(24-3) 【Ehime 2】 A hires Simonada-megálló. Látogatás Ózuban. Furcsa fickó a vonaton. A termékenység-szentély és az uvadzsimai vár. Szállás Ózuban.

És már itt is van a mini ehimei kirándulás második napjának (vagy ha az ideutazást nem számitjuk, első napjának) leirása. Megnéztem azt az állomást, amely arról lett hires, hogy nagyon közel van a tengerhez, aztán elutaztam Ózuba, végül pedig Uvadzsimába. Az eredeti állapotában fennmaradt uvadzsimai vár mellett egy olyan termékenység-szentélyt is meglátogattam, ahol olyasmiket lehet látni, amiket egy hagyományos szentélyben nem (l. a bélyegképen).

Reggel ötkor keltem, egykettőre összekészülődtem, megettem az előző nap a Daisóban vett péksüteményemet, aztán indultam is át a vasútállomásra. A legelső vonatra szálltam, rajtam kivül csak hárman utaztak. Igazából a Macujama állomást én eddig még nem is használtam. Ugyanis amikor három és fél évvel ezelőtt Sikokun kirándultam, Kócsiból busszal jutottam el Macujamába, hiszen vonattal nagyon macerás lett volna. (Nem is macerás, konkrétan egy napba telt volna… és nem azért, mert messze van, hanem azért, mert ezeken a vidéki vasútvonalakon nem gyakran járnak a vonatok. Mondjuk megtervezhettem volna az utat úgy, hogy megszállok mondjuk Uvadzsimában, de ez annak idején nem jutott eszembe.) Szóval igazából most használtam először a macujamai állomást. Látszik, hogy vidéken vagyunk, ugyanaz van, mint Tottoriban: nincs automata kapu, nem lehet használni IC-kártyát, az automatából megvásárolt jegyet az állomás alkalmazottja pecsételi le. A legtöbb vonat pedig „egyszemélyes”, tehát nincsen kalauz, csak a mozdonyvezető, ő szedi össze a jegyeket vagy a viteldijat. A reggeli vonat viszont nem ilyen egyszemélyes járat volt, hanem egy két kocsiból álló hosszabb vonat.

Ezzel a járattal utaztam el Simonada állomásig. Simonada állomáson tulajdonképpen nincsen semmi, még jegyautomata vagy peronőr sem. Akkor miért jöttem ide? Azért, mert ez az állomás arról hires, hogy nagyon közel van a tengerhez. Amig a tenger feltöltésével nem épitettek egy utat a vasúti sinek mellé, közvetlenül a tenger partján futottak a sinek. Az állomás számos reklámban, filmben, tévéműsorban feltűnik, és egy időben a kedvenc vonatjegyemet, a Szeisun 18 kipput is ezzel az állomással népszerűsitették. Itt leszálltam tehát a vonatról, hogy lefényképezzem az állomást. A következő vonatig körülbelül 50 percem volt, szóval bőven kiélvezhettem a Simonada megállót. Amikor leszálltam, a megállóban egy fiatal párocskának kinéző lány meg fiú volt, aztán ők kocsiba ültek, és úgy tűnt, mintha eltűntek volna, de aztán visszatértek, hogy megszólitsanak (először angolul), hogy lefényképezzenek-e. Lefényképeztek, de igazából jobbak lettek azok a képek, amelyeket a gorillapod állvánnyal, időzitővel csináltam 😀 Kiderült, hogy a srác Okinaváról jött, és neki különleges az, hogy van vasút 🙂 Utána ők elmentek, kicsit később jött egy öltönyös bácsi, ő egyből japánul szólitott meg, kérdezte, hogy honnan jöttem, aztán elmagyarázta, hogy a szemben látható sziget Aosima, ahol nagyon sok macska él. Mondtam, hogy tudom, holnap megyek oda 🙂 Öt percben összefoglalt minden tudnivalót a környékről, majd felpattant a Macujamába tartó vonatra, még integetett is a vonatról. Nagyon jópofa volt. Volt még egy öreg bácsi is az állomáson, ő lefeküdt a padra és tornázott 😀 Azt hittem, ezzel üti el az időt addig, amig megérkezik a vonat, de nem, nem szállt fel egyik vonatra se. Én viszont igen, a következőnek érkező, Javatahamába tartó vonatra felszálltam, és meg sem álltam Ózu városáig.

Ózuban az állomásról leszállva elindultam a vár felé. Egy igazi vidéki kisváros Ózu, nekem nagyon szimpatikus volt. Egy hidon kellett áthaladni, majd még egy kicsit sétáltam, és megérkeztem az ózui várhoz. Ez is egy újjáépitett vár, ha jól emlékszem, 2004-ben épitették újra, de az az érdekessége, hogy nem a szokásos vasbetonból készült, „kivül vár, belül múzeum” jellegű épület, hanem rendesen, fából épitették újra a korabeli források, Meidzsi-kori fotók és egy makett alapján. Nagyon tetszett ez, nem keltette hamisitvány benyomását a hely, jó volt. A kilátás is szép, összességében tetszett. Következőnek aztán végigsétáltam a vár előtt futó úton, bolyongtam a régi, hagyományos stilusú épületek között, aztán megérkeztem a Garjú Szanszó nevű épülethez. Ha jól emlékszem, ez a daimjónak volt valami „pihenőhelye”, egy szép faépület, körülötte parkkal, teaházzal. Kombinációs jegyet vettem, igy a várat és ezt a rezidenciát is meg tudtam nézni. Ezután visszaindultam az állomás felé, de útbaejtettem egy szűpát, ahol vettem ebédre kaját. Az egyik automatában pedig megtaláltam a kedvenc juzus italom csak Sikokun kapható, hideg változatát (alapjáraton meleg az az ital).

Ózuból Uvadzsimába mentem. Felültem a vonatra, és mivel elég fáradt voltam, elbóbiskoltam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megszólit a szemben ülő férfi. Egy igencsak szürreális párbeszéd zajlott le köztünk, ezt az alábbiakban közlöm. (Szokás szerint, amit magyarul irok, az angolul hangzott el.)

D  (alszik a vonaton)

X Sorry~

D (kinyitja a szemét, félálomban) Igen…?

X Do… you… where… where? Pass?

D ??? Tessék?

X You pass? Train? Have? (+ egyéb érthetetlen angol szöveg)

D  Elnézést, kérem, mondja japánul.

X Pass… train pass… where?

D ??? Kérem, beszéljen japánul.

X Train pass!

D Jegy? Van jegyem.

X Show me your pass!

D (nem érti, miért akarja látni a jegyemet, miközben se nem kalauz, se nem más vasúti dolgozó, de azért előveszi a jegyét és átadja) Tessék.

X  (megnézi a jegyet) Ah, Uwajima, okay. (Visszaadja a jegyet)

D Igen, Uvadzsimába megyek.

X Haha… Sleep… sleep over hahaha!

D ⁇?

X Last… the last!

D …öhm, igen, a végállomásig megye.

X Okay, bye! (Leszáll a vonatról)

Úgy tűnik, hogy azt akarta ellenőrizni, hogy nem aludtam-e el, nem felejtettem-e el leszállni. Ez kedves dolog volt tőle, de annyira ragaszkodott ahhoz az angol nyelvhez, amelyet nem beszél, hogy emiatt érthetetlen lett az egész beszélgetés, és kezdetben azt hittem, valami fura alakról van szó.

Hamarosan megérkeztem Uvadzsimába, a végállomásra. Először két szentélyt akartam megnézni, elindultam ezek irányába. Az első egy teljesen hagyományos sintó szentély volt, annyira igazából emlitésre se méltó. A másik viszont annál inkább! A Taga-szentély arról nevezetes ugyanis, hogy olyan szobrok és kegytárgyak láthatók ott, amilyenek más szentélyeknél nem. Konkrétan falloszokról van szó. A Taga-szentély ugyanis egy termékenység-szentély, amelyből régen sok volt Japánban, de a modernizáció során érthető okokból megszüntették ezeket. A Taga-szentély viszont fennmaradt, igy ma is megtekinthető többek között az a több méter hosszú, fából készült fallosz, amely a szentély épülete előtt van elhelyezve. Megtekintettem tehát a szentélyt, aztán bementem a szentélyhez tartozó (fizetős) múzeumba is. A szentély papjai ugyanis életükben azzal foglalkoztak, hogy a világ minden szegletéből összegyűjtötték a nemiséggel kapcsolatos tárgyakat, képeket. Nem valami pornótékára kell gondolni, inkább egy néprajzi múzeumra: Ázsiai számos országából megtalálhatók fallikus tárgyak vagy más egyéb hasonló jellegű szobrok, egészen az ókortól. Modern kori „művek” nincsenek, vannak viszont Edo-kori sunga képek (erotikus japán rajz). Mindez három emeleten, 800 jenért, fényképezni viszont nem lehet, aki fényképezni akar, húszezer jent kell fizessen. És ki volt irva, hogy biztonsági kamerák működésben. Én ugyan nem láttam egy kamerát se, de inkább nem fényképeztem, nehogy a papbácsi (aki amúgy egy kb. 70-80 éves bácsi, ő árulja a jegyeket) azzal fogadjon, amikor megyek kifelé, hogy fizessek húszezer jent 😀 Körbejártam tehát ezt a meglehetősen egyedi múzeumot, aztán megvettem az egyik kis pamfletet, amelyben a gyűjtemény néhány részének fényképe látható.

