Nyugat-Kjúsú kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(75-1) 【Nyugat-Kjúsú 1】 Repülés Kagosimába. Séta a városban. A Szakuradzsima megkerülése. Csiran látványosságai. A legdélibb végállomás, Makurazaki. Az előitéletes, bunkó szállásadó Ibuszukiban. A rendkivül erős 21-es tájfun Oszakában.

Üdvözlet Ibuszukiból, Kagosima megyéből! Megkezdődött az idei nyár utolsó útja, elutaztam Kagosimába, ahol először a városban sétálgattam, majd körbeutaztam a Szakuradzsimát, aztán a szamuráj rezidenciákról és a kamikazékról hires Csiranba is ellátogattam. A nap végén pedig Japán legdélibb végállomására, a Makurazaki állomásra is eljutottam! Szó lesz arról a beképzelt, rasszista, előitéletes szállásadóról is, akivel pár hónapja e-maileztem annak kapcsán, miért válaszol angolul egy japán nyelvű levélre.

Hétfő délután indultam el a kóbei reptérre. 4-ére volt várható, hogy megérkezik a térségbe a rendkivül erős 21-es számú tájfun, ezért 4-ére már előre jelezték, hogy a kóbei reptér nem indit és nem fogad járatokat, a JR Nyugat-Japán pedig egész nap nem indit vonatokat a régióban. De 3-án még minden rendben volt! Nagy szerencsém volt ezzel, igy még időben el tudtam utazni Kjúsúre. A Hankjúvel mentem el Kóbe-Szannomija állomásig, ahol pedig a Port Linerre átszállva mentem ki a reptérre. A kóbei repteret eddig csak egyszer használtam, amikor télen utaztam Hokkaidóba, egy nagyon picike reptérről van szó, viszont itt van a központja a Skymark nevű fapados légitársaságnak. Februárban nagyon meg voltam elégedve a Skymarkkal, és ez most is igy volt. Percre pontosan indultunk, és percre pontosan érkeztünk. Nem hiába Japán legpontosabb légitársasága! Én a Peachet is szeretem, de a Skymarkot is jó szivvel tudom ajánlani mindenkinek. A fedélzeten most is kapott mindenki egy Skymark-dizájnos Kitkat csokit 🙂 A repüléssel nem volt gond, de az előző napi migrén még éreztette a hatását: a fel- és leszállásnál, de a vonaton, aztán a kagosimai reptérről a városba tartó buszon is émelyegtem egy picit. Én, aki bármiféle járművön, mozgás közben olvasok, néha még irok is, és soha nem szoktam rosszul lenni, még hajón sem… Most attól, hogy a busz picit remegett, émelyegtem 😀 De szerencsére nem volt nagyobb gond. Megérkeztem a kagosimai reptérre, felszálltam a buszra, és úgy egy óra múlva már a belvárosban voltam, a Kagosima-Csúó állomásnál. Egyből indultam a szállásom felé, az állomáson viszont először begyűjtöttem a Meidzsi-restaurációs dizájnos kólát 😀 Aztán a konbiniben vettem egy maccsás sütit, bentót nem, mert még émelyegtem, nem volt étvágyam.

Az állomáshoz nagyon közel volt az aznapi szállásom, egy dormitory-jellegű hely, nagyon olcsó, 1600 jent fizettem. Egy csapat kinai nő volt a konyhában, valamit főztek, rajtuk kivül volt egy-két férfi is. Letelepedtem melléjük, megettem a sütimet, aztán mentem is aludni… Vagyis hát próbáltam volna. Ebben a guesthouse-ban is pont arra nem ügyeltek, amire kellett volna. Volt nagy tábla, amire bárki firkálhatott, egy fal, ahová képeket ragasztottak… De a hálóteremben az ágy körüli függöny csak egy részen volt sötétitős, az egyik oldalon sima fehér függöny volt. És ez pont az az oldal volt, ahol egy üvegablak vagy üvegfal volt. Az üveg túloldalán pedig egy előtér, ahol végig égett egy villany, pont belevilágitva az ember szemébe. Úgy éjfélig zajongás is volt, sokan nem foglalkoztak azzal, hogy néhányan már pihennének, bent beszélgettek a hálóteremben, csapkodták az ajtót, illetve nyitva hagyták az ajtót, igy meg behallatszódott a kinti beszélgetés. Éjfél körül már tényleg aludtam volna, de ugye olyan világos volt, mintha nappal lenne. Kimentem, próbáltam volna lekapcsolni a villanyt, de nem találtam a kapcsolót. Épp kint volt a hostel egyik alkalmazottja, őt megkértem, nem lehetne-e lekapcsolni a villanyt. Lekapcsolta, de helyette felkapcsolt egy másikat. Nem értem el hát semmit. Visszamentem, és átvariáltam a függönyöket, hogy az üvegablak felőli oldalra kerüljön a sötétitős függöny. Mikor ezzel megvoltam, már viszonylag sötét lett, ekkor viszont az egyik öregúr rákezdte a röfögésszerű horkolást. Na mondom, elegem van. Kimentem a étkezőbe, és ott az egyik dönthető támlájú kis széken aludtam úgy hajnali ötig összemucorogva, kényelmetlenül. Ötkor aztán jött valaki, hogy használja a konyhát, igy felkapcsolta a villanyt, ekkor vissza kellett mennem a szobába, ahol még úgy fél-egy órát szenvedtem, majd hat körül összekészülődtem, és igy összesen 1-2 óra alvást követően útnak indultam. Előtte még a konyhában megettem reggelire egy melonpant. Ekkor egy kinai nő pakolászott a konyhában, egy másik pedig az ajtó előtt tornázott. Ennek az információnak még pár bejegyzéssel később jelentősége lesz!

Az első nap elején, kora reggel a városban sétáltam félálomban. Megnéztem Ókubo Tosimicsi szobrát, az Edo-kor végén külföldre küldött diákok szobrát, Ókubo és Szaigó szülőházának helyét, Szaigó szobrát… Reggel eléggé tűzött a nap, párás meleg volt. Terveztem, hogy felsétálok a Sirojamára, vagyis a hegyre, ahol annak idején vár állott, de erre már nem volt időm. Miután kinyitott a Tenmonkan buszmegálló mellett lévő jegyiroda, megvettem előre a kétnapos Ibuszuki környéki buszbérletemet, amivel aznap Csiranba akartam utazni. Ezután a szakuradzsimai kikötőig sétáltam el. A Szakuradzsima egy sziget, illetve egy vulkán a Szacuma-félsziget és az Ószumi-félsziget között. Igazából most már nem is sziget, mivel a Taisó-korban egy vulkánkitörés alkalmával kilövellt láva az Ószumi-félszigeti oldalon összeköttetést teremtett a félsziget és Szakuradzsima között. Igen, a vulkán egy ma is aktiv tűzhányó, ami folyamatosan pöfékeli ki a vulkáni hamut, ezért a kagosimai időjárásjelentésben mindig szerepel, merre fog fújni aznap a szél a Szakuradzsima fölött. Ha arra fúj, amerre az ember lakik, akkor aznap nem érdemes kiteregetni a ruhát, mert be fogja lepni a fekete homok. A Szakuradzsimára tartottam tehát a komppal. Kagosimából úgy negyed óra alatt lehet átjutni az ex-szigetre a viszonylag gyakran közlekedő hajóval. A hajóról szép kilátás nyilik a vulkánra, ez alkalommal viszont a hegy csúcsa szégyellős módon egy felhő mögé bújt. A kilátást és a kompon felszerelt tévét felváltva néztem: a hiradások ugyanis arról szóltak, hogy a rendkivül erős 21-es számú tájfun partra szállt Tokusima megyében, Sikokuban, és a Kanszai-régió felé tart. Képeket mutattak arról, ahogy az autópályán teherautókat borit fel a szél, mutatták a kikötőket, hatalmas pusztitást végzett a tájfun, és ekkor még nem is ért el a sűrűbben lakott régiókba. Ilyen erős tájfun utoljára 25 éve ért partot Japánban. Kagosimában mindeközben szép, derült idő volt.

Mikor megérkeztem a Szakuradzsimára, először az információs irodában megvettem a buszjegyet, amivel utazni akartam. Öt éve voltam a Szakuradzsimán, akkor viszont csak a helyi kisbusszal utaztam egy picit, nem mentem körbe az egész (ex-)szigeten. Most viszont egy olyan kirándulásra regisztráltam, amivel meg lehet kerülni az egész vulkánt, az egész szigetet. (Az egyszerűség kedvéért mostantól szigetként fogok hivatkozni a Szakuradzsimára, holott mint emlitettem, már nem az.) A buszmegállóban várakoztam, rekkenő hőség volt, be is kentem magam a naptejjel, mert féltem, hogy le fogok égni. Meg is jött a busz, felszálltam, nem mondtam egy szót se, de az idegenvezető nénike már közölte, hogy “milyen jól beszélsz japánul”. De tényleg nem mondtam semmit :DDDD Rajtam kivül még két bácsika és egy nénike volt a kiránduláson.

