Déli szigetek kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(98-2) 【Déli szigetek 9】 Utazás a “hányás-hajón” Jonagunira. Japán legnyugatibb pontja. Esőzés. Japán legnyugatibb boltja, buszmegállója. Jonaguni lovak. Az igazolás. A helyi buszjárat. Öltönyös fickók.

Üdvözlet Jonaguni szigetéről, Okinava megyéből, azaz Japán legnyugatibb szigetéről, amely közelebb van Tajvanhoz, mint a legközelebbi japán szigethez! A kirándulás kilencedik napján felültem a hányás-hajóra, ami Isigakit köti össze Jonagunival. A négyórás hajóút még engem is megviselt, aki általában nem szoktam tengeribetegséggel küszködni. Az esős idő ellenére megtekintettem Japán legnyugatibb pontját, legnyugatibb üzletét, buszmegállóját, jelzőlámpáját és még sok egyéb érdekességet.

A nehézkes alvás után fölkeltem, megreggeliztem, és elindultam a kikötő felé. Esett az eső, próbáltam úgy tartani az ernyőmet, hogy ne ázzon meg a hátizsákom. Gondoltam, hogy Jonagunin nem lesznek boltok, üzletek, ezért a régi kompkikötőhöz közeli konbiniben terveztem venni kaját aznapra. Igen ám, de a konbini reggel szinte üres volt, már ami a kajás részleget illeti. A városközponthoz közelebb lévő konbini is mindig kiürült reggelre, erre emlékszem még tavalyelőttről. Így hát vettem, amit tudtam, szobatésztát meg csokoládét, rágcsákat. A Jonagunira tartó komp (Ferry Jonakuni) nem onnan indul, ahonnan a közelebbi szigetekre a gyorshajók, hanem a régi kompkikötőből. Egy régi, lepusztult, kocka alakú épületben van a kompot üzemeltető társaság irodája, itt kell megvenni a jegyet. Feliratkoztam az utaslistára, összesen kb. 15-en utaztunk aznap. Már 9 körül ott voltam, amúgy 9:30-ig kellett megvenni a jegyet, a hajó pedig 10-kor indul, és 14-re érkezik meg Jonagunira.

Mivel a hajó a nyílt tengeren halad, eléggé ringatózik, ezért a hajójáratot a neten gerobunének, vagyis “hányás-hajónak” szokták nevezni. Én nem szoktam tengeribeteg lenni, inkább elálmosítanak a hajóutak, ezért nem is gondoltam, hogy bármiféle bajom lesz. Maga a hajó meglepetésemre egyáltalán nem volt lepusztult, sőt nagyon újnak tűnt, menő bőrülésekkel, makulátlanul tiszta mosdóval. Beültem az egyik bőrülésbe a legelső sorba, hogy majd onnan nézem a tájat. Amikor elindultunk, kimentem fotózni, bár rossz volt az idő, de azért a távolban látszott pl. Taketomi szigete, érdekes sziklákat lehetett látni, ezeket fotóztam. Aztán ahogy egyre kevesebb lett a látnivaló, gondoltam, megeszem a csokoládémat. Bementem, leültem az ülésemre, és elmajszoltam a tábla csokit. És ezután kezdődtek a gondok. Én, aki nem szoktam tengeribeteg lenni, egyre inkább kellemetlenebbül éreztem magam. Ki is mentem a mosdóba, émelygett a gyomrom rendesen… pedig csak alig egy órája indultunk el. Na mi lesz itt még három órán keresztül? A vécében amúgy külön kagyló volt kialakítva a hányásra, hogy az emberek ne a mosdókagylókba vagy a vécékbe hányjanak. Gyűlölök hányni, nagyon reménykedtem, hogy nem leszek rosszul. Visszaültem a bőrülésbe, hátradöntöttem az ülést, de nem volt az igazi. Aztán gondoltam egyet, és odamentem arra a részre, ahol a japán hajókban megszokott padlószőnyeges rész van. Itt voltak párnák, pokrócok. Szépen lefeküdtem ide, és megpróbáltam aludni. Ezzel volt szerencsém. Hiába émelygett a gyomrom, a ringatózás egyúttal el is altatott, így egy jót aludtam. Mire felébredtem, már fél 2 volt, már a távolban látszott is Jonaguni szigete. Ahogy közeledtünk a szigethez, egyre kisebbek lettek a hullámok is, így ismét ki tudtam menni fotózni. Sajnos nagyon borús idő volt, szemerkélt az eső is, de azért sikerült lefotóznom Japán legnyugatibb szigetének legnyugatibb szirtjét, hisz a hajó pont amellett halad el, mielőtt megérkezik a kikötőbe.

A kikötőben és környékén a személyzeten kívül nem volt senki. Jonagunin amúgy közigazgatásilag egy község található, mégpedig Jonaguni község (mily meglepő :D), a valóságban viszont három, egymástól jól elkülönülő kis falvacska alkotja ezt a községet. A legnagyobb ezek közül Szonai, a sziget északi, középső részén, a másik kettő pedig Hikava, a sziget déli részén, valamint Kubura, a sziget nyugati részén, ahová a komp is érkezik. A sziget amúgy azt leszámítva, hogy itt van Japán legnyugatibb pontja, híres az állatvilágáról is: vitorláskardoshalakat szoktak errefelé halászni, itt él a világ legnagyobb molylepkéje, a rjúkjúi atlaszlepke; valamint itt tenyésztik a jonaguni lovakat is. Ami a turizmust illeti, főként búvárok keresik fel a szigetet. Mindezeken kívül itt forgattak egy 2004-es, Fuji TV-n sugárzott sorozatot, a Dr. Kotó rendelőjét, ez a sorozatbeli rendelő, a forgatási helyszín is megtekinthető a szigeten.

Leszállva a hajóról elindultam a szállásom felé. A szállásom a Haidunan nevű panzió volt, a Haidunan a helyi, jonaguni nyelven azt jelenti: Jonaguni 😀 Belépve az ajtón, az előtérben nem volt senki, kiáltottam, de nem jött elő senki továbbra se. Egy telefon volt elhelyezve egy asztalon, ki volt írva, hogy melyik melléket kell tárcsázni, hogy valaki oda jöjjön a recepcióhoz. Tárcsáztam volna, de nem volt ton, nem csörgött ki semmi. Felhívtam a neten talált telefonszámot: az előtérben lévő telefon csöngött ki. Közben jött egy bácsika is, akit láttam a kompon, ő is vette volna a kezébe a kagylót, de mondtam, hogy fölösleges, mert nincs ton. Aztán gondoltam, hátha átkapcsol valahová, ha hagyom hosszan kicsörögni a telefont. Ismét felhívtam a számot, ki is csörgött az előtérben a telefon, aztán átkapcsolt valahová, majd felvette egy női hang. Mondtam, hogy itt vagyok az előtérben, van még egy vendég, szeretnénk bejelentkezni. Hamarosan meg is jelent egy nénike, kezében a mobiljával – arra a számra kapcsolt át a rendszer. Fizettünk, aztán megmutatta a néni a szobákat. Mondta, hogy sajnos a telefon el van romolva. Mondom, hogy én szeretnék biciklit is bérelni. Erre ő: sajnos nincsen bicikli. De hát a honlapon azt írták, hogy lehet bicikli bérelni! – mondtam én. Erre a nénike: igen, de sajnos az összes bicikli elromlott. Hát itt minden el van romolva? 😀 Sebaj, kérdezem, hol lehet akkor biciklit bérelni. Kiderült, hogy Kuburában sehol. Csak Szonaiban, ami úgy 6-7 kilométerre van. Oda meg csak busszal lehet eljutni, a busz meg úgy két és fél óra múlva fog jönni. Át kellett variáljam a terveimet. Úgy gondoltam, hogy körbebiciklizem a szigetet, de egyrészt úgy nézett ki, esni fog, másrészt meg nem volt bicikli. Annak nem volt értelme, hogy délután 5-kor Szonaiban biciklit béreljek, hisz háromnegyed 7-kor sötétedik (több mint egy órával később, mint Oszakában). Végül úgy döntöttem, hogy gyalog elsétálok a legnyugatibb ponthoz, aztán visszajövök, mire jön a busz, azzal elmegyek Szonaiba, ott van kb. másfél órám, sétálok, majd a busszal visszajövök Kuburába, másnap reggel pedig még sétálok egy picit a környéken. Így ugyan nem tudom teljesen megkerülni az egész szigetet, de meglehetősen sok mindent látni fogok.

Lepakoltam a szobámban a cuccokat, amelyek nem kellenek, de a vízálló nadrágot és az esőköpenyt bent hagytam a hátizsákban, aztán útnak indultam. Elindultam a dombon fölfelé, az Irizaki, vagyis Japán legnyugatibb pontja irányába. A legnyugatibb pontot jelző emlékkő és a világítótorony köré rendezett park van kialakítva, van kis parkoló vécével, onnan pedig ösvény vezet fel az emlékkőhöz, és egy kis fedett pihenőhely is van a közelben. Amikor odaértem, épp kezdett eleredni az eső. Próbáltam fotót készíteni, de mivel nem volt senki a környéken, az időzítővel kellett szerencsétlenkedjek. Ekkor öt-hat öltönyös, szépen öltözött férfi érkezett, egyikük megbízott fotós lehetett, mert profi fényképezőjével fotózta a többit. Egyesével és közösen is lefényképezkedtek a kő előtt, én addig a közelben várakoztam. Szerencsémre egyikőjük megszólított, és megkérdezte, segítsen-e fotót készíteni (én nem akartam őket megszólítani, mert valami nagyon hivatalos látogatásnak tűnt a dolog, azt hittem, valami business trip), mondom, ha nem baj, megkérném, mert egyedül itt idétlenkedem vele 😀 Csináltak is fotót, megköszöntem. Aztán még sétálgattak a környéken, megnézték a kilátást, én szintúgy. Utána ők mentek a dolgukra, én még fotózgattam, és egyszer csak elállt az eső. Ekkor gondoltam, csinálok a biztonság kedvéért még egy fotót önkioldóval a kőnél, akkor készült az alább, a fotógalériában is látható “felugrós” kép, szerintem tök vicces lett 🙂 Aztán egyszer csak megint eleredt az eső, ekkor bemenekültem a fedett részre. Ekkor egy fiatal srác érkezett, ő is fotózta a követ. Amikor alább hagyott az esőzés, elindultam. Volt még időm a busz indulásáig, így gondoltam, megnézem a közelben lévő “keleti legelőt”, hátha találkozom jonaguni lovakkal. Ahogy haladtam az úton, ahol rajtam kívül senki se járt, de még kocsikat se nagyon láttam, egyszer csak megszaporodtak az úton a lócitromok, így gondoltam, jó helyen járok. Hamarosan meg is pillantottam a lovakat az úton és az út mentén. Próbáltam fotózni őket, de pont ekkor kezdett szakadni az eső, kezemben volt az ernyő, de a szél csavarta ki, közben a kamerával igyekeztem fotózni, de az esőcseppek miatt nem tudtam jó képet csinálni, állandóan törölgetni kellett a lencsét. Ahogy így szerencsétlenkedtem, szemből egy busz érkezett turistákkal, ők is fotózták a lovakat, aztán elhaladtak mellettem. Nagyon erősen zuhogni kezdett az eső, a környékben pedig egy épület se volt, semmi fedett hely, ahová behúzódhattam volna, így sietve indultam vissza a lejtőn. A kikötőhöz közel volt egy kis parkszerűség, ahol fedett tető alatt volt néhány pad, ide húzódtam be, és mivel a pulóverem és a nadrágom eléggé elázott, levettem mindkettőt, és átvettem a vízálló nadrágot. Ezután esőkabátban, a vízálló nadrágban és ernyővel indultam vissza a szállás felé. Elhaladtam Japán legnyugatibb vegyesboltja előtt, gondoltam, bemegyek venni egy kis rágcsát. Egy ice tea-t és két csokoládét vettem, ez összesen 800-valamennyi jenbe került volna, ez baromi drága – nem csoda, hisz ide, a világ végére elszállítani is nagyon drága lehet. Amikor fizettem volna, az eladólány az ötszázas érmét visszatolta nekem, így csak 300-valamennyit fizettem. Nagyon kedves volt! Aztán amikor lépek ki a bolt ajtaján, látom, hogy egy busz áll az úton, és egy kisebb csoport jön be a boltba. Amikor szedem össze az ernyőmet, az idegenvezető megszólít: “Nem magát láttuk az előbb a keleti legelőnél?” Mondom, de igen, én próbáltam meg lefotózni a lovakat, miközben idétlenkedtem a széllel meg az esővel küzdve 😀 Lekacagtuk a dolgot, aztán jó utat kívántunk egymásnak. Ezután fölsétáltam a szállásomra, felaggattam a megázott ruhákat a légkondi elé, és bekapcsoltam fűtés funkcióra a légkondit (odakint amúgy 26 fok volt…), hogy száradjanak a ruhák.

Ezután bementem a közelben lévő postahivatalba, Japán legnyugatibb postájára. Egy postásnő üldögélt a pultnál, nem volt semmi teendője épp. Megkérdeztem, árusítanak-e itt képeslapokat, gondoltam, tavalyelőtt küldtem Haterumáról egyet Motoharáéknak, most küldenék Jonaguniról is. “Sajnos itt nem tartunk képeslapot, csak a Szonaiban lévő postán” – válaszolta a postás. Az viszont 5-kor zár, tehát ott már nem fogok tudni vásárolni… Így hát letettem arról, hogy képeslapot küldjek. Egyúttal viszont Japán legnyugatibb ATM-vel betettem kb. 150 jent a számlámra, mert annyi hiányzott ahhoz, hogy le tudják emelni a villanyszámla összegét 😀