Következőnek az uvadzsimai várhoz sétáltam el. Az uvadzsimai vár az eredeti állapotban fennmaradt 12 vártorony egyike, ezzel együtt már 10 ilyen várat látogattam meg, már csak a macumotói és a maruokai vár maradt hátra. A város közepén egy kisebb hegyen áll a vár, ide föl kellett mászni, kábé negyed órába telt, de nem volt olyan vészes a hegyi út. Fönt megtekintettem a várat, hát igen, ez egy igazi vár volt 🙂 Tetszett, persze hogy tetszett. A vár után végül a Tensa-kertbe mentem el, ez egy tipikus japánkert volt, valamiért nevezetes. Biztos szép, amikor virágoznak a virágok, most épp nem virágzott semmi. Itt a jegyárus néni, miután japánul megtárgyaltuk, hogy milyen jegyet kérek, egyből adta az angol pamfletet, de meg se kérdezte, kérem-e, és nem is próbált meg japán nyelvűt adni. (Ózuban a Garjú Szanszónál is vicces volt: japánul megbeszéltük, hogy milyen jegyet kérek, majd mondta japánul a néni, hogy itt van ez az ingürissü pamflet, mondtam neki, hogy jó lesz az japánul is, majd a néni mosolyogva azt mondta, rendben, értettem, és átnyújtotta az ingürissüt 😀 ) A legjobban azokat szeretem, akik megkérdezik, milyen nyelvűt kérek, és ezt el is fogadják. A következők azok, akik egyből ajánlgatják az ingürissüt, de azért adják a japánt is, meg azok, akik erőltetik az ingürissüt. A legkevésbé azokat szeretem, akik se szó, se beszéd, nyomatják az ingürissüt, és csak az ingürissüt.

Ezután visszaindultam az állomásra. Útközben találtam egy olcsó szűpát, ahol bevásároltam vacsorára egy bentót, meg másnapra két bentót, és egyéb rágcsálnivalókat (másnap mentem a macskaszigetre, ahol nincs semmi, még egy automata sincs). És megtaláltam a juzus italom félliteres kiszerelését! Abból is vettem kettőt. Aztán igy jól felpakolva mentem az állomásra. Az állomáson nem lehetett bemenni a peronra, konkrétan le volt zárva az a kis kapu, ahová beáll az állomásfőnök és pecsétel, mivel valamit variáltak a vonattal. Amikor megközelitettem a kaput, az állomás alkalmazottja, egy fiatal lány egyből elkezett keregélni az iratok között, hogy aztán megtalálja a papirt, amire angolul fel van irva, mi a helyzet, majd egy szorriiii mellett a képembe nyomja. Meg se próbált japánul mondani semmit…

A vonattal Javatahamáig kellett mennem, ott pedig át kellett szállnom a Macujama felé menő vonatra. Mindkét vonat tele volt iskolásokkal, konkrétan rajtam kivül csak iskolások utaztak. Jól meg is lettem bámulva… Nem tudom, reggel, amikor hárman utaztunk a vonaton, miért kellett egy két-három kocsis, rendes, kétszer két üléssoros szerelvény, most meg, amikor tele a vonat iskolásokkal, hogyhogy elég egy pici szerelvény kevés ülőhellyel. Na de mindegy, ezekkel a vonatokkal utaztam, és megérkeztem ismét Ózuba.

A szállásom ugyanis Ózuban volt, csak reggel ugye még nem lehetett becsekkolni. Megint végiggyalogoltam a városon, át a hidon, és megérkeztem a szállásomhoz. Tulajdonképpen egy régi ház ez, amelynek két szobáját kiadják. Egy fiatal pár lakik itt, pár évvel lehetnek idősebbek nálam, ők üzemeltetik a helyet. Van közös nappali meg konyha, de úgy közös, hogy konkrétan az ő nappalijuk és konyhájuk, de a vendégek is használhatják. Olyan volt, mintha egy család fogadott volna be 😀 De nagyon kedvesek voltak, jól elbeszélgettünk. A nappaliban megvacsoráztam, aztán a cuccaimat bepakoltam a hűtőbe. Egy vizet a mélyhűtőbe is beraktam, hogy az majd másnap jégakkuként funkcionáljon a bentók mellett. Szerencsém volt, ugyanis én a Bookingon úgy foglaltam ezt a szállást mint hálótermi ágyat, de mivel rajtam kivül csak egy másik néni volt aznap a vendég, én az egyik tágas szobában, a néni pedig a másik tágas szobában volt elszállásolva, nem kellett osztozni a hellyel. Lezuhanyoztam, aztán irtam a blogot, közben pedig reménykedtem, hogy a néni nem fog egész éjjel telefonálni, ugyanis a falak papirvékonyak voltak, és amig irtam, a néni szinte orditva telefonált. (A szállásadó srác is mondta, még amig vacsoráztam, hogy ez a néni milyen hangosan beszél, ugyanis hivta őt telefonon, érdeklődött, hogy hogy jut el pontosan a szálláshoz, hol kell bekanyarodni, és miután a srác letette, mondta, hogy megfájdult a füle, úgy kiabált a néni 😀 ) Szerencsémre, mire én befejeztem az irást, a néni is befejezte a dumálást, igy nyugovóra térhettem a futonomon. Jól aludtam, csak megint nem eleget…

A következő, utolsó részben végre eljutok a macskamennyországba: a szigetre, ahol 15 ember és több mint 100 macska él! Tartsatok velem a következő részben is 🙂