[202-203. NAP] Tanulmányi kirándulás: Avadzsi és Kotohira – ningjó-dzsóruri, eső, lépcsőzés, rjokan, japán stílusú vacsora, Kompira kabuki, Ikuta Tóma pár centire tőlünk! Képgaléria!

Múlt vasárnap és hétfőn ismét tanulmányi kirándulásra mentünk, ez volt immár a harmadik. A híres Kompira kabukit mentünk megnézni (Sikokun), amelyre állítólag még a japánok is nehezen tudnak jegyet szerezni. Mivel még mindig fáradt voltam (még mindig nem sikerült kipihenni a tokiói utat), ezért nem volt sok kedvem menni, sőt ugyebár a kabukiról is voltak már rossz tapasztalataim (ld. korábbi bejegyzés), de összességében azért nem volt olyan rossz.

Reggel 8 óra után indultunk, szokás szerint két busszal. Mind az odaúton, mind a visszaúton, szokás szerint megmagyarázhatatlanul sok pihenőt tartottunk, komolyan, ilyen 45-60 percenként megálltunk valahol. Na mondom, kipróbáltatnám a japánokkal az én módszeremet, amikor 700 kilométert egy pisi+kajaszünettel és egy tankolás-szünettel teljesítettünk 😀 Szóval a lényeg, hogy első megállónk Avadzsi szigetén volt (Honsú, a legnagyobb fősziget és Sikoku, a legkisebb fősziget között található kisebb sziget), ahol is egy ningjó-dzsóruri (bábjáték) előadást néztünk meg. Ez elég érdekes volt, előtte itt is volt rövid magyarázat a bábokról, vicces volt, az előadáson meg külön kiemelendő az „énekesnő” (nem tudom, van-e valami szakkifejezés erre), aki a történetet mondja, illetve a szereplők hangját adja, ő testesítette meg a történet két szereplőjét, az anyukát és a kisgyereket is, és nem elég, hogy idétlen magas hangon kell recitáljon, még ugye a hangszínét is kell változtatgassa, szóval respekt.

Innen aztán továbbutaztunk Kotohira felé. (A buszra vittem magammal egy-két mangát, olyan sorozatok első köteteit, amelyekből próbaképp vettem meg csak az első kötetet, hogy majd meglátom, érdekes-e.) Kotohira Sikokun, Kagava megyének egy kicsit beljebb fekvő részén van, egy kis település, lényegében erről a kabukiról meg az udonról (tésztaféle) híres, illetve van itt egy sintó szentély is. Megérkeztünk a szállásra, sajnos megint összeosztottak egy szobába az egyetlen személlyel, akivel nem szívesen szívok egy levegőt, valahogy úgy látszik, mindig sikerül kifognom, órákon is, kiránduláson is, ráadásul ez alkalommal nem is cserélt senkivel, szóval hát ez volt a helyzet. A szállás egy szuperjó hotel volt, japán stílusú szobákkal, több emeletes amúgy, az onszenje is nagyon jó, ráadásul voltak olyan szobák (persze nem nekünk, hanem a rohadt gazdag japánoknak), amelyeknek a teraszán rotenburó van (forróvizes fürdő a szabad ég alatt). Tehát megérkeztünk ide a szállásra, majd indultunk a szentélyhez. Ekkorra viszont már nagyon esett az eső, az előrejelzések is megjósolták, így hát én felkészültem, vittem magammal az új gumicsizmát, az esőkabátot, ernyőt. Át is vettem a gumicsizmát, útközben az esőkabátot is felvettem, tehát én nem áztam meg annyira. Szano, a sidószenszeiem is jött ezúttal velünk, ő is mondta, hogy hogy felkészültem az esőre, mondom, én a tokiói út után többször nem akarok elázni, a nyári cipőm pedig egy csepp víztől is beázik… A szentélynek az a különlegessége, hogy a főszentélyhez 785 lépcsőfok vezet fel, onnan pedig egy mellékszentélyhez újabb 583, tehát elég durva mennyiség. Na gondoltam, ez lesz a térdeim nagy próbája, ugyebár korábban eléggé fájtak a térdeim (ld. sikokui bejegyzések), aztán otthonról gyorsan kaptam Proenzit, és utána már nem fájt (ld. tokiói bejegyzések), ez a kirándulás meg a próba volt. Jelentem, megjavult a térdem, oda-vissza teljesítettem fájdalommentesen a távot (felfelé menet az utolsó egy-kétszáz lépcsőnél azért éreztem valamit, de hát az semmiség volt). Természetesen „kedves barátaink” is megmászták a mellékszentélyt is, így ezúttal Attilát boldogították a magyar politikával, illetve az ahhoz való nem értésükkel. Erről elég is ennyi, tehát megmásztuk oda-vissza a lépcsőket az esőben, majd visszamentünk a hotelbe.

18:30-tól kezdődött a vacsora. Előtte szokás szerint jukatát öltöttünk, ebben a hotelben zöld volt a színük. A vacsorán ismét sorban jött mindenféle fogás, alig bírtuk megenni – nem azért, mert nem volt finom, hanem mert sok volt 😀 Volt szasimi (különböző nyers halak), nyers rák retekkel, valami tormaízű krém (nem vaszabi, hanem össze voltak valamik kutyulva valamikkel ilyen furcsa, tormás ízű krémmé), sült hal, nyugati stílusú saláta öntettel, pici savanyúságok, szanuki udon (tésztaféle) a levesében főtt halakkal, gombával és kagylóval (ez utóbbit nem ettem meg), a nem kedvelt csavanmusi, főtt rizs benne halakkal, tempura (bundában, olajban kisütött rák – ebi, vagyis pici rák, és kani, vagyis ollós rák is -, valami spárgaféleség, szacumaimo – azaz édesburgonya), valami miszoleves-féleség, de furcsa szaga volt, mintha vörösbabbal kutyulták volna össze, desszertként muffin, eper és narancs (hát ez nem valami japán stílusú :D), majd zöld tea. Ja, mellé ugye lehetett kérni üdítőt vagy sört, az egész előtt pedig volt egy pici szaké, ezt lepasszoltam Attilának XD Szóval belaktunk minden jósággal, aztán mentem az onszenbe, szerencsére most nem voltak olyan sokan közülünk lent, meg ugye ez egy nagyon nagy hotel volt, tehát más szállóvendégek is használhatták. Ez volt az eddigi legnagyobb fürdő, amiben voltam! Volt egy ilyen masszázsfürdős rész, egy normál, forró vizű benti fürdő, két gyógynövényes fürdő (zöld színük volt), odakint pedig egy rotenburo. Na ez volt az egyik legjobb (meg a világoszöld színű, mivel az nem volt olyan forró), ide közben megérkezett a lengyel, indonéz, egyik bolgár srác is, velük beszélgettünk az órákról, munkalehetőségekről, fizetésekről stb., aztán bekapcsolódott egy japán bácsika is, aki miután végighallgatta, hogy kábé fél órán keresztül folyékonyan beszélünk japánul, és azt is hallhatta, hogy egyikőnk sem angol, se nem amerikai, hát persze, hogy angolul szólt oda, hogy „you speak very well”. Hát nókomment, ismételten -__-. Az onszen után fölmentem a szobánkba, és mivel még csak a koreai srác volt ott, aki tévézett, lefeküdtem, hogy elaludjak még a horkolás és egyebek előtt. Ez sikerült is, tök jól aludtam, persze fáradt is voltam. (Ja, amúgy öten lettünk volna egy szobában, de a vietnami srác átköltözött a szomszédba, mivel ott voltak a barátai, így négyen nem kellett annyira egymás hegyén-hátán aludni, volt hely bőven. Cserébe viszont a szomszédban, ahol Attila is volt, hatan aludtak :D)

Másnap reggel aztán nem keltem olyan korán, mint az előző kirándulásokon, hogy az onszenbe menjek, hanem csak a reggelire keltem fel. A reggeli svédasztalos volt, szóval nem kellett főtt levest és sült halat enni reggelire, lehetett kenyeret lekvárral stb. is. Mások nagyon durván sokat ettek reggelire, rántottától elkezdve sonkán át mindent, én egyszerűen nem tudok ilyeneket reggel megenni. Mivel még több mint egy óra volt a gyülekezőig, reggeli után mentem az onszenbe. Megcserélték este a női és férfi onszeneket, így most azt az onszent is kipróbálhattam, ami tegnap még a női volt. Itt nincsenek gyógynövényes fürdők, cserébe viszont van egy rózsafürdő, odakint pedig két rotenburo van, az egyik nem olyan forró. Olvasgattam a táblákat, milyen betegségekre jók a fürdők, aztán rájöttem, hogy orvosi szakkifejezéseket, betegségek neveit még sokat kell tanulnom, nem tudom jól kiolvasni kandzsival, csak találgatni tudok 😀 Amíg a rotenburóban voltam, jött egy japán úr, nagy lendülettel indult a rotenburo felé bentről, majd mikor kinyitotta a kifelé vezető ajtót, meglátott engem, gaidzsint a fürdőben. Ugyanazzal a lendülettel visszafordult, nem hogy abban a fürdőbe, ahol én voltam, de még a közelemben lévő, amúgy tök üres fürdőbe sem ült be. Aztán egy fiatalabb pasas is jött, akkor én épp a forróbb vizűben voltam, kinyitotta az ajtót, meglátott engem, aztán beült a kevésbé forróba. Amikor én végeztem, és bementem, látom, amikor csukom be az ajtót, hogy azon nyomban fogta magát, és átült a forróba. Úgy tűnik, mi külföldiek leprások vagyunk…

Ezután összekészülődtem, azokat a cuccokat, amelyek nem kellettek a kabukihoz (igazából semmi nem kellett volna), beraktam a buszba, aztán lent várakoztam a gyülekezőre. Egyszer csak jön a vietnami srác meg egy páran mások, és kérdezik, hogy mit tudok Attiláról, mert hogy a kórházba mentek Gonodzsi-szenszeijel. :O Én nem tudok semmiről, mondom, én az onszenben voltam. Hogy állítólag rosszul lett, és Gonodzsival elmentek az orvoshoz. Végül aztán a kabuki végén találkoztam vele, a gyomrával volt gond, és a biztonság kedvéért elmentek az orvoshoz, de a kabuki második felvonásán már ott voltak, szóval semmi komoly.

A kabukiszínházig gyalog mentünk, előtte pedig megkaptuk a jegyeinket. Na ezzel szerencsém volt, miután a thaiok elvették a jegyüket, akkor nyúltam az enyémért (már régebb óta ott álltam), és pont azt akarta volna a belga is elvenni. Na de én kaptam meg, utána pedig az utazási irodás pasas (ugyanaz, aki mindig szokott jönni velük – ja amúgy most két idősebb idegenvezető nőt kaptunk, a miénk már-már idegesítően túlzásba vitte a keigót és a beszédet :D) elfordult, és másoknak osztogatott. Így hát én a földszintre kaptam jegyet, ők meg az emeletre – sőt, a földszintem belül is a második sorba (!), és normálisak (a thai lányok kulturáltak) mellé. Szóval a jegyeinkkel mentünk a színházhoz, a színház előtt pedig egy sárga jegyért cserébe kaptunk egy nagy csomagot, arról volt szó, hogy ingyen bentót kapunk, amit a szünetekben meg lehet enni, de nem csak bentó volt benne, kaptunk egy nagy doboz udont is, amit otthon el lehet készíteni, valami rongyot, gondolom, hogy ezt terítsük magunkra, amikor eszünk, kis szívószálas dobozban teát és mandzsút (japán édességet) is. Meg ugyebár a bentót, szép csomagolásban, elég finom is volt. Azután bementünk a színházba, kaptunk szatyrot a cipőnknek, le kellett ugyebár venni, mert odabent kis ülőpárnákon kell ülni – Edo-korabeli stílusú színház. Mindenkit elvezettek a helyéhez, na engem is ugye a thaiokhoz, előttünk volt két párna, ahová végül nem ült le senki, szóval az első felvonás alatt kényelmesen elfértünk. Kicsit tartottam tőle, milyen lesz a kabuki, ugyebár a múltkori borzalmas volt, fájt a térdem is, de ez most tetszett! A szövegből most se értettem sokat (szerintem senki se), de talán a színház hangulata miatt, talán azért, mert közelről lehetett nézni, ez most tetszett.

Az első felvonás után eszegettem a bentómat, aztán amikor már kezdett vége lenni a szünetnek, két fiatalember érkezett, és leültek elénk arra a két párnára, ami eddig szabad volt. Én mérgelődtem, hogy most nem fogok elférni normálisan (valljuk be, nem 185 centis emberekre tervezték az Edo-kori színházat :D), de a körülöttem lévő lányok nagyon be voltak zsongva, főleg a mögöttem ülő kínai ráncigált, hogy cseréljünk helyet, a mellettem lévő thai is visítozott, fényképeztek, sőt, ahogy hátranéztem, a középkorú japán nők is felbolydultak, mint valami méhkas, mindenki zümmögött… Kérdezem, mi ez a nagy felfordulás? Hát kiderült, hogy aki elém leült, az nem más, mint a nők körében nagyban fanolt színész, Ikuta Tóma, aki a Hanazakari no kimitacsi e c. sorozat egyik főszereplője volt.

Én láttam régebben azt a sorozatot, de hát ott barna haja volt, itt meg fekete, meg aztán hátulról meg oldalról én nem ismertem fel. Hú, a lányok között viszont tényleg hatalmas izgalom volt… mögöttem a kínai lány már nem is a kabukit nézte, hanem Ikuta Tóma hátát, illetve azt fényképezgette, a thai lány is oldalról fotózgatta a srácot, aztán utána, mikor hazajöttünk, látom Facebookon, hogy kábé az összes rjúgakuszei lány kirakta a színész képét 😀 A második szünetben a belgáék állítólag megszólították, és megkérték, hogy hadd csináljanak egy képet vele, de nem hagyta… a lányokat ez azonban nem tántorította el, fényképeztek tovább titokban 😀 Amúgy a harmadik felvonást nem igazán értettem, voltak benne gyerekek, meg sírtak, meg jöttek mindenféle új karakterek, tegnap értettem meg igazából a sztorit abból a pamfletből, amit a helyszínen vettem emlékbe. Ahogy véget ért a harmadik rész, Ikutáék egyből kirohantak, gondolom, hogy megússzák a rajongók áradatát. Utólag tudtam meg, hogy állítólag az egyik főszerepet játszó kabukiszínész Ikuta osztálytársa/évfolyamtársa volt, valószínűleg azért jelent meg nézőként az előadáson.

Az előadást követően aztán visszasétáltunk a hotelhez, ahol a busz várt minket. (Ja, azt elfelejtettem, hogy a második nap egész nap nagyon jó idő volt.) A buszon megkaptuk a szálloda ajándékát… reméltem, hogy az egyik finom japán édesség lesz az, amit a hotel boltjában kóstoltunk, de nem… udon! Most van két nagy adag udonom, hogy hogy fogom elkészíteni, azt nem tudom, de haza se tudom vinni, mert májusban, júniusban lejárnak :/ Este 6-7 körül értünk haza, megint sok helyen megálltunk 😀 Ez volt tehát a tanulmányi kirándulás, még lesz egy júniusban, valószínűleg Gifu megyébe, Sirakavagóba megyünk majd, de ez még nem biztos.

Vannak képek most is (a FB-ről leszedtem a thaioktól, kínaiaktól egy-egy Ikuta-képet is, hogy megmutathassam XD), illetve egy videó is a színházról (nem az előadásról, csak az épület hangulatáról):

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=mRkdby5Q-0M]