[162. NAP] A nagy sikokui körút, 1. rész – úton Sikoku felé: Okajama, Biccsú-Takahasi, Kurasiki. Sok kép!

Visszatértem!  A sikokui napi beszámolókat nem sikerült a helyszínről megírni, mert sehol sem volt megfelelő számítógép (ld. később részletesen), és a hazatérésemet követően is sok program volt (host family, szumó, kabuki – mindegyikről lesz külön bejegyzés), de most pótolom a leírásokat, és sok-sok képet mellékelek! Tehát az első nap:

Reggel fél hat körül indultam innen, még zárva volt a kapu, tehát a megszokott módon a madzagon másztam át (erről korábban már írtam, a kerítés az egyik épület mögött egy madzagként folytatódik, melyre ki van rakva egy papír, hogy „itt ne mássz át” :D). Talán az első monorail volt, amit elértem, azzal mentem Szencsúig (Szenri-csúó), onnan pedig metróval Umeda állomásig. Umedánál átmentem a JR Oszaka állomására, ott lepecsételtettem a Szeisun 18 kipput, és felültem a Himedzsibe tartó vonatra. Himedzsinél kellett átszálljak az okajamai vonatra, hát a himedzsi állomáson ugye mindenki leszállt, és ment az aluljáróba… na de az egész peronon egy darab lépcső vezetett lefelé! Ekkora tömegnyomort én még nem láttam itt… szerencsére sikerült elérni az okajamai vonatot, és 10 óra körül meg is érkeztem. Okajamában először is lefényképeztem Momotaró szobrát (Okajama a hazája Momotarónak, a japán mesehősnek), majd a Momotaró úton haladtam a vár felé. Kellemes, barátságos város Okajama, legalábbis így a rövid kiruccanás alapján. Itt is van amúgy villamos a főúton. Megérkeztem a várba, felmentem, megnéztem a kiállítást, majd átmentem a vár mellett lévő Kórakuenbe (park), ami állítólag Japán három legszebb ilyen parkjának egyike. Hát én már láttam szebbet is, hogy őszintén megmondjam (pl. Takamacuban – ld. a következő bejegyzést), mondjuk ha cseresznyefa-virágzáskor mentem volna, biztos szebb lett volna, így csak az épp virágzó szilvafákat tudtam megnézni, de azok is nagyon szépek! Miután körbejártam a parkot, egy másik útvonalon visszamentem a vasútállomásra, és ezzel el is búcsúztam Okajamától. Nincs olyan sok nevezetesség igazából itt, csak ezek voltak a legfontosabbak.

Vonatra szálltam, és vidék felé indultam. Aki nem ismeri annyira Japán földrajzát, annak a biztonság kedvéért tisztázom, hogy ez még nem Sikoku. Sikoku a négy nagy japán sziget közül a legkisebb, viszont ezen a napon csak délután érkeztem meg Sikokura, Okajama, Biccsú-Takahasi, Kurasiki mind a fősziget, Honsú Csúgoku régiójában vannak, csak mivel vonattal Okajamáról lehet átjutni Sikokura, ezért egyúttal megnéztem az Okajama környéki nevezetességeket is, mert másképp drága lenne még egyszer eljönni erre. Így meg ugye kihasználtam a Szeisun 18 kipput, és korlátlanul utazgattam. Tehát vonatra szálltam, Biccsú-Takahasi Okajamától északabbra (lehet, hogy inkább nyugatot kéne mondani, mindenesetre úgy értem most, hogy a térképemen Okajama „fölött” van Biccsú-Takahasi), a hegyek között lévő kisváros. Elég nyugis, nem sok embert láttam az utcákon, turistákat meg pláne. Ami nevezetessé teszi ezt a kisvárost, az az, hogy itt található Japán legmagasabban lévő, eredeti állapotában fennmaradt vára, a Biccsú-Macujama vár (azért tesszük a nevek elé a Biccsú- előtagot, mert ezzel jelezzük, hogy a több „Takahasi” város közül épp a régi Biccsú kuniban lévőről beszélünk; ugyanígy a vár elé is odatesszük ezt a szót, mivel könnyen összekeverhető a híresebb Macujama várral – ez Macujama városában található, ld. a nagy sikokui körút utolsó posztját majd -). A várhoz vezető úton megnéztem két szamuráj rezidenciát (buke jasiki), amelyek fennmaradtak eredeti állapotukban, majd megérkeztem a hegy lábához. Mert hogy a vár itt nem csak egyszerűen a város közepén, egy kicsit magasabb ponton van, hanem konkrétan egy nagyon magas, erdővel borított hegyen, a városból kábé nem is látszik a vár. Három kilométeres séta várt rám a hegyi ösvényen, kitaposott ösvény vagy sziklákból kirakott lépcsőszerűség vezetett fel a várhoz. Már az indulás előtti napokban is éreztem, hogy valami nem az igazi a jobb térdemmel, ha lépcsőn mentem lefelé, akkor kicsit fájt. Na ez a túra most igazán betett neki, alig szuszogtam, mire felértem, fájt a térdem, elfogyott a vizem :DDD Nagyon durván meredek és nem egykönnyen járható az ösvény, és ugye én cipeltem az esernyőmet meg a hátamon az egész hétre hozott cuccaimat. Az út csak nem akart véget érni, megérkeztem egy parkolóba, és onnan még kellett följebb menni… Na, a lényeg, hogy felértem, és megnézhettem a várat. Valóban nagyon szép a kilátás, és ez tényleg egy eredeti állapotában megmaradt vár, nem olyan „hamisítvány”, mint pl. az oszakai, ahol lift visz fel a vártoronyba 😀 De ezen kívül azért annyira nem nagy szám. Ami érdekes, hogy egy fa miatt egy része a sziklafalnak dől el, és ezért különleges vascsövekkel meg mindenfélével alá van támasztva az egész, ki is van rakva egy tábla, amin le van írva, hogy hogy akadályozzák meg, hogy egy vihar/földrengés/a fa kiszáradása esetén összedőljön a vár. Amikor indultam lefelé a vártól, egy idősebb házaspár épp akkor ért fel, és panaszkodott lihegve a belépőt áruló úrnál, hogy ez nem csak 700 méter volt a parkolótól, mert hogy hogy ki vannak dögölve… gondoltam, próbáltatok volna meg a három kilométeres hegyi úton feljönni 😀 Na, fájós térddel valahogy lebicegtem a parkolóig, és megtaláltam az autóutat, azon indultam el lefelé, nem a hegyi ösvényen. És szerencsém is volt, mert épp jött egy másik idősebb házaspár föntről lefelé autóval, és felvettek, levittek a hegy lábáig, szóval megmenekültem. Elbeszélgettünk a várakról meg ilyesmiről. Mivel így egy csomó időt nyertem, plusz idefelé jövet Okajamából is egy korábbi vonatot értem el, így még volt időm megnézni a Raikjúdzsi nevű buddhista templomot és egy másik régi épületet, valami kereskedőházat. Egyik sem volt annyira különleges, de azért szépek voltak. Ezek után visszabattyogtam az állomásra, és vártam a vonatot Okajama irányába.

A vonaton amúgy találtam egy érdekességet: van az ajtókon nyitó és záró gomb! Magyarországon ez ugye természetes, de itt még eddig sehol nem láttam, mindenhol egyszerre nyílt az összes ajtó. A vonattal nem mentem vissza Okajamáig, hanem leszálltam Kurasiki városánál, ahol a régi óvárosi részt néztem meg. Itt a régi állapotában fennmaradt épületek vannak, mindenfélét árulnak (pl. bizen kerámiákat) és az út közepén egy korabeli csatorna(?) folyik, amin lehet hajókázni, akik erre befizetnek. Itt tettem egy kört, mivel ezen kívül más látnivaló itt nincs, aztán felültem a vonatra.

Okajamában kellett átszállni a tengerjáróra, a „marine liner”-re. Ez az a vonat, amely Okajamából a Szeto óhasi (híd) melletti vasúti hídon átmegy Sikoku szigetére, Takamacu a végállomása. Szép volt a kilátás, bár a fényképek annyira nem sikerültek jól, mert ugye a hídnak a vasszerkezete is rajta van az előtérben, de próbáltam a legszebbeket kiválogatni. Megérkeztem tehát Takamacuba, és mielőtt a kapszulahotelbe mentem volna, kerestem valami kajáldát, mert már elég éhes voltam. Valahogy kilyukadtam egy sótengaira (bevásárlóutca), és többször körbejártam, valami Sukiya, vagy ehhez hasonló olcsó kajáldát kerestem, de sehol nem találtam. Végül beültem egy udonoshoz, ahol 500 jenért ettem egy tál udont és mellé kaptam karét is, mindkettő elég bőséges adag és finom is volt, tehát végső soron megérte. Ezek után megpróbáltam kilyukadni az állomáshoz, hogy onnan induljak a kapszulahotelhez. Mivel sötét volt már, nehezebben találtam vissza, de sikerült, az állomástól pedig indultam a kapszulahotelhez. Hát ahogy megyek az úton, jobbról látom az előbbi sótengait… valahogy akkora kerülőt tettem, hogy az hihetetlen 😀 Ráadásul ahogy haladok tovább, a sarkon ott egy Sukiya… -__- tehát csak el kellett volna indulni a szállás irányába, és meglett volna a kajálda is… Na mindegy. Megérkeztem a kapszulahotelbe, kitöltöttem, amit ki kellett, fizettem stb. Ezek után mentem a fürdőbe, közös onszen-jellegű fürdő volt, elég kellemes. Ezek után megnéztem a kapszulámat, majd észrevettem, hogy az egyik emeleten vannak masszázsfotelek, amelyeket ingyen lehet használni. Na gondoltam, a nap fáradalmait kimasszíroztatom magamból, jó is volt, ment valami műsor a tévében, kétszer végignyomattam a „teljes testes” programot a fotelon, jól is esett… de másnapra nemcsak a bal csípőmben lett izomláz (mivel mind arra nehezedtem, hogy kíméljem a jobb térdemet), hanem az egész hátamban a masszírozás miatt :DDDDDD Aztán nyugovóra tértem, csak mivel nem volt semmiféle szellőzés a kapszulában, nagyon meleg volt, ezenkívül meg horkoltak körülöttem, tehát pocsékul aludtam. Folytatás következik a következő posztban, most pedig az első nap kábé 300-400 képe a galériában, íme: