(102-4) Női és férfi szentélyek Aicsi megyében. Falloszfesztivál a Tagata-szentélynél. Utazás Csibába. Kellemetlen éjszaka a netcaféban. Vonatozás a Bószó-félsziget körül. Sietős látogatás a Nokogiri-hegyen. Book Off Akihabarában és Kavaszakiban. A Kanajama-szentély Kavaszakiban. Hazautazás.

A 102. héten, pénteken és szombaton az utolsó két Szeisun 18 kippu jeggyel villámlátogatást tettem Aicsi megyében, majd pedig egészen Csibáig utaztam. Egy nap alatt körülbelül 850 kilométert tettem meg. Március 15-én a Komaki városban található Tagata-szentély termékenység-fesztiválját („bőségfesztivál”) látogattam meg. Ennél a szentélynél a férfi nemi szervet tisztelik istenségként, így a fesztivál csúcspontja is az, amikor egy fából faragott, 250-300 kg nehéz falloszt hurcolnak körbe a városon. Ezenkívül lesz még szó a hasonló, „női szentélyről”, csibai netcaféról, sietős látogatásról a Nokogiri-hegyen, és előkerül még egy termékenység-szentély, mégpedig Kavaszakiból.

2014-ben, a kantói-tokiói kirándulásom idején látogattam meg a kavaszaki Kanajama-szentélyt, annak pedig a Kanamara-fesztiválját. Ennek a termékenység-szentélynek a fesztiválján hatalmas falloszokat hurcolnak körbe; olyan alakú nyalókákat, dísztárgyakat árusítanak, és rengeteg a külföldi látogató. Egészen ideig nem tudtam, hogy hasonló szentély és hasonló fesztivál létezik Aicsi megyében is, viszont egyszer egy cikkben rábukkantam erre az információra. Az Aicsi megyében lévő Komaki városban (Nagojától fél órára, Nagoja és Inujama között félúton), minden évben március 15-én tartja a Tagata-szentély a „bőség-fesztivált”. Gondoltam, az utolsó Szeisun 18 kippus jeggyel egy nap alatt meg tudnám járni Komakit, és megnézhetném a fesztivált. Aztán mivel a sikokui úton megmaradt még egy napnyi jegy, beterveztem Csiba megyét, a Bószó-félszigetet is a kirándulásba, ez a hely egész idáig kimaradt az utazásaimból. Tehát úgy nézett ki az útiterv, hogy hajnalban útnak indultam Komakiba, megálltam volna Szekigaharánál, onnan mentem volna tovább Komakiba a fesztiválra, majd a fesztivál végén Nagoján keresztül kb. nyolc óra utazás következett Csibába. Csibában alvás, aztán a Bószó-félsziget megkerülése, majd hazautazás. Ez nagyjából így is lett, kivéve a szekigaharai részt; reggel elég nagy köd volt még, ezért Szekigaharát kihagytam, helyette az Inujamában lévő „női” szentély szilvavirágait néztem meg. Na de akkor nézzük szépen sorban!

Szokás szerint hajnalban indultam, a Sin-Oszaka állomáson ültem fel a gyorsított járatra, ezzel Maibaráig utaztam, ott átszálltam a kis személyvonatra, majd Ógakinál következett a jól megszokott tülekedés-nyomakodás… Itt ugyebár két-három perc van az átszállásra, ehhez a felüljárón keresztül át kell jutni a másik peronra, lépcső viszont nincs, csak egy szűk mozgólépcső, és az egész állomás nagyon szűk, tehát mindenki igyekezne rohanni, de nem tud. Még egyszer utoljára sikerült ezt a borzalmat átélnem 😀 Ógakitól aztán Gifuig utaztam (Szekigaharát kihagytam ugyebár), onnan meg Unumáig. Unumában szálltam át a Meitecu Vasúttársaság vonalára, és mivel a fesztivál kezdetéig még volt időm, először az Óagata-szentélyhez közeli megállóban szálltam le. A vasútállomástól úgy húsz percnyi sétára van az Óagata-szentély, ami a Tagata-szentély női változata: itt a női nemi szervet tisztelik istenségként. Itt is van fesztivál (ha jól tudom, egy héttel a Tagata-szentély fesztiválja előtt), itt a női nemi szervet hurcolják körbe. A fesztiválon kívüli időszakban viszont nem annyira explicit a hely, mint a társa, például csak egy alakra hasonló szikla emlékeztetett arra, mit is tisztelnek itt istenségként 😀 Amiről viszont nevezetes a hely, azok a szilvavirágok. A szentélynek kis szilvafa-ligete van, az összes fa egyszerre virágzott, nagyon szép látvány volt. Csináltattam aztán gosuint is, majd visszaindultam a vasútállomás felé. Egy konbinit is útba ejtettem, vettem bentót, amit az állomáson fogyasztottam el.

A vonattal a következő állomásig, a Tagata-dzsindzsa-mae állomásig utaztam. Itt sokan leszálltak, és sokan is voltak az állomás környékén: mindenki a fesztiválra igyekezett. A szentély kb. tíz percre volt az állomástól; rengetegen voltak itt is. Lehetett látni furcsa alakokat, meg rengeteg külföldit is 😀 Árusítottak fallosz alakú kerámiákat, fallosz alakú süteményeket, fallosz alakú cukorkákat, fallosz alakú banánt… és mindent, ami fallosz alakú 😀 Megtaláltam a gosuines sort, beálltam oda, és csináltattam „ünnepi” gosuint is. Aztán láttam, hogy sokan egy hátsó épületnél állnak sorba, így hát megnéztem, mi van ott. Itt lehetett imádkozni a gosintaihoz, vagyis ahhoz a kegytárgyhoz, amiben az istenség lakozik. Ez esetünkben egy fa fallosz volt 😀 A csengettyű, amit meghúzogattak, szintén fallosz alakú volt, az épület mellett pedig fallosz alakú sziklák is sorakoztak. A legérdekesebb viszont az emák, vagyis a különböző kívánságokat tartalmazó kis fatáblácskák olvasása volt. A legtöbb biztonságos szülést kívánt, vagy azt, hogy minél előbb gyereke szülessen az adott párnak, de kis keresgélés után elég vicces kívánságokat is lehetett találni, ezzel szórakoztam 😀 Aztán vettem jómagam is egy emát, de nem írtam rá semmit, csak hazavittem emlékbe 😀 Közben a fesztivál menetében részt vevők készülődtek, fényképezkedtek a szentély főépülete előtt. Még nem gyógyultam meg teljesen, így hát benéztem a szomszéd szűpába, vettem mentolos cukorkát meg valami löttyöt, amiben fel tudom oldani a gyógyszeremet.

A menet a Meitecu-vasútvonal túloldalán lévő Kumano-szentélytől indult. Először arra gondoltam, megvárom, amíg a menet ideér a Tagata-szentélyhez, de mivel ez még sok időbe telt volna, inkább átsétáltam a Kumano-szentély közelébe. Itt vártam meg a menetet, ha jól emlékszem, 2-kor vagy fél 3-kor indult. A menetet egy tengumaszkos illető vezette, aztán jött egy falloszt ábrázoló zászlót vivő ember, utána valami öreg bácsikák elegánsan felöltözve, utána meg hat hölgy, akik a kezükben kis fa falloszokat vittek, és aki szerette, megsimogathatta a szobrokat 😀 Utána ingyen szakét osztogató hölgyek is érkeztek, majd megérkezett a nagy, 250 kilós fa fallosz, amit egy tucat férfi cipelt. Ezek a férfiak mind olyan férfiak voltak, akik idén a „szerencsétlen évükben” vannak (jakudosi). Lekameráztam a menetet, aztán vissza akartam menni a Tagata-szentélyhez, csakhogy a Meitecu-vonalon csak egyetlen egy átjáró vezetett át, itt felgyülemlett a tömeg. Először az ünnepi menet kellett átjusson a sorompón, de mivel gyakran közlekednek a vonatok, ki kellett számítsák azt az időablakot, amikor át tudnak érni. A Meitecu munkatársa is ott állt a síneknél, rendőrök is, aztán amikor épp nem jött vonat, mint a villám, egy-kettőre átsiettek a menet tagjai a síneken a falloszokkal 😀 😀 Én közben a közeli parkban lévő korán virágzó szakurákat fényképeztem, passzolt a szakurák színe a vonatokon lévő rózsaszín csík színéhez 🙂 Miután sikerült átjutni a sorompón, a főút mellé érkeztem, ahol ismét követhettem a menetet. A főút egyik sávját lezárták, ott haladt a menet, közben a másik sávon ment a forgalom. Vicces volt nézni az elhaladó autók sofőrjeinek arcát, volt, aki nagyon meg volt lepődve azon, hogy itt egy nagy falloszt cipelnek épp 😀 Aztán kicsit előrébb mentem, a szentély bejárata elé, itt egy négy-öt főből álló lánycsoport várakozott a közelemben, ők nagyon röhögtek a falloszon, és hangosan kommentálták az eseményeket 😀 Mielőtt megérkezett volna a szentélyhez a nagy fallosz, az azt cipelő pasasok meg is pörgették párszor a több száz kilós fa istenséget, körbe-körbe forogtak vele gyorsan 😀 Vicces volt. Ezzel véget is ért a fesztivál menete, én pedig igyekezetem vissza az állomáshoz.

A Meitecu vonatával Nagojáig mentem (félúton a Meitecu-vonal metróvá válik, aztán a végállomásnál átszálltam egy másik metróvonalra, végül Nagoja állomásig utaztam), itt volt körülbelül fél órám. Eszembe jutott, hogy a Nagoja állomás közelében van egy meki, hirtelen megkívántam a meki sült krumpliját, így sietve megkerestem a mekit, vettem kaját, aztán felszálltam a Tojohasiba tartó gyorsított vonatra. Egy óra utazás után Tojohasiban átszálltam a Hamamacuba tartó vonatra, aztán Hamamacuban a Sizuokába tartóra, aztán Sizuokában ittam egy forró italt és elmentem a vécére, aztán felszálltam az Atamiba tartó vonatra, aztán ott felszálltam a Tokióba tartó vonatra, aztán Sinagavánál átszálltam a Csibába tartó vonatra… és 23:55-kor meg is érkeztem Csiba állomásra 😀 Innen az állomás közelében lévő netcaféba mentem, ahol megszállni terveztem. Sajnos olyan „szoba” nem volt, ahol le lehetett volna heveredni, így egy dönthető támlás fotellal felszerelt szobát kaptam. Ittam egy teát, aztán fél 1 körül igyekeztem volna aludni… Csakhogy kényelmetlen volt a fotel is, a körülöttem lévő fakkokban három pasas is úgy horkolt, mint valami disznó, ráadásul a környéken beszélgettek is, aztán később valahol leesett valami nehéz dolog, megint beszélgetés… Világos is volt… Fél 5-ig tudtam volna aludni négy órát, de ez a négy óra sem igazán volt nevezhető alvásnak.

Fél 5-kor fölkeltem, megteáztam, bevettem a megfázás elleni gyógyszereimet (már azért viszonylag jól voltam), kicsekkoltam, és indultam az állomásra. A szombati terv a Bószó-félsziget megkerülése volt. Az 5:21-kor induló vonattal Csibából a Szotobó-vonalon (Külső-Bószó-vonal) Kazusza-Icsinomijáig utaztam, onnan Ava-Kamogaváig, onnan pedig az Ucsibó-vonalon (Belső-Bószó-vonal) Tatejamáig, majd pedig Hama-Kanajáig. Sajnos gyakran elaludtam ahelyett, hogy a tájat néztem volna 😀 De amúgy be volt borulva, és sok helyen nem látszott a tenger, szóval igazából mindegy volt, hogy alszom vagy sem 😀 8:28-ra érkeztem a Hama-Kanaja állomáshoz, innen gyalog mentem a Nokogirijama („Fűrész-hegy”) kötélpályájához. 9-kor nyitottak, megvettem a jegyemet, és a kötélpályával felmentem a hegyre. Itt negyven-ötven percem volt, hogy megnézzem a Nihondzsi nevű templom kőbuddháit… csakhogy azt írták, hogy oda-vissza 90 perc szükséges a megtekintéshez. Hát ennyi időm nem volt, így sietnem kellett. Rengeteg lépcső vezetett le a Nagy Buddhához, itt lehetett gosuint is csináltatni. Ezzel még nem is volt baj, de ezeken a lépcsőkön vissza is kellett menni, ráadásul sietve. Hát a tüdőmet majdnem kiköptem a végére, le is izzadtam rendesen. De elértem időben a gondolát, és visszasétáltam a vasútállomáshoz. Következőnek Kimicuig utaztam, itt átszálltam egy gyorsított járatra, és azzal Kinsicsóig mentem. Ott átszálltam megint, és eljutottam Akihabaráig, ahol negyed óra alatt berohantam egy Book Offba megkeresni a mangasorozataim hiányzó köteteit (csak egyet találtam), majd visszarohantam az állomásra. Arra gondoltam, hogy ha már csináltattam gosuint az uvadzsimai Taga-szentélynél (termékenység-szentély), utána pedig az inujamai Óagata-szentélynél (termékenység-szentély), azután pedig a komaki Tagata-szentélynél (termékenység-szentély), akkor milyen jópofa lenne, ha sorban következne a kavaszaki Kanajama-szentély (termékenység-szentély) gosuinje is 😀 Így hát Kavaszakiig utaztam, ott átszálltam a JR-ről a Keikjú Vasúttársaság járatára, és elutaztam a Kavaszaki-Daisi-mae megállóig. Elsétáltam a Kanajama-szentélyhez, lefotóztam itt is a fallikus szimbólumokat és a vicces emákat, majd csináltattam egy gosuint, ami… hát nemi szerveket ábrázol „cuki” módon 😀 😀 😀 A gosuint rajzoló nő meglepődött, amikor az előző oldalon a Tagata-szentély suinját meglátta; mondta, hogy ő is volt már azon a fesztiválon kutatás céljából. Vettem itt is egy emát. Volt még időm, így elsétáltam a Kavaszaki Daisi templomhoz is, vettem egy darumát, aztán itt is csináltattam gosuint. A templomnál egy majomidomár mutatott be mindenfélét a majmával. Sietve körbenéztem, aztán igyekeztem vissza az állomáshoz. Visszamentem a Kavaszaki állomáshoz, berohantam itt is egy Book Offba (nem volt az, amit kerestem), utána egy konbiniben vettem elegendő kaját a hazaútra, majd – ha jól emlékszem – valamivel három után felültem az Atamiba tartó vonatra. Atamiban szokás szerint egy négy kocsiból álló JR Tókai-szerelvény várta a 12 kocsis JR Kelet-szerelvényt, jött a rohanás, tülekedés, tömegnyomor – de volt helyem. Atamiból Sizuokáig utaztam, onnan Kakegaváig, onnan pedig Tojohasiig. Eléggé tele voltak a vonatok, de végig volt helyem – ha jól emlékszem, blogot írtam, kajáltam, aludtam a vonatokon. Tojohasiban aztán ismét át kellett szállnom. Írtam róla, hogy a tavaly tavaszi menetrend-módosításkor a JR Tókai úgy döntött, hogy a Tojohasi és Maibara között közlekedő „új gyorsított” járatokat nem Maibaráig, csak Ógakiig közlekedteti, így amikor a Szeisun 18 kippuvel utaztam, egy plusz átszállás, plusz macera bejött a képbe (tömegnyomor Ógakiban). Na idén március 16-án módosította a JR a menetrendjét, és meglepetésemre visszatértek a Maibaráig közlekedő vonatok! Tojohasiban így nagy örömömre egy Maibaráig menő, tök üres vonatra tudtam felszállni – le se szálltam a végállomásig, Maibarában pedig aztán csak átültem a JR Nyugat vonatába, és már haladtam is Oszaka felé. Nem volt tehát semmi probléma a hazaúttal, egy nap alatt megjártam 850 km-t. Éjfél körül érkeztem vissza Oszakába. Így ért véget a falloszos szentélyekben gazdag, utolsó Szeisun 18 kippus „villámutazásom” 😀