(70-5) 【Hokkaidó+Tóhoku 4】 A Siretoko-félsziget. Hajókirándulás a Siretoko-fokra. Medvék helyett delfinek. A siretokói öt tó. A hangoskodó kinai nő és a büdös és felháborodott francia férfi.

Üdvözlet Abasiriből, a Kelet-Hokkaidó alrégióból! Ma egy természeti világörökségi helyszinre a Siretoko-félszigetre látogattam el, ahol egy háromórás hajóúton megtekintettem a Siretoko-fokot, aztán utána ellátogattam a festői siretokói tavakhoz is. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a helyet, lenyűgöző!

A pici, lepusztult szállásomon nagyon jól aludtam. Reggel hatkor felkeltem, és tiz perc alatt összekészülődtem. Amikor indultam ki az ajtón, hát épp ott húzta a cipőjék a két kinai nő is, akik tegnap hosszú ideig voltak bent a fürdőben. Köszöntem nekik, mire azt válaszolta az egyikük, hogy „hmmph” 😀 Én még előttük elindultam, egy-kettőre igyekeztem az állomáshoz. Rájöttem, hogy a sinek menti parkolón keresztül hamarabb el lehet jutni az állomás épületéhez, nem kell feltétlenül kimenni a főútra. Az állomásnál aztán megvettem az emlék peronjegyet, aztán pecsételtettem a 18 kippura, majd nemsokára föl is lehetett szállni a vonatra. Nem telt el sok idő, látom, hogy a két kinai hölgy is fölszáll ugyanarra a vonatra. Elindult a vonat, mindenki szépen csendesen utazott, ők ketten viszont túlharsogtak mindenkit. Miért kell ilyen hangosan beszélni, tenném fel a költői kérdést a kinai és vietnami turisták többségének… Abasiriből Siretoko-Sari állomásig utaztam, csakúgy, mint februárban a Jégzajlás Történet különleges vonattal. Akkor egyből vissza is fordultam Sariból, most viszont onnan indultam tovább. Érdekes volt látni azt a tájat nyáron, amelyet februárban hó és jég boritott. Ma is nagyon szép idő volt amúgy, teljesen derült ég fogadott a reggel.

A vonat háromnegyed óra múlva megérkezett a Siretoko-Sari állomásra. Ez a pici állomás egy meglepően új és modern épület. Amúgy egész Sari település nagyon kulturált volt, még a megszokott japán rendnél és tisztaságnál is nagyobb rend és tisztaság volt az utcákon, sok új épület, rendezett járda stb. A vasútállomásnál megint csak beszereztem a peronjegyet, aztán átsétáltam a buszterminálra, ahol pedig előre megvettem a jegyemet Utoro onszenig, aztán majdnem egy órát kellett várakozni.

8:10-kor indult a busz Sariból. Ez a busz a Siretoko-félsziget nyugati részén lévő településig, Utoróig közlekedik. A félsziget másik felén van Rauszu település, a félsziget északi csücske pedig ugyan közigazgatásilag be van sorolva a két településhez, de gyakorlatilag nincsenek asztaltozott utak, nem lehet eljutni ide, szigorúan védett terület, nemzeti park. Utoro és Rauszu között a félsziget közepén húzódó hegységen keresztül halad át egy kacskaringós út, amely érinti a Siretoko-hágót, én viszont ezt most kihagytam. Utoróból van busz a siretokói öt tóhoz és a Kamuivakka-vizeséshez is, de erről később lesz szó.

Utoróból indulnak különböző hajótúrák a félsziget mentén, én ezek közül a leghosszabbat foglaltam le, amelyiken a hajó elmegy egészen a Siretoko-fokig, a félsziget csücskéig. Több cég is van, akik szerveznek ilyen hajótúrákat, ezek közül az egyik az az Aurora jégtörő hajó, amelyik télen Abasiriben jégzajlás-néző hajóként üzemel. Egyik hajótúra sem olcsó. Az Aurora például 6500 jen – előnye, hogy mivel nagy hajó, jobban ellenáll az időjárás viszontagságainak, hátránya viszont, hogy nem tud annyira közel menni a parthoz. Vannak viszont kisebb hajókat üzemeltető cégek, ilyen a Kamuivakka Cruises (sok helyen Godzsiraiva Kankóként fut, nem tudom, melyik a hivatalos neve), ami 8000 jenért vesztegeti a hajótúrát. Rohadt drága. De istenemre mondom, megérte minden egyes jen! Ebből kiderülhet, hogy én végül a Kamuivakkával utaztam 🙂 Igazából volt egy aktiv foglalásom az Aurórára, mivel a foglalásokat dijmentesen lehet lemondani. Gondoltam, megnézem, milyen lesz az idő, és az alapján döntök. Amikor tegnap láttam, hogy mára napsütést és 0% csapadékot jósolnak, szépen lemondtam az aurorás foglalásomat. A Kamuivakka amúgy tegnap telefonált is, hogy biztos-e a foglalásom, mondtam, hogy igen. Én is kerestem őket még egy hónappal korábban telefonon, ugyanis azt irták a honlapon, hogy az indulás (9:30) előtt fél órával legyünk ott a regisztráció helyszinén. Namármost én ugye Sariból érkeztem busszal, és a menetrend szerint a busz 9:10-re érkezik Utoróba. Megkérdeztem, hogy mi legyen ez esetben, mondták, hogy nem gond, de ahogy megjött a busz, egyből igyekezzek le az irodájukhoz. Ezt tegnap is megbeszéltük telefonon. Igy is tettem. Az igazsághoz amúgy hozzátartozik az, hogy valamiért a busz már 9-kor megérkezett Utoróba, ráadásul a buszmegálló a vártnál közelebb volt a Kamuivakka irodájához, igy 5-10 perc alatt le is értem. Regisztráltam, és kifizettem a horribilis összeget, aztán a rengeteg ember között 9:15-ig kellett várakozni. És ekkor jött az, ami miatt jó volt, hogy több hónappal korábban el szoktam kezdeni az útjaim megtervezését, és lefoglalok mindent, amit utána dijmentesen le lehet mondani. Az történt ugyanis, hogy a foglalások sorrendjében hivták és sorba állitották az utasokat, igy a hajóra is ebben a sorrendben szállnak fel a népek, vagyis aki hamarabb foglal, az elcsipheti a jobb oldali, tehát a Siretoko-félszigetre néző helyeket. Először kihivtak egy 8 fős csoportot, aztán másodiknak egy 6 főst… majd pedig harmadiknak egy 1 főst, „Dánierü-szamát” 😀 Harmadiknak foglaltam tehát 😀 Miután sorba állitották igy az embereket, szépen libasorban elsétáltunk a kikötőig, ahol fölszálltunk a hajóra. Mindenki kapott egy mentőmellényt, majd pedig elfoglalhattuk a helyeinket. Az „emeleten”, a nyilt részen sikerült is beülnöm a jobb oldalra, szóval boldogság volt 😀

Azt irták a honlapon, hogy ma nagyok a hullámok, ezért lehetséges, hogy tengeri betegek leszünk… Az a „gond”, hogy én a hajó ringatózásától soha nem leszek tengeri beteg, hanem inkább elalszom 😀 Most viszont nem aludtam el, mert ébren tartott a gyönyörű táj. Valami fantasztikus ez a félsziget! A tenger, a sziklák, a növények… és ugyebár az állatok, mindenki nagyban kereste a barnamedvét a parton. Augusztusban ezen az útvonalon kb. 90% az aránya annak, hogy az utasok látnak barnamedvét a parton. Az elmúlt három napban 100% volt az arány. Ezért bizakodó voltam, csak az volt a gond, hogy tűző napsütés volt, igy hát végül nem jártunk szerencsével, nem találkoztunk macival. (Később megnéztem a honlapot, ahol kiderült, hogy a délutáni túrán egy anyamedvét és két bocsot is láttak… úgy tűnik, csak a mi csoportunk nem járt szerencsével.) Láttunk viszont elefánt alakú sziklát, polip alakú sziklát, kutya alakú sziklát, Buddha alakú sziklát 🙂 Végig volt „idegenvezetés”, nagyon sok érdekes dolgot meg lehetett tudni a Siretoko-félszigetről. Megközelitettük a partot, aztán eltávolodtunk, megint közelebb mentünk, hogy megnézzünk valamit, megint eltávolodtunk. Igy jutottunk el a félsziget csücskéig, a Siretoko-fokig. Itt lejátszották nekünk a Siretokóról szóló leghiresebb dalt, a „Siretokói úti érzelmek”-et:

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=W6fSkyNhC58

Ennek a dalnak egy „feldolgozása” (más szöveget irtak hozzá) az „Ohotszki hajós dal”, melyet februárban már bemutattam Jamaucsi Keiszuke előadásában. Azt a videót azóta törölték a Youtube-ról, de találtam egy másikat, ez sem olyan rossz. Amúgy azért osztok meg sokszor Jamaucsi Keiszuke feldolgozásában dalokat, mert szerintem nagyon szép hangszine van a fiatalembernek. Olyan három évvel ezelőtt néztem szilveszterkor reggel (Magyarországon 😀 ) a Piros-Fehér Dalcsatát, és persze amikor általam nem ismert, nem kedvelt előadók énekeltek, akkor közben mással foglalkoztam, csak a fülemmel hallgattam a műsort. Akkor szerepelt először Jamaucsi a műsorban, azt se tudtam, ki az. De miközben tettem-vettem, amikor meghallottam a hangját, akkor felkaptam a fejem. Azóta ő is az egyik kedvenc enka-előadóm 😀 Szóval jöjjön az Ohotszki hajós dal:

 

https://www.youtube.com/watch?v=DQgC-UV6BnA

Amúgy ez a dal is kapcsolódik a tegnap tárgyalt északi területek ügyéhez, ebben a dalban is van egy vonatkozó rész, gyorsforditásban valahogy igy hangzik:

„Ködbe burkolózó Kunasiri,
Az én szülőföldem,
Egy nap majd ellátogatok
Szüleim sirjához,
Szüleim sirjához.
Aludjatok csendesen!”

A hajó a Siretoko-foknál megfordult, és elindultunk visszafelé. Visszafelé kisebbek voltak a hullámok, de erősebb szél fújt, igy hát beburkolóztam a dzsekimbe, picit azt hiszem, el is aludtam. Már majdnem megérkeztünk a kikötőbe, amikor egy kisfiú, aki az apukájával volt ott, és pont ugyanolyan szuperzoom fényképezővel mahinált, mint amilyen nekem van, felkiáltott: „Delfinek! Ott delfinek vannak!”. És tényleg! Egy egész csapat delfin úszkált a közelben. A hajókapitány gondolt is egyet, és megközelitettük őket. Nagyon aranyosak voltak, ahogy „ugráltak” a vizben, jó sokan voltak. Amikor a hajó elment mellettük, akkor követni is kezdték, mert a hajó keltette hullámokon gyorsabban tudtak haladni. Ez kárpótolta a társaságot a medvehiány miatt 🙂 Hamarosan visszaértünk a kikötőben, ahol egy kis közjáték következett, ugyanis egy pici hajó elfoglalta a mi hajónk helyét, vagyis nem pont a helyét, hanem a helye elé állt be, de emiatt mi nem tudtunk kikötni 😀 Végül arréb ment a kis hajó, igy mi is kiköthettünk, és leszállhattunk.

