OSZAKA 2017~2019.,  Sikokui kirándulások

(102-1) 【Sikoku 2/4】 Sikoku legdélibb pontja, az Asizuri-fok. Toszasimizu város és John Mandzsiró története. Az elszalasztott igazolás. Vonatozás Szukumóba. Érkezés Kócsiba. A megfázás és a felmelegített jeges teák.

A sikokui kirándulás negyedik, utolsó előtti napján visszatért a szép idő, én pedig még délebbre vettem az irányt: busszal Sikoku legdélibb pontját, az Asizuri-fokot látogattam meg, aztán a John Mandzsiró Emlékmúzeumba is ellátogattam. A nap végén egészen Kócsiig utaztam, a megfázásom pedig rosszabbodott.

Reggel 7 körül keltem fel a szállásomon Simanto városban, sajnos továbbra is fájt a torkom… A reggeli mellé be is vettem megint az Aspirin C-t. Kifizettem a szállás díját, összeszedtem a cuccaimat, aztán indultam a Nakamura állomás előtti buszmegállóhoz. Azt hittem, a vízálló cipőm kibírta az esti nagy esőzést, de nem… Amikor reggel húztam fel a cipőt, meglehetősen nyirkos volt a belseje. Nem is csoda, hiszen már egyáltalán nem vízálló, néhol lyukak tátonganak rajta 😀 Azért két évig egész jól kibírta… A szállástól elsétáltam a Nakamura állomásig, de mivel még volt időm a busz indulásáig, egy kicsivel távolabb lévő konbiniig sétáltam el, ahol – a változatosság kedvéért – forró italt és mentolos cukorkát vettem 😀 Odafelé menet az egyik polgármesterjelölt vagy képviselőjelölt az főút mentén álldogált, közben három támogatója a nevét tartalmazó zászlókat tartott; a fickó pedig integetett és hajlongott a főúton előtte elhaladó autóknak. Ezzel akar szavazatokra szert tenni? Hát én például arra gondoltam: „miért nem dolgozik, ahelyett, hogy itt integet?” 😀 Szóval az én támogatásomat ezzel biztos nem szerezné meg 😀

Visszamentem az állomáshoz, megvettem a Tosza-Kurosio Vasúttársaság egynapos bérletét (ez már sajnos nem 500 jen volt…), amit aznap később használni terveztem, aztán felszálltam a buszra. A buszvezetőtől érdeklődtem arról, hogy visszafelé menet a John Mandzsiró Emlékmúzeumhoz hogy tudnék eljutni, el is magyarázott nekem mindenfélét, végül maradtam a gyaloglásnál. A buszon rajtam kívül, ha jól emlékszem, csak ketten utaztak. Mivel több mint másfél órás volt a buszos utazás, én egyből le is vettem az ázott cipőmet a lábamról, átvettem a zoknimat is, a cipőt pedig egy napfényes részre raktam, hogy száradjon. Én pedig törökülésben üldögéltem 😀 A busz csodálatos helyeket haladt el, nagyon szép tájakat lehetett látni egyszer a bal, egyszer a jobb oldalon – én a tájakhoz igazodva ugráltam a bal oldali és a jobb oldali ülések között 😀

Mielőtt megérkezett volna a busz az Asizuri-fokhoz, egy kanyarban nagyszerű kilátás nyílt az Unomiszaki nevű szirtre, itt meg is állt a sofőr kicsit, hogy mindenki kigyönyörködhesse magát. Az Asizuri-foknál aztán egy órányi időm volt, mielőtt visszaindult volna a busz. A kilátóból ismét csak lenyűgöző tájat lehetett megcsodálni. Utána még sétáltam a szirt menti kis ösvényeken, illetve benéztem a Kongófukudzsi templomhoz, ahol gosuint is csináltattam. Az úton rengeteg zarándokot lehetett látni, sokan vannak ugyanis, akik végigjárják Sikoku 88 buddhista templomát. Az Asizuri-fok ugyebár Sikoku legdélibb pontja, így hát igazolást is szerettem volna beszerezni arról, hogy itt is jártam, de előzetesen utánanéztem, és azt írták, hogy a helyszínen nem lehet begyűjteni az igazolást, a John Mandzsiró Emlékmúzeumban viszont igen. Oda is terveztem menni, így nem volt gond.

A busszal visszautaztam Toszasimizu város központjába, ott pedig nem vártam az emlékmúzeum felé tartó buszra, inkább fél órát gyalogoltam. Közben végig szopogattam a mentolos cukorkát, mert nem volt az igazi a torkom. A múzeumnál aztán körülbelül egy órát tudtam eltölteni. Kiről is szól ez a múzeum? Mandzsiró egy fiatal srác volt az Edo-kor végén, társaival együtt az Asizuri-fok környékén halásztak, amikor viharba keveredtek. Nem tudtak visszajutni a parthoz, a hajójukkal hosszú napokon, heteken keresztül sodródtak, míg az Ogaszavara-szigetcsoport egyik lakatlan szigetén kötöttek ki. Végül egy amerikai bálnászhajó mentette meg őket, s így Amerikába kerültek – egy olyan időszakban, amikor a japánoknak szigorúan tilos volt elhagyniuk az országot. Mandzsiró kitanulta a bálnászmesterséget, később visszatért Japánba, tolmácsként és diplomataként is segítette az ország megnyitásának folyamatát, és későbbi életében is sok kalandban volt része. Az ő életét mutatja be az emlékmúzeum, ami az utóbbi években lett felújítva, nagyon modern, nagyon informatív. Egy probléma van vele csak: míg alaposan leírja Mandzsiróék történetét, kevés konkrét tárgyat találhatunk, ami Mandzsiróékhoz fűződik. Engem viszont nagyon lekötött Mandzsiró kalandos története, annyira, hogy végzetes hibát vétettem: elindultam anélkül, hogy beszereztem volna a Sikoku legdélibb pontjának meghódításáról szóló igazolást!! Visszagyalogoltam a toszasimizui buszmegállóig, ott a szomszédos szűpában vettem szusit, megebédeltem, aztán felültem a buszra, és visszamentem a Nakamura állomásig. Ott vettem észre, hogy valami lemaradt! Így maradtam igazolás nélkül… Ja, majdnem elfelejtettem: ahogy sétálok visszafelé a buszmegállóhoz, egyszer csak megakad a szemem egy automatán, az automatában pedig egy eddig még nem látott kólán! Lime-os ízesítésű kóla jelent meg – azt hittem, nagy szerencsém van, hogy itt, vidéken ezt megtaláltam, de később aztán Oszakában, meg mindenhol láttam ugyanezt a lime-os kólát 😀

A buszon érkezett egy e-mail az egyetemtől, miszerint megérkezett a repülőjegy, és mellette a számla a reptéri illetékről, amit be kell fizetnem (6000 jen!), mégpedig március 14-ig, ezért március 13-ig mindenképp vegyem át a paksamétát. Március 11-ét írtunk aznap… Hát mondom, szerencséjük van azzal, hogy egy nappal előrébb hoztam az utazást, mert így március 13-án át tudom venni a papírokat, másképp csak 14-én tudtam volna. Nagyon jók ezek a határidők amúgy…

Visszaérkezve a Nakamura állomásra, következőnek a Simantótól is nyugatabbra lévő Szukumo városába tartó vonatra szálltam fel. Szukumóban már nem volt időm semmit se csinálni, viszont ezen a vasútvonalon is szerettem volna utazni, így csak elutaztam Szukumóig, aztán ott vonatot váltottam, és a Szukumóból Nakamurán keresztül Kubokaváig menő járatra ültem át. Közben fotóztam a tájat, aztán Szukumóból visszafelé meg pihentem, aludtam is. Kubokavában átszálltam a JR járatára, ezúttal nem az uvadzsimaira, hanem a Kócsi felé tartó vonatra. Eredetileg a Szeisun 18 kippuvel terveztem volna utazni, de rájöttem, hogy Kubokava és Kócsi között nem éri meg elhasználni egy 18 kippus jegyet, így inkább külön vonatjegyet vettem. El voltam maradva egy mondós cikkel, azt írtam a vonaton, be is fejeztem a kétórás út végére. A megfázás nem javult, sőt inkább rosszabbodott, folyt az orrom, kapart a torkom.

Kicsivel este 9 előtt érkeztem meg Kócsi városába. Úgy húsz percet kellett sétáljak a szállásomig, közben egy konbiniben vettem vacsorát. A szállás egy új hostel volt, nem volt senki a recepción, telefonálnom kellett, aztán tíz perc múlva megérkezett egy fickó, akinél be tudtam csekkolni. Modern, szép hely, a nagy dormitory szobában rajtam kívül csak egy kínai nő volt, szóval csendben lehetett aludni. Vagyis lehetett volna, ha lett volna időm 😀 Ugyanis a vacsorázás, zuhanyozás stb. után már elég későre járt az idő, reggel pedig az 5:40-es vonatot kellett elérjem, ami azt jelentette, hogy úgy 5:10 körül el kellett induljak. Este még be akartam venni a gyógyszeremet, gondoltam, a közös helyiségben biztos lesz szokás szerint ingyenes tea stb. Hát nem! Talán azért, mert még új a hely, egy mikrón kívül semmi nem volt a közös helyiségben. De még csészék, evőeszközök se. Amíg még a becsekkolásra érkező fickó a szomszédos helyiségben (étkező meg bárszerűség) volt, megkérdeztem őt, kaphatnék-e egy csészét, így tudtam valamiben feloldani az Aspirint. Forró ital tehát nem volt, a közvetlen szomszédban viszont volt egy konbini. Gondoltam, veszek ott forró italt. De jobb ötletem támadt: vettem egy behűtött, fél literes citromos ice tea-t a 2,5-3 decis, pici forró ital áráért, a csészébe kiöntöttem, és felmelegítettem a mikróban 😀 Így nagyon jól jártam, és még reggelre is maradt forró teám! 😀

A kirándulás utolsó napján ellátogatok a Muroto-fokhoz, hegyi zarándokösvényen gyalogolok sietve, utazom Japán talán egyik legveszteségesebb vasútvonalán, várat és templomot nézek meg,ó eszem egy finom ráment Tokusimában, majd pedig betegen hazavonszolom magam a Tokusima és Vakajama között közlekedő komppal 😀 Jönnek a frissített térképek is majd!

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás