meg is találtam az állomás egyik szuvenirboltjában. Aztán egy konbiniben vettem vacsorát és reggelit, majd mentem a hotelhez. Mivel az állomás közelében nincs más olcsó hely, kénytelen voltam oda foglalni, ahol márciusban sokat mérgelődtem: a hotelbe, ahol olyan vékonyak a falak, hogy a szomszéd horkolása miatt nem tudtam aludni. Egy éjszakáról volt most szó, gondoltam, valahogy kibirom. Meglepetésemre egy dupla ágyas szobát kaptam, biztos volt szabad helyük, jó tágas volt. Lezuhanyoztam, befújtam a ruháimat a hotelban kirakott szagtalanito spray-vel, mert még mindig éreztem a kénszagot, aztán vacsoráztam, néztem a tévét, és nyugovóra tértem. Valami zúgást, morgás megint hallottam, nem tudom, hogy horkolás volt-e, vagy a légkondi zajongott, mindenesetre zenét kapcsoltam, és arra elaludtam.

A következő nap már a kirándulás utolsó előtti napja lesz! Agano városban megnézem a hattyúk tavát, aztán szinte egy egész napig vonatozom Niigatából Szaitamáig, ahol Annamariéknál szállok majd meg.