Úgy fél órám volt a buszom indulásáig, igy hát a konbiniben vettem kaját, majd pedig a buszterminálnál megvettem a jegyemet a siretokói tavakhoz. Megtárgyaltuk a jegypénztáros hölggyel, hogy 80 perc nem lesz elég a siretokói öt tó megnézésére, igy nem fogok tudni eljutni a Kamuivakka-vizeséshez, vagyis nem vettem odáig buszjegyet. A siretokói öt tó érdekében nagyon szivesen lemondtam a vizesésről 😛 Megettem a sült szobatésztámat, közben jött is a busz, ami Utoróból a Siretoko természeti központon és a siretokói öt tó megállóján keresztül a Kamuivakka-vizesésig közlekedik. Személyautóval a természeti központig lehet elmenni, innentől korlátozva van a közlekedés, de nem tudom, mi alapján (talán valami dijat szednek?), mert az öt tó megállójában is voltak személyautók. Autós közlekedésre alkalmas út amúgy nagyjából a Kamuivakka-vizesésig van, onnantól északra, a félsziget csücskébe nem lehet eljutni. A Kamuivakka-vizesés amúgy azért érdekes, mert tulajdonképpen egy onszen, tehát termálviz csobog lefelé. Mivel egy viszonylag lankás lejtőn csobog le a viz, a kirándulók fel szoktak sétálni a vizesésben a felső, még melegebb részhez. Újabban a legfölső részét lezárták, régebben még egészen föl lehetett sétálni. Nekem tehát ez a vizesés most kimaradt, én az öt tóig mentem. A természeti központ megállónál sokan szálltak fel, köztük egy francia úr és barátnője vagy lánya (azért nem tudtam megállapitani, mert bár a lányának nézett ki a kishölgy, a bácsika a buszon mögöttem hangos, nyálas cuppogásokkal fejezte ki szeretetét iránta… Japánban ugyebár nem szokás az ilyen nyilvános helyen). A fickó nagyon felháborodott azon, hogy nem találta meg a pénztárcájában a korábban megvásárolt buszjegyét, amit amúgy felszálláskor nem is kellett volna bemutasson. Jól feltorlódott igy a sor, mert a fickó kereste a jegyet, és mikor a buszvezető japánul mondta, hogy nem kell bemutatni felszálláskor a jegyet, akkor ő felháborodottan, támadó hangvétellel közölte angolul, hogy „I’ve just bought it!!”. Végül előkerült a jegy, igy bemutathatta a buszvezetőnek (ismétlem, felszálláskor nem kell bemutatni a jegyet, leszálláskor kell átadni), és haladhatott a sor. Mint emlitettem, pont mögém ültek, ahol a pasas még felháborodottan morgott egy sort a hölgynek, aztán kezdetét vette a nyálas cuppogás. Ja és nagyon büdös, pia- és izzadságszag áradt az úrból. Csak azért irom le ilyen részletesen őket, mert még elő fognak jönni a későbbiekben, ahogy a reggeli kinai hölgyek is.

Megérkezett a busz a siretokói öt tó megállóhelyhez. Innen két lehetősége van az utazónak. Vagy a megemelt, fából épitett ösvényen sétál el az 1-es számú tóig, onnan pedig visszafordul, vagy pedig egy kis belépő ellenében meghallgat egy tizperces előadást arról, mire kell vigyázni a tavaknál, aztán az erdei ösvényen körbesétálja mind az öt tavat. Mondanom sem kell, én ez utóbbit választottam. Befizettem a 250 jent, aztán kitöltöttem a „kérvényt”, majd megkaptam a „belépési engedélyt”. Ezután következett a rövid előadás, ami leginkább arról szólt, hogy mi a teendő, ha barnamedvével találkoznánk, illetve hogyan kerüljük el a találkozást. A Siretoko-félszigeten ugyanis, ahogy már emlitettem, rengeteg barnamedve él szabadon, elvileg bármikor bárhol feltűnhet egy. Elmondták, hogy tapsolással, illetve egy-egy időnkénti „hooooi” felkiáltással felhivhatjuk magunkra a figyelmet, ezáltal a medve nem fog előjönni. Na ennek volt egy olyan mellékhatása, hogy például az egyik kisgyerek annyira komolyan vette, hogy zajt kell csapni, hogy az egész úton károgó hangokat hallatott, mire a varjak is lelkesen feleltek. Egy másik fiatalember úgy gondolhatta, hogy neki nem elég a tapsikolás és a kiáltás, inkább maximum hangerőn bömböltetni kezdte a zenét, ezzel a medvék helyett a többi kirándulót ijesztve el. Jó, amikor Honsú legkeletibb pontjához fogok menni, akkor valószinűleg én is bekapcsolok majd valami zenét, mivel ott nem lesz sok turista, biztos fogok mellette tapsikolni és kiabálni is, meg van medveriasztó csengőm is. De itt azért jó sokan sétálnak az ösvényen, mindenki tapsikol, kiabál, a kisgyerek ugyebár károg is ( 😀 ), szóval emellett nem hiszem, hogy szükség volt arra, hogy idióta zenéket ordittason a srác… Na mindegy, igyekeztem lemaradni, hogy ne kelljen a bömbölő zenét és a kisfiú károgását hallgatni. Körülbelül két órába telt körbesétálni a helyet. Az erdei ösvény is nagyon kellemes, sok szitakötőt, lepkét, szép növényeket lehet látni, de persze a tavakon van a lényeg. Lélegzetelállitó látvány, a tó vizében tükröződnek a felhők, a háttérben pedig a Siretoko-hegylánc magasodik. Gyönyörűszép! Mindenkinek nagyon ajánlom a helyet. Fotóztam, gyönyörködtem, sétáltam, nagyon jó volt. És még mindig csodaszép volt az idő is, szerencsésnek éreztem magam. Az erdei ösvény a végén a magasitott ösvénybe torkollik, tehát azon a részen is végig lehet menni, ahol a regisztráció és előadás meghallgatása nélkül sétálók mennek. Innen a tenger is látszott, szép volt nagyon.

Visszaérkezvén a buszmegállóhoz, a kisboltban beszereztem egy ismeretterjesztő kiadványt a Siretoko-félszigetről, illetve az igazolást arról, hogy eljutottam a Siretoko-félszigetre (igen, ezek az igazolások az új mániám, gyűjtöm őket 😀 ). Aztán megkajáltam, és vártam a buszt. Értelemszerűen az erdei ösvényen tilos étkezni, sőt élelmet elővenni is, mivel a szagok oda vonzzák a barnamedvéket, és az senkinek nem lenne jó, ha találkoznánk velük 😀 (Amúgy az előadáson mondták, hogy utoljára két napja délelőtt vonult át egy maci az erdei ösvényen. Térképen be volt jelölve, hogy hol mikor láttak medvét, külön fel volt tüntetve, hogy hol észleltek medvenyomokat, székletet.) Azt elfelejtettem leirni, hogy júliusban csak túravezetővel lehet végigmenni az útvonalon, mert ekkor a legaktivabbak a medvék, ilyenkor még gyakrabban össze lehet találkozni velük.

Jó sokan vártuk a buszt, már a pótszékeken ültek sokan. De a legtöbben leszálltak a természeti központnál (itt parkoltak), illetve Utoro onszennél. A busz viszont közvetlenül ment tovább Sariig, igy én is a buszon maradtam. A leszállásnál aztán kiket látnak szemeim a busz elejében? Hát a zöld kabátos kinai nőt és barátnőjét! Honnan kerültek elő? 😀 Reggel a vonattal nem is Sariig mentek… Sariban leszálltam, és mivel volt még egy óra az Abasiribe tartó vonat érkezéséig, elsétáltam a közeli konbinibe (Seico-Mart, ez a konbinilánc csak Hokkaidón található meg), és vettem kaját estére meg másnapra. Visszamentem az állomáshoz, leültem a váróteremben… hát egyszer csak belép a két kinai nő, lepakolnak ők is, és kezdődik megint a hangzavar… Miért kell ordibálni, mikor senki nincs itt, semmi zaj nincs, simán lehet hallani a rendes hangerővel is a beszédet?! 😀 Pár perc múlva aztán arrébb költöztek, igy kicsit csönd lett. Hamarosan kik lépnek be az ajtón? A büdös és felháborodott francia úr a lányával vagy barátnőjével! Mindenki itt volt, aki számit 😀 Volt idő még, igy hát pakoltam, ettem, tettem-vettem.

A vonat a menetrend szerint 18:55-kor indult volna, de valamivel fél 7 előtt befutott egy vonat, amelyen az Abasiri tábla jelezte a célállomást. Miért jött a vonat fél órával korábban? Este 6 után már nincsen személyzet az állomáson, igy nem jelzik, mikor kell menni a peronra. Egy-kettőre szedelőzködni keztünk, én is, a hangoskodó kinai nők is, és a büdös, felháborodott francia úr és lánya vagy barátnője is. Át kellett menni a felüljárón a túlsó peronra, igyekeztem, majd a vonatra szálláskor megkérdeztem a mozdonyvezetőt (nincs is mozdony, akkor hogy nevezzük azt az embert, aki a vonatot vezeti?), hogy ugye Abasiribe megy-e, mondta, hogy igen. Kiderült, hogy Kusiro felől már 18:28 körül megérkezik Sariba a vonat, és itt áll 18:55-ig, akkor indul tovább. Lepakoltam tehát, majd visszamentem a felüljáróra, mert a lebukó nap gyönyörű biborszinűre festette az eget, az állomáson meg állt egy öreg vonat, gondoltam, szép képet tudok csinálni.

18:55-kor aztán elindult a vonat. A vasút ugyebár a tenger partján fut, az ég pedig még szebb szinű lett, igy hát én is, a hangoskodó zöld kabátos kinai nő is, a büdös és felháborodott francia úr is, illetve egy fiatal, szintén 18 kippus utazónak kinéző japán srác is igyekezett minél jobb fotókat csinálni a vonatból. Nagy lett a forgalom az egykocsis kis szerelvényben, mindenki ide-oda mászkált, nyitogattuk az ablakokat, előrementünk fényképezni, majd hátra, próbáltuk a legjobb helyet megtalálni, a helybéli utasok – gondolom – nagy örömére 😀 Végül amikor teljesen besötétedett, mindenki lenyugodott.

A vonat 19:45-re befutott Abasiribe, én pedig elsőnek leszállva magam mögött hagytam a hangoskodó kinai nőket és a büdös és felháborodott francia urat, valamint a 18 kippusnek kinéző fiatal japán srácot is. Igyekeztem át a sineken, hogy minél előbb megérkezzek a szállásomra, ugyanis este 8-kor kezdődött a Szego-don, a történelmi sorozat, amit meg akartam nézni. 19:50 körül meg is érkeztem, odalent megmelegitettem a még Sariban vette karét, aztán indultam föl a szobámba. Miközben vártam, hogy a mikróban megmelegedjen az étel, egyszer csak megérkezett egy új vendég a szállásra. Ki volt az? Hát a 18 kippusnek kinéző japán srác 😀 A hangoskodó kinai nők ugyebár itt szálltak meg, most kiderült, hogy a 18 kippusnek kinéző japán srác is, na mondom most már csak a büdös és felháborodott francia úr hiányzik 😀 (Ők aztán nem jöttek, vagy legalábbis én nem találkoztam velük.) A japán sráccal le is röhögtük, hogy ugyanazzal a vonattal jöttünk 😀 Na de nekem igyekeznem kellett föl, mert kezdődött a Szego-don! Időben föl is értem, megnéztem a sorozatot, közben megvacsoráztam. Ja és szembesültem azzal, hogy megint lesültem… A hajóra szállás előtt szépen bekentem magam, nehogy megint leégjek, de a combomnak azt a részét, amit takar a nadrág, nem kentem be… igen ám, csak a nagy sietségben arra nem gondoltam, hogy ha leülök, a nadrág följebb csúszik, igy a térdemtől fölfelé mindkét lábamon egy-egy szép vörös téglalap keletkezett 😀

Lementem zuhanyozni. Én már bent voltam, amikor bejött valaki (két zuhanyzó van a fürdőben, olyan, mint egy nyilvános fürdő). Én szemüveg nélkül azt hittem, hogy a 18 kippusnek kinéző srác az, amikor leült a másik sámlira, meg is kérdeztem, hogy „A Szeisun 18 kippuvel utazik?”. Mire az illető megilletődve felelt, hogy nem. Ahogy szemüveg nélkül jobban megnéztem, hát mintha egy másik arc lett volna… Mondom neki, nem az az illető, akivel az előbb találkoztam? Azt mondja, nem… Na mondom, akkor bocsánat, azt hittem, hogy az az illető, akivel egy vonaton utaztam. Zuhanyozás után aztán bepakoltam másnapra, majd hamar le is feküdtem, mivel mostanában keveset aludtam. Tiztől háromnegyed egyig tudtam aludni, aztán utána megébredtem arra, hogy a szomszéd szobában lévő vendég telefonál. Nagyon vékonyak a falak, régi épület révén, igy minden áthallatszódik. Lementem a mosdóba, aztán bedugtam a zenét a fülembe, negyed 2 körül pedig át is kiáltottam, hogy „Mi lenne, ha lassacskán letenné a telefont?”. Nem tudom, ez hallatszódott-e át, de hamarosan tényleg véget ért a beszélgetés, igy én is visszaaludhattam. Fél 2-től 7-ig aludtam. Hokkaidóra (illetve a régi ház szigetelésére) jellemző, hogy a vastag takaróba jól be kellett burkolózzak, mert csukott ablaknál is olyan hűvös volt. Azért eléggé más, mint Oszakában, ahol takaró nélkül, egy szál gatyában kell szenvedni, és legszivesebben a bőrömet is letépném, hogy csillapitsam a forróságot 😀 😀 😀

A következő bejegyzésben több száz kilométert teszek meg, Abasiriből Kitamin keresztül eljutok Aszahikavába, ahol ellátogatok az állatkertbe, majd pedig a jövőre megszűnő Rumoi-vonalon teszek egy kis utazást. Látnivaló ezúttal kevesebb lesz, mint az előző napokon, ellenben nagy távolságokat fogok bejárni.