(75-6) 【Nyugat-Kjúsú 6】 Ismét Kagosimában: a Szegodon-múzeum és a Meidzsi-restauráció múzeuma. A Terukuni-szentély. Rohanás az állomáshoz. Egyszemélyes buszos kirándulás Kirisimában. Szállás Kagosimában.

Üdvözlet Kagosimából, Kagosima megyéből! A hatodik napon magam mögött hagytam Jakusimát, és visszatértem a megyeszékhelyre, Kagosimába. Megnéztem a Szego-don sorozat múzeumát, a Meidzsi-restauráció múzeumát, majd a Terukuni-szentélyt, utána pedig egy buszos kirándulással Kirisima látnivalót néztem meg… de az eső megint közbeszólt 😀

Jakusimán hajnali ötkor keltem. A Kagosimába tartó hajó 7-kor indult, a bácsika pedig mondta, hogy 6-kor kivisz a kikötőbe. Viszont még kellett kicsit száritsam a cipőmet, ezért inkább korábban keltem. Reggel ötkor a tévé épp arról beszélt, hogy Kagosima megye több részére piros riasztást adtak ki nagy esőzés, áradások és földcsuszamlás miatt. Hát ez nagyszerű! Megszáritottam még egyszer egy kicsit a cipőmet, aztán összepakoltam, visszavittem a hajszáritót a helyére, rendet raktam, hatkor pedig indultunk a kikötőbe. Ekkor is zuhogott az eső… A kikötőben kiváltottam a jegyemet, majd várakoztam. Meglehetősen sokan érkeztek, de most sem volt teltházas a hajó. Megint láttam az angolokat 😀 A hajóval két és fél órát utaztam, Tanegasimát útbaejtve jutottunk el Kagosimára. Blogoltam, aztán aludtam.

Mikor megérkeztem Kagosimába, épp nem esett, ennek nagyon örültem. Aznapra úgy nézett ki a programom, hogy fél 10-től 12:24-ig megnézem a Szego-don sorozat múzeumát (ugyebár egy hasonló múzeumot megnéztem már Ibuszukiban is, de a „fő” hely Kagosimában van. Igazából nem is múzeumnak kéne forditani, de nem tudok rá hirtelen jobb szót…), majd a Meidzsi-restauráció múzeumát (ahová öt éve nem jutottam el, mert mire odaértem volna, bezárt), utána pedig a 12:24-es vonattal Hajato állomásig utazom, innen indul ugyanis a kirisimai kirándulóbusz. Igy is tettem, a kikötőből a Szegodon-múzeumhoz mentem először. Vasárnap lévén jó sokan voltak… és nemcsak látogatók, hanem ott volt a város kabalafigurája, persze a kabala is ki lehetne más, mint Szego-don 😀 Megvettem a jegyemet, aztán indultam befelé. A kedvencem az, hogy mindegyik múzeumi alkalmazott, a jegyeladó, a jegyellenőrző, a bent fényképezésnél segitő, szóval mindenki megkérdezte, hogy tudok-e japánul. Hát… csak egy picit kell gondolkodni… a hely egy japán történelmi sorozatról szól… a sorozatot most adja a japán tévé, japán nyelven… sőt, a szereplők szacumai nyelvjárást beszélnek… felirat nincs hozzá, külföldön nem sugározzák… én pedig jegyet váltottam erre a helyre. Vajon tudok japánul? Értem én, hogy ez udvariasság, hogy megkérdezik, mert ugyebár más a pofalemezem, mint az övék, na de egy pici gondolkodással, a józan ész segitségével saját magunk is rájöhetünk a válaszra… Amúgy rendesek voltak, mert segitettek, ahol például fényképezkedni lehetett, én meg ugyebár egyedül voltam, nem volt, aki lefényképezzen. Maga a múzeum első része ugyanolyan volt, mint az ibuszuki, a szereplőkről voltak kirakva panelek. A szöveg ugyanaz volt rajtuk, mint Ibuszukiban, csak nagyobbak voltak a panelek, és sok szinész és stábtag személyesen alá is irta őket. Ezután egy kis videót lehetett megnézni a forgatási munkálatokról, a következő helyiségben pedig egy Meidzsi-restaurációról szóló kviz volt, a képernyőn mutattak kérdéseket, és a bal vagy jobb oldalra kellett állni, egy szenzor pedig érzékelte, hogy melyik oldalon állnak többen. Amúgy nagyon gagyi kérdések voltak 😀 Persze itt is megkérdezték, tudok-e japánul. Nos, gondolkodjunk együtt. Egy japán történelemről szóló, japán nyelven, sőt szacumai nyelvjárásban sugárzott sorozat múzeumába jegyet vált egy külföldi, megtekinti a kihelyezett paneleket, aztán elolvassa, hogy itt egy történelmi kviz következik, végül beáll a sorba, hogy részt vegyen rajta. Vajon tud-e japánul? Na ugye, hogy rá lehet jönni! 😀

A kviz utáni helyiség volt a fő attrakció, itt megcsinálták a Szaigó- és az Ókubo-család a sorozatban látható házait, a diszlet előtt le lehetett fényképezkedni, ja és be lehetett öltözni Szaigónak 😀 Persze ezt én se hagyhattam ki, beöltöztem Szaigónak, aztán a diszlet előtt a szereplők kartonpaneljei előtt a plüss kabala Szegodonnal lefotózkodtam 😀 Ezután volt egy helyiség, ahol Nariakira nagyúr és Acu hercegnő sorozatban viselt öltözékeit lehetett megnézni, itt is lehetett fotózkodni a szereplőkkel, utána pedig a sorozat Amami Ósimán játszódó részeihez kapcsolódó diszlet következett, a ketrec, ahová be volt zárva Szaigó. Végül pedig volt egy kis shop, ahol mindenfélét árultak, sok olyan dolgot is, aminek nem sok köze volt a sorozathoz vagy Kagosimához 😀

A sorozat múzeuma után (ez a hely amúgy csak idén van, amig sugározzák a sorozatot, jövő januárban bezár, és valahol Japánban megnyit a következő történelmi sorozat múzeuma, szintén egy évre) a közelben lévő Meidzsi-restauráció múzeumához mentem (konbinációs jegyet vettem, amivel mindkét helyre be lehet menni). Itt a jegyeladó pultnál egy kezdő lányka volt, onnan tudom, mert a sofőröknél is alkalmazott kezdős logó volt az egyenruháján. Megmutattam a jegyemet, ellenőrizte, majd megkérdezte, hogy „melyik országból jöttem”. Mondtam, hogy Magyarországról, erre nyújtotta volna az angol pamfletet, mire én mondtam, hogy jó lesz a japán is. Csak utána arra gondoltam: miért kérdezi meg, honnan jöttem? Valószinűleg angol, kinai és koreai pamfletjük van. Miután Magyarországot mondtam, nyúlt az angol felé… de vajon kinézte az én pofalemezemből, hogy kinai vagy koreai lennék? 😀 Ha meg nem, akkor úgyis mindegy, milyen országot mondok, a pamflet végezetül úgyis angol lesz… Arra gondoltam, hogy mivel a manapság „országot” jelentő ‘kuni’ szó jelenthet „történelmi tartományt” is, ha legközelebb megkérdezik, hogy „melyik kuniból érkeztél”, azt fogom válaszolni: „Szeccu no kuniból. Mai nevén Oszaka megye… ” 😀 Vajon mit szólnak majd hozzá? 😛

Na de térjünk vissza a restauráció múzeumára. Egy nagyon jól felszerelt, informativ, sok helyen interaktiv múzeumról van szó. Annyi hátránya van az én szempontomból, hogy sok újat nem mond el a Meidzsi-restaurációról, a legtöbb információt már vagy tudtam, vagy az előző napok valamelyik másik múzeumában olvastam róla. De aki nem jártas a témában, annak hasznos lehet a tárlat. A korabeli komondzsók, öltözékek stb. viszont érdekesek voltak, ez a része tényleg olyan volt, amit máshol nem igazán lehet látni. Meglepetésemre (és örömömre) volt egy rész, ami a tiz évvel ezelőtti taiga dorama, az Acu hercegnő diszletének volt berendezve, és ki is voltak állitva öltözékek, amelyeket a sorozatban viseltek a hölgyek. A múzeum alsó szintjén kis interaktiv tévészerűségek vannak, ahol megelevenedik a történelem, akinek van ideje, az végignézhezi ezeket. Van egy nagy szinházterem jellegű rész is, ahol a történelmi alakok életnagyságú másai elevenednek meg, és mesélik el a restauráció történetét, viszont ez az attrakció csak bizonyos időpontokban indul el, és aki egyszer bement, az nem jöhet ki, amig véget nem ér a sztori… 25 percig tart, nekem pedig nem volt ennyi időm, igy én kihagytam.

Miután végeztem a múzeummal, még volt úgy 50 percem a vonatom indulásáig, az eső sem esett, igy gondoltam egyet, és elsétáltam a Terukuni-szentélyig, ahol Szacuma talán leghiresebb urát, Simazu Narikakirát tisztelik istenségként. Gondoltam, begyűjtöm a szentély gosuinját (az első napon elfelejtettem ide benézni), és megnézem Nariakira szobrát. Szép komótosan sétáltam, útközben megnéztem a Xavéri-parkot, lefotóztam Xavéri Szent Ferenc szobrát, aztán megérkeztem a szentélyhez, szépen megcsináltattam a gosuint, megnéztem a szobrot, és indultam vissza az állomás irányába…

Rápillantottam a Google Térképre, hogy hány percig tart szerinte a gyalogút… és ekkor estem kétségbe, ugyanis az applikáció szerint nem volt annyi időm, hogy elérjem a vonatot. Ha lekésem a vonatot, a következő csak egy óra múlva jön, tehát lekésem a Hajato állomástól induló buszos kirándulást, amire lefoglaltam a helyemet. Ráadásul még ebédet is kell vegyek, mert a Hajato állomásnál nincs semmi bolt… Elkezdtem rohanni az állomás felé, persze sokan megbámultak, nem tudom, miért olyan fura, ha egy külföldi siet, a japánok is szoktak sietni… Nem esett, de jó kis párás, fülledt idő volt, igy hát egy kis futás után is már csorgott a viz a fejemről, hátamról… Ugyebár nálam volt a nagy hátizsák, a fényképező, a kabát is… Végül sikerült úgy behozzam a lemaradásomat, hogy maradt hat percem a vonat indulásáig, amikor az állomásra értem. Gyorsan megvettem a jegyemet, aztán az állomáson lévő boltban megvettem az első bentót, amit megláttam, és futottam is a vonathoz. Szerencsére elértem.

Úgy fél órát utaztam a vonattal Mijazaki irányába, Hajato állomásig. Ott aztán megvettem a jegyemet a buszra (meglepődtem, hogy a JR ablakánál kellett megvenni, olyan a jegy, mint egy vonatjegy), majd a vécében átöltöztem, ugyanis a kagosimai futás miatt körülbelül úgy átizzadtam a pólómat és a nadrágomat, mintha megint eláztam volna Jakusimán 😀 Igen, ennyire párás az idő! Miután átöltöztem, mentem a buszhoz, ami már bent állt az állomás előtt. Egy nagyon szép, nagy, modern, Szaigó és Szakamoto Rjóma képével diszitett busz volt. A buszsofőrnek mondom, hogy foglaltam mára helyet, erre ő kipipálja a táblázatban a nevemet… ami az egyetlen név volt a listán 😀 Kiderült, hogy csak én leszek ma az egész buszon 😀 😀 Magánjárat! Mondta a buszsofőr, hogy gyakran vannak ilyen kevesen, viszont néha meg pont ellenkezőleg, túl sokan vannak. A buszon nem volt idegenvezető, igazából úgy működik a járat, mint egy menetrend szerinti busz, megvan, hogy honnan mikor indul el (ilyen időpontok, hogy pl. 14:38 meg 15:41, szóval tényleg mint egy menetrend szerinti járat), addigra kell visszamenni a buszhoz, a látnivalókat pedig mindenki magának fedezi fel… ez esetben én egyedül fedeztem fel magam 😀 Levetitett a sofőr egy videót Kirisima nevezetességeiről, aztán indultunk is.

Az első nevezetesség a Hinatajama onszennél a Szegodon-falu, ami igazából jelenleg csak egy házból áll… Annak idején hosszabb ideig itt szállt meg Szaigó Takamori, és azt a házat, amelyben élt, rekonstruálták ezen a helyen az eredetivel közel megegyezően (az eredeti ház leégett). Itt húsz percem volt. Maga a ház nem túl nagy, viszont egy kedves önkéntes bácsika mindenfélét elmagyarázott, nagyon alapos volt. Hivatkozott a sorozat elmúlt két-három epizódjára is, de én azokat pont nem láttam, mert mindig úton voltam 😀 Aztán itt is be lehetett öltözni, ez alkalommal Szakamoto Rjómának öltöztem be, a bácsika lefényképezett. Hamarosan jött egy csoport, igy nekem sietnem kellett, hogy addig végezzek, ráadásul ugye a buszhoz is vissza kellett menni.

Következőnek a kagosimai repteret ejtettük útba, itt is felveszi a busz a felszállókat… hát ugyebár most nem volt rajtam kivül senki, de azért szépen, mint egy menetrend szerinti busz, megálltunk a reptéri megállónál, kinyitotta a sofőr az ajtót, majd fél perc múlva becsukta, és mentünk tovább 😀 Tudtam, hogy a reptérnél van egy hatalmas nagy Szaigó-szobor, de azt hittem, azért nem láttam, amikor jöttem (meg amikor öt éve mentem haza Oszakába) mert sötét volt. Közben kiderült, hogy nem a reptér kijáratához közel van a szobor, hanem a reptér előtti út túloldalán, az úgynevezett Szaigó-parkban. Ez volt a következő állomásunk. De várjunk csak, hogy kerül a kirisimai busz programjába a kagosimai reptér és a szemben lévő park? Hát ekkor jöttem rá, hogy a kagosimai reptér igazából nagyon messze van Kagosima városától, valójában Kirisimában van! Na én ezt se öt évvel ezelőtt, se most, amikor a reptérre érkeztem, nem vettem észre… Megint okosabb lettem. Mentünk tehát a Szaigó-parkba. Itt van ez a bizonyos hatalmas szobor, aztán van egy kis boltocska, meg vitrinben valami ismertetés a restaurációról, illetve a több tiz évvel ezelőtti taiga-dorama, ami szintén Szaigóról szólt, öltözékei. Ezek nagyon rossz állapotban vannak, nagyon el vannak hanyagolva. A boltban sorakoztak a restaurációs kólák meg mindenféle szaigós süteményféleség, és könyveket is árultak. A kedvencem egy kis füzetecske volt, egy képregény, aminek a cime ez volt: „Szaigó terve Korea leigázására valójában a Koreával való megbarátkozásra irányuló terv volt!” 😀 Hát nem tudom, ehhez mit szólnának a koreaiak 😀

A Szaigó-park után a Siohitasi onszen Rjóma-parkjába mentünk. Ebben az onszenben szállt meg annak idején Szakamoto Rjóma és a felesége, akiknek Szaigó ajánlotta a helyet. Azt mondják, hogy ez volt a japán történelemben az első nászút 🙂 Külön dijért be is lehet menni az onszenbe, erre azonban nem volt idő. Lehet venni az onszen vizében főtt tojást, sétálni a környéken, lábfürdőt venni. És van egy bronzszobor is, ami Rjómát és a feleségét, O-Rjót ábrázolja. Amikor ott voltam, Rjóma fején épp egy nagy imádkozó sáska tanyázott, vicces volt 😀

Következőnek a Maruo nevű városrészbe mentünk, ez már Kirisimának a fürdővárosi része. Itt van egy piacnak nevezett épület, ahol mindenféle ajándéktárgyakat árulnak, és van egy pici lábfürdő is. A buszos kirándulással érkezők ingyen használhatják a lábfürdőt, kicsi törülközőt is lehet kapni, igy hát én is kipróbáltam. Egyszer csak elkezdett esni az eső… igen, megint 😀 Visszamentem a buszhoz, és indultunk tovább a „Sinva no szato” parkhoz („Mondák földje”). Ez egy nagy park egy hegy vagy domb oldalában, ahonnan szép időben a tenger, a Szakuradzsima, sőt a Kaimondake is látszik… Mire viszont odaértünk, szakadt az eső, köd szállt le, konkrétan semmi nem látszott, csak nagy fehérség. A buszjegy bemutatásával lehetett kapni az üzletben 1 db, igen, konkrétan egy darab, nem egy csomag, áfonyás cukorkát 😀 Begyűjtöttem az egy darab cukorkát, és mentem is vissza a buszhoz, nem volt értelme elázni, ugyanis nem lehetett látni semmit. Elmeséltem a sofőrnek a jakusimai elázásomat 😀

Végezetül a Kirisima-főszentélyhez mentünk. Itt is esett az eső, ezért elővettem az esőkabátomat, vittem az ernyőt, meg persze a gosuincsót, a többi cuccomat a buszon hagytam. Fölsétáltam a szentélyig, megnéztem, csináltam fotókat, és itt is begyűjtöttem a gosuint. Aztán hogy ne ázzak meg jobban, igyekeztem is vissza a buszhoz. A busz elvitt a Kirisima-dzsingú vasútállomáshoz, ahol úgy egy órát várakoztam a Kagosimába tartó vonatra. Összességében azért jó volt ez a buszozás, eljutottam olyan helyekre, ahol még nem voltam, nem is volt olyan drága, a végén kár, hogy ismét esni kezdett az eső.

A vonaton blogoltam, aztán a Kagosima-Csúó állomáson megvettem az „Utazók Kjúsúi jegyét”, ez egy háromnapos vonatjegy, amivel Kjúsú egész vasúti hálózata használható (de persze csak a személyvonatok). Ezzel fogok utazni a következő három napban. Utána vettem vacsorát a konbiniben, és mentem a szállásomra, ami ugyanaz a hely volt, mint az érkezésem napján, a hely, ahol nem tudtam jól aludni a fények és a horkolás miatt. A szálláson ugyanaz a csaj fogadott, emlékezett rám. Kifizettem a dijat, aztán megmutatta az ágyamat, ezúttal egy hátulsó, emeleti ágyat kaptam, ami annyival jobb volt, hogy nem sütött be a lámpa fénye. Viszont pont a függöny fölött oda nyilt a plafonba épitett légkondi nyilása… a légkondi pedig olyan volt, mint amit úgy tiz éve nem tisztitotttak volna ki… Teljesen fekete, tiszta penész az egész… Na mondom, reggelre még a tüdőm is bepenészedik ettől, kivált hogy tátott szájjal alszom… Ráadásul jó erősen, jó hideget is fújt. Na gondoltam, nem baj, majd én gondoskodom erről, szépen beszabályozom majd, hogy ne fújjon olyan hideget. A konyhában megvacsoráztam, aztán irtam a blogon az elmaradt bejegyzéseket. Utána lezuhanyoztam, majd pakoltam kicsit, és mentem aludni. Alvás előtt szépen átállitottam a légkondit gyenge szélerősségre, és feljebb nyomtam egy-két fokkal a hőfokot. Fél 11 körül feküdtem le, és úgy kettőig tudtam is aludni, akkor aztán megébredtem a horkolásra. 16-an voltunk a szobában, ezek közül egyetlen egy ember horkolt úgy, mint egy vaddisznó… hát persze hogy az, aki a mellettem lévő ágyon volt. Próbáltam zenével visszaaludni, de nem sikerült. Igy szenvedtem egy ideig, aztán 3-kor megint kivonultam az étkezőbe, és ott aludtam fél ötig. Akkor aztán jöttek valakik, felkapcsolták a villanyt, használták a konyhát, igy hát visszakényszerültem az ágyba. Zenével visszaaludtam egy órácskát, de hatkor csörgött az óra. Gondoltam, olyan álmos vagyok, inkább nem megyek én reggel sehova, de a kedves horkoló fickó megint rákezdte a röfögést, igy hát jobbnak láttam, ha távozom.

A hetedik napon teszek még egy utolsó sétát Kagosimában, ellátogatok az egykor a Simazu-család rezidenciául szolgáló Szenganen-parkba, majd az egész napot vonatozással töltöm: Kagosimából Kjúsú nyugati partján egészen a Szaga megyei Imariig utazom majd!