(45-2) 【Hokkaidó télen 1】 A kóbei reptér és a Skymark légitársaság. Repülés Hokkaidóra. A szapporói hófesztivál. Küzdelem a havazással. A szapporói tévétorony. Egy kedves gesztus. Utazás Aszahikavába. Séta késő este Aszahikavában, a hidegben. Ismét angolul beszélnek.

Üdvözlet a Szapporóból Abasiribe tartó, a hófúvás miatt lezárt autópálya helyett kerülőúton közlekedő távolsági buszról! Gyerekek, én ennyi havat életemben nem láttam… A téli hokkaidói kirándulás első napjának leirásában beszámolok az ideutazásról, a szapporói hófesztiválról és a tévétoronyról, arról, hogyan küzdöttem meg a hófúvással, egy meglepő de jóleső gesztusról, aztán még Aszahikava városáról is szó lesz, ahol megint egy furcsa angol-japán párbeszéd résztvevője lehettem!

Fél ötkor keltem vasárnap, hogy megnézzem A Dalt, bár a szomszédnál este későig beszélgetés volt, végül sikerült elaludnom, igy röpke öt óra alvás után fel tudtam kelni. Megnéztem az adást, utána pedig megreggeliztem, összepakoltam a még kint lévő cuccokat, aztán elindultam a vonathoz. Tojocu állomástól a Hankjú-vonattal utaztam Kóbe-Szannomija állomásig, itt kellett átszállnom a Port Liner nevű monorailre, ami Kóbe belvárosát köti össze a mestersége szigetekre épült városrészekkel, a kikötővel, illetve a reptérrel. Kicsit elkavarodtam, mivel a Hankjú-állomásnak nem a jó kijáratán mentem ki, igy hirtelen nem tudtam, hol van ez a bizonyos Port Liner állomás. Végül aztán megtaláltam, el is értem a vonatot. Először jártam Kóbénak ezen a részén, a mesterséges szigeteken, egyszer majd el kell jönnöm ide körbenézni. Ha jól emlékszem, körülbelül húsz percbe telt, amig kiért a vonat a végállomásra, a reptérre. A Port Liner állomásából közvetlenül a reptér épületébe lehet átmenni, nagyon praktikus. A kóbei reptérről azt hittem, hogy ez valami nagy reptér, ehhez képest igencsak picike, csak néhány check-in pult van meg check-in automaták, két biztonsági ellenőrzéses sáv, ami közvetlenül nyilik a check-in pultok mellett, kicsit hasonlit az egész a macujamai reptérhez (de talán még annál is kisebb). A reptér érkezési szintjén épp valami gyerekprogramot tartottak, valami szuperhősnek beöltözött figura tartott showműsort a kicsiknek, igy ott nagy volt a tumultus. Én a Skymark légitársasággal, és kóbei központú, fapados légitársasággal utaznam ez alkalommal, mivel náluk volt a legolcsóbb a jegy. Először is elvégeztem a becsekkolást az automatán, érdekes módon ez úgy működik, hogy ki kell választanunk, hogyan fizettük ki a jegyünket. Ha bankkártyával, akkor a fizetéshez használt bankkártyát kell bedugni a gépbe, ez a száma alapján azonosit minket, és már ki is irja a repjegyünk adatait. Az automatán van lehetőségünk helyet is választani (amennyiben van még fennmaradó hely). Miután megvolt a beszállókártyám, elkezdtem mászkálni a reptér épületében, hogy egy konbinit keressek, ahol kaját vehetek magamnak. Szinte nem találtam, de végül észrevettem, hogy a földszinten van egy FamilyMart. Ott vettem pár onigirit, aztán mentem a biztonsági ellenőrzésre. Átérve az ellenőrzésen, meglepődtem azon, hogy a belső rész is milyen pici. (Na ez már sokkal, de sokkal kisebb, mint a macujamai reptér.)

A Skymark légitársaság pozitiv csalódás volt. Rendkivül pontosak voltak, a 12:30-as induláshoz 12:10-kor elkezdték a beszállitást, és ez olyan flottul ment, hogy 12:30-kor már gördültünk ki, menetrend szerint. Én szokás szerint egy hátizsákkal mentem, de a jegy árában benne lett volna egy 20 kilós feladott poggyász is (jelzem, fapados társaság, olcsó árakkal!). A fedélzeten mindenki kapott egy különleges, Skymark-dizájnos KitKat csokit, illetve egy ingyen kávét (ez utóbbi lehetőséggel én nem éltem), de más üditők is vásárolhatók, 100 jenes egységáron. Az utazással semmi probléma nem volt (itt pótoltam az előző esti alváshiányomat), és a tervezettnél negyed órával hamarabb megérkeztünk Szapporóba, pontosabban a Sin-Csitosze reptérre. Nagyon meleg volt a gépen, én meg ugyebár be voltam öltözve a hokkaidói hideghez, tehát volt rajtam egy póló, azon egy ing, azon egy vastag kötött pulóver, azon a Uniqlóban vásárolt ultra light down (amiből úgy hullik a bélésnek használt toll, mint a fene), azon pedig a vastag téli kabát. Persze a kabátot és a down letettem a repülőn, aztán a pulóvert is le kellett tegyem. Szapporóba érkezve bemondták, hogy busszal fognak vinni minket a terminálhoz… igy hát elkezdhettem visszaaggatni magamra a ruhadarabokat 😀

Nem volt olyan nagy hideg ekkor még, a busz elvitt minket a terminálhoz, én pedig siettem a JR-vasútállomáshoz, hogy elérjem az öt perc múlva induló vonatot. Mivel negyed órával korábban érkezett meeg a gép, ráadásul elöl ültem, igy hamarabb leszállhattam, és még egy korai vonatot is elértem, majdnem kerek egy órát nyertem. A vonat viszont tele volt, ülőhelyem sajnos nem volt. És fűtöttek is, tehát megint nekivetkőzhettem. Az ablakon néztem a tájat, és máris feltűnt, mennyivel más a vidék, mint Japán más tájain: nagyobb, családi házakat láttam nem egymásra szorosan ráépitve, na megy persze havat. (Ekkor még nem tudtam, hogy az itt látott hónál sokkal durvábbat is fogok még látni.) Körülbelül háromnegyed óra múlva futott be a vonat Szapporo állomásra.

Szapporóban az első dolgom az volt, hogy megvegyem a buszjegyemet Aszahikavába. Az Abasiribe szóló jegyet már megvettem otthonról, neten keresztül, viszont azt túl későn akartam lefoglalni, igy a kinézett buszjáraton már nem volt szabad hely, át kellett szerveznem a programomat. Aszahikava esetében viszont nem lehetett neten foglalni, igy attól tartva, hogy nem lesz hely a 19:30-as járaton, minél előbb meg akartam venni a jegyemet. Megtaláltam a buszpályaudvart, és a jegykiadó automatát is. Kiderült: erre a járatra nem kell meghatározott időpontra jegyet venni, félóránként van busz, és a megvett jeggyel bármelyikre fel lehet szállni. Igy, hogy megvolt a jegyem, megnyugodhattam, és nyugodtan indulhattam nézelődni Szapporóba.

Ugyebár mindig nagyon szeretek fényképezni, szinte mindent lefényképezek, a nagy ellenségem viszont az eső. Hát most nem az eső, hanem a hó lett az ellenségem, ugyanis havazni kezdett. Hogy védjem a fényképezőgépet, kinyitottam az ernyőmet, igy viszont nem maradt szabad kezem, közben fagytak már le az ujjaim, aztán amikor ráhullott egy hópehely a lencse üvegére, akkor tehettem le az ernyőt, vehettem elő a törlőkendőt, következőnek ráhullott egy hópehely a kereső alatti arc-érzékelőre, az bejelzett, és elsötétitette az LCD-kijelzőt, megint törölgetni kellett… Voltam tehát bajban.

Sétáltam tehát Szapporóban, közelitve a hires szapporói hófesztivál egyik fő helyszinéhez, az Ódóri parkhoz. A hófesztivált már több mint hatvan éve rendezik meg, ilyenkor hatalmas nagy hó- és jégszobrokat lehet megcsodálni a városban számos más érdekes program mellett. Hamarosan megérkeztem az Ódóri parkhoz. Ekkor olyan -2 fok volt, úgy emlékszem. Elkezdtem végigjárni a parkot, meglepődtem, mekkora nagy területen van ez a fesztivál, kisebbre számitottam. Rögtön az elején megtaláltam a Coca Cola árusitóhelyét, ahol a különleges, hokkaidós dizájnos slim bottle kólát, a szakuradizájnos kólát (igen, azt, amit én megrendeltem neten…), valamint a hófesztiválos limited edition dobozos kólát árusitják. Vettem egy hokkaidósat (ez nekem már megvan, de Mira megbizásából neki is be kellett gyűjtenem egyet 😀 ), meg egy dobozost is (ebből csak egyet, azzal is meggyűlt a bajom, mert ugye nem zárható, a táskában kilötyög a maradék az aljából, meg puha aluminiumból készült, könnyen összelapul a táskában). Haladtam tovább, hamarosan megláttam az első óriás hóalkotásokat. Elkészitették a narai Jakusidzsi templom főépületének mását hóból, a régi. Tajpej vasútállomás épületének mását, a stockholmi katedrális mását, aztán volt egy hatalmas nagy Final Fantasy tematikájú hószobor valami nagy sárkánnyal, volt egy a zeneszerző Bernsteinnek emléket állitó alkotás, valamint egy Tezuka Oszamunak emlékelt állitó szobor. A Jakusidzsit és a hasonló nagy szobrokat az Önvédelmi Erők katonái készitették, a Final Fantasy témájún például 2000 katona dolgozott, több tonna havat hordtak oda hozzá. A nagy szobrokon kivül számos kisebb, cégek, szervezetek, magánszemélyek stb. által készitett szobrot is megtekinthettem, különféle témájúak voltak, különösen sok Minion volt köztük… Ezeken kivül boltok voltak kitelepülve, kajáldák, a posta is kitelepült, és többek között különleges bélyegeket árusitottak. Kiszúrtam, hogy a posta árusit egy olyat, hogy „igazolás a hófesztivál meglátogatásáról”, ezt egy csinos kis hófesztiválos iratgyűjtó fájlban adják át, na egy ilyet vettem is emlékbe az igazolás-gyűjteményembe. Nagy volt amúgy a tömeg, és csúszós volt sok helyen a hó, ami jéggé fagyott. Ki volt jelölve a menetirány, igy én is végigmentem egyenesen, ahogy kellett, aztán a túlsó oldalon vissza. Közben néha elállt a havazás, néha megint rákezdte, én meg szenvedtem az ernyővel meg a fényképezőgéppel 😀 A túlsó oldalon, visszafelé menet eljutottam egy hatalmas nagy emelvényhez. Mint kiderült, ezt azért épitették, hogy itt siugrás-mutatványokat lehessen megtekinteni. Szerencsém volt, ugyanis pont 5 órára értem ide, és pont kezdődött a bemutató. Tizéves gyerekektől kezdve 54 éves apukákig, minden korosztály képviseltette magát: mindenféle ugrásokat mutottak be, csak úgy pördültek a levegőben még a tizéves kisgyerekek is. Nagyon ügyesek voltak! Egy darabig ezt néztem, aztán tovább sétáltam, hiszen még föl akartam menni a tévétorony kilátójába is, fél nyolckor pedig indult a buszom az állomás mellől, addigra vissza kellett érjek.

Mire megérkeztem a tévétoronyhoz, már szinte teljesen besötétedett, a hó- és jégszobroknál felkapcsolták a diszkivilágitást. Megérkezve a tévétoronyhoz, láttam, ki volt irva, hogy jelenleg a várakozási idő a liftre 15 perc. Gyorsan be is álltam a sorba, még mielőtt megnövekszik a várakozási idő. Megvettem a jegyet, aztán álltam a sorban… Végül feljutottam a kilátóba. Nálam egyszerű a képlet: ha az adott helyen, ahol járok, van valami torony vagy kilátó, akkor én oda biztos, hogy felmegyek 😀 A szapporói tévétornyot sem hagyhattam tehát ki. Fönt megnéztem a kilátást: mivel pont az Ódóri parkra nyilik a kilátás, nagyon szépen látni lehetett a fesztivál helyszinét, a kivilágitott hószobrokat. És mivel a fényképezőmnek nagyon jó a zoomja, föntről is szépen le tudtam fényképezni a szobrokat.

Amikor ment fölfelé a lift, az ablaküvegen látható volt, hogy két ember a liften kivüli, tűzlépcső-szerű lépcsőn halad lefelé. Azt hihette volna az ember, hogy valami munkások, de gyanús volt, hogy fényképeztek. Aztán odafent kiderült: most korlátozott ideig, egy hétig megnyitották ezt a lépcsőt, máskor csak a lifttel lehet lemenni, de most aki szeretne, lesétálhat. (Nem valami nyilt, veszélyes lépcsőre kell gondolni, rendesen körbe van keritve, nem lehet leesni, normális lépcső.) Nem nagyon volt viszont népszerű a lépcső, a népek inkább álltak sorban negyed órát a liftre várva, mintsem hogy lesétáljanak. Nem úgy én, én külön örültem ennek a lehetőségnek! 😀 Szépen lesétáltam a lépcsőn, közben gyönyörködve a kilátásban. Nagyon jó volt!

Jól álltam az idővel, mindent megnéztem, amit szerettem volna (vagyis nem, a fesztivál másik helyszinét, a szuszukinói helyszint, ahol a jégszobrok vannak, nem néztem meg, de azt simán át tudtam tolni a másnapi programra), indulhattam vissza az állomáshoz. Másik útvonalon sétáltam vissza, útközben megtekintettem kivülről az óratornyot is, ahová majd egy másik nap vissza fogok térni. Ekkor olyan -4 fok volt. Komolyan mondom, az oszakai hideg szél múlt héten rosszabb volt, mint a szapporói minuszok.

Az állomásra visszaérve először is valami kajáldát kerestem, ugyanis este 6-kor én még nem ebédeltem, csak mindenféle rágcsálnivalókat. Láttam, hogy a buszpályaudvar fölötti épület tizedik szintjén van a „rámen királyság”, mindenféle rámenezőkkel. Na gondoltam, itt megkajálok. Persze a lift tele volt, igy mozgólépcsővel kellett mennem, ez sok időbe telt, aztán a tizediken láttam, hogy minden üzlet teltházas, sorok állnak minden rámenes előtt. Lejöttem a tizedikről, gondoltam, akkor jó lesz a konbinis bentó is, csak találjak egy kombinit. Szerencsére azt találtam is, vettem kaját, és a buszállomás közelében, az egyik bevásárlóközpont-szerűségben találtam is egy padot, ahová le tudtam ülni.

Itt történt egy olyan jelenet, amit más országban nemigen tudnék elképzelni, és ami nagyon jólesett. Ettem a padon a kis bentómat a fa pálcikákkal. Előttem emberek haladtak jobbra-balra. Egyszer csak megcsúszott a kezem és a fapálcikák egyike a földre esett. Egy fiatal pár pont akkor haladt el előttem, mivel pont eléjük esett a pálcika, egy fél másodpercre meg kellett állniuk, én egyből felvettem a pálcikát, megtöröltem, és folytattam az evést. Én igazából ügyet sem vetettem arra, hogy leejtettem a pálcikát, simán megtöröltem, és ettem tovább – ennyi mocsokba nem halt bele még senki 😀 Jó négy-öt perc elteltével jön vissza az imént emlitett párocska, és az egyikőjük felém nyújt egy új, becsomagolt pálcikát. Én már szinte el is felejtettem, hogy az előbb leesett a pálcikám, igy nem értettem, minek is nyújt oda egy pálcikát egy ismeretlen. Néztem rá egy másodpercre furcsán, mire a srác megszólalt: „az előbb úgy láttuk, elejtetted…” Komolyan mondom, ledöbbentem. Ezek ketten elmentek a konbinibe vásárolni, eszükbe jutott, hogy láttak valakit, aki elejtette a pálcikáját, kértek egy plusz pálcikát, és még arra is vették a fáradságot, hogy visszajöjjenek, és odaadják. Hihetetlen! Semmi szükségem nem volt arra a pálcikára, simán megettem volna a maradék kajámat a leejtett, majd megtörölgetett pálcikával, de ez a gesztus nagyon jólesett.

Miután megettem a kajámat, lementem a buszpályaudvarhoz, és beálltam az Aszahikavába tartó busz megállójában formálódó sorba. Hamarosan meg is érkezett a busz, jó sokan voltak, tele lett a busz. A busz is kellemes csalódás volt: van benne USB-csatlakozó, lehet tölteni a telefont, ráadásul ingyen wifi is van – bár aznap ezt még nem használtam ki, helyette sorozatokat néztem a két és fél órás úton a telefonomról. Odakint már sötét volt, igy nem láttam, mi van odakint, de egy-két kivilágitott helyre érve bepillantást nyerhettem, micsoda hóországba kerültem – a szapporói hómennyiség ehhez képest semmi volt.

Aszahikavába este 10-re érkezett meg a busz. Itt is havazott, de a havazásnál lenyűgözőbb volt az a hómennyiség, ami már lehullott: hatalmas hótorlaszok voltak az utcákon, mindenfelé hókupacok… ennyi havat én még életemben nem láttam! Jut eszembe, arról még nem is irtam, egyáltalán minek jöttem én Aszahikavába. Nos, azért, mert Aszahikavában is van egy hófesztivál, itt téli fesztiválnak nevezik, hasonló hó- és jégszobrokat lehet látni itt is, ez volt az utazásom apropója. De már a hómennyiség miatt is megérte, nagy élmény. Aszahikava ugyanis Hokkaidó északi, belső részén található, ahol jóval hidegebb van, mint Szapporóban, és több hó is hullik. Este 10-kor körülbelül -6 fok volt, ekkor indultam még el sétálni a városban. Azért ilyen későn, mivel este 11-ig még megtekinthető volt a jégszobrok esti diszkivilágitása – mivel másnap délben visszautazom Szapporóba, a kivilágitást este kellett megnéznem. Nem sokan voltak már az utcákon, a hó is hullott, én mindenesetre kitartóan végignéztem a kivilágitott jégszobrokat, közben még mindig lenyűgözött a sok hó. Miután végeztem a jégszobrokkal, egy másik útvonalon visszaindultam, hogy megkeressem a szállásomat. Meglett a szállás, előtte pedig gondoltam, veszek vacsorát, beugrom egy konbiniben. Itt megint fantasztikus sztorival bővült az „angolul beszéltek hozzám” repertoárom. A konbiniben az éjszakás eladó egy öreg néni volt, aki mindenáron angolul akart beszélni hozzám. Nem tudta beblokkolni az árukat, a bentót melegités előtt nem blokkolta be, igy a fizetéssel várni kellett, aztán úgy ütötte be a kasszába, mintha pont annyit fizettem volna, amennyit kell, holott ezressel fizettem, na ezután egy egyszerű fejben történő kivonás két percet vett igénybe neki. De az angolt mindenképp erőltette 😀 A következő párbeszéd hangzott el (szokás szerint, amit magyarul irok, az japánul hangzott el):

D (odaviszi a bentót a kasszához) Jó estét!

X Hii! (Először azt hittem, hogy japánul mondja azt, hogy Hai, de mint kiderült, ez az angol üdvözlés volt) Hotit!

D ???

X Hot it? (Rámutat a bentóra)

D Áá, igen, kérem, melegitse meg!

X Yes! Wait a moment, please.

D Igen.

X Spoon or fork, chopsticks?

D ??? (Úgy tesz, mintha nem tudna angolul.)

X Spoon or chopsticks?

D Öhm, csak simán, a pálcikákat kérem.

X Okay, chopsticks! Ski trip? (Ezután angolnak tűnő, érthetetlen szöveg.)

D Elnézést, én nem tudok túl jól angolul… (Gondoltam, már csak azt segithet, ha ragaszkodom ahhoz a sztorihoz, hogy nem tudok angolul.)

X Hahaha! Why??? Where do you come from?

D ???

X Ja! Honnan jöttél?

D Magyar vagyok.

X Magyarország! I… I don’t speak… Han-ga-ly… Han-ga-ly…?

D Magyar nyelvet? (Japánul: hangariigo)

X Hangariigo! I don’t speak Hangariigo.

D …

X And how long have you been here?

D ???

X Mióta vagy itt?

D Igazából Oszakában lakom…

X Oszakában? Hahaha, akkor te már jobban tudod az oszakai nyelvjárást, mint az angol nyelvet!

D Hát, lehetséges…

X Akkor ezer jen lesz. Tessék, itt a visszajáró. Ookini! (Ezt mondják a boltosok köszönetképp Oszakában.) Hahaha!

D Köszönöm szépen. (Pakolászás közben) Durva ez a hó…

X Ski trip? You come skiing?

D Nem, csak várost nézek, például a téli fesztivált.

X Értem.

D Köszönöm szépen.

X Thank you! See you!

Hát igen, igy megy ez… Már nem is kommentálom 😀

Ezután átmentem a hotelba, bejelentkeztem a recepción, itt egy bácsika volt a recepciós, aki a változatosság kedvéért nem tudta kezelni a kasszát, aztán elfelejtette, hogy le kell fénymásolja az itt tartózkodási engedélyemet 😀 De végül mindent megoldott, én pedig fölmehettem a szobámba. Igy zárult a téli hokkaidói út első napja!

A második napon az aszahikavai téli fesztivál kerül teritékre, azután visszamegyek Szapporóba, folytatom ott a hófesztivál megtekintését, elmegyek egy másik kilátóba, aztán busszal meg sem állok Hokkaidó északi részéig, Abasiriig!