Először a Junohira-kilátóhoz mentünk, ahonnan megnézhettük a hegy egyik oldalát, valamint egészen Kagosimáig el lehetett látni. Sajnos a hegy csúcsáról az a fránya felhő nem nagyon akart elmozdulni… Ebben a kilátóban amúgy már voltam öt éve is. Ezután elkezdtük megkerülni a szigetet, az idegenvezető nénike elmondta, hogy azért van sok kikötő a szigeten, hogy egy esetleges nagyobb vulkánkitörés esetén könnyebb legyen a menekülés. Megnéztük azt a torii kaput, ami eredetileg három méter magas volt, de a Taisó-kori vulkánkitöréskor úgy eltemette a láva és a por, hogy jelenleg csak a teteje, néhány tiz centi látszik ki belőle. Nagyon érdekes látvány volt. Az idegenvezető mesélt róla, micsoda pusztitást végzett a vulkánkitörés, sokan odavesztek. A Taisó-kori (1900-as évek eleje) kitörés után a Sóva-korban (1900-as évek közepe) is volt egy nagy vulkánkitörés, akkor is jócskán megváltozott a sziget képe, új földterületek jöttek létre a kiömlő lávának köszönhetően,

Következőnek egy picike, út menti pihenőhelyen álltunk meg, ahol helyi retekből készült savanyúságot kóstolhattunk meg, és a vulkánkitörésekről nézhettünk meg képeket. Szakuradzsima hires a nagy, kerek retekjeiről és a nagyon picike mandarinjairól, ezekből készült dolgokat lehetett venni a kis boltban. A boltos bácsikával diskuráltam, magyarázott nekem a Tokugavákról 😀

Végül az Arimura láva-kilátóhoz mentünk, itt sok nagy sziklát lehet megnézni, amelyek a legutóbbi vulkánkitörésekkor a láva megszilárdulásával keletkeztek. Illetve egy nagy földterületig is el lehet látni, ami szintén a kitörésekkor keletkezett. Állitólag itt forgatták a Szego-don sorozat openingjében azt a részt, amikor Szaigó ugrik egyet.

Hamarosan körbe is értünk a szigeten, a buszmegállóban leszálltam, és sétáltam a komp kikötője felé. Ahogy beértem a kikötő épületébe, odakint elkezdett szakadni az eső. Amikor pedig felszálltam a hajóra, már teljesen elborult az ég, szürke felhők gyülekeztek, és még erősebben zuhogott az eső. Közben a tévé mutatta, hogy a tájfun Oszaka környékére hamarosan megérkezik, megint durva képeket mutattak, és a java még csak ezután jött. Amikor a túloldalon leszálltam a hajóról, az eső már gyengült, hol eleredt, hol abbamaradt. Elsétáltam a Kinszeicsó buszmegállóhoz, ahol a Csiranba tartó buszra akartam felszállni. Mondták a jegyvásárláskor, hogy a 4-es számú buszmegállóhoz kell mennem, de a biztonság kedvéért én meg akartam nézni a menetrendet. Ekkor egy bácsika odajött, és angolul próbált segiteni. Mondom neki japánul, hogy el tudom olvasni a menetrendet, csak nem találom azt a járatot, ami nekem kell. Erre a bácsika nagyon fellelkesült, odahivta a buszmegállóban álló többi nénikét, hogy “ez a srác tud japánul!!” 😀 Kikérdeztek, honnan jöttem, miért tudok japánul, hova megyek. Aranyosak voltak. Nemsokára megjött a Csiranba tartó busz, amelyen nem sokan utaztak. Felszálltam, megettem a bentómat, majd el is aludtam egy kicsit. Úgy egy órát kellett utaznom Csiranig.

Megint csak szerencsém volt: mire megérkeztem Csiranba, elállt az eső, ismét szép, derült idő lett. Csiran hivatalosan a borzalmas Minamikjúsú (Dél-Kjúsú) város egy része, mégis mindenki Csiranként ismeri. (Nem tudom, ki hogy van vele, de én utálom ezeket a település-összevonásokkal keletkezett idióta városneveket. Észak-Kjúsú város, Dél-Kjúsú város, de van Dél-Szacuma város is, Dél-Ószumi település, a kedvencem a Sikoku-közepe város 😀 ) Csiran három dologról hires: nagyon jó állapotban fennmaradt szamuráj rezidenciáiról (illetve a körzetről, ahol ezek a rezidenciák, és a rezidenciákhoz tartozó kertek vannak), a Csiran-teáról, amit itt termesztenek, valamint arról, hogy a világháború idején innen szálltak fel utolsó bevetésükre a kamikaze-pilóták. Én először a szamuráj rezidenciákat mentem megnézni. Találtam egy kis információs irodát, ahová bementem megkérdezni, hogy érdemes végigmenni a 7 szabadon megtekinthető szamuráj rezidencián. (Illetve csak a kertjükön, mert a házakba nem lehet bemenni, csak kintről lehet megtekinteni őket.) Hát meglepetésemre az irodában egy kis fotókiállitást találtam. Kiderült, hogy a Szego-don sorozat első epizódjainak egyikében látható jelenetet, mikor a gyerekek szamuráj öltözékben futnak, versenyeznek, itt forgatták. A forgatásról voltak kiállitva fotók. Az irodában egy kedves néni volt, aki elmesélte, hogy zajlott a forgatás. A gyerekeket a megyéből toborozták, és tavaly augusztusban, a nagy hőségben vették fel a jeleneteket. Megmutatta a néni a képeken, hogy az épületeknél mit variáltak át az NHK-sek a forgatáshoz. Aztán én is felvehettem egy szamuráj sisakot 😀 Miután itt elbeszélgettünk és megnéztem a képeket, elindultam a rezidenciák felé.

Az első kertnél kellett megvenni a belépőt, amivel a maradék hat kertbe is be lehet menni. Itt ihattam egy kis Csiran-teát is. Nagy hőség volt, a rövid eső miatt nagyon párás volt a levegő, nagyon izzadtam. Mikor a kerthez mentem, épp itt volt egy buszos csoport, az idegenvezető magyarázott nekik. Én nem tudtam, most el tudok-e mellettük menni, vagy nem, végül elhaladtam mellettük, megnéztem a kertet, aztán visszavonultam a bejárathoz. Az egyik fiatal, velem egykorú srác idétlenkedett, amikor meglátott engem, még meg is kérdeztem, hogy “valami probléma van?”. Sajnálom, hogy nem azt kérdeztem meg, hogy “nem láttál még életedben kiránduló külföldit, ennyire izgalomba hoz a látvány, hogy pofákat kell vágni?”…

Végigsétáltam a szamuráj-körzeten, megnéztem a rezidenciákat, a kerteket, majd tovább sétáltam a kihalt városban a kamikaze-pilóták múzeuma felé. Meglepően sokat kellett gyalogolni, ráadásul hegynek, a nagy melegben elég fárasztó volt. Mikor megérkeztem a kamikaze-múzeumba, a bejáratnál megkérdeztem, hogy hol van az a buszmegálló, ahonnan a Makurazakiba tartó busz indul. Ugyanis volt körülbelül egy órám, hogy megnézzem a kamikaze-múzeumot és a csirani helyi múzeumot, utána pedig a Makurazakiba tartó buszt kellett elérnem, ezt szépen meg is terveztem. Erre a pultnál azt mondja a kishölgy, hogy a közeli buszmegállóból nem indul Makurazakiba busz, vissza kell gyalogolni oda, ahonnan jöttem, csak onnan van busz. Hát mondom én nem igy láttam a neten… Megkérdezte egy kollégáját, az is mondja, hogy neeem, a közeli buszmegállóból nem megy busz Makurazakiba, legfeljebb ott fel lehet szállni egy buszra, ami visszavisz Csiran központjába, ott meg át kell szállni a Makurazakiba tartó buszra. Hát megköszöntem az infót, de mondtam, hogy még a neten utánanézek, mert én nem igy tudom, ahogy ők… Igy viszont nem tudtam nyugodtan megnézni a kiállitást, mert izgultam, hogy mi lesz a busszal. Tudni kell, hogy nem sok busz van errefelé, igy aggódtam, hogy jutok majd el a tervezett helyekre… Mindenesetre néztem a kiállitást. Kamikaze-repülők is ki voltak állitva, a tárlat nagy része viszont az odaveszett pilóták személyes holmijaiból, búcsúleveleiből állt, illetve a pilóták fényképe is ki volt rakva. A legtöbben még nálam is fiatalabban kellett meghaljanak… fölöslegesen… Sok levélben állt olyasmi, hogy “szüleim, ne sirjatok, mert én vidáman halok meg a császárért”… Szomorú dolgok ezek… Ahogy nézegettem a kiállitott tárgyakat, egyszer csak odajött hozzám egy hölgy, és mondja, hogy utánanéztek a busznak, menjek egy kicsit ki. A múzeum egyik dolgozója kiment a buszmegállóhoz, hogy utánanézzen a dolognak, és mutatta a fényképet, hogy a menetrendben szerepel a makurazaki busz. Hát mégis csak nekem volt igazam! De rendesek voltak, hogy kimentek megnézni.

Miután megnéztem a kamikazés múzeumot, benéztem a csirani múzeumba is, ez nem volt túl érdekes. Utána mentem a buszmegállóhoz, de még volt időm a busz érkezéséig, igy el tudtam menni a közeli konbiniig kaját venni. Aztán a buszmegállóban várakoztam. Meg is jött a busz, úgy hárman ültek rajta, egy öreg néni és két középiskolás diák. Felzálltam, húztam jegyet, leültem. Erre a sofőr nem indul, hanem néz hátrafelé. Valamit motyog. Én nézek előre, hogy most mi van. Aztán végre hangosabban mondja: “Makurazaki okéj?”. Hát gondoltam magamban, miért, Makurazakiba nem mehet gaidzsin? Azt hitte a fickó, hogy eltévesztettem a buszt 😀 De tényleg, annyira elképzelhetetlen, hogy egy külföldi nem Ibuszukiba, hanem Makurazakiba megy a busszal? Márpedig én oda mentem, hogy megnézzem Japán legdélibb vasúti végállomását!

A buszról szépen sorban leszállt itt-ott a két diák és a néni, csak én maradtam. Útközben sok teaültetvény mellett haladtunk el, szép volt a táj. Valamivel 5 után érkezett meg a busz Makurazakiba. Fizettem (ide nem volt érvényes a kétnapos jegyem), majd leszálltam, és még mielőtt a vasútállomáshoz mentem volna, egyből az információs irodába mentem, ami negyed 6-kor zár. A célom a szokásos volt: begyűjteni az igazolást a legdélibb vasútállomás eléréséről 😀 Egy kedves nénike volt az irodában, kérdezte, hova valósi vagyok. Mikor mondtam, hogy magyar, nagyon megörvendett, mondta, hogy ő már fiatalkora óta Magyarországra akarna menni, mert régebben látott valami koncertet vagy előadást, amit magyarok tartottak, és azóta neki nagyon tetszik a magyar népzene meg a néptánc. Hát nem gondoltam volna, hogy Makurazakiban egy magyarrajongóval találkozom majd 😀 Kicsit elbeszélgettünk, aztán mentem a vasútállomáshoz.

Makurazaki nem a legdélibb állomás, csak a legdélibb vasútállomás! Vakkanai állomással, a legészakibb végállomással “testvérállomási” kapcsolatban vannak, ezt táblák is jelzik. Az állomáson nincs személyzet, néhány éve lett felújitva az épület, nagyon szépen meg van csinálva. Csináltam képeket, aztán várakoztam a vonatra, kajáltam. Közben többen érkeztek kocsival, lefotózták az állomást, aztán mentek tovább. Gondoltam magamban, ez igy nem ér, hogy kocsival jöttök, tessék vonattal jönni 😛 Egyszer csak feltűnt az irodából a nénike. Kérdezem, vonattal megy haza? Azt mondja, nem, csak jönnek turisták a vonattal, és megkérték, hogy várja őket, és segitsen nekik az eligazodásban. Na aztán ott még picit elbeszélgettünk, kiderült, hogy a néni Kóbéban lakott a férjével, de a nagy Hansin-Avadzsi földrengés miatt tönkrement/megszűnt (?) a férje munkahelye, és mivel a férje makurazaki származású volt, azután ide költöztek.

Kis késéssel megérkezett a vonat, ami visszafordulva indul Jamakava állomás felé. Elbúcsúztam a nénikétől, felszálltam a vonatra. Mondta a néni, hogy készüljek fel, hogy nagyon fog rázni, rángatni a vonat. Hát igaza volt. Én Japánban még ilyen rossz minőségű vasúti pályával nem találkoztam. Föl-le, jobbra-balra, összevissza rángatott a vonat, nagyon durva volt. Amúgy a vonaton rajtam kivül szinte csak iskolások voltak, meg egy másik külföldi csaj. Jamakavánál át kellett szállni egy másik, modernebb vonatra, ami Kagosima felé tartott, ezzel kellett egy megállót menni Ibuszukiig. Az átszálláskor megszólitott a külföldi csaj, kiderült, hogy portugál, vele beszélgettünk egy kicsit angolul, amig megérkeztünk Ibuszukiba. Ő is ott szállt meg, el is indultunk a városban egy darabig együtt, csakhogy én rájöttem, hogy csak egy konbini van a városban, az pedig az állomás közelében, nekem meg nincs vacsorám, igy vissza kellett fordulnom. Sötét volt Ibuszukiban, nem járt senki az utcákon, a legtöbb bolt, üzlet redőnye le volt húzva… pedig még este 8 óra sem volt. Visszamentem tehát a konbinihez, vettem kaját, aztán sétáltam úgy húsz percet a szállásomig a sötétben.

Emlékeznek a kedves olvasók arra, hogy pár hónappal ezelőtt foglaltam egy szállást, a szállásadó pedig minden levelemre angolul válaszolt (ráadásul azt is hibásan)? Én pedig kiosztottam, hogy ne a nevem alapján itélje meg, hogy milyen nyelven válaszol nekem, mert mi van, ha én egy félvér japán vagyok? Aki nem emlékszik erre, az visszakeresheti, úgy emlékszem, leirtam a blogba az egész levelezés szövegét. Szóval ez a szállás a mai ibuszuki szállás volt. Tartottam tőle, mi lesz akkor, ha közli a fickó, hogy nem enged be, én meg ott rekedek szállás nélkül a kihalt, sötét városban… Megérkeztem a szálláshoz. Az ajtón egy papir volt, amin az állt, hogy most a “menedzser” nincs itt, hivjak fel egy számot. Fel is hivtam, kiderült, hogy a menedzser bent van a házban… Egy 40 év körüli pasas a menedzser, ővele leveleztem… Mint kiderült róla, egy meglehetősen kiállhatatlan stilusú, beképzelt, rasszista fickó. Azt mondja, hogy már azt hitte, hogy nem fogok jönni. Pedig szerintem én megirtam neki annak idején, hogy este 8 körül érkezem… Lepakoltam, utána be kellett menni az étkezőhelyiségbe, ahol végig kellett hallgatni a szabályokat. Egy mappát vesz elő a fickó ilyenkor, és végigmond minden szabályt, tényleg mindenre van szabály. Csak este lehet zuhanyozni (ezt másnap japán vendégek becsekkolásakor ki is fejtette, hogy azért kellett ezt beleirni a szabályokba, mert ezek a gaidzsinok mindig reggel akartak zuhanyozni, és ilyet nem lehet), a légkondit a szobában ő kapcsolja be csakis este 10-kor, reggel 6-kor meg lekapcsolja, este 10 előtt az étkezőhelyiségben kell lenni, mert ott van hűvös (vagyis inkább hideg, úgy lehűti). Minden helyiség tele van cimkézve feliratokkal, amin a szabályok olvashatók. A fickó nagyon büszke arra, hogy tud angolul… csak az a baj, hogy nem tud. A feliratokon olyan Japlish szövegek vannak, hogy az valami nevetséges, amikor meg külföldiekkel beszél, akkor minden második szava után betold egy “so”-t, de hogy amerikaisan hangozzék, utánatold egy “r” hangot, igy olyan, mintha minden szó után azt mondaná, hogy “soar”… Amikor lepakoltam, akkor kezdte magyarázni, hogy hát ő nem rosszindulatból válaszolt nekem angolul, csak hát látta, hogy angol nevem van. Mondom neki, nem, nincs angol nevem, magyar nevem van. Erre ő: hát igen, de ő azt látta, és azt hitte, hogy német vagyok, ezért irt angolul. Mi van???? Aztán át is váltott angolra, kezdett ilyen amerikai akcentust utánozva, “soar”-okat betoldva mondani valamit, de nem lehetett egy szót se érteni abból, amit mond. Mondom, most megint miért beszél angolul? Aztán visszaváltott japánra. Másnap megint elkezdett valamit magyarázni a világháborúról angolul… Mondom, ezt most miért kell angolul mondani? Azt mondja: “hát nem tehetek róla, olyan fejed van, hogy jön, hogy angolul beszéljek”. Mondom neki, akkor én meg kinaiul jön, hogy beszéljek, mert neked meg olyan kinaias fejed van. Az úr Koreát Csószennek nevezi, ahogy azt a világháború idején volt szokás, meg a kinaiakat is leszólja, miközben a legtöbb pénzt a kinaiak hagyják ott nála, tehát értelemszerűen nem tetszett neki, hogy az általa leangolnevűzött, leamerikaifejűzött magyar lekinaiazta őt, bár ennek nem mutatta jelét, próbálta kinos nevetéssel leplezni a dolgot. Na de térjünk vissza az első napra. Végig kellett tehát hallgassam a szabályokat. Elmagyarázta, hogy kell használni a sütőt, hiába mondtam, hogy nem fogok sütni. Aztán meg kellett nézni vele együtt a vécét és a zuhanyzót, hogy meghallgassam, hogy kell lehúzni a vécét és hogy kell felkapcsolni a villanyt a zuhanyzóban. Végül amikor fizetni akartam, nem tudott visszajárót adni… Vettem ugyebár estére kaját, szobatésztát, mert más már nem volt a konbiniben. A “menedzsernek” van egy olyan rossz szokása, hogy mindenbe belepofázik, amit a vendégek csinálnak (erről még a következő posztban lesz szó). Kezdem enni a tésztát, erre elkezdi magyarázni, hogy mit hova kell önteni. Mondom, nem először eszem szobát életemben… Aztán beszólt, hogy miért szobát vettem, mert hogy “a gaidzsinok sokat szoktak enni, hogyhogy nekem ez elég”. Aztán meg hogy hogyhogy tudok enni pálcikával. Kérdeztem tőle, hogy miért, te tudsz enni kanállal? Erre ő: “hát persze, mindenki tud enni kanállal?”. Jaaa, igen? Lényeg a lényeg, egy kiállhatatlan, előitéletes bunkó a “menedzser”. A nappaliban volt egy idősebb bácsi és egy úgy 18 évesnek kinéző srác, akiről később kiderült, hogy 35 éves (majd elájultam, amikor mondta). Amikor kiment a “menedzser”, mondták ők ketten, hogy amig meg nem érkeztem, végig engem szidott, hogy nem elég, hogy kiosztom őt e-mailben azért, mert angolul válaszol, még nem is jelenek meg a foglalás napján… Hát talán meg kellett volna nézni, hogy hány órát irtam a levélben… Elmagyaráztam nekik ezt az angolos dolgot, azt, hogy a foglalásnál nem kérdezte az állampolgárságot, csak egy név volt megadva, meg mindenféle adat japánul, kandzsikkal, ezek alapján döntött úgy, hogy angolul kell irnia. Mondom, mi van, ha egy japán vagyok, akinek egyik szülője külföldi, de nem tud angolul? Vagy ha olyan külföldi vagyok, aki beszél japánul, de nem tud angolul? Ők ketten is nekem adtak igazat. Mondta a 35 éves srác, hogy ő a külföldiektől meg szokta kérdezni japánul, hogy tudnak-e japánul, és ha nem tudnak, akkor beszél angolul hozzájuk. De ha kapna japánul egy levelet, akkor arra japánul válaszolna. Egyértelműen arról volt szó, hogy a szállásadó büszkélkedni akart azzal, hogy ő tud angolul. Csak ugye ami nem megy, azzal nem kéne büszkélkedni.

Na hát igy zárult az első nap. Még egy kicsit beszélgettünk a bácsival és a sráccal, szó volt, hogy merrefelé utazgattam. Ja és néztük a hireket! Mert addigra már bejöttek a hiradások az Oszakában pusztitó tájfunról. Kamionok borultak fel, házak tetejét tépte le a szél, a Kanszai repteret a szárazfölddel összekötő hidba pedig a szél belesodort egy hajót, igy több ezren rekedtek a reptéren. Hatalmas volt a pusztitás, megdöbbentő volt a látvány. Aggódtam, vajon Szuitában minden rendben volt-e.

A Nyugat-Kjúsú út második napján Ibuszuki nevezetességeit fogom felfedezni, köztük Japán legdélibb vasútállomását is! És ha minden igaz, élve el is fognak temetni! 🙂

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás