(72-5) 【Hokkaidó+Tóhoku 16】 A kamaisi Nagy Kannon. A szemtelen esőfelhő engem üldöz. Buszkésés miatti rohanás. Esőben a tengerparton. Utazás a BRT-vel. A katasztrófa sújtotta területek. Traktorember Isinomakiban.

Üdvözlet Isinomakiból, Mijagi megyéből! Ma egy rakoncátlan viharfelhő végig követett: mindig akkor volt szép idő, amikor valamilyen járműre ültem, és mindig akkor esett, amikor a szbad ég alatt járkáltam. Ennek ellenére is sikerült megnézni Kamaisiben a Nagy Kannont, aztán Ófunatóban az esőben elgyalogoltam a Goisi-tengerpartra is. Utána pedig a BRT-vel és a vonattal egészen Isinomakiig mentem, a busz ablakából pedig idén is szemügyre vettem a hét éve katasztrófa sújtotta területeket.

Reggel felkeltem a kamaisi szálláson, megettem a melonpanomat, aztán összekészülődtem. 8 óra körül indultam el, mivel a 8:43-kor az állomás elől induló buszra terveztem felszállni. Gyönyörűszép idő volt, kék volt az ég, néhány bárányfelhővel, még éreztem is, hogy erős a napsütés, ezért a buszmegállóba érve bekentem magam. Volt még időm, igy elsétáltam egy közeli konbinibe venni aznapra rágcsálnivalót. Utána vártam a buszt, ami pár perc késéssel meg is érkezett. A kamaisi Nagy Kannon-szoborhoz igyekeztem, ez busszal úgy tiz percre van a központtól. Alig hogy elindult a busz, egyszer csak elszürkült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Az időjárás-jelentés amúgy 0-10% valószinűséggel mondott esőt mára… Na mondom, most hogy megyek a szoborhoz… Reménykedtem, hogy eláll az eső, amig megérkezem a busszal a szobor közelében lévő megállóba, mert eléggé gyors nyári zápornak tűnt. A buszon mindenesetre előszereltem a táskámra az esővédőt meg magamnak az esőkabátot. Erős szél fújt már reggel óta, ezért az esőernyő nem ért semmit. Sajnos mikor leszálltam a buszról, még nem állt el az eső. Felvettem az esőkabátot, és elindultam volna, de nagyon zuhogott, arra gondoltam, nem éri meg teljesen eláznom a szobor miatt. Visszafordultam a buszmegállóba, és ott a tető alatt várakoztam. Rövidesen gyengülni kezdett az eső, már el lehetett indulni. A buszmegálló közelében lévő lépcsőn lementem a Kannonhoz vezető útra, és onnan gyalogoltam tovább. Egy valaha volt bevásárlóutcán mentem keresztül, it t egykoron mindenféle ajándéktárgyakat árulhattak, most le van húzva az összes redőny, a redőnyöket megette a rozsda. A buszmegállóból elég messzinek tűnt a szobor, azt hittem, föl kell majd gyalogolni valami hegyen, de kellemes meglepetés ért. A jegy megvásárlása után mozgólépcsővel lehetett fölmenni a szoborhoz! Maga a szobor hatalmas nagy, egy dombra van épitve, onnan néz le Kannon az öböl felé. És aminek nem néztem utána, mivel meglepődtem rajta: föl lehet menni a szobor belsejében a szobor kezénél lévő kilátóba! Odalent odaadtam a gosuincsómat, hogy mire lejövök, elkészüljön, illetve láttam, hogy itt is gyártanak ilyen igazolást arról, hogy fölmentél a nagy buddhába, igy hát kértem egy ilyet is. (A gosuin sajnos irtó otromba lett, ilyen csúnya gosuint szerintem nég nem is kaptam.) A Kannon belsejében csigalépcső vezetett fel, úgy 12-13 „emelet” volt, minden emeletnél istenségek, szobrok voltak elhelyezve, itt is imádkozhatott, aki akart. Én szépen felgyalogoltam a kilátóhoz, és kisétáltam a Kannon kezénél a kis rácsos korridorra. Ekkorra kiderült az ég, és csodásan be lehetett látni az öblöt, tényleg nagyon jó volt a kilátás. Azon gondolkodtam, vajon akik itt voltak épp akkor, amikor a katasztrófa történt, vajon mit láthattak? Ugyanis Kamaisiben hatalmas károkat okozott a cunami. Erről is elérhető a neten egy videó, nézzük csak:

Megnéztem tehát a kilátást, utána pedig visszasétáltam a bejáratig, átvettem a gosuincsómat és az igazolásomat, utána pedig még odakint fényképezgettem. Volt egy hely, ahová ki volt irva, hogy onnan lehet fotózni: ha valaki oda áll fényképezővel, akkor a kilátórészen álló ember pont a Kannon-szobor mellé kerül a képen. Elővettem a gorillaállványomat, és csináltam képeket. Ezután pedig elbúcsúztam a Kannontól, és visszagyalogoltam a buszmegállóig.

Volt még időm, eddig minden a terv szerint haladt, igy hát elsétáltam a buszmegállótól a „vasmúzeumig”. Kamaisi ugyanis a vas városa, hires a vas- és acélgyártásáról. Ennek állit emléket a vasmúzeum, ahol megtudhatunk mindent a Kamaisiben zajló vasgyártásról, annak történetéről és folyamatáról. Mondták a bejáratnál a bácsikák, hogy 10-kor kezdődik valami dokumentumfilm vetitése, azt érdemes megnézni, 17 percet tart. Kalkuláltam, hogy egy részét meg tudom nézni, de aztán majd igyekeznem kell, mert kicsivel fél 11 után jön a busz, amivel el kell utaznom a Heita vonatmegállóig, hogy onnan a Szanriku Vasúttársaság déli vonalán folytassam az utamat. A vasmúzeum egy szép, új épület, tényleg mindennel fel van szerelve, a vetités is érdekes volt, voltak benne ilyen kis cuki karakterek, hogy gyerekek is megértsék a dolgokat. Mondjuk az egyik gyerek ahelyett, hogy figyelt volna, végig azt a padot rugdosta, amelyiket én is ültem… A vasüzemmel kapcsolatban is ki van állitva mindenféle irat, dokumentum, szóval bőséges a gyűjtemény. Amennyire volt időm, mindent megnéztem, aztán igyekeztem vissza a buszmegállóba.

A terveim alapján a busszal úgy három percet utaztam volna, és aztán bőven lett volna időm az átszállásra, mivel a vonat kereken 11 órakor indul a Heita megállóból. Ott voltam a kiirt indulási időpont előtt öt perccel… eljött az indulási időpont, a busz sehol. Gondoltam, biztos késik egy picit, nagy a forgalom. Eltelik 5 perc, semmi. Eltelik 10 perc, semmi. El kezdtem bizonytalanodni, megnéztem többször is a menetrendet, de ott szépen az szerepelt, amit én is kinyomoztam. Végül a busz majdnem 20 perces (!) késéssel érkezett meg, az országban, amiről ugyebár az a városi legenda terjed mindenhol, hogy itt semmi se késik 😀 Hát de! A késés miatt veszélybe került az átszállásom. Ami nem egy jó dolog, mivel a Szanriku Vasúttársaságnak nem túl gyakran járnak a vonatjai, ha lekésem a 11-est, akkor több mint egy órát kellett volna várjak a kihalt vasútállomáson. A busz 10:56 körül érkezett meg a megállójába, én már a széken startra készen vártam, hogy megálljon, gyorsan bedobtam a pénzt, és mint az állat, úgy sprinteltem a megálló felé. 10:58 körül ott is voltam, igy épphogy, de sikerült elérnem a 11-es buszt. Hát erre azért nem gondoltam, hogy egy egyszerű busz húsz percet is késni fog, és emiatt majdnem lekésem a vonatot…

Az egykocsis vonaton jó sokan voltak, de azért le lehetett ülni. Szép volt az idő, a vonat pedig időnként nagyon jó helyeken ment végig, szép képeket lehetett csinálni a tájról, a tengerről, valamint a katasztrófa után kiépült hatalmas védőfalakról. Az egyik megállóhelyet Koisihamának nevezik, a „koi” meg ugye szerelmet jelent, igy hát az állomás a szerelmesek szent helye, az állomásépületbe kagylók vannak felfüggesztve, mindegyik kagylóra valamilyen szerelmes kivánság van irva. Rengeteg kagyló volt! A vonat itt megáll úgy öt percre, hogy lehessen fényképet csinálni. Van egy „szerelmesek harangja” is a peronon, ezt is megkongathatja, aki akarja. A kis szünet után a vonat folytatta az útját, mig meg nem érkezett Ófunato városába, Szakari állomásra.

Ófunatót is hatalmas kár érte a cunamiban, nézzük csak:

A vasútállomás és maga a vasút is károkat szenvedett, ezért Szakari állomástól délre ma sem vonat, hanem az úgynevezett BRT jár. Erről már tavaly nyáron, az akkori tóhokui kirándulás alkalmával irtam. Mivel a cunami a vasútvonal nagy részét elmosta, nagyon időigényes és költséges lett volna új sineket lefektetni. A térség számára is az volt a legjobb, ha minél hamarabb helyreáll a közlekedés. A JR Kelet-Japán úgy döntött tehát, hogy nem épiti újra a sineket, hanem a volt vasúti pályán utat épit, amelyen kizárólag a JR buszai közlekedhetnek. Ezt nevezték el BRT-nek, vagyis Bus Rapid Transitnak. A sinek helyét leaszfaltozták, azon halad a busz, illetve a vasúti alagutakat is használja, ahol pedig nem volt lehetőség ilyen útszakaszok kiépitésére, ott rendesen kimegy a forgalomba, a normál utakra is. Számomra kérdéses, hogy ez a busz pontosan jogilag minek is minősül, de szerintem busznak. Vannak ugyanis a trolibuszok a Tatejama-Kurobe alpesi útvonalon, azok bár buszok, de jogilag vonatnak minősülnek. Annyiban érthető, hogy kötött pályán közlekedik, de akkor a vonat pályáján, de időnként a normál forgalomban közlekedő BRT, az akkor mi? Szerintem busz… Amúgy vicces, hogy a buszon a hangosbemondás ilyeneket mond, hogy „kérjük, csak azután álljon fel a helyéről, miután a BRT megállt”, „kérjük, ne keljen át az úton közvetlenül a BRT mögött, mert veszélyes”. Hát… nevezhetik akárminek, a jármű attól még egy sima busz marad 😀 Miért nem volt jó azt bemondani, hogy „miután a busz megállt” stb.? 😀

Szakari állomáson átszálltam a Szanriku Vasúttársaság vonaláról az Ófunato-vonalon közlekedő BRT-re, és egy pár megállót utaztam vele, a Goisikaigangucsi megállóhelyig. Amig a vonaton, fedett helyen voltam, szép idő volt, derült éggel. Ahogy leszálltam a vonatról, hogy átszálljak a BRT-re, kezdett csöpörögni az eső. A buszon, pardon, BRT-n már látszódtak a szürke fellegek, aztán amikor leszálltam a megállóban, már esett az eső. Ez a fránya esőfelhő mintha egész nap engem üldözött volna! A BRT megállójában még vécé is van (micsoda buszmegálló!), ezt használtam, és gondoltam, hogy hátha megjavul az idő, mire kijövök. Egy picit javult meg, nem esett annyira. Mindenesetre megint előszedtem a táskára az esővédőt, meg magamnak az esőkabátot, beöltöztem, és el is indultam a Goisi-tengerpart felé. Ez is egy hires, szép partszakasz, hasonló a két napja meglátogatott Dzsódogahama-parthoz. Abban reménykedtem, hogy mire odaérek, eláll az eső. A gond csak azzal volt, hogy úgy 40 percet kellett gyalogolni a semmi közepén. Voltak újjáépitett házak a környéken, de egész nagy területeken nem volt semmi, csak látszott, hogy ott valaha házaknak az alapja állt… Utána a katasztrófa után épült nagy védőfal mellett haladtam el esőkabátban, a nagy szatyorral a kezemben, reménykedve, hátha az elhaladó kocsik közül valaki felvesz. Hát nem igy lett 😀 Végigvonultam egészen a partig, az idő viszont nem javult meg. Néha elállt az eső, akkor levettem az esőkabátot, utána megint rákezdte. A tengerpartnak egy részét megnéztem a kikötőből, ahol többen is nézelődtek. Lett volna egy a Dzsódogahamához hasonló túraösvény a közelben, de ezt már nem vállaltam be. Rossz volt az idő is, sok csomag is volt nálam, igy inkább leültem a kikötőben, kajáltam, aztán visszaindultam a BRT-megállóhoz. A visszaúton megint elkezdett esni az eső. Újabb negyven percet gyalogoltam, aztán visszaértem a megállóba, és ahogy beértem a tető alá, zuhogni kezdett az eső. Ismét mondom, aznapra az időjárás-előrejelző applikáció 10%-os valószinűségű esőt irt, a tévé is napsütést igért…

A BRT-megállóban várakoztam. A másik irányba közlekedő BRT-re várt egy nő a pici, fedett váróteremben, de a néni olyan volt, mint valami zombi. Maga elé meredt, és kábé fél órán keresztül meg sem mozdult, csak nézett előre. Remélem, nem valami szellem volt… Aztán megjött a BRT, felszálltam, és egészen Keszennumáig utaztam. Úgy terveztem eredetileg, hogy leszállok Rikuzen-Takatában, ahol tavaly is jártam, a városban, amelyet konkrétan a földdel tett egyenlővé a cunami, és ahol „a csodálatos fenyő” áll. Tavaly csak a fenyő környékét néztem meg, gondoltam, most megnézem az újonnan kiépült városközpontot, aztán legyalogolok a fenyőhöz, és ott szállok ismét a BRT-re. De mivel ilyen idétlen időjárás volt, nem mertem kockáztatni. Amúgy ahogy felültem a buszra, nem telt el sok idő, máris kiderült az ég, sütött a nap, kék volt az égbolt 😀 De nem kockáztattam, mert gondoltam, ha leszállok Takatában, megint egyből zuhogni kezd 😀 Ennél értelmesebb okom is volt: az újonnan kiépült városközpontban tulajdonképpen nincs még semmi egy-két bolton kivül. Mindenhol épitkezések zajlanak, munkagépek dolgoznak. Na ezt meg a busz ablakából is meg tudtam nézni. Sőt még a fenyőt is láttam a busz ablakából, le is tudtam fényképezni. Igy hát nem szálltam végül le Takatában, hanem a végállomásig, Keszennumáig mentem. Mivel tavaly végig esett, amikor a katasztrófa sújtotta területeken utaztam a BRT-vel, nem tudtam jól szemügyre venni a zajló munkálatokat, most viszont mindent meg tudtam nézni a buszból, képeket is tudtam csinálni.

Keszennuma városának part menti része, a kikötő környéke a többi településhez hasonlóan hatalmas károkat szenvedett hét éve. Az állomás megmaradt, de csak az Ivate megye belső része, Hiraizumi felé tartó vasútvonal az, ami jelenleg is működik, a rendes vasútvonalon kivül Keszennuma állomás két BRT-vonalat szolgál ki. Ahol az Ófunato-vonal és a Keszennuma-vonal vasúti peronjai voltak, ott most a BRT-k megállója van, a harmadik vágányon pedig rendesen vonatok közlekednek. (Innen indul a Pikachu-vonat is.) Leszálltam az egyik BRT-ről, és átszálltam a másikra, a Keszennuma-vonal BRT-jére, ami Keszennumából Maejacsi állomásig megy. Sikerült megszereznem a legelső helyet, ahonnan a szélvédőn keresztül is lehet látni a tájat. Igy megkezdődött a két és fél órás BRT-s utazás. Jó sokat ültem aznap… Az ablakból figyeltem a munkálatokat, illetve a szép tájat, időnként közvetlenül a tengerpart mellett haladtunk el, nagyon szép kilátás volt.

Maejacsi állomásra érkezve volt úgy fél órám az Isinomaki-vonal vonatjának érkezéséig, igy elgyalogoltam az egyetlen közelben lévő konbiniig, és ott vettem kaját, utána visszamentem az állomásra. Ott kajáltam, aztán fölszálltam a vonatra, amivel Vatanoha állomásig utaztam. Vatahona Isinomaki városában található, ez is egy olyan városrész, ami nagy károkat szenvedett el 2011-ben. Itt volt a szállásom, az állomástól viszont úgy negyed órát kellett gyalogolni. Nagyon sötét volt, alig volt közvilágitás a főúton is, néhány helyen a telefonommal kellett világitanom. Amikor a szállásom közelébe értem, látom, hogy közvetlenül a szállás mellett van egy konbini – nem is kellett volna elsétálni Maejacsi állomástól a boltig… Csak mivel ez a konbini is újonnan épült, nem szerepelt a Google Térképen sem.

A szállásom egy érdekes hely volt. Egy lépcsőn kellett felvonulni egy spanyol ételeket kináló étterembe, itt kellett becsekkolni. Ezután megkaptam a kulcsokat. Az étteremtől a folyosón hátramenve, a gangról nyiltak a dormitory szobák, illetve a vécé+fürdő is. Külön kulcs volt a vécéhez. Ez is egy újonnan épült hely amúgy, ahogy a környéken minden ház az, valószinüleg hét éve itt sem maradt érintetlenül egy épület se. Nem lenne baj azzal, hogy a gangról nyilnak a szobák és a vécé is, csak az a kellemetlen, hogy a közeli konbini mellett ott cigiznek az oldalban az emberek, igy nem tud az ember például gatyában kivonulni éjjel pisilni, mert megbámulják 😀 Reggel nem gatyában, hanem rendesen felöltözve, de törülközővel és tisztálkodószerekkel a kezemben vonultam át a fürdőbe, és vagy három kamionsofőr igy is megbámult a konbini mellől 😀

A dormitoryk nagyon szűkösek voltak, picike szobába van bezsúfolva két emeletes ágy, pontosabban egy emeletes ágy, és egy olyan ágy, aminek csak fölül van ágyrésze, az alsó részen pedig le lehet ülni például kajálni. Három személyes tehát a szoba, amikor bementem egy fickó már bent volt, lent ült a beülős részen, valamit a laptopján dolgozott, és közben tüsszögött, köhögött és hangosan szipogott. A másik ágyon volt valami cucc, igy várható volt, hogy oda is jön valaki. Én is lecuccoltam, pakoltam, aztán elmentem zuhanyozni. Szép, tiszta, kulturált amúgy a hely, a zuhanyzó, a vécé, a szobák is. Ezután visszavonultam a szobába, ahonnan már eltűnt a szipogós pasas. Megvacsoráztam, összekészültem reggelre, és lefeküdtem aludni.

Éjjel 2 után ébredtem meg arra, hogy zajongás van. A két szobatárs ekkor érkezett meg, gondolom beittak. Diskurálás is volt, aztán ami a rosszabb, hogy az alattam lévő ágyon fekvő fickóról kiderült, hogy traktorember. Aki először találkozik a kifejezéssel: igy nevezem azokat az illetőket, akik valami túlvilági módon, vadállatiasan horkolnak, és nem törődve másokkal, dormitoryban szállnak meg. Ez a fickó is hazajött éjjel 2-kor ittasan, egyből kidőlt, és hanyatt fekve úgy horkolt, mintha valami állat orditását hallottam volna. Épp emlegettem, hogy ezen az úton jól megúsztam a traktorembereket, voltak ugyan moderáltan horkolók itt-ott, de az ő hangjukat el tudtam nyomni a fülembe dugott fülhallgatóval. Itt most a zene sem segitett. Fölnyomtam maxra a hangerőt, de csak megfájdult a fülem az orditó zenétől, még ez sem nyomta el a bugyborékoló, undoritó horkolást. Egyszer értem el sikert, amikor az ágy és a fal közötti résen „lehorkoltam” neki. Hangos horkolást imitáltam, még az övénél is hangosabbat – erre elhallgatott. Csak az a baj, hogy ha én horkolást imitálok, akkor nem tudok aludni… Igy hát kénytelen voltam abbahagyni, mire aztán rákezdte ő… Három óra előtt valamivel feladtam a dolgot, és úgy döntöttem, kimegyek a fürdőbe, és ott fogok aludni. Meg is próbáltam, de persze kényelmetlen a vécében aludni, és hideg is volt. Igy hát visszavonultam. A fülemben a siketitően üvöltő zenével próbáltam túlélni az éjszakát. Fél 6-kor kellett kelnem, és 4 órakor még nem aludtam.

A következő már az utolsó előtti úti beszámoló lesz! Isinomakiból Macusimába megyek – tavaly itt nagyon rossz, esős, ködös időt fogtam ki, ezért a hajós kirándulás sem sikerült túl jól. Most remélhetőleg revansot veszek – Macusimából a hajós kirándulás keretén belül Siogamáig utazom, ahol megnézem a Siogama-szentélyt, majd tovább megyek Szendaiba. Szendaiban lesz úgy két órám, találkozom Janiékkal, begyűjtöm a helyi kólát, utána pedig úgy hat órán keresztül fogok utazni egészen Tocsigi megyéig (ez már nem is Tóhoku), Nikkóig!