(90-5) 【Téli Tóhoku 4】Vonatozás Andiékkal. Az ódatei akita-kutyák. Séta Nosiróban. Utazás a Resort Sirakami vonattal télen. A tengerparti Furófusi-onszen. Személyvonattal a Gonó-vonalon. Samiszen és neputa Hiroszakiban.

Üdvözlet Kazunóból, Akita megyéből! (Vagyis igazából a Fukusima megye felől Niigata felé tartó vonatról, de még mindig csúszásban vagyunk a posztokkal 😀 ) Vasárnap Andival és Zolival vonatoztunk: sétáltunk Nosiróban, utaztunk a Resort Sirakamival, fürödtünk a tengerparti Furófusi-onszenben, aztán Hiroszakiban samiszenelőadást hallgatunk, neputákat néztünk és kivilágitott épületeket látogattunk meg.

Az előző naphoz hasonlóan, reggel ötkor kellett kelni, de most nemcsak nekem, hanem Andiéknak is, ugyanis együtt mentünk ma kirándulni. Reggelizés nélkül összeszedelődzködtünk, és kisétáltunk az állomáshoz. Az előző naphoz képest hidegebb reggelünk volt, néhol le volt fagyva az út. Viszont telihold volt, jobban lehetett látni a sötétben, mint tegnap. Fél órát sétáltunk, majd megérkeztünk az állomásra. Úgy utaztunk, hogy én az egyhetes JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Passomat használtam, Andinak és Zolinak pedig a Szeisun 18 kippumon terveztünk pecsételtetni egyet-egyet. Eddig ugyebár Szendaiban pecsételtek egyet a 18 kippura, az első napon, amikor jöttem, igy hát az Andiék pecsétjei lettek volna a második és harmadik pecsétek a jegyen. Igen ám, de a vasutas bácsika annyira felizgult azon, hogy a reggeli első járattal három külföldi is utazik, hogy nemigen figyelt arra, hogy én mit magyarázok neki. Mondtam neki, hogy egy főre a Passt használom, a másik két főnek pedig nyomjon két pecsétet a 18 kippura. „Aa, hai, hai, dózoo” („Á, igen, igen, tessék”) – mondta mosolyogva, és a 18 kippu szélére (tehát nem a kijelölt helyek egyikére) nyomott egy pecsétet, ahogy azt sima jegyeknél szokás. Már a vonaton néztem meg tüzetesebben, mondtam is, hogy ebből aztán lesz majd kavarodás, de a következő állomáson megpróbálok pecsételtetni még egyet.

Kazuno-Hanava állomástól Ódate végállomásig utaztunk, csakúgy, mint tegnap. Itt négy percnyi átszállási időnk volt. Az állomás peronján van egy jópofa panel, egy felnőtt akita kutya és egy kölyökkutya van rajta, az arcuk meg ki van vágva, oda bepászithatja az ember saját magát, le lehet igy fotózkodni. A négy perces átszállási időben gyorsan beálltunk oda, Andi lett az anyukakutya, én a kölyökkutya, Zoli meg a fotós 😀 😀 Aztán gyorsan fel is szálltunk az Akita felé tartó gyorsitott járatra, amivel Higasi-Nosiróig mentünk. Ott megint pár perces átszállási időnk volt, egy megállót mentünk következőnek Nosiro állomásig. Itt volt úgy másfél óra szabadidőnk a Resort Sirakami indulásáig.

Amikor mentünk ki a kapunál a Nosiro állomásnál, már kellett is magyarázzam a jegyet. A nosirói vasutas azt mondta, hogy akkor a szélső pecsét lesz a második, ezért a második pecsét helyét szabadon hagyja, a harmadik pecsét helyére pedig odapecsétel ő. Igy hát volt három pecsétem, egy szendai, egy kazuno-hanavai és egy nosirói, mindezek úgy, hogy a második pecsét helyén nem volt semmi. Nosiróban sétálgattunk, egy régi fogadót és egy szentélyt néztünk meg, ezeken kivül sok érdekesség nincsen, a sótengai (bevásárlóutca) is inkább shutter-gai (lehúzott redőnyök utcája). A város szép eredményeket szokott elérni kosárlabdában, ezért minden a kosárlabdáról szól, a lehúzott redőnyökön is kosaras illusztrációk vannak. Találtunk egy AEON-üzletet, ami nyitva volt, itt vettünk kajákat meg rágcsákat aznapra, aztán visszamentünk az állomáshoz. Pecsételtünk, összeszedtünk pamfleteket, aztán mentünk a peronra várni a Resort Sirakamit.

A Resort Sirakamiból ugyanaz a „bükkfa” elnevezésű vonat jött, amivel nyáron is utaztam, Én arra számitottam, hogy Nosiro állomáson megint lesz kosárra dobás ajándéktárgyakért… de nem volt. Felszálltunk, elfoglaltuk a helyünket a kis négyes fakkban, aztán körbejártuk a vonatot, néztük a kilátást, ettünk. Körülbelül egy órát utaztunk. Közben a vonatról felhivtam a Furófusi-onszent, ugyanis a tengerpart mellett lévő kültéri fürdőről tudni kell azt, hogy rossz idő, magas hullámok esetén lezárják, igy hát tudni akartuk, érdemes-e leszállnunk a fürdő miatt. Szerencsére mondták, hogy nyitva a fürdő. Ha nem lett volna nyitva, akkor Hiroszakiig utaztunk volna egyből, hisz a helyjegyet egészen Aomoriig megvettem.

A WeSpa Cubakijama megállóhelynél kellett leszállnunk, ide jön ki a Furófusi-onszen shuttle busza. Rajtunk kivül még egy kalapos pasas szállt le itt. (Őt aztán láttuk később délután meg este Hiroszakiban is.) Ennél a megállóhelynél nincsen személyzet, vagyis nem kellett megint magyarázkodni a jegy miatt. A shuttle busz elvitt minket az onszenhez, ott megvettük a belépőjegyet (ha visz az ember a vonatról igazolást, hogy a Resort Sirakamival utazott, akkor akciós a fürdő!). Én végig abban reménykedtem, hogy nem lesznek sokan a fürdőben, ugyanis én szeretem ezeket az érdekes helyeken lévő, szép fürdőket lefotózni, ha viszont van rajtunk kivül még valaki, akkor ugyebár nem lehet. Ezért amikor láttam, hogy a kalapos is az onszenhez jön, morgolódtam 😀 A jegyváltás után mondta a hölgyike a recepción, hogy a benti fürdőben kellene lezuhanyozni, aztán ismét felöltözni, és kimenni a külső fürdőhöz, mivel értelemszerűen a tengerparton nincs zuhanyzó. Andi be is ment a bentibe, mi viszont Zolival egyből kimentünk a kültéri fürdőbe zuhanyozás nélkül, mondván, nem vagyunk mocskosak. (Na most majd megint megkapom, hogy mit képzelek magamról, hogy trükközök a fürdéssel 😀 ) Ezzel szerencsénk is volt, mármint ami a fényképezést illeti. Amikor bementünk, épp két fickó szállt ki a fürdőből, egy bácsika még bent maradt, de öt perc múlva ő is bement. Igy ketten maradtunk, le tudtam fotózni a fürdőt. Ja, akadt azért társaságunk, egy kagylókat gyűjtögető néni vagy bácsi a sziklákon mászkált 😀 Nagyon menő volt ez a fürdő, a vastartalma miatt barnásvöröses szinű, és ugyebár a tenger partján van közvetlenül, lehet látni a hullámokat, nagyon jó hangulata van a dolognak. 43 fokos a koedukált rész, ez elsőnek forró, de aztán ki-kiül az ember, szóval meg lehet szokni. Időközben megérkezett Andi is a női oldalra, ott nem volt senki, viszont a horgászok épp arrafelé járkáltak. A női fürdőt a koedukálttól elválasztó fal se volt túl magas, igy Andi föntről át tudott fényképezni hozzánk, és amig nem volt senki a nőiben, a falon keresztül én is lefotóztam a női medencét. Utána átjött Andi a koedukáltba, majd amikor a kalapos megérkezett a benti fürdőből, visszament a nőibe, mi még Zolival maradtunk egy darabig. A kalapos előttünk távozott, egy idő után Zolinak is túl meleg lett a 43 fok, aztán én még egy picit maradtam, és amikor akartam kiszállni, épp jött egy, majd másik két ember. Szóval pont jó kis időintervallumot fogtunk ki, amikor nem voltak sokan. A benti fürdőben aztán lezuhanyoztunk, utána felöltöztünk, összeszedelődzködtünk. Ja, az volt még vicces, hogy ugye a kinti fürdőtől az épületig föl kellene öltözni, hisz a kinti utcáról bárki rálát a kis ösvényre, ami a fürdőhöz visz ki. Én viszont nem akartam kétszer is öltözkődni-vetköződni, ezért csak alsógatyában és a pólómat magamra teritve igyekeztem a hidegben besprintelni az épületbe. Csak azt elfelejtettem, hogy a benti fürdőbe nem közvetlenül a kinti fürdőből nyilik a bejárat, hanem a recepció elől. Igy hát bokszerben, félpucéran, a kezemben a ruhás kosárral át kellett fussak a recepció előtt :DDDDDDD Na sebaj.

A fél 1 körül induló vonathoz szintén kiviszi a vendégeket a Furófusi-onszen busza. (Most jövök rá, hogy azt még nem is irtam, hogy mit jelent a fürdő neve: Furófusi, azaz „meg nem öregedés és halhatatlanság”, szóval mostantól örökké 26 éves maradok!) Amig vártuk a buszt és szedelődzködtünk (a kisboltban vettem egy Furófusi-onszenes kulcstartót is), egy házaspár figyelt fel ránk. Meg is szólitott: „Nem te vagy a magyar tegnapról?” Mint kiderült, ők is azon a kályhás vonaton utaztak, mint én 😀 Véletlen egybeesés! 😀 A busz aztán kivitt minket a WeSpa Cubakijama megállóig, itt még volt úgy tiz perc, szóval tettünk egy sétát. Az utolsó másfél percben még befutottunk a megálló melletti üzletbe, ahol kóstoló volt kirakva valami italból. Andi töltött is gyorsan három pohárral, nekem is a kezembe nyomott egyet, és amikor már kezdtem belekóstolni, akkor látom a kiirást: almaecet 😀 Hú, de rossz volt! 😀

A Resort Sirakami után ezúttal egy öreg személyvonattal folytattuk az utunkat a Gonó-vonalon. Néztük a tájat, fotóztunk, ettünk, beszélgettünk. Úgy két és fél órát kellett mennünk Hiroszakiig, a végén Zoli el is aludt. Hiroszakiban aztán körülbelül 36 percünk volt egy 28 perces út megtételéhez: a Neputa-murába, vagyis a hiroszaki neputák (papirlampionok) kiállitótermébe készültünk, és mivel délután 4-kor van az utolsó ingyenes samiszenelőadás, ezt céloztuk be. A Hiroszaki állomáson azonban nem várt dolgok akadályoztak minket. Nem is akadályoztak, mert érdekes volt, csak lelassitották a sietésünket 😀 Az egyik vágányon ugyanis egy nagyon különleges luxusvonat állt, ezt pedig muszáj volt megnézni közelebbről, igy lementünk a peronra. Épp zenés előadást tartottak az utasoknak a peronon, ott állt a személyzet a legelegánsabb egyenruhájában, nénikék zászlókat lengettek, épp jött ki az egyik ajtón a szakács. Bekukkantva lehetett látni pompásan megteritett asztalokat, diszes utazófülkéket. A vonat orra is nagyon különleges kialakitású volt, az ablakok is dizájnosak, ráadásul a vonat legelejében fehér bőrfotelek és puha szőnyeg volt elhelyezve. Be sajnos nem tudtunk menni, de kivülről is nagyon menő volt. A jegykezelő kapu mellett pedig Hiroszaki város hivatalos karaktere is jelen volt, vele fényképezkedtek az emberek. Ezzel tehát vesztettünk néhány percet, aztán a jegyes mizéria miatt megint. Én átmentem ugyanis az elektromikus kapun a passzal, Andiék meg mutatták a 18 kipput a személyzetnek. Na itt megint el kellett magyarázzam, mi a helyzet, nem értették, miért üres a második pecsét helye. Azt mondja a bácsika, hogy akkor ő ide bepecsétel nekem a második helyre. Mondom, várjon, mert ha ide ő bepecsétel, és a jegy szélén meg ott van az a rosszul elhelyezett kazunói pecsét, akkor majd az ötödik szelvény felhasználásakor nem fogják azt mondani, hogy már ott az öt pecsét, többet nem mehetek? Röviden megtanácskozták a dolgot, majd úgy döntöttek, hogy a második pecsét helyére kapok egy hiroszaki pecsétett, a kazunóit pedig lehúzzák a jegy széléről, melléirják, hogy hibás pecsételés, majd ezt hitelesitik… egy állomásfőnöki pecséttel 😀 Tele lett tehát pecsételve a jegyem, de igy megoldótott a macera.

Épp annyi időnk maradt hátra a samiszenelőadásig, mint amennyi idő alatt el tudtunk sétálni a Neputa-murához. Feszes tempóban, teljes mértékben a Google Térképre hagyatkozva haladtunk. 15:59-kor érkeztünk meg, megvettük a jegyeket, aztán egy csajszi elvezetett minket a kis terembe, ahol az előadás volt. Egy bácsika játszott a samiszenen, nagyon ügyes volt, de a neten szereplő infókkal ellentétben nem 20, csak 10 perces volt az előadás, amiért annyira siettünk. Ráadásul egy turistacsoport vezetője az előadás alatt háromszor is elkezdett turkálni a táskájában, zörögni a zacskójával, és magában beszélni, ez nem volt túl szimpi. Az előadás után megnéztük a Neputa-mura kertjét, aztán magukat a neputákat is, ezek megint mások voltak, mint az aomori vagy a gosogavarai társaik. A hely boltjában megnéztem a nyelvjárásos pólókat, és vettem egy almás pitét, aztán mentünk tovább a vár felé.

Télen a hiroszaki vár belseje nem látogatható, de cserébe ingyenesen fel lehet menni egészen a vártoronyig, szépen ki van világitva. Itt még elég sok hó megmaradt, de koránt sem annyi, mint amennyi máskor decemberben szokott. Megnéztük tehát a várat kivilágitva, aztán a vár parkjának túloldalán jöttünk ki. Itt lett volna a „télen virágzó szakura” nevű diszkivilágitás: a várárok körüli cseresznyefákat rózsaszin fénnyel világitják meg, igy a rájuk rakódott hó, valamint a várárokban a befagyott vizen felgyülemlett hó olyan hatást kelt, mintha virágoznék a szakura. Nos, mivel a hó elolvadt, csak a száraz ágak voltak megvilágitva, igy semmi szakurás hangulata nem volt a kivilágitásnak 😀 Tovább is mentünk, és megnéztük a közelben lévő Meidzsi-kori épületeket, egy külföldi rezidenciáját (ebbe be is mentünk), illetve az aomori bank régi épületét és egy régi könyvtárat is. Ezután pedig szép lassan visszasétáltunk az állomás felé. Benéztünk még egy üzletbe, aztán az állomásnál egy százjenes boltba, Zoli keresett valami átalakitott, de helyette Dani talált magának szilikon telefontokot a mobiljára 😀 Lefotózkodtunk a nagy almával a Hiroszaki állomás bejáratánál, aztán felszálltunk az Akita felé tartó vonatra, ezzel utaztunk Ódatéig.

Ódatéban megint rövid volt az átszállási idő, egészen konkrétan 7 perc. Andi és Zoli előrementek a másik vonathoz, és vitték az én cuccaimat is, én pedig gyorsan kifutottam az állomással szemben lévő kis térre, hogy megnézzem és lefotózzam az akita kutyák szobrát (Ódatéból származnak ugyanis eredetileg a hires akita kutyák), aztán sprinteltem is vissza. Olyan gyors voltam, hogy Andiék épp hogy leültek a vonatban, már ott is voltam én is 😀 Ódatéból Kazuno-Hanaváig mentünk, ahol leszállva a reggeli vasutas most sem nézte meg, milyen jegyet mutatunk 😀 Hazasétáltunk Andiékhoz, útközben beugrottunk egy konbinibe, aztán én még zuhanyoztam, és megettem az előző napról a maradék húsomat, mielőtt nyugovóra tértünk.

December 24-én hótalpalás és onszenezés következik Andiékkal és Jukikóval! 🙂