Időre visszamentem a buszmegállóhoz, hát kit látnak szemeim, ki várakozik a buszra? Az a srác, aki az imént még a legnyugatibb pontnál volt. Nemsokára jött is a busz, egy nagyon picike, érdekes buszocska, két diák szállt le róla, és rajtunk kívül még egy másik diák utazott Hikaváig, jól meg is bámult. Egy bácsika vezette a buszt, és ami a legérdekesebb, hogy teljesen ingyenesen lehet utazni! :O Hikavánál tehát leszállt a diák, aztán haladtunk tovább Szonaiig. Egy helyen a bácsi eltévesztette az irányt, és vissza kellett tolasson 😀 Én Szonainál szálltam le, a másik srác tovább utazott. Szonaiban először elmentem az információs irodába, hogy beszerezzem az igazolást Japán legnyugatibb pontjának meghódításáról. Egy kedves fickó volt az irodában, le kellett írjam a nevem, aztán névre szólóan kiállította az igazolást, nagyon menő, egy kis összehajtható tartóban van maga a papír. 500 jenbe került, szerintem az eddigi igazolások közül itt volt a legdrágább… Kicsit elbeszélgettünk, hogy honnan jöttem, melyik különleges földrajzi pontokon voltam már (az összesen) stb. Megkérdeztem, árusítanak-e esetleg itt képeslapot… A válasz: nem, kérdezzem meg a szonai postán 😀

Ezután a közelben lévő tengerpartra sétáltam le, itt fotóztam… és kit látok a parton sétálni? A buszon utazó srácot 😀 Haladok tovább, és megérkeztem a szonai kikötőbe, ahol valami lenyűgöző volt a tenger színe. Ekkorra amúgy elállt az eső, és még egy picit a nap is sütött. Innen a közelben lévő temetőhöz mentem el, nagyon érdekesek voltak a sírok. Tettem egy kört, visszaértem a házakhoz, gondoltam, megnézem Japán legnyugatibb sintó szentélyét, útba is ejtettem. Aztán találtam egy üzletet, ami nagyobbnak tűnt, mint a kuburai bolt, gondoltam, benézek. Jól tettem, mivel a pulton találtam képeslapokat. Vettem is egyet magamnak, egyet pedig Motoharáéknak. Mivel a posta Kuburában 9-kor nyit, gondoltam, másnap reggel pont lesz időm feladni a lapot, hisz a hajó 10-kor indul. Tehát megvoltak a képeslapok is, és közeledett a busz érkezésének ideje, így még sétáltam picit, aztán visszamentem a buszmegállóhoz. Jött is a busz… ki ült rajta? Az aznap már háromszor látott srác 😀 Teljesen ugyanaz volt az útiterve, mint nekem 😀 Haladt a busz tovább, ahogy idefele jövet is, most is betért az egyik nagyobb hotel elé, itt újabb felszállók voltak: az öt-hat öltönyös fickó 😀 Egyikőjükkel nevettünk is, hogy na ismét találkoztunk 😀 Kérdezte, hogy mi az útitervem továbbra, mondtam, hogy most visszamegyek Kuburába, ott megszállok, másnap pedig megyek a hajóval vissza Isigakira. Hamarosan ki is derült, hogy hova tartoznak az urak. Kuburához közel, Jonaguni déli partján ugyanis néhány éve bázist nyitottak az Önvédelmi Erőknek, hogy az esetleges kínai fenyegetések ellen meg tudják védeni a japán területeket. Itt, a bázisnál szálltak le az urak, és már várta őket egy katonai egyenruhás fickó, aki bekísérte őket a kapun. Valószínű, hogy az Önvédelmi Erőkhöz tartoztak az öltönyösök. A bázisnál amúgy felszállt három-négy fiatalember, valószínűleg katonák, ők egy megállót mentek volna, viszont ahogy elindult a busz, egyből megnyomták a leszállásjelzőt, a bácsika meg összezavarodott, lefékezett. Mondták, hogy ők majd a következő megállónál szállnának le, a bácsi meg leszidta őket, hogy csak azután szabad megnyomni a leszállásjelzőt, miután ő bekiabálta a következő megálló nevét! 😀

Én Japán legnyugatibb buszmegállójánál szálltam le, ahonnan elsétáltam a szállásomra, ekkorra már besötétedett. Ezen a szigeten csodálatosan lehetett volna látni a csillagos égboltot… ha nem lett volna ilyen borús idő. Így hát csak lezuhanyoztam, megettem a még Isigakiról hozott szobámat, aztán néztem a tévét picit, majd nyugovóra tértem.

A következő részben sétálok még egy picit, mielőtt ismét felülnék a “hányás-hajóra”. Isigakiban aztán visszatérek az előző szállásomra, sétálgatok picit, és ezzel hamarosan el is érek az út végére!